Ghost, avagy szellemjárás az Operett színházban

Tegnap este volt szerencsém megtekinteni az agyon hájpolt Ghost musicalt. Hát meg van róla a véleményem, és ezt most nem is rejtem béka alá.

Mielőtt előadom a negatív hullámom, szeretném kiemelni, hogy nagyon jó volt a társaság, élveztem minden pillanatát, még akkor is, amikor a telefon/ fb / net függőségem miatt is zrikáltak. Jó volt velük lenni (alatta), beszélgetni (közben), pezsgőt és bort inni (utána).  A kötelező  körök lefutása után akkor belekezdek.

A darab a filmre épül, ami szerintem egy aranyos, kedves, és főként romantikus darab. Patrick Swayze pedig személyes kedvencem, ahogy erről írtam már korábban. A filmben kb egy darab, sláger dal van, és ez így jó. Na most a színdarabban, és itt kezdődnek a gondok, is ez az egy dal van, ami igazán jó. Van még egy bulizós, kórus dal, ami elfogadhatónak mondható, de ezzel snitt. Az volt az érzésem, hogy muszájból írták a zenét, mégiscsak egy musicalt kellett összerakni. De hiányoztak a dallamok, amiket dúdolhatnánk hazafelé az utcán, az egység az egészből. Ezzel párhuzamosan sok volt a duma. Amivel alapvetően nincs semmi baj, ha olyan darabról van szó, de ez, szeretném újra kiemelni, egy MU-SI-CAL.

A színpadképben voltak érdekes megoldások. Jól nézett ki, ahogy Sam átsuhant a csukott ajtón. Trükkös volt a metró jelenet is, ahol fényekkel adták vissza a dübörgő kocsit, a rázkódásokat, de ha trükköket akarok látni, akkor megnézem valamelyik Hollywoodi filmet, ahol a számítógép mindent megold. Szerintem a színház maradjon meg színháznak, a maga klasszikus értelmében.

Két dolog volt, amin extrán kész voltam. Az egyik a Red Bull reklám. Könyörgöm ez nem a tv, tudom én, hogy a színháznak is meg kell élnie valamiből, de ez annyira gagyi és kiábrándító, amikor Oda Mae kér egy doboz energia italt, hogy tudjon jósolni.

A másik Szabó Dávid. Igen tudom, ő az üdvöske, az X-faktor fickó. Helyes, kétségtelen, de annál hatás vadászabb, mint, amikor a filmet hűen követve leönti az ingét, és gyorsan le is veszi, hogy Mollynak tetsszen, mindezt úgy, hogy 5 percen keresztül a közönség fele fordul, félmeztelenül, hogy a leghátsó sorokban is lássák az el kell ismerni dögösen kidolgozott kockás hasát.... Nincs jobb szó, gyenge és hatásvadász. Oké, oké, nagyon, szép, és erre nyilván bejön a tini lányok garmadája, de könyörgöm!!!!! Ez egy színház, a tehetséget ne keverjük a kondi teremmel.

A többi színész rendben volt, Vágó Bernadett és Dolhai Attila oké, Szulák Andrea pedig Szulák Andrea. Hozta, amit tőle elvárhatunk, vicces, ahogy azt megszoktuk. Na de aztán, aztán hálát adtam a szereposztásért. A másik "Sam" ugyanis az a Kerényi Miklós Máté, akitől már az Ördög ölő Józsiásban is borsózott a hátam. Szerény véleményem szerint őt ebbe szerepbe helyezni, egyszerűen Patrick Swayze emlékének a megcsúfolása. Brrrr..

Összefoglalva, én úgy gondolom ezt a darab nem sikerült valami fényesen és inkább a nem ajánlom kategóriába sorolom.

Néhány szóban - Nike FM_2013

Már majdnem egy hete, hogy lefutottam a második Nike félmaratonomat. Azt hiszem vízválasztó volt és örömmel jelenthetem, hogy pozitív irányban. Egy ideje már kifulladt a lelkesedésem a futás tekintetében, és 5-8 km-nél többre, vagy holmi gyorsításra, már ami a tempómat illeti nem is vágytam. Ezt leküzdendő elindultam terepre, ami határozottan megtetszett, valamint kijelentettem, hogy csak egyszer legyek túl szeptember 8-án, aztán ide nekem, kánaán. A felkészülést sem vittem túlzásba, habár elég rendszeresen futogattam rövidebb távokat, de a megnyugtató hétvégi hosszúak leredukálódtak kettő, azaz kettő darabra. Ebből egy 12 km-es egyedül, és egy majdnem 18 km, jó társaságban, de csapnivaló gyomor állapotban. Úgy voltam vele, ha már egyszer (kétszer) sikerült megcsináltam, most is sikerül, ha kell lésétalom, le van ejtve. Aztán elkezdtem fejben rendezni a dolgokat, és eldöntöttem, hogy ha folytatni akarom ezt a sportot, össze kell szednem magam. Míg tavaly a fókusz az volt, hogy megmutassam másoknak, na és persze magamnak is, hogy képes vagyok rá, idén mást kerestem. Végül pedig meg is találtam a célom, hogy idén magamért küzdjek. Eldöntöttem, hogy csak a magam tempójában fogok futni, a magam szükségleteihez fogok igazodni, azért fogom végigcsinálni, hogy én jól érezzem magam. És ezért is döntöttem úgy hogy idén egyik kedves csapatom mezét sem fogom felvenni, (habár annak, hogy ott vannak, és lelkesítenek, drukkolunk egymásnak elmaradhatatlanul fontos része volt a versenynek)  csak úgy a magamét, amiben ön-azonosnak érzem magam.
A rajtnál legnagyobb örömömre aztán "összefutottunk" Dórival, és együtt indultunk el. Ez jó döntésnek bizonyult, mert most is, mint korábbi közös futások alkalmával, sikerült megtalálnunk a közös tempót, ami mindkettőnknek feküdt. Később csatlakozott, hozzánk Imi is, így az egyik kedvenc párosom kedélyes társalgását hallgatva csak úgy átsuhantam az első 6 km-en.

Majd eljött a rettegett budai alsó rakpart, ahol tavaly megfájdult a fejem és komolyan elgondolkoztam róla, hogy én akkor és ott helyben feladom. Most ez nem történt meg. Itt és a verseny további szakaszain és el-el csodálkoztam magamba, hogy milyen könnyedén is megy most a dolog. Arra pedig csak utólag eszméltem rá, hogy tökéletesen kimaradt a máskor, kezdéskor,  oly jellemző, "Á, nem is kell ez nekem, hagyjuk inkább ezt a dolgot, és amúgy is fáj, szúr, nem esik jól..." A rakpart abszolválása után tehát, máris a pesti oldalon suhantunk. Itt úgy 10 km-nél éreztem, hogy egy kicsit nehéz, és már nagyon várom a frissítőt. 12-nél beütött a zselé v. a placebó, a Suhanj pom pom lányok biztatása és máris az Alkotmány utca magasságában találtam magamat. Ekkor jött a következő mumus, a nyugati felüljáró. Ezt a mumust végül úgy kilőttem, mint a walkind dead-ben a zombikat szokás, meg sem fordult a fejemben, hogy sétáljak - mint tavaly - sőt kicsit még gyorsítani is sikerült.

Ezután talán az utolsó 3 km következett, ahol szárnyakt kaptam. Azt még nem mondtam, hogy a beérés tekintetében és a motivációmat növelendő, biztosra akartam menni, így megkértem anyukámat és Skin-t, hogy hozzák ki Csibust is mert nagyon szeretnék vele befutni a célba. Innen tehát már leginkább csak az lebegett a szemem elől, hogy mindjárt vége az egésznek, szinte el sem fáradtam, és hamarosan bébivel kézen fogva fogunk száguldani. Habár nem ez volt a cél - de hiába tagadom jól esik a tudat is -, mégis, talán mindennek köszönhetően, az utolsó km-eim voltak a leggyorsabbak. Itt már Dóritól is elváltam és vigyorogva közeledtem. A Ligetben szerencsésen kiszúrtam az aprónépet is és könyörtelenül kikaptam anyukám kezéből. Na jó, az már nem ment, hogy végig az ölemben vigyem, meg mégiscsak nagyfiú, szóval saját lábán jött ő is. mondhatni szaladt, meglátszott hogy gyakorolta párszor a dolgot a 400-as pályán!!!
Hát így esett, hogy megesett, lefutottam életem első félmaratonját, ami jól esett, ami után még ment volna pár km, ha nem "kell" abbahagyni, és ahol a kisfiammal értem célba.