A családfa fényében és árnyékában

Mai gyöngyszemem is egy azok özül, melyeket már pár hónapja megírtam, de most jött el az ideje, hogy közre adjam. Olvassátok szeretettel.

Mint lelkes család és párterapeuta tanonc természetesen a saját családom fáját is felrajzoltam. Egy jó ideje úgy vettem észre, hogy részemről a női ág, ami meghatározó. Remélem, ezzel nem bántom meg az apai ág egyetlen tagját sem, mert hiszen nyílván tőlük is kaptam rengeteg sok szépet és jót, de …. A női ágból is két kiemelkedő személy van, természetesen nem lesz nehéz kitalálni kik ők, Mame és Klári. Utóbbira szerintem nagyon sok mindenben hasonlítok, de főleg olyan dolgokban, ami a külsőségekre vonatkozik, persze ez a fontosságából szemernyit sem von le. Többek között a szeplőimet és, hogy hiába vörös hajúnak kellett volna születtem, barnával áldottak meg az égi gének. Meg aztán a már emlegetett nőiességet, és a legfontosabb, a kis ujj pohártól való eltartását. Sokáig azt hittem Maméval nincs bennünk túl sok közös, de ahogy telnek az évek, egyre inkább rájövök, hogy rengeteg mindenben hasonlítunk egymásra. Ezek főként a benső dolgok, így nehéz is megfogalmazni miben állnak ezek. Az sem sokkal közelebbi, hogy a világnézetünk, vagy, ahogy a kapcsolatokról gondolkodunk, ahogy a párkapcsolatunkat ápoljuk. Ez már csak azért is nehéz, mert sokszor nem értettem Mame döntéseit, és utólag sokszor mégis rájöttem, hogy helyesen tette, sőt még büszkeség is töltött el, hogy elég bátor volt ezeket a döntéseit meghozni. A bátor döntésekben már Klárinál sem volt hiány. Többször is elmesélte azt a történetet, amikor a nyilasok megkezdték áldásos tevékenységüket Pesten, és elkezdték a Ferihegy felé gyalogosan kivezetni a zsidókat. Klári még fiatal lány volt, de ő is közéjük tartozott, és ő is ugyanúgy menetelt, mint a többiek. Ezután lett szállóigévé az a mondása, hogy ő egy életre kisétálta magát, többé nem megy gyalog. A sok meneteléstől a cipő azonban borzasztóan (véresre) törte a lábát, és egy idő után úgy érezte nem bírja tovább. Ekkor szólt a két mellette menetelő ismerős lánynak, hogy amikor jelez, dőljenek ki a sorból, mint akik meghaltak. Így is történt. Isteni (?) szerencse pedig, hogy a nyilasok nem lőttek beléjük, mert akkoriban ez volt a szokás, biztosítandó, hogy ne játszhassák meg magukat a rabok. Valaki nagyon vigyázott a három lányra.

Az mindenképpen látszik ezen az ágon, hogy a nők kemények, tudnak vigyázni magukra, az életösztön egy fontos dimenzió az életünkben.

Jelen állapotomban mégis más szempontok, amik igazán foglalkoztatják a gondolataimat. Bár mindezt már egy éve felfedeztem, most vált aktuálissá a dolog. Az első, hogy mindannyian kb 30 éves korunkban várjuk az első gyermekünket. Klári 33 éves volt, amikor megszületett a kislánya, Mame pedig pont 30, amikor én születtem. Ha minden a legjobban alakul, én egy hónap híján leszek 30, amikor a kis gyöngy a világra jön. Ez még rendben is lenne, ami jobban zavar, a következő. Nagyanyám (mit nem adott volna, ha életében is így hívom J ) anyu előtt 4 évvel már volt terhes, aki valószínűleg fiú lett volna. A baba fejlődött, de, ha jól emlékszem úgy hat hónapos kora körül – még a pocakban – meghalt. Mindez, tudható, a vitaminhiány okán történt, hiszen ez pont a háború utáni időszak volt. Másodikként jött tehát anyu, épen, egészségesen, erős szándékkal már pocak lakóként is, hogy ő márpedig élni fog. Talán innen származik az az óriási élet ereje, ami mindig segíti a tovább lépésben, gyógyulásban. És innen származhat a tökéletességre törekvés utáni vágya is, hogy mindenkinek bebizonyítsa, neki meg kellett születnie, nem hiába jött a világra. Huszonnyolc évvel később Mame terhes lett. Ez a baba, akiről bár nem tudni, de mégis az az érzet tapad hozzá, hogy fiú lett volna, sajnos nem volt életképes, és az első trimeszterben el is távozott. Anyu szerint biztos, hogy nem stimmelt valami, mert mikor ő már észrevette az állapotosságát, a doktor, akit felkeresett nem volt minderről meggyőződve, sőt anyu szerint elég durván vizsgálta, talán ez is hozzá járult az elvesztéséhez. Ennek ellenére nekem hálát kell éreznem ez iránt a magzat iránt, hiszen neki köszönhetem, hogy én megszülettem két évre rá. Kicsit tágabban szétnézve a családfán, több helyen is megjelenik a baba elvesztése még magzati korban, bár náluk nem az első gyermekről van szó. Anyósom KedvesM születése után (nem tudom hány évvel) veszített el egy gyermeket, ő a kórházban kapott sárgaságot a terhessége alatt, így nem volt biztonságos megtartani. Csuti Pape és nagynéném után veszített el egy magzatot, míg nagynéném fia születése után esett át ezen. Ezzel szemben a barátnőim között mindössze egy vetélésről tudok, de ez nem jelenti azt, hogy mindenhol és mindenkinél a legtökéletesebben haladtak az események. Ez persze az én szempontomból nem mond sokat, hiszen a vérkapcsolatok, amik itt talán számítanak. Sokat gondolkodtam rajta, mit jelenthet, hogy az említett két női felmenőm csak a második gyermekét szülte meg. Miért nem voltak felkészülve az első bébi fogadására? A választ még nem találtam meg. Mégis, abban bízom, hogy Lencsi lány, vagy Babszem srác egészségesen fog fejlődni. Most éppen 8 hetes, és abban bízom, hogy bár a választ nem találtam még meg, mégis a családtörténet segít benne, hogy én megtörhessem ezt a sort. Szeretném, ha a sorsunk ezennel új fordulatot venne. Nem szeretnék kemény lenni és nem szeretnék bizonyítani, de szeretnék boldog lenni az egész családdal, a családi sorsunk fényében fürödni.

Vámpírok

Már jó ideje feltűnt, és nem csak nekem, hogy a vámpír történetek reneszánszukat élik. Talán a Holdfény című "B" kategóriás sorozat volt a jelenlegi előfutár, majd következett az Alkonyat című film és az Inni és élni hagyni (True blood), HBO gyártmányú sorozat. Az én kedvencem az utóbbi. Hogy a vérszívók iránti fellángolás nem csak nekem tűnt fel, hanem a mainstreambe is radikálisan bevette magát, azt mi sem mutatja jobban, minthogy egyik reggel még a Mokka is a műsorára tűzte a kérdést. A meghívottak csapata igen hozzáértő, és parádésan összeválogatottra sikerült. Az Alkonyat főszereplőinek magyar hangját kölcsönző szinkronszínészek mellett, prominens szerepet kapott Almási Kitty, felkapott, csinos pszichológusunk - oké, oké csak irigykedem - is. A hangemberek leginkább arról számoltak be, mennyire magával ragadta őket a történet, hogy a szőke és okos szakasszony mit is mondott, arra sajnos nem emlékszem már - nesze neked szakmai féltékenység ;) Így magamnak kell feltennem a kérdést, mi vonz engem, és feltételezem még sokunkat, a vámpírokban? Valamint azt a kérdést is fel kell tennem magamnak, hogy miért is feltételezi ez az írás kimondva, kimondatlanul is, hogy ez főleg nekünk nőknek szól.

Ami minden filmből egyértelműen kiderül, a rizsporos arcúak, hókaságuk ellenére nagyon helyesek, már persze ha hímek. És amellett, hogy 10-ből legalább 8-10 pontot kapnának a legjobb pasik mércéjén még nagyon-nagyon titokzatosak is. Azt hiszem ez a fő kombináció, a jó külső és a titokzatosság, egy kis érzékenységgel megfűszerezve, ami mellett az erő és a férfiasság is hatványozottan dominál. Mi kell tehát a nőnek, tehetnénk fel Mell Gibson nyomdokain járva a kérdést? Titokzatosság + férfias erő + érzékenység + jó küllem. A titokzatos férfit fel kell deríteni. Arra már zsenge tini lány koromban rájöttem, azok a legények kicsit sem tudnak érdekelni, akik feltétel nélkül érdeklődnek irántam, és még egy picit sem kell harcolnom érte, hogy felhívjam magamra megtisztelő figyelmét. Aki azonban elutasító volt, nem loholt utánam, de legalább is úgy tett, mintha nem különösebben izgatnám a fantáziáját, na ő volt az én emberem. Persze itt is fontos a mértékletesség. Itt kerül képbe a vámpírok érzékenysége. Még mielőtt felborulna a mérleg a magának való személyiség irányába, a finom beleérző készség kiegyensúlyozza a serpenyőket. A titokzatossághoz hozzátartozik az is, hogy nem csak a személyiségét (értsd ezalatt külső és belső egyaránt) izgalmas felfedezni, de a múltjukat is. Micsoda történelmi gazdagságot rejthet magában valaki, aki már száz - kétszáz éve köztünk él. Mit látott, élt át, tapasztalt, hallott ennyi végtelen idő alatt. A történelem persze csak az egyik izgalmas kérdés, de az emberi gyarlóság évszázadokon át megtapasztalt mélysége súlyos keserűség barázdákat hagy az arcán. Hát nem az minden nő álma, hogy ezeket a régről beivódott ráncokat és szarkalábakat egy múló pillanatra akár, de elsimogassa? A másik oldalról pedig, csalódva a földi férfiak viselkedésében (és természetesen nem beszélünk a földi nőkéről e bejegyzésben) kinek ne lenne vonzó egy kis unikum, egy kis izgalmas újdonság. Nem csak újdonság, de a veszély lehelete. Mert a veszély sejtése izgalmas és erotikus (a szokásos megfelelő mértékhatárokon belül) és vágyfokozó. Mert a mai vámpírok, már persze, akik a jobbik nemzetség vérvonalából származnak, nem isznak emberi vért, csak finomított, porított, palackozott, stb formában élnek a vörös ital élvezetével. Kis kitérővel élve, emlékezzünk csak vissza, hogy már Lestat (Interjú egy vámpírral) is csak patkányok bűzös bíbor folyóiból kortyolgatott. A mai retro szemfogúak maximum nemes célból, például az imádott nő életének megóvása érdekében kóstolnak bele a gonosz nedv tartályába, és itatják a saját életet adó vérüket a bajbajutottal.

Konklúzióként úgy érzem, ők az új szuper hősök. Mint régen Supermen és Pókember, akikből viszont hiányzott az a kis negatívum, hogy belőlünk táplálkoznak. Lányok mit gondoltok? Mi a vámpírok titkos bája?

Természetesen, ha véletlenül egy vámpír keveredne az olvasók közé, nagyot fog nevetni a feltételezéseimen, nyugodtan ugorja is át ezt az írást. Ha viszont egy férfiember méltatná figyelemre az írásom, remélem, talál benne hasznosítható információkat, melyek segítik a női szívek elrablásában.

Az én KedvesM, habár nem vámpír, mégis ráérzett ezekre a tulajdonságra. Lám már mennyi ideje is J Ezúton is tisztelegve neki, a holnapi nap előtt.

Kedvcsináló a kedvencemből:

Őrület a hetesen

Már másodszor fordult elő velem két héten belül, hogy előbb egy fiatal lány, pár napja pedig egy középkorú hölgy adta át a helyét a buszon. Ebből két, pozitív dolog is következik. Az egyik, hogy nem azt gondolják rólam, hogy meghíztam, hanem határozottan látszik, hogy növekszik a pocakom, vagyis növekszik a kis tündér odabenn. Ez igen-igen fontos visszajelzés, mivel, ahogy már tőlem az megszokható, mindig találok magamnak valami izgulni valót. Az elmúlt pár hétben ez éppen a méreteimre vonatkozott, vagyis azon tépelődtem, vajon elég megfelelően nő e a has körfogatom, és nem kellene e már nagyobbnak lennie??? E felől kezdek megnyugodni, főleg azóta, amióta a nyáron vett, testhez simuló nadrágomat hordom, ami szuper jól kiadja a pocakomat. A legújabb hipotézisem a terhességi cukorra vonatkozik, úgyhogy igyekszem visszafogni magam az édesség fogyasztással, és előnyben részesíteni a gyümölcsöket. Erre természetesen nem vonatkozik a mai nap, amikor is, kizárólag Csutika 80. születésnapjának tiszteletére megettem két szelet csoki tortát (úgy 6 óra különbséggel). Meg kell jegyeznem nagyon - nagyon finom volt. Az étkezésemmel másrészről nem is az a legnagyobb baj mostanában, hogy mit eszem, hanem az, hogy a vacsora, egyre gyakrabban, egyre későbbre tolódik, akár este 8-9-re is. Ezzel szemben a megszokott, de még a csökkentett torna mennyiségem is parkoló pályán landolt, amióta elkezdődött a munka. Pedig már részletesen felmértem a környéken adott lehetőségeket, és a környéken kívülieket is. Így feltett szándékom, hogy a jövő héten valóban elkezdjem, és szépen lassan, mint a viccben is, végig látogassam őket.

Az ominózus vicc:

Két bika, egy fiatalabb és egy idősebb, áll a domb tetején és nézik a völgyben legelő teheneket. A fiatalabbik levágtázik, elkap néhány csinos tehenet, kedvét tölti velük, majd lihegve sétál visszafelé. Az idősebbik bika komótosan baktat lefelé. Félúton találkozik a két kan. A fiatalabbik megkérdezi:

- Hát te, nem sietsz a lányokhoz?

- Csak nyugalom fiam, majd szépen lassan, az egész csordát.

Ott tartottam tehát, hogy újból előjött visszatérő nagy problémám, az időbeosztás és a feladatok közötti logisztikai rendtétel. Logisztika alatt értem, a munka, és az itthoni, valamint az elvi (!!!) szabadidős tevékenységek összerendezését. Még szerencse, hogy optimizmusom töretlen, így jövő héten újra próbálkozom, mármint a rendszerezéssel, és tornázni is elmegyek. Tutira.

Végül pedig a buszos helyátadás arra is utal, hogy mégsem olyan elvetemültek a mai fiatalok és középkorúak, mint azt minden csoportommal rendre megállapítjuk.

Johnny emlékére

Nagy szomorúságomra, tegnap elhunyt gyermekkorom egyik első nagy szerelme Patrik Swayze. Bár az indexes beszámoló szerint a Ghost volt a legnagyobb sikere, számomra a Dirty Dancing-el beírta magát a filmtörténelmembe. Mind zeneileg, mind romantikus történetileg, mind a táncos filmek sorában a legjobbnak gondolom. Azt szerettem ebben a filmben, hogy eleinte nem sokat fogtam fel belőle, tekintettel zsenge koromra, mindössze annyit, hogy nagyon szerelmesek benne, és ez éppen elég volt. Aztán, ahogy egyre többször láttam, kezdtem megérteni, miért is ciki dinnyét cipelni, és mennyire romantikus - erotikus valakivel egy táncbemutatóra készülni. Szépen lassan, aztán minden mondat a helyére került. Ma már egy csomó dialógust avíttnak érzek benne, sokszor nem értem, miért kell bizonyos helyzeteken annyit problémázni, de összességében mégis úgy jó az a film, ahogy van. A végére összeáll a kép, és lehet álmodozni, dúdolni, és őrülten vágyni rá, hogy Johnny engem is megtanítson táncolni.

Amikor kiderült, hogy Swazye rákos, mégpedig egy ilyen agresszív formában, döbbenet volt bennem. Mint mindig, amikor ilyen híreket hallok. De aztán olyan keményen küzdött. Kezdtem elhinni, hogy meggyógyul, drukkoltam is neki, még ha nem is minden este jutott az eszembe. Talán azért is különösen erős ilyenkor a remény, mert, ha egy ismert embernek sikerül, akkor nekünk "átlagosoknak" is lehet esélye. De sajnos, a rák nem arról ismert, hogy bármiféle irgalom lenne benne. A rák a természet nyers ereje, talán az evolúció jobb keze, és ahogy a jégkorszak nem volt tekintettel a dinókra, ez a betegség sincs tekintettel ránk. Miről lehet szó, a fejlődésünk egy lépcsőfoka a halálos rém, ez kell ahhoz, hogy az ember biológiailag tovább fejlődjön? Vagy a természet így védekezik a pusztító humánum fenyegetése ellen? Nem tudom.

De a Dirty Dancing már mindig bennem fog dalolni.

Lencsi lány vagy Babszem srác

Ezt az írást egyelőre csak a fiók mélyének, pontosabban a számítógép eldugott file-jainak írom, mivel még 2 hónapot kell várnom, hogy nyugodtabb szívvel a Drága Olvasóim elé tárjam. Maga az írás, ennek az írásnak a megkezdése, már majdnem egy egész hete feszít. Pontosan azóta, hogy hivatalosan is megtudtam babánk lesz. Azóta nagyjából semmi más gondolat nem is foglalkoztat, minthogy magamban imádkozom, egészséges legyen a kis magzat, és minden menjen a maga természetes rendjén. Elég furcsa is, hogy még az esküvőnk ténye is kevésbé mozgat, azóta hogy tudom, pedig hét évig vártam egyfolytában … Előtte persze biztos izgulni fogok, ahogy azt illik.

Azt is leírom, mert bízom benne, ha leírom, nem valósul meg a butaságom, hogy amikor azon gondolkoztam, mi legyen a titulusa ennek az első leírásnak, a posztumusz szó jutott az eszembe. Ez persze, ahogy KedvesM is megállapította, elég rossz megfogalmazás, hiszen pont arról szól, amit elkerülni szeretnénk. A szó tehát mindössze abban az értelemben jutott az eszembe, hogy valami az esemény megtörténte után kerül nyilvánosságra. Mivel a szónak teremtő ereje van, erről még lesz szó a későbbiekben, ezennel ezt a szót hivatalosan is törlöm!

Na de vissza az örömhöz, és a lényeghez, s a fontoshoz. Egy hete már tehát, hogy megtudtuk hárman vagyunk. A legnehezebb az egészben, hogy a legboldogabb titkot még jó pár hétig hordoznunk kell. Nem könnyű azzal a tudattal jönni-menni a nagyvilágban, hogy arra várunk semmi baja ne legyen a miniatűrnek. Ezt én támogatom a leginkább, de mégis szívem szerint mindenkinek boldogan mesélném, cifráznám, hogy képzelje el, micsoda csoda a világtörténelem során. Mert, hogy csoda az már egyszer biztos. Minden gyerek egy csoda, de a miénk az különösen az, hiszen amint zöld utat engedtünk neki, ő jött. Ez pedig, valljuk be igen ritka, még a doki is ezt mondta. Azóta a szlogenem is erre épült, hogy egy magzat, akit már annyira, de annyira kívántam, és aki az első hívásra meg is érkezett, az igazán nem lehet beteg. És ha már ilyen gyorsan jött, mert tudta, hogy itt az ideje, és helye van az életünkben, akkor tutira egészségesnek kell lennie, és biztos nem lesz semmi baja. Picit több mint egy hónappal ezelőtt, hogy kiengedtük a jó szellemet a palackból, és én az első ilyen szabad alkalom után egyből el is bőgtem magam, hogy lehet, hogy akár már ma megfogalmazódott… A vizsgálatok alapján pedig ez elég valószínű is, visszaszámolva, most lehet úgy egy hónapos a kis babka. A fontosságához az is hozzátartozik, hogy bizony jó szokásomhoz híven azon is sokat problémáztam, vajon könnyű vagy nehéz lesz e teherbe esnem, mi lesz, ha nem sikerül. Így ez a történés, a normalitásomba vetett hitemet is visszaerősítette. Igen, én is csak gyarló átlag lélek vagyok, akinek fontos, hogy legalább kicsit normálisnak tűnjön fel maga előtt.

Mielőtt elmentem a dokihoz, már legalább 1-2 hónapja halasztgattam a meglátogatását, mivel nem a legkellemesebb programról van szó. Pár napja mondogattam KedvesM-nek, hogy ad1 érzékenyek a cicijeim, mint amikor elfekszem őket, ad2 folyamatosan ehetnékem van. Biztos a fogyókúra, enyhébb önmegtartóztatás csap vissza, de mindig képes lennék a tápanyag bevitelre. Itt jegyezném meg, hogy ez a két tényező azóta sem változott, és bár a mell feszülés kevésbé zavar, az sokkal inkább, hogy állandóan enni tudnék. Viszont azt is észrevettem, hogy egyszerre csak keveset szabad, különben megfájdul a gyomrom. Pillanatnyilag tehát olyan vagyok, mint Garfield, aki napjában csak egyszer eszik, de akkor folyamatosan. Azt is megjegyeztem kedves uramnak, hogy lassan már meg kellett volna jönnie a havi pírnek, de mivel éppen csak abba hagytam a tablettát, ez össze - vissza csúszkálhat is akár. A drága egyből tudta mire megy ki a játék, és leszögezte, nyugodjak meg, nem sok az esély, hogy itt baba témáról lenne szó, ne éljem bele semmibe sem magamat. Ezek után elmeséltem Jidishe Maménak is a tüneteket, plusz, azt is, hogy elég ideges vagyok, mert tuti elkaptam már megint valami fertőzést, ez volt ugyanis a fő ok, hogy meglátogatom a dokit. A Mame, aki igen fejlett éleslátásáról is ismert, rögtön bejelentette, hogy ez tuti gyerek kezdemény, nála is így indult a dolog. Ez volt az a pillanat, amikortól kezdve, egészen másnap délutánig – és utána sem - semmi másra nem tudtam gondolni, és miközben próbáltam legyűrni magamban a hiú reményt, azon imádkoztam, hogy bárcsak, bárcsak, bárcsak. Ezek után kb gyomor ideggel sétáltam végig a rendelőig, mivel a vizsgálat mindig nagy trauma számomra, de azzal bíztattam magam, hogy legalább túl leszek rajta, és legalább nem ér felkészületlenül, tudom mire számíthatok. Szépen el is soroltam a dokinak minden búmat, bajomat, főleg, hogy nem akarok fertőzötten férjhez menni, amúgy meg…. (lásd följebb). Megérdeklődte, nem gondoltam – e, hogy esetleg babát várok, mire mondtam, semmi másra nem gondoltam jobban, mint erre, de félek reménykedni, mert pofára esni elég sz***. Mondta egyet se izguljak, nem jellemző, hogy így egyből már azonnal, igaz azt is ő javasolta, hogy a tabletta leállítsa után egyet se várjunk a gyerek gyártással, hiszen ilyenkor a legesélyesebb, hogy beakad. Egyet se izguljak tehát, majd ő megnézi a tutit. Így is lett, és láss csodát már maga a vizsgálat sem volt olyan borzalmas, mint máskor, és végül láss csodát, ott csücsült a képen egy babszem formájúnak és méretűnek látszó, dupla falu magzatburok, benne a gyermek kezdeménnyel. Ez volt az a pont, amikor minden izgulás kitört belőlem, bőgés formában, annyira, hogy szerintem még a doki is meglepődött, főleg amikor a nyakába ugrottam meghatódottságomban. Mame épp a hétvégén filozofált azon, hogy a boldogságtól sírni (nem ordítani), ez pontosan az az eset volt. Életemben először boldogan, húsz centivel a föld fölött lebegve, jöttem el a nőgyógyászati rendelőből, és súlytalanul tipegtem tova utamon, talán még bárgyún vigyorogtam is, minden szerencsétlen szembejövőre. Képem is van a kis porontyról, amit napjában minimum egyszer megnézek, de inkább többször, és sok szépet s kedveset mormolok neki. Itthon el kezdtem főzni, és azon filozofáltam, hogyan is mondjam majd el KedvesM-nek, az esetleges titoktartásról só sem lehetett. A drága tehát hazajött, és elkezdte volna mondani, hogy jaj-jaj, ez történt, ami amúgy tényleg fontos, és elnézést, hogy akkor kicsit elhanyagoltam, de abban a pillanatban ellentmondást nem tűrő hangon leültettem az asztalhoz. Azt gondoltam, már kibőgtem magam egy időre, nos, tévedtem. Azzal a lendülettel, ahogy elé raktam a képet, újabb könnyzáporban törtem ki, és így mondtam el neki, hogy igen, bizony, apuka lesz belőle. Ezen ő is mélyen meglepődött, de egyben nagyon is örült. Azóta egyensúlyozunk, hogy most épp boldog vagyok, vagy hisztis, ami szerinte csak annak köszönhető, hogy azt olvastam az interneten, hogy ilyenkor ez így szokás. Pedig tényleg ez a szokás, mert a hormonháztartásom éppen felborultban leledzik, így hát végre igazoltan lehetek hisztis. Amit még nem értek, hogy amikor korábban hipnózissal próbálkoztam, vagyis mások velem, miért bizonyultam nem tökéletesen hipnábilisnak. A doki ugyanis megkérdezte, nem vagyok e mostanában álmosabb a szokásosnál. Erre válaszolhattam, hogy „most, hogy így mondja”…. Nos azóta sokkal álmosabb vagyok, és egyedül tegnap nem tartottam du-i sziesztát. A drágám szerint, tehát tökéletesen nyitott vagyok a szuggesztiókra, és ezzel nekem is egyet kell értenem, de azért próbálkozom. Itt el értünk beszámolóm utolsó gondolatához, a szuggesztiókhoz, és a szó teremtő erejéhez, ahogy már korábban is előre jeleztem. Ennek fontosságát Varga Kata és Diószeghy Csaba egy remek kis könyvben írták le, azóta én is próbálom fejben tartani ezeket. Azt például, hogy terhes vagyok, korábban ki nem mondtam volna, mivel azt az érzést keltette bennem, hogy ez azt jelenti, a babavárás terhes időszak. C. Molnár Emma viszont leírja, hogy a kifejezés a „tereh” szóból származik, ami a kiteljesedettségre utal. A teremtő erő jogán, kijelentem tehát, hogy terhes vagyok, és egészséges babát várunk, nagyon, nagyon.

A óvó lakás oltalmában

Sok mindent lehet látni erkély ablakunkból, többek között a ház kukáit is. Egy pillanatra megálltam előtte, míg bekentem a kezemet. Ezzel a lendülettel el is kezdtem mérgelődni, hogy egy guberáló épp a kukákat túrja, és körülötte a kidobált szemetek. Gondoltam majd szépen itt hagyja, a mi rendesen bezacskózott, emeletről lehordott fölöslegességeinket. De ahogy kence-ficéztem magam ott ragadtam az ablak előtt. Elkezdtem nézni a barnára cserzett, ráncokkal mélyen barázdált arcú nénit, ahogy fehér narancssárga csíkos pólója fölött piros alapon fehér pöttyös műanyag otthonkájában módszeresen átnézi a mások számára már értéktelen, de a neki talán a túlélés kulcsát jelentő lim-lomokat. Átnézte egyik kukától a másikig, zacskóról-zacskóra a kidobott dolgokat. Több, valószínűleg már lejárt chipset, száraz kenyér félét is külön rakott magának. Ezután módszeresen kiválogatott néhány zacskót, melyekbe belerakta kétes szerzeményeit. Végül összeszedte a kuka mellé esett papírokat, és kendős fejét lehajtva tovaballagott. Én pedig elszégyellve magam, a lakás óvó melegébe visszahúzódva távolodtam el az ablaktól.