Anekdota

Szeretem az anekdotákat. Rövid, tömör, frappáns és humoros. Anekdotát csak fontos, nagy emberekről szoktak írni. Olyanokról, akikről érdemes írni. Vagyunk így egy páran….

Ez a történet az én kedvenc apukámról fog szólni, ismerhetitek J. Pape fedőnév alatt.

Az én apukám, a legbátrabb apuka, aki csak élt valaha is kerek e világon.

Kivéve talán akkor, amikor fogorvoshoz, bőrorvoshoz, láborvoshoz, kézorvoshoz, vagy egyáltalán orvoshoz kell mennie. Hát igen, mindünknek megvannak az apró kis gyarlóságaink, az én apukámnak a doktoricitisz utálatisz. Kit/mit szoktunk utálni? Főképp félelmünk megtestesítőit. Természetesen a világért sem merném állítani, hogy az én apukám fél az orvosoktól, talán a kanapé mögé bújva, halkan mernék csak valami hasonlót suttogni, na de melyikünknek nem dobogott hevesebben a szíve, amikor egy-egy orvos színe elé kellett állnia, hogy meghallgassa az ítéletet. Nem is fokozom tovább, lett légyen ugyanis, hogy az én drága apukám nem húzhatta tovább a dolgot, utálat ide, félelem oda a térde keményebben küzdött, így orvost kellett keresni hozzá. Már nem apukámhoz, mindösszesen ahhoz a fránya térdhez, és akkor most nem kezdek bele holmi pszichológiai és filozófiai elmélkedésekbe arról, hogy vajon az állam, akarom mondani térdem én vagyok-e? Csodák csodájára talált is egy kedves (?), korrekt gyógyítót, aki elfogadható feltételeket ajánlott neki térd műtétet illetően. Mert nincs azért olyan könnyű helyzetben az az orvos, aki az én apukámhoz akar nyúlni, annak bizony fel kell kötni a gatyamadzagot.  Apuka ugyanis, talán már említettem, nem kedveli ezt a népséget túlságosan, így a bizalmi helyzetet sem könnyű elérni nála. Történetünk fő vágója azonban még ezt is elérte, annak ellenére, hogy az első találkozás alkalmával, egy kerek órával később jelent meg, mint mondva vagyon. És az én apukám mégis megvárta, és ez óriási kegynek számít ám, mert holmi földi halandó dokikat úgy ott hagy hoppon, hogy csak porzik. Az igaz jó pontot azonban akkor szerezte a mi csoda dokink, amikor kijelentette, hogy ő márpedig, nem végez altatásban ilyen műtétet, kizárólag epidurt alkalmaz. Ez ugyebár azt jelenti, hogy tisztelt delikvensünk éber (nem véletlenül húztam alá ;) állapotban, fájdalom csillapítva éli végig a beavatkozást. Ez a kijelentése mindenesetre szíven találta az én apukámat, mondhatnánk azt is, hogy „This is a beginning of a beautiful friendship”, amennyiben az örök klasszis Casablankát vón kedvünk idézni. Történetesen ugyanis, ha van valami, amit apuka még a dokiknál is jobban utál, az az altatás. Mindezen feltételek megléte folytán, hogy ne szaporítsam túl soká az ízes magyar szót, aput ma reggel sikeresen meg térdműtötték. Az ápolók kedvesek voltak, és figyelmesek, na jó egy kis ismeretség is akadt, de mi ez a paraszolvenciához képest ugyebár.

A doki pedig mindössze annyit kérdezett aputól a műtét után, hogy tudja e a kedves beteg, hogy bizony igen hangosan horkolt a műtét asztalon. És akkor az én drága apukám ártatlan, bari nagy barna szemekkel ránézett, hogy ő horkolni? Na de kérem, micsoda feltételezés ez???

Így esett, hogy kedves felmenőm már lábadozik, értsd szó szerint. Holnap reggel pedig én is nyomok gyógy puszit szakálas szőrös pofázmányára.

Befejezésképp pedig, nem adhatok mást, csak mi lényegem (idézet: Az ember tragédiája), így ezzel a kis történettel kívánok jobbulást drága papa.

Álljunk meg egy szóra...

A héten a hal a tortán c. nagysikerű gastro reality résztvevője volt Pantachin Edina, úgyis, mint Hargiay Bea barátnője. Ennél sokkal többet nem is igen lehet tudni a hölgy előéletéről, azon kívül, hogy nagy, feltehetően szilikon  cicijei és hosszasan dús szőke haja van. Némi sejtéssel rendelkezem, miszerint köze lehet az erotikus fotózkodáshoz, sőt még némi pornós hátszelet is meg mernék kockáztatni. Manapság, és nyugodtan nevezzetek ódivatúnak, amúgyis az a menő, hogy pornós lányokból lesznek a celebek, végül is, az jó példa a felnövekvőknek, hogy nézd azt a nénit kislányom, régen szörnyű csúnya dolgokat művelt, a kamera előtt érezte jól magát azzal a kidolgozott .... , khm testű bácsival, de lám most már jó útra tért, mert immár színészként és a kamera mögött teszi csak szét a lábikóit... Komolyan a mai televíziós vélemény formálás tisztára erkölcscsősszé vált. Na tehát a mi Edinánk, jelen írásom főhőse abban a pár részben, amit volt "szerencsém" látni, minden igyekezetével azon volt, hogy felül múlja Annácska, a méh királynő, talán múltheti Irigy Mirigyes alakítását. Nem bírom kihagyni, Annácska legnagyobb húzását, amikor elé rakták, azt a zeneszerszámot, aminek soha nem ugrik be a neve, de úgy néz ki mint egy hosszú cső, nádból, a vége hajlított, és a földön támasztják, és mondták, hogy szólaltassa meg, minek módja a légbefúvás. Erre a mi több szilikont tartalmazó a testében, mint amennyi az ismert amerikai völgyben található, ismételten csak ex(?)pornósztárunk azon melegében be is kapta csücsörítő nagy szájába a hangszer végét és az istennek sem tudta megfújni. A különbség tétel úgy látszik nem az erőssége a tekintetben, hogy fújom, vagy szívom.... Na de ismét elkalandoztam a lényegtől. Lett légyen tehát a mi Edinánk, aki mikor épp nem a buta szőke szerepet adta elő, - ami megjegyzem igen ritkán sikerült neki -, akkor Márknak, aki amúgy a műsor idején, mint tudjuk az Argentin ős/esőerdőben tartózkodott, udvarolt. És ekkor megjegyezte, hogy hát hiszen kinek mi baja ezzel, mikor nevezett Márk egy helyes fiatal ember, aki inkább férfias, mint nyálas, legalábbis szerinte, és ő pedig egy huncut fiatal hölgy, aki így jól érzi magát. Hát nálam itt szabadult el a hurrikán. Mert innentől kezdve, mást se tudtam az én KedvesMnek mondani, mint gyere te kis pajkos fiú, a te huncut kis barátnődhöz. Ezeket a kedves hívogatásokat, még kevertem minden elképzelhető formában a pajkos, cserfes, pajzán, szeleburdi ... stb. szavakkal, és határozottan jól éreztem magamat ettől. Talán párszor  már említettem, hogy nagyon szeretem a szépen csengő szavakat, sőt jellemző az is rám, hogy időszakaim vannak, amikor van egy-egy kedvenc kifejezésem, és rendre ezeket használom, lehetőség szerint minél gyakrabban. Mégis az a véleményem, hogy Edina csúnyán lejáratta, ezeknek az amúgy 2-8 éves kislányokra, vagy kisfiukra érvényes, szerintem jól csengő szavaknak az értékét. Ez pedig csúnya dolog. Fekete pont Edinának. Amúgy pedig, meg kell jegyeznem, hogy kiskoromban kifejezetten nem szerettem Grétsi tanárurat, a nyelvtant meg egyenesen utáltam. Na de, Álljunk meg egy szóra! Mentsük meg a magyar nyelvet a sok lábbal tiprótól. 

A hülyeség nem biztos, hogy félegészség....

... ahogy az sem biztos, hogy a hiúság fél egészség. Na de ha ebből indulunk ki, akkor mindennek a fordítottja is igaz, vagyis, a hiúság és a hülyeség is tulajdonképp félig egészséges, míg másik félig nem, de most engem az előző fele érdekel. Ha tehát a hiúság, akár egészségesnek is mondható, akkor a hétvégi pusztulásom, bizonyos szempontok szerint nézve még egészséges is volt, attól eltekintve, hogy közben szenvedtem, mint a kutya. Azt hiszem, mindez némi magyarázatra szorul. Történt ugyanis, hogy szerda este „okosan” túl ettem magam, amit éjszaka gyomorforgolódás, reggel pedig rohanás a kétbetűs kitérőre követett. Ezután még némi filozófiai eszmefuttatás, hogy biztos akarok e én aznap elindulni dolgozóba, de aztán győzött a sztahanovista jobbik felem, s legott felkerekedtem. Nem is bántam meg a dolgot, mert ne volt egyéb gondom. Aznapra amúgy is böjtöt terveztem, amit végre is hajtottam. A böjt eszmei apropóját az újév adta, míg a valós alapját az a gondolat képezte, hogy havonta egyszer bizony nem árt meg, ha kicsit kímélem amúgy igen igénybe vett gyomromat, és ehhez még jól is jött a reggeli rohanás ideológiája.  Az evés mentes nap, meglepően jól is ment, viszont az is tény, hogy egész nap fáztam. Ezt este még megfejeltem egy jó kis step órával, ami aztán végképp leenergetizált, pedig maga az óra igazán szuper volt. Így határozottan végig vacogtam a haza utat, pedig fűtöttem ám a kocsiban, mint a veszett. Majd itthon is vacogtam, és így folytattam pénteken is. De nem csak a vacogás ragadt rajtam, hanem a futkorászás is, ami azért akkor még nem öltött igazán durva kereteket, hiszen reggel és kora délután még elfogadható talán a hasmars. Este ugyebár színház, Szabó Magda és az ajtó, majd itthon a vacogás folytatása. Remek ötlete volt KedvesM-nek a teli kádas fürdés, az kicsit visszaadta az életkedvemet. Az már kevésbé, hogy éjszaka megkezdtem kapcsolatom még szorosabbra fonását a mellékhelységünkkel, amit szombaton egész nap folytattam. Mindez megakadályozott abban, hogy kisöcsém tiszteletére én is díszt kézzelehessek a Lancelotban, ahogy abban is, hogy Olasz barátnőm (aki amúgy nem olasz, de imádja a területet, ezért most ezt az álnevet adom neki) pici lányára bébiszitterkedjek, amit pedig igazán szerettem volna, valamint abban is, hogy már említetett Settenkével közös buli alkalmával adjuk át minden afelett érzett örömünket, hogy ismét egy évvel öregebb, akarom mondani bölcsebb lett. Szombat este még lázam is volt, mondhatom igen ramatyul éreztem magam. Vasárnapra szenvedve már csökkent a hasmenet, de ekkor következett az igazi fekete leves. Ha előző nap ramatyul éreztem magam, akkor tegnapelőtt kutyául. Ugyanis a jó lélek olyanokat szúrogatott a gyomromba, hogy leginkább csak kétrét görnyedve tudtam közlekedni, már ha nagyon muszáj volt, mert inkább nem is közlekedtem, és aggodva hívtam fel anyukámat, hogy ugyebár a gyermekvárás és a szülés az egészen másféle fájdalmakkal jár, mert különben újra elgondolkoznék ezeken a dolgokon.... Azóta eltelt két nap, megmostam a hajamat és végre ismét embernek érzem magam. Nem tudom, hogy valami vírus lehetett e, vagy mi egyéb kedvesség, de ha ragályos, készüljetek.

Visszatérve pedig a hülyeség-hiúság témájához, amikor tegnap belenéztem a tükörbe egy kissé lefehéredett, de határozottan vékonyabbra formálódott ME-t láttam velem szemben pózolni. Azon melegében meg is mértem magam és örömmel jelenthetem, hogy szerintem tíz éve nem közelítettem meg ennyire a versenysúlyomat. Most tehát igyekszem a testképemet átalakítani, erre a sokkal karcsúbb ME-re, mert mint tudjuk a súly megőrzés egyik elengedhetetlen feltétele a testkép megváltoztatása is, jelen esetben teltkarcsúról kellemesen karcsúra ;).

Szabó Magda: Az ajtó a pesti Magyar Színházban

NNemrég értem haza a Magyar Színházból, ahol Szabó Magda: Az ajtó című regényét mutatták be. A darab már elég régóta megy, tavaly egyszer, amikor fellángolt a Szabó Magda iránti szerelmem, utánanéztem, mert hallottam a darabról, de aztán valahogy leült a dolog. Most anyu drága titkárnőjének köszönhetem a szerencsém, hogy megnézhettem a darabot. Ugyanis ő szólt anyunak, hogy ha Szabó Magda, akkor ME. Persze nem véletlen, hogy az eszébe jutottam, hiszen odabenn, mármint anyuéknál a munkahelyén állítólag kötelező olvasmánnyá nőtte ki magát a blogom, ami igencsak melengeti a szívemet. 

A darabra visszatérve, gyönyörű volt. Csudáltos, parádés, és igazán remek. Annak ellenére, hogy a száraz levegőn, mármint-ami a színházi atmoszférát illeti -  a kontaklencsém sivatagban érezte magát, én meg ettől magamat valami igen porzékony entitásnak, nem emiatt éreztem úgy magam a darab végén, hogy menten elbőgöm magam. A történet egészen rövidre vágva egy barátságot mesél el. Kicsit hosszabbra nyújtva egy írónő, akiben nem lehet nem fölfedezni Szabó Magdát, és egy egyedül élő, magának való  takarítónő összecsiszolódását, az egymásra utaltság és a kíváncsiság körjátékában. A darab során fokozatosan bontakozik ki a kapcsolat a főszereplők között. A kötelező hárítások, elhallgatások ellenére is kisejlik, hogy itt többről van szó, mint a munkaadó és a munkás kötelező udvariaskodásáról. Szépen lassan beengedik egymást az emlékeikbe, a történeteikbe, megosztják egymással féltett titkaikat. Fontosak ezek a titkok. Az öreg takarítóasszonyt az utcában bolondnak, gonosznak, politikai árulónak tartják az el nem mondott titkai miatt. Mégis mikor találkozik valakivel, akiben érzi a megértést, kiadja magát. Egész életében ettől félt, hogy megszeret valakit, és ezáltal kiszolgáltatottá válik, hiszen fiatal korában többször is megégette magát. Végül pedig beengedi az írónőt a fő szentélyébe, ahol korábban rajta kívül senki sem járt, az otthonába. Az otthonával párhuzamos szimbólum a történetben a családi kripta, amire az öregasszony vágyik. Ebben a kriptában szeretne nyugodni, a többi fontos családtagjával. Erre a kriptára gyűjtögeti a pénzét, mert bár a túlvilágban nem hisz, de a halottnak való tiszteletadásban mindenek felett. A tiszteletadás több ponton is fontos eleme a mondanivalóknak. Büszke asszonyról van szó, aki miután nem tudja ellátni magát, nem akarja beengedni a világot az otthonába, az életébe, mert nem akarja, hogy magatehetetlennek lássák. Az írónőt mégis, még ebben a nehéz pillanatban is közelebb engedi magához, aki végső soron visszaél ezzel a bizalommal. Több kérdés is felmerül bennem. Visszaélés e valakinek a bizalmával, ha a cél az élet mentése. Igaz Szeredás Emerenc (az öregasszony), micsoda név!!!!, korábban kijelenti, hogy aki menni akar, az menjen, így még segíti is egy lány öngyilkosságának kieszelését. Ha már megpróbáltam megmenteni őt a magam módján, akkor fel kell e adnom az életemet, és mellette maradni, vagy közben élhetem- e a saját életemet? Erről pedig bekúszik emlékeimbe a Kis Herceg legendássá vált mondata a Rókától, aki szerint felelőssé válsz azért, akit megszelídítettél. Néha nem árt megállni kicsit, és végiggondolni, kit is szelídítettem meg én, ki az, akiért én vagyok a felelős. És mit jelent az neki, ha nem vigyázok rá igazán, ahogy a kapcsolatunkban arra feltettem magamat. 

Ha nem sírtam volna el magam a darab végén, még egy megható adalék: Csernus Mariann, Emerenc megformálója most töltötte be a 80. életévét, és sok kedves szót és egy nagy csokor virágot kapott kollégáitól, valamint kollégája Huszár László, aki a 70-et kezdte taposni. Ezen a ponton igen közel álltam a mécses töréshez. Egy ideje már örömmel tapasztalom, hogy a meghatódottság nem ment ki a divatból, legalábbis részemről. És ez JÓ.  

 

Én és a kisöcsém

Én és a kisöcsém... verhetetlenek vagyunk. Legalábbis mások által. Még egészen pici korunkban, főleg ő volt pici, én már akkor is hat kerek évvel voltam idősebb nála, és ez a méretarány azóta sem változott, legalábbis az évek számát tekintve. Fizikai méreteink ugyanis igen-igen eltérőek, én karcsún, na jó, kicsit telt karcsún nőies, míg ő erősen, szőrösen férfias termetű lovaggá nőtte ki magát. Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, Benedek Elek féle fordulattal élve, még egészen fiatal korunkban alakítottunk egymás közt, egy akkor még ki nem mondott, de betartott véd és dac szövetséget. Ennek lényege abból állt, hogy mi egymást bárminek elmondhattuk, szivathattuk, verhettük, na persze minde

zt csak amolyan testvéri formában, de másnak ezt tilos volt. Ilyenkor beindult az

 anyatigris v. apaoroszlán modul, és tíz körömmel védtük egymást. Ha kellett. Szerencsére nagyobb balhénk nem volt, de a tudat az, ami igazán számít. Ez a szövetség kiállta az idő próbáját és manapság is működik, mikor is épp hétfő szent napján megünnepeltük kedvenc kisöcsém születésnapját, aki amúgy már nem is olyan kicsi, bár szerény véleményem szerint még nem is olyan nagy, mint amekkorának mutatni szeretné magát. Egy rövid közös történetet osztanék itt meg rólunk, amikor is hátgyanta esete forgott fenn. Történt ugyanis, hogy kedvenc, közös, kozmetikusunk szülési szabadságra vonult, amit mindketten határozottan nehezményeztünk. A történet történtekor, hogy alliteráljak is kicsit, még nem találtunk új kozmetikust, így ezt a feladatot rám testálta Settenke. Mostantól ezen a  néven fogok kisöcsémről beszélni. Ezt a nevet tegnap Apu találta ki, csak úgy általánosságban. Én pedig rávetítem öcsikém azon vonására, hogy mindig is imádott halkan lopakodni és jól megijeszteni. Tehát egy szép csütörtöki nap reggelén, hajnali 9kor egész konkrétan, betoppant Settenke, nem halkan, és nem hívatlanul, egy patron gyantával és egy csomag gyantalezúzó csíkkal. Miután lefutottuk a kötelező szociális és nem szociális vagy nem kötelező köröket, nekiláttam a hátának. A hátának a terebélyessége mellett, egy igazán jellemző vonása van, a szőrössége. Mondhatni dzsungelszerűen sűrűn nőtt szőrszálakról beszélhetünk,

 melyek a négy égtáj minden irányából nőnek kifelé és befelé, lefelé és felfelé, jobbra és balra. Én kis naiv azt gondoltam, hogy fél óra alatt hipp-hopp megleszünk, ehhez képest egy óra folyamatos ugrálás, lépkedés, guggolás és ismét felállás, néha térdelés után feladtam. Igaz, akkorra már sikerült testvérkémet a hátán lévő szőr kb 80%-ától megfosztani, de közben vöröslött mint egy frissen bugyogó, forró vízbe vetett rák, itt-ott még vérzett is a felszakított pattanás... Így én kis naiv pedig, aki nem kalkulálta bele az erős apai örökséget, mármint a szőrössé tekintetében, úgy is mint bizonyítéka annak, hogy mégiscsak a majom leszármazottai vagyunk, remek ötlettel álltam elő. Első lépésként kerestem új kozmetikust, majd pedig szülinapi ajándékként meghívtam Settenkét egy hivatalos, hivatásos hátgyantára. A szeánszot pénteken tervezzük nyélbe ütni. Addig pedig még egyszer nagyon boldog születésnapot kívánok az én egyetlen, kedvenc Kisöcsémnek!!!

Sötét lovag, sötét világ, sötét halál-ok

A sötét lovagot néztük meg szombat esti programként a moziban. Már igen régóta készültünk erre a lépésre. Kétségtelenül érdemes volt végig ülni a két és fél órás filmet, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy az egész mozi kibírta, köztük én is (!) könnyítés nélkül. Igen ez az a film, amelyben Joker túlszárnyalja elődjét, gonoszságban, őrültségben, alakításban egyaránt. Jack Nicolson a jelenlegihez képest elegáns úriembernek mondható. Ki merem jelenteni, hogy Heath Ledger óriásit alakított. Sőt az a gondolat is befészkelte magát a fejembe, hogy ilyen alakítást kétszer nyújtani szinte lehetetlen, nem véletlen, hogy a csúcson ment el.  Christian Bale az eddigi legklasszabb Batman, de ez egyrészről a rendező érdeme (legalábbis KedvesM szerint), másrészről a korábbi szerényebb színvonalú Batman-eké. Hát hiába, a hasonlítás és a mérce nagyúr. Amúgy pedig azt gondolom Batman-t eljátszani nem kell nagy tehetség, Joker viszont igazi karakter, örömteli kihívás egy színésznek. Olyannyira „örömteli” lehetett, hogy H.L. bele is halt. Igaz előtte még leforgatott egy filmet, de mintha Joker szerepében a megőrülés, az ő őrült halálát is előrevetítette volna. Itt következik gondolatmenetem és az elmúlt napok történésének összefonódása. Mi késztett arra bizonyos embereket, hogy őrülten, fejetlenül, gyorsan élve, sokat tapasztalva, sokat szenvedve, fiatalon búcsút mondjanak az életnek. H.L. érthetetlen halála ugyanolyan döbbenetes volt, mint Albert Györgyié tegnap, Elvisé, Jim Morrisoné, Jimi Hendrixé, Janis Jopliné a nem is olyan rég múltban, vagy említsük akár Petőfi Sándort  úgy 160 évvel ezelőttről. Ők mit tudtak? Miért érezték úgy, hogy a csúcson kell elmenniük. Milyenek lettek volna, ha megöregszenek?  A szervezetük nyílván nem élte volna túl azt a fajta gyűrődést, aminek ki lettek téve hosszú távon, és valóban ez is lett a végzetük. De a testük mellett a lelkük sem bírta a gyűrődést. Minek voltak ők az elszenvedői, ami arra indíthatta őket, hogy a drogokkal, gyógyszerekkel, tiltottakkal és legálisokkal mérgezzék magukat? Miért volt szükség arra, hogy ne lássanak, és ne halljanak? Mit próbált kiordítani a lelkük, ami elől be kellett fogni a fülüket, hogy ne hallják? A. Gy-ről az jutott az eszembe, eljött az a pillanat, amikor a lelke nem bírta tovább, és a teste beadta előtte a derekát, nem harcolt tovább az önpusztítás ellen, hanem átadta magát neki. A halálnak. A megnyugvásnak. Kifejezetten visszatetsző módon viselkedett ez a nő. Nem tudom tényleg annyira jó riporter volt-e, mint szokták mondani, de az biztos, megmutatta, hogy korunk betegsége a depresszió hova vezethet. Lehet, hogy ez kell az embereknek, ez talán észhez térít minket, hogy vegyük komolyan a psziché betegségeit is. Őrületesen nehéz elhinni azt, hogy valaki, akin kívülről nem látszik, hogy beteg, meg van minden testrésze, nem nő daganat a testében, nem esküszik háborút ellene egyetlen sejtje sem, sőt még agyi antennáiban sem mutatható ki semmilyen kóros elváltozás mégis beteg lehet.  Őrületesen nehéz felfogni azt, hogy nem direkt csinálja. Vagy nem tudja tudatosan, hogy direkt csinálja. Addig nem könnyű megérteni, mit él át valaki, aki depressziós, míg azt az ember önmaga át nem éli. Szerencsére nem tudom én sem, milyen lehet az, amikor felkelni is fáj, abba belegondolni pedig, hogy másoknak is megmutassa magát kilépve a lakás ajtaján, egyenesen borzalmas. Szerencsére nem tudom milyen az, amikor hangok irányítják valakinek az életét, és milyen az, amikor az életben maradás egyetlen lehetősége a katatón vegetálás. Nem tudom, és soha nem is szeretném megismerni az érzést, és nem kívánnék ilyet másoknak sem. Túlságosan is ijesztő ez ahhoz, hogy akár az ellenségemet megkínáljam vele. 

Visszatérve a Batman-hez, ami még jellemző rá, és aminek az utolsó két rész a sikerét köszönheti a sötétség. KedvesM egyik kedvenc sorozata a Battlestar Galactica. Nem kellett túl sokáig gondolkoznom mi vonzza őt ebben annyira, és mi az ami engem határozottan távol tart tőle. Ez a sorozat is "sötét".  Talán túl is léphetünk a "sötét" fogalom azon jelentésén,  ami a hülyeségre, az agyi ürességre utal. Helyette egy új tartalommal bővül a fogalom. A reménytelenség érzésével. Miért szeretjük nézni a kilátástalanságot? A megmenthetetlenség érzése szomorúsággal tölti el a szívünket, az enyémet legalábbis. De amint kilépek a moziból, vagy felállok a tévé elől, nagy kő esik le a szívemről. Annak a tudata, hogy amit érzetem elmúlt, csak fikció volt, megnyugtató. A mi világunk, a valóság szerencsére nem ilyen. Legalábbis remélem, hogy nem ilyen, mert még, ha tévedek is és a világ valóban olyan sötét, mint ahogy egyre több film azt lefesti, mindennap ezzel élni... Akkor én is nyugodt szívvel átléphetnék a gyorsan élők, fiatalon távozók közé. De addig is gondolkozom rajta, milyen lelki tényezők, mozgató rugók játszanak szerepet abban, hogy a sötétséget szeretjük. Miféle kielégülés játszódhat le bennünk, amikor inkább azt nézzük, hogyan szenvednek a fikciók szereplői. Vajon hazugság, hogy amikor kikapcsoljuk a vetítőt, nagyot sóhajtunk, és elhisszük, hogy mindez csak kitaláció volt? Lehet, de úgy érzem, ez a túlélés kulcsa. Ha nárcisztikus személyiség lennék, de minimum megalomán, talán nem hibáznék nagyot azzal a feltételezéssel, hogy mi képezzük az evolúció fejlődését, míg rövid életű kedveseink egy lejárt kor termékei.

 

Csak egy gyerek nevetett...

Az este, a szöuli kórussal végül igen kellemesre sikeredett. Bár Osonkával valóban nem mentünk már murizni, mégsem érzem, hogy panaszra görbül a szám. Hősiesen be kell vallanom, az énekkórus, mely nagyon szépen énekelt, előadása alatt egyszer kétszer mondhatni elbóbiskoltam, de legalábbis igen közel kerültem az alfa állapothoz, bár a zene még eljutott a tudatomig. Koncert után, nem tudom, mert duzzogóra fogtam a hangvételt, vagy Osonka amúgy is szívesen benne volt, arra jutottunk, üljünk be valahova még egy kicsit dumcsizni. Meg is próbálkoztunk a Puskin mozi cukrászdájával, de nem mondhatom, hogy osztatlan sikert aratott ezirányú próbálkozásunk. Történt ugyanis, hogy miután hellyel kínáltuk magunkat, nem tudtuk egyértelműen eldönteni, hogy akkor most odajönnek az asztalunkhoz, vagy nekünk kell a pultnál kérni. Én például határozottan éreztem, hogy gin tonicot szeretnék kérni és inni, de sajnos ez a vágyam nem valósult meg.  A nagy dilemmázásnak Osonka vetett véget, aki fogta magát, és felpattant, hogy megnézze a lehetségesen választható süti kínálatot. A helyzetet kihasználva én is felpattantam, és megnéztem, még ha nem is gondoltam különösebben a sütizésre. Csak hogy biztosra menjek, odafordultam a pincér bácsihoz, hogy megérdeklődjem a rendelés helyi szokásait, de egy nem túl kedves: "Sit down please"-el elintézett. Vagyis megpróbált elintézni, mert erre megjegyeztem, hogy magyarul is megértem ám, amit mondani akar, amúgy én kérek elnézést, hogy munka közben zargatni mertem. Na erre úgy döntött, hogy inkább ő kér elnézést, de ezt a jogot nem hagytam elvindikálni magamtól. Úgyhogy Osonkával, érezve, hogy ezen a helyen nem terem nekünk babér, főleg, hogy közben a korábban elfoglalt kis helyünkre betelepedett egy nagy csapat, egy "Fogd a kabátodat, megyünk" - felkiáltással, elhagytuk, a nem éppen gyere be típusú vendéglátó alegységet. Így hát megfosztva a pénzért iszogatás lehetőségétől, előtte azért még egy helyett bepróbáltunk, ahol a tárt ajtók, és benn ülő vendégek ellenére közölték, hogy "Zárva vagyunk", arra jutottunk, hogy Osonka felugrik még kicsit beszélőre. Ez végül így is történt, itthonról még a macska sem rakott ki, volt viszont gyümölcslevünk és pattogatott kukoricánk. A beszélő pedig ismét csak jól esett, és meghitten. 

 

Az este folyamán még egy nagyon szép történésben volt részem. A koreai gyerekek produkciójára sok, Magyarországon élő, koreai ember is kíváncsi volt. Sokan pedig elhozták a gyerkőcüket is, kisebbeket-nagyobbakat egyaránt. Történt aztán, hogy az előadás közepén arra lettünk figyelmesek, hogy valahonnan gurgulázó kacaj szökik a levegőbe. Ennek hatására pedig mosolygó fejek kezdtek körbe - körbe kémlelni, mégis ki az, aki az előadást nem kímélve, ily nyíltan kifejezi tetszését, önmagát határozottan nem korlátozva és  még véletlenül sem visszafogva. Végül persze észrevettük, ahogy egy koreai anyuka, koreai pici fiát a hóna alá csapva épp a teremből kifelé viszi. A fejek egyszerre fordultak a jelenség felé, és mindenki mosolygott.