Mi leszel, ha nagy leszel?

Igazság szerint ez a kérdés azóta foglalkoztat, amióta Tündér Benedek a pocakomban volt. Olyan igazán izgalmas szakmák jutottak az eszembe, mint tenger biológus, vagy szavanna kutató. Ezeket azonban KedvesM elvetette, mert itthon akárhogyis nézelődöm Magyarországon, sem tenger, sem szavanna nem található. Azt meg ugye, hogy külföldre adjam ezt a gyönyörű gyermeket, még véletlenül sem. Aztán persze felötlött bennem a tökéletesen önzetlen gondolat, miért ne mehetne külföldre, így legalább nekem is okom lesz rá, hogy utazzak. Még szerencse, hogy érdekmentesség jellemez.... Na de eszembe jutott, még, hogy lehetne vízilabdázó. A vízilabdás fiúk igazán szép szál legények. De akkor beugrott a kép, brrrrrr, hogy miket csinálnak ezek a fiúk a víz alatt, azt pedig mégsem hagyhatom, hogy bárki letépje az én gyönyörű gyermekem zacseszát például. Még szerencse, hogy nem vagyok túlóvó...
Mostanában a viselkedése, vagy egy-egy félrehallás alapján jut eszembe, mi is lenne a neki való feladat. Ez utóbbira példa a "libidológus". Bár ilyen munkakörről még nem hallottam, de végső soron manapság már olyan munka létezik, amilyet megalkotunk a magunk számára. Most baj az, hogy én a kisfiamnak alkotok??? Tehát mit is takar ez a cím? Alapvetően a szexológushoz áll közel. A libidó pedig Freud alaptétele volt, tehát némi köze a pszichológiához is van. Összevonva megkapjuk a szexuál terapeutát. Ilyesmire pedig még sokáig lesz szüksége a népnek, már ahogy csak a reklámokból következtetek, vagy a viagra eladási eredményekből. (Na, jó, utóbbiról nincs konkrét információm. ;) Így legalább babika a családi szakmát is tovább vihetné, részben.
Na de, ha a pelenkázón mutatott mozgáskultúráját vételezzük szemre, egyértelmű, hogy háton úszó bajnok lesz belőle és itt vissza is tértem a vízhez, amit az előbb a vízilabdásoknál elvetettem. Azért ez mégiscsak nyugodtabb szakma, senki nem nyúl a gyerekhez, és az úszók is szuper szép testfelépítéssel rendelkeznek. De ha mégsem úszó lesz, mert istenneadja nem fogja szeretni a lubickolást, amit ha a fürci - pancsikat nézem, el sem tudok képzelni, akkor még ott van a kerékpározás, mert ilyen lábmunkát szerintem még Armstrong sem látott. Azt már el is terveztük, hogy ha megtanul felülni, akkor első dolgunk lesz egy babaülés szerelni a bicajomra, és megyünk hárman, négy keréken.
De miért is fontos egyáltalán, hogy mi lesz a gyerekből, ha nagy lesz? Miért foglalkoztat ez már most, amikor még csak a 13. hetét töltötte a csöppség. Szeretném, hogy boldog élete legyen, örömét lelje majd benne, és ehhez a munka egy fontos összetevő.
Emellett pedig óhatatlanul felmerül a kérdés, nem arról van e szó, hogy őt saját magam meghosszabbításaként képzelem el? Azt szeretném, olyasmit találjon magának, amire nekem nem volt lehetőségem? Valami hasonló talán. Úgy gondolom lehetőségeim most is vannak, és ha annyira váltani akarnék, megtehetném. De nem akarok. Pillanatnyilag legalábbis. Lelele pedig azt fog majd csinálni, amit ő szeretne. Meg majd egy kicsit, amit mi szeretnénk, de csak ha ő is akarja. Én pedig igyekszem visszafogni magam!!!!

Ego, super ego, id...

Ez ugyebár az egyik Freudi felosztása a személyiségnek. Mit keres ez itt? Analógiát természetesen. KedvesM-el az egyik kedvenc vitaforrásunk a következőn szokott kipattanni: takarítani vagy sem, ez itt a nagy kérdés. Részemről inkább nem, inkább egy kis csoki, pop corn és pihi a tv/könyv/gyerek előtt. Opcionálisan. Szerinte, takarítani, mindenek előtt. Egy biztos, ebben megegyeztek volna Klárival, gyengébbek kedvéért nagysasszony, tiszteletre méltó nagyanyámmal, hogy: "Hogy néz ki ez a lakás, rendet rakni, de rögtön, nem vagyunk mi róóóóóómaiak". Mindenesetre látható, hogy ebben a kérdésben igen eltérő nézeteket vallunk. Én inkább kihagynám a házimunkát, már ami a tisztogatást illeti, mert főzni, sütni kifejezetten szeretek ám, míg a drágám nem. Itt jegyzem meg, valószínűleg a génjeimben örököltem a felmosás és porszttyózás utálatát, mert Jiddishe Mame szintúgy nem hajlandó a partvishoz nyúlni, de minden mást szó nélkül. A különbség kettőnk között csupán annyi, hogy én a kényszer, ami főképp külső, de néha beépített is, mondhatnám interirozáltam :D, hatására, fogamat szívva, de túlteszem magam rajta és a lakást is. Anyu nem, anyunak, mint kiderült, már öcsém születésekor takarítónője volt. Mélységesen irigykedem!!!! Még egy fontos dolog, a mit nem csinál anyukám, amire mélységesen irigykedem, a legnagyobb szeretett érzése mellett természetesen, tehát anyukám nem "tud" hajat mosni. Amióta az eszemet tudom, hetente jár fodrászhoz. Most nézzenek oda, hát nem kiköpött úriasszony? Van mit tanulnom még tőle. De azt hiszem, ha ezt a két dolgot elérem még az életben, boldog plusszos ember leszek. Azért plusszos, mert Tündér Lelelelele már így is boldog embert faragott belőlem.
Kissé eltértem a fő témámtól, hogy hogyan is jön ide, a személyiség. Mikor máskor, mint az éjszakai szoptatások alatt, gondolkoztam a dolgon. Nálunk ugyanis már évek óta vita tárgyát képezi, hogy én vagyok itthon többet, nekem van több szabad időm, mégsem nyalom fel a lakást elég lelkesen, de legalábbis gyakorisággal... Konkrét esetről is beszámolhatok: még a két ébredések éjszakáinak egyikén Don Gattó - ő macskasága - megspékelte a napunkat azzal, hogy nem hagyta az almában a produktumát, hanem belelépett és ezzel a lendülettel az egész lakáson keresztül is tapicskolt vele. Az én szívemnek királya pedig, hajnalok hat óráján, amikor is felkelt és konstatálta a helyzetet, engem hívott, hű testes társát, hogy mossuk már tisztára a macska talpakat. Ez még rendben is lett volna, de utána mélyen a szemembe nézve közölte, hogy ezek után fel kell mosni, porszívózni, mert a lakás így nem maradhat. Igen, igaza van, én is tudom, csakhogy a körülmények: egy órája feküdtem vissza, másodszor az alvás időm folyamán; 11kor indulás várt minket egy megbeszélt programra; egy két és félhónapos, uszkve öt kilós tünemény, aki kizárólagos figyelmet követel és vár el jogosan. Két perc dilemma után, arccal az ágyon feküdve, összekaptam magam és tornádó sebesen neki is láttam a takarításnak. Sikerült, a lakás kisuvickolva, a bébi megvárta nagyon diplomatikusan, hogy végezzek, és időben el is indultunk. De ettől még nem voltam boldog. Sőt leginkább sírni szerettem volna. És ennek hangot is adtam, mire az én drágám értetlenül állt, hogy de hát, miért... Talán nem kell magyaráznom, csak megjegyeztem, hogy ezentúl hétvégén fogunk takarítani, és hét közben csak a legszükségesebbeket. Mire örömmel kérdezte másnap, hogy na, akkor szombaton vagy vasárnap takarítsunk? No most nem ugráltam örömömben, hogy megkaptam a választási szabadságot. És még mindig nem értette miért... hiszen én mondtam.... Az igazság kedvéért nem hallgathatom el azt sem, hogy KedvesM, amikor hazaér egyből a rendrakással indít, tehát az sem igaz, hogy ő nem veszi ki a részét a segítségből, és a takarításban is többnyire nagyobb részt vállal, mint én.
Na de a lényegre, pontosabban az analógiára térve, miért nem tudunk ebben a kérdésben düllőre jutni? És akkor beugrott, az éjszaka közepén, miközben a kicsim boldogan szuszogva kosztolt, hogy olyanok vagyunk mi a drágámmal, mint Freud személyisége. Ő a super ego, aki komolyan gondolkozik, fontosak neki, hogy a feladatokkal végezzünk, hogy a körülmények rendben legyenek és tiszták. Mindez pedig előbbre való szempont, mint az egyebek. Én pedig az id, aki szívesebben élne a pillanatnak, a kényelemnek és a nyugalomnak, a vágyteljesítésnek, de semmiképpen a nyűgnek, mint amit a takarítás is jelent. Természetesen ez a fajta felosztás, mint minden hasonló túlzásokon alapul, de az irány adott. Na de hol van a háromszög harmadik csúcsa, az ego? Az ego az életünk. Itt egyensúlyozzuk a kötelezőt a gondtalansággal. Az életünkön belül, pedig magunkat is egyensúlyozzuk és változunk. Ma például már kész a vacsi és a vasalás (igaz a takarításra már nem fogom rávenni magam). És a drága is változik, és kiáll férfiúi jogai mellett, és helyet keres az életében a pecának, ami egy időre kimaradt belőle. De támogatom, mert neki is kell a kikapcsolódás. Meg különben is, merném én megemlíteni, hogy fürdetésre itthon legyél???? Természetesen, de akkor igenis kikéri magának, hogy amióta összeházasodtunk, csakis azóta vagyok ilyen házsártos és próbálom korlátozni a szabadságát. Így hát nem teszem, és próbálom megúszni a takarítást :)