Milyen volt vörössége...

Milyen volt vörössége? Nem tudom már. De még itt él az emlékeimben. A nyávogása itt visszhangzik a fülembe. "Mááájjj, máájjjj." Még egy kis májat Gatto? Ám legyen, de hát már csak azt eszed meg, nagy nehezen, amit a tappancsodra kentem galád mód. Most pedig? Befogad a föld, körül ölel és elringat.
Csak a szépre emlékezem? Meg a huncutkodásokra, rosszalkodásokra. Egyszóval macskáságodra. De csalfa az élet, mert oly kevés, amire emlékszem. Hét közös év, sok-sok élmény, vagy csak egyszerű mindennapok, mégis kevés, ami ebből megmarad. De egy, ami ennél fontosabb, az érzés. Semmi konkrétum, csak a tudat, hogy éltél, velünk éltél, és mi szeretünk. Még akkor is, ha most épp az angyal egereket hajkurászod vörös ördögünk.
Kezdetben vala Me, aki nagyon vágyott rá, legyen legalább egy macska, akit lehet simizgetni, gyömöszkélni, hamár KedvesM, ezt nem kedveli túlzásba vitt mértékben. Nosza, legyen egy macskánk, akin kiélhetem ilyen irányú igényeimet. Az első emlékezetes élmény, rögtön amikor hazavittünk. A gyomrod nem bírta az utazást, persze mi voltunk a hülyék, miért nem kocsival mentünk, ő királyfi hátsójáért. Mindenesetre új otthonodban első utad a zuhany alá vezetett. Na, innentől kezdve utáltad a vizet. Hiába a korai élmények bevésődnek. Talán csak a fénykép tanúsága, de még mindig látom magam előtt, ahogy csapzott szőrrel, aprócskán ülsz a lila kanapén egy törülközőből kikandikálva. Egy pár hónap és újabb izgalomra adtál okot, talán egy kósza légáramlat, vagy ki tudja, és az utcán landoltál. Hogy csináltad, nem tudom, de mire KedvesM alvásból fölébresztve lezavart érted, már a kapualjban voltál, és keserves nyávogás közepette ugráltál felfelé a lépcsőfokokon. Mert persze fel nem vehettelek. Dehát mit neked és a kilenc életednek egy háromfelé törött combcsont.... Eb, illetve cicacsont beforrt. A lépcsővel máskor is próbálkoztunk. Volt ugyanis, hogy elhatároztam, macskasétáltatás az igazi élmény, gyerünk hát, menetre fel. Gondosan beszereztem egy neked való kötőféket. Odáig egész könnyen el is jutottunk, hogy rád szereltem. Na de a lépcső aljáig lejutni kb fél óra volt. Ennél tovább nem sikerült. Így hát elfogadtuk, hogy Te magánzó vagy, és önállóan jársz sétálni, amikor Te akarsz, és ahová Te akarsz. Ez nem egyszer kevert kellemetlen helyzetbe is. A cica ajtón keresztül természetesen szabad ki-bejárásod volt a lakásból. Egyszer egész éjszaka nem jöttél haza, így délelőtt úgy döntöttünk apukámmal, nem mehet ez így tovább, keresésedre indulunk. Mivel korábban is, kedvelt helyed volt a padlás, így hamar odaértünk, mint lehetséges rejtek. Meg is találtunk, de nem is pont a padláson, hanem éppen a fölött a tetőn. Ott gubbasztottál a szabad ég alatt, és az istennek sem akartál elmozdulni a ferde macska lépcsőről. Végül addig ügyeskedtünk, míg kitápászkodtam a tetőre, közben apuci fogta a lábamszárát, és nagy nehezen bevonszoltalak. Mérgesen zavartalak be ezek után a lakásba és közben nagyon örültem, hogy egyben megúsztad ezt a kis kalandot. KedvesM szerint persze egy kiadós eső is beterelt volna, de kitudja...
Szintén a szabad élet folyománya az a négy hónap, amikor szerény véleményem szerint feketelyukba keveredtél és egy szomorú vasárnapon - talán bünti kép, hogy mi egy hétre a nagyszülőkre hagytunk - elmentél világot látni. Akkoriban Máté Pétert hallgattam, és takarítás közben énekeltem szipogva az "Elmegyek" című klasszikust. A feketelyuk teóriámat erősíti meg, hogy éppen hétfőn jöttél meg, mintha mi se történt volna. Ez persze így nem igaz, mert miután KedvesM egy hősies padlás ajtó lakat lerúgással kiszabadított önként vállalt fogságodból, csont és bőr formát mutattál. Anyukám szerint, úgy lefetyeltél, mint a hallhatatlanságra vágyó nyeli a forrásvizet. Mennyire örültem, amikor a tükör sarkából megláttalak, még simogatni is engedted magad. Na persze azt is csak módjával, mert én továbbra is hajlamos voltam túlzásba vinni. És milyen kis fifikás vagy, épp nem sokkal az előtt találtál haza, mikor költözni készültünk.
De nem csak nagy események, apróságok is eszembe jutnak. Egy időben nem tudtunk nyugodtan aludni, mert ha bármelyik testrészünk kilógott a takaró alól, egyből elkaptad a karmocskáiddal. Így becéző formában, mert akkor még kölyök macska voltál. Eszembe jut az is, hányszor ültem reggel a galéria tetején, néztem lefelé, és arra gondoltam, hogy suli, vagy munka helyett, mennyivel jobb lenne, ha a saját macskám lehetnék és itthon pecózhatnék, kedvemre sétálhatnék, és kikövetelhetném a legfinomabb falatokat.
Biztos ezt is, azaz téged is mi rontottunk el, de kétségtelen, hogy válogatós egy macska voltál. Leginkább a bélszint szeretted, azt a hörrögést, bürrrögést, nyivákolást utánozni sem lehetne, amikor felvágtuk a színhúst és te már messziről érezted az illatát. Ezzel hozzáteszem leginkább nagyanyád rontott el. Én csak a szülinapodra készítettem hústortát.
Imádtál a ruháinkon aludni, felugrani és bepilledni a szekrény puha sötétjébe. Egy időben a fiókokba törülközőt tettünk, mert ott szerettél pihengetni, mi meg nem szerettük a szőrös alsóneműt.
És emlékszem a riadalomra, amikor az első egeret hoztad haza. Majd utána a másodikat, és a harmadikat, és a kék tollú madarat, aminek csak a maradékát volt "szerencsénk" látni a falon. És persze nem hiányozhatott a valahonnan kilopott sült csirkecomb sem. Erre még rákérdeztünk a szomszédságban, nem hiányzik e valakitől, a madárra már nem mertünk. Az persze természetes volt, hogy mindenkihez a legnagyobb természetességgel bejárkáltál, ez nem is volt kérdés, senkinek eszébe sem jutott az apelláta.
Emlékszem, miután elköltöztünk, és ismerkedtél az új környezettel. Épp tanulás közben jutott eszembe, milyen rég elmentél már, megnézem, merre lehetsz. Ebben a pillanatban puffantál a bejárati ajtóra és csüngtél rajta, hogy most azonnal tessék téged beengedni.
És, és, és.... Tévedtem, amikor fentebb azt írtam, kevés, amire emlékszem. Minden esemény felidézése, egy újabbat juttat az eszembe. Örülök neki, talán még oldalakon keresztül tudnék sztorizgatni Rólad.
De már csak egy történetet szeretnék megosztani. Az utolsót. Nagy pocakkal, a kanapén, mindig itt ültél mellettem, szorosan idebújtál és simogattattad magad. Én legalábbis erre következtettem abból, hogy simiztelek és nem volt ellenedre. Akkoriban sokat nyávogtál, mindig azt mondogattam, hogy a gyereknek ez lesz az első hang, amit majd megismer. Majd megszületett a Csibe, és nekem már nem nagyon jutott rád időm. Akkor is lelkiismeret furdalásom volt emiatt, de most meg végképp. Úgy érzem, azért növesztetted azt az óriási daganatot, mert úgy hitted fölöslegessé váltál. Pedig nem ... Egyszerűen csak örültem, ha magamra van pár percem. De most üres a lakás. Hiányzik a jelenléted a háttérből, a szemem sarkából, hogy látom, átszaladsz a szobán. Hiányzik, hogy nem kell bezárnom a szekrényt, nem kell becsuknom a gyerek szobát, és már a játszószőnyeget sem kell bevinnem a szobába, hogy rá ne ülj.
De már látom, beléptél a vörösök klubjába és Klári széke mellé telepedtél, aki az égi kávéházban egyre csak kártyázik. Azért csak kíméletesen, ha egeret viszel neki, biztosan sikítva fog a székre ugrani...

 

SATC 2 spoiler - vigyázz!!!

Hétvégén, félév után először moziban voltam. Természetesen nem is "akármi" miatt hagytam kicsi csibémet apára és a cumira, hanem a Sex és New York második része kedvéért. Oké-oké, de ennyi csajoskodásra nekem is szükségem van! Íme tehát a véleményem, felsorolás, fika és minimal like.
Először is a film hossza, nem való egy olyan anyukának, aki állandó folyadékbevitel tesz meg mindent a bőséges etetés sikeréért. Ettől függetlenül végig ültem ezt is, mint ahogy az Avatart is nagy pocakkal, és nagyon büszke voltam magamra!!!
A ruhák és a jó beszélgetések aránya határozottan a ruhák javára dőlt el. Ez pedig nem volt szimpi. Úgy tűnt, mintha az egész film arról szólna, hogy a csajokat benevezték a "hány felöltőt lehet cserélni öt percen belül" versenybe. Néha éreztem némi próbálkozást a sorozatban elhangzott csajos beszélgetések felelevenítésére, de igen gyenge próbálkozás volt. Pedig éppen ezek a csicsergések képezték a sikeres hat évad lelkét. Nem tudtam eldönteni, hogy a film a sorozat hosszúra nyújtott változata akar lenni vagy egy attól független létező. Amikor pl. Carrie rádumálja Mr Big-et, hogy mégiscsak menjenek el arra a nyamvadt filmbemutató partira, ahelyett, hogy még egy uncsi estét töltsenek otthon egy zacskó kínai kaja társaságában, mintha a sorozat egy verejtékesen átmentett mozdulatát és hangsúlyát láttam volna. Carrie ugyanazokat a fogásokat használja, így vagy a karaktere nem fejlődött semmit, vagy SJP...
Ami a színésznőket illeti, SJP Amerika Sütő Enikője, akit a legjobb szándékkal is csak egy múmiához lehetne hasonlítani. Jaa és én a rendező/operatőr/ akárki helyében nem mutogattam volna SJP integető izmait. Na és hat évad szingliség után azt előadni, hogy miután szuper szexi cicásra kifestette magát, és hiper szexi ruciba bújt, hogy találkozzon a már többször levetett Aidennel, és csókolózással fejezték be az estét, és "Jaj, hát én ezt nem akartam, véletlen volt, de tényleg...", most komolyan, kit akarunk hülyének nézni? Főleg Mr Big-et és a nőzőt, és ez utóbbi igen helytelen. Az öregedés mégis talán Charlotte arcán látszott, akinek azon kívül, hogy azon idegeskedik, vajon megcsalja e a férje a vidékről jött, melltartót nélkülöző, a szalmaszál kilóg a szájából bébiszitterrel, nem sok szerep jutott. Ugyanígy járt Miranda, akinek a főnöke próbálja meg befogni a száját, de természetesen ő végül a sarkára áll, és a családot választja. Viszont ő szuperül néz ki, hol van már a férfiasan sportosan visszafogott style...
Samantha egyre olyanabb, mint volt. Még ha mindig is a szex volt a védjegye, már arra sem halandó, hogy fusson két kört, nehogy kurvának nézzék. Az ismerkedés elég erőteljesen lekorlátozódott a számára, és ahogy odalép hozzá egy hímnemű egyed, rátér a lényegre, úgy mint: "Meg, hát... A te szobádba, vagy az enyémbe? és Igen, tudom hogy hívnak, mehetünk dugni". Szerintem az összes erotikus, és szexuális báját lebutították a karakterének, aki ha éppen nem nyúl tanfolyamot tart, akkor 42 féle hormonpótlót, nedvcsinálót, és fiatalító vitamint töm magába, és ken magára.
Kádár pajtással is, aki amúgy negyvenes büszke agglegény, megtárgyaltam a film nyújtotta élményeket. Ő kifejezettem mondanivalónak tartotta a filmet, és az élet következő nagy kérdéseit vélte felfedezni:
- Samantha képviseli az öregedés elfogadásának nehézségét. Bizonyítani, hogy ő még ötvenévesen is heti tizenhatszor szereti, és csinálja is, vagy akár megbékülhetne azzal, hogy változik és ezt akár a maga épülésére is használhatná. Nála merül föl továbbá a kelet és nyugat morális erkölcseinek különbsége is.
- Charlottenak szembe kell néznie azzal a dilemmával, hogy ő egész életében kereste az igazit, akivel családot alapíthat, és miközben ezt elérte, egyre nehezebb az élete. Túl sokat vállal be, mint mindig, de a sok szervezés pont a családtól vonja el az energiáit, így nem is boldog. A csúcs pedig, amikor Mirandával isznak azokra az anyákra, akik képesek bébiszitter nélkül is boldogulni. No comment.
- Miranda nagy kérdése, hogy a munkát vagy a karriert válassza. Erről többet nem is tudok írni, mert kb ennyiben ki is fújt.
- Carrie pedig a szingliből lett férjes asszony, aki még a párja nevét is idegenkedik felvenni, maga sem tudja mit akar. Megszerezte A FÉRFIT, akiért évekig veszkődött, de az együttélés más, mint a köd. Ennél sokkal több mondanivalója nincs is, talán csak, hogy legyünk őszinték, és ha olyasvalakivel csókolózunk, aki nem a férjünk, akkor ...

Azért volt egy igazán aranyos jelenet a filmben, ami az első öt percben meg is történt. A lányok épp egy különleges esküvőre készülnek, el is mennek ajándékot vásárolni. "Az én homi barátom elveszi az ő homi barátját." Talán itt kellett volna befejezni a filmet.

Terhes tinik

Kevés sorozatot láttam eddig a Music TV-n, amire azt mondtam ér is valamit, de az utóbbi időben mégis találkoztam egy ilyennel, a Terhes tinik cíművel. Eddig a legtöbb részen, amit láttam, felhúztam magam és morgolódtam, az emberi butaságon, de éppen ez az, ami azt mutatja, hogy elérték a készítők a céljukat. Nálam legalábbis. Igaz én nem vagyok már sem tini, sem terhes, de bízom benne, hogy ha a 16 évesek korosztálya látja a műsort, elgondolkoznak kicsit. Minél több részt látok, annál inkább meggyőződésem, hogy a sorozatot, meg kéne vennie minden közép iskolának és a megfelelő foglalkozás keretében levetíteni a tanulóknak. Megfelelő beszélgető partnert is mellékelnék persze a sorozat mellé.
Maga a történet igazán egyszerű, adott egy 16 éves lány, aki terhes lesz. A lányok a szüleikkel élnek, fiú pedig vagy van vagy nincs. Esetleg az elején még van, de visszaeső részegen vezető, mihaszna, stb és mire a baba megszületik már csak ex. A fő nehézségek, mind a felszínre kerülnek, ami még egy maga is gyerek gyermekvárónak probléma lehet. Érdekes módon az egyik lányban sem merül fel lehetőségként, hogy elvetessék az ideje korán jött magzatot, igaz lehet, akkor nem is készült volna műsor róluk.
Az első probléma tehát, a leendő nagyszülőkkel való megegyezés. Mindegyik lánynak szüksége van a szülőjére, hiszen még tanulnak, otthon laknak, és az apák is többnyire hasonló cipőben járnak. Persze a szülőket elnézve, sokszor nem is csodálom a terhes tiniket, és rendre nagy veszekedések kísérik a közös gyermekvárást. A lányok főképp az édesanyjukkal perlekednek, elsősorban a felelősségvállalás kérdésén. De ezt nem a szülők tanítják meg, leginkább példamutatással?
A következő probléma az iskola és a barátok. Kellemetlenül érzik magukat, félnek a társak reakcióitól a nagy pocakra. Többen magántanulók lettek, és volt olyan is, aki abbahagyta az iskolát, és az érettségi megszerzését is későbbi időpontra halasztotta.
Folyamatos a konfliktus a leendő apukával, főleg ha van. A fiúk ugyanúgy éretlenek még, nem vágytak gyerekre, nincsenek felkészülve. Mégis sokan kitartottak a párjuk mellett, és utólag felnőttek a feladathoz. Kérdés persze, hogy mi lesz a párral mondjuk 5-10 év múlva.
A problémák mellett, ami engem a leginkább feldühített, az a szoptatás kérdése. Volt olyan lány, aki már a vizsgálaton mondta az orvosának, hogy ő úgy tervezi, nem fog szoptatni, mert az olyan macera. Mire az orvos, hát jó, azért 1-2 hétig mégiscsak jó lenne, mert az milyen egészséges. De volt olyan lány, akinek a szülei mondták, hogy: "Ugyan kislányom, minek szoptatnál, az olyan fájdalmas, meg lógni fog a melled." Az már véletlenül sem jut az eszükbe, hogy ott van az a kis újszülött is, esetleg az ő érdekeit is figyelembe kéne venni. Hiszen ők aztán tényleg nem kérték, hogy világra jöhessenek. Eddig minden részben, ahogy megszületett a kis csecsemő már nyomták is a szájába a cumis üveget a táppal. Nem is csodálom, hogy olyanok ezek a tinik, amilyenek, ha már az alapokat sem kapják meg. Itthon mit meg nem tesznek azok az anyák, akiknek nincs elég tejük, hogy mégis minél tovább tudják anyatejjel táplálni a picit.
Ami egyértelműen kiderül a sorozatból, hogy egy 16 éves lány élete nem arról szól, hogy gyermeket neveljen/gondozzon. Hanem arról, hogy suliba járjon, bulizzon, haverokkal találkozzon. És bár dühítő, amikor a gyereket a nagyanyjára hagyja, hogy ő partizni mehessen, logikus, hogy neki még ezt az életet kellene élnie. Kicsit úgy jön le számomra némelyik lány, mint akivel megtörtént a dolog, mint valami tároló kihordja a gyereket, utána leadja a porontyot az anyjának és megy vissza a gondtalan tini világába. Vagyis szült egy testvért maga mellé, anyának még egy gyereket.
A műsorhoz készült egy összefoglaló is az évfolyam összes szereplőjével. Egyikük sem foglalkozott korábban a fogamzásgátlással, és egyikük sem szoptatott. És nevezzetek prűdnek, de tényleg 16 évesen (vagy korábban) kell kezdeni a nemi életet???
Láttam azért egy pozitív példát is. Egy pár volt, akik örökbe adták a kislányukat. Együtt döntötték el, azóta is együtt vannak. Ami érdekes volt még ebben a történetben, hogy nyílt örökbefogadás történt. Ők választották ki a leendő szülőket, és később is találkoztak velük, láthatták a kislányt is.
Tehát terhes tiniket a tiniknek. Nekem bejött.

Mi leszel, ha nagy leszel?

Igazság szerint ez a kérdés azóta foglalkoztat, amióta Tündér Benedek a pocakomban volt. Olyan igazán izgalmas szakmák jutottak az eszembe, mint tenger biológus, vagy szavanna kutató. Ezeket azonban KedvesM elvetette, mert itthon akárhogyis nézelődöm Magyarországon, sem tenger, sem szavanna nem található. Azt meg ugye, hogy külföldre adjam ezt a gyönyörű gyermeket, még véletlenül sem. Aztán persze felötlött bennem a tökéletesen önzetlen gondolat, miért ne mehetne külföldre, így legalább nekem is okom lesz rá, hogy utazzak. Még szerencse, hogy érdekmentesség jellemez.... Na de eszembe jutott, még, hogy lehetne vízilabdázó. A vízilabdás fiúk igazán szép szál legények. De akkor beugrott a kép, brrrrrr, hogy miket csinálnak ezek a fiúk a víz alatt, azt pedig mégsem hagyhatom, hogy bárki letépje az én gyönyörű gyermekem zacseszát például. Még szerencse, hogy nem vagyok túlóvó...
Mostanában a viselkedése, vagy egy-egy félrehallás alapján jut eszembe, mi is lenne a neki való feladat. Ez utóbbira példa a "libidológus". Bár ilyen munkakörről még nem hallottam, de végső soron manapság már olyan munka létezik, amilyet megalkotunk a magunk számára. Most baj az, hogy én a kisfiamnak alkotok??? Tehát mit is takar ez a cím? Alapvetően a szexológushoz áll közel. A libidó pedig Freud alaptétele volt, tehát némi köze a pszichológiához is van. Összevonva megkapjuk a szexuál terapeutát. Ilyesmire pedig még sokáig lesz szüksége a népnek, már ahogy csak a reklámokból következtetek, vagy a viagra eladási eredményekből. (Na, jó, utóbbiról nincs konkrét információm. ;) Így legalább babika a családi szakmát is tovább vihetné, részben.
Na de, ha a pelenkázón mutatott mozgáskultúráját vételezzük szemre, egyértelmű, hogy háton úszó bajnok lesz belőle és itt vissza is tértem a vízhez, amit az előbb a vízilabdásoknál elvetettem. Azért ez mégiscsak nyugodtabb szakma, senki nem nyúl a gyerekhez, és az úszók is szuper szép testfelépítéssel rendelkeznek. De ha mégsem úszó lesz, mert istenneadja nem fogja szeretni a lubickolást, amit ha a fürci - pancsikat nézem, el sem tudok képzelni, akkor még ott van a kerékpározás, mert ilyen lábmunkát szerintem még Armstrong sem látott. Azt már el is terveztük, hogy ha megtanul felülni, akkor első dolgunk lesz egy babaülés szerelni a bicajomra, és megyünk hárman, négy keréken.
De miért is fontos egyáltalán, hogy mi lesz a gyerekből, ha nagy lesz? Miért foglalkoztat ez már most, amikor még csak a 13. hetét töltötte a csöppség. Szeretném, hogy boldog élete legyen, örömét lelje majd benne, és ehhez a munka egy fontos összetevő.
Emellett pedig óhatatlanul felmerül a kérdés, nem arról van e szó, hogy őt saját magam meghosszabbításaként képzelem el? Azt szeretném, olyasmit találjon magának, amire nekem nem volt lehetőségem? Valami hasonló talán. Úgy gondolom lehetőségeim most is vannak, és ha annyira váltani akarnék, megtehetném. De nem akarok. Pillanatnyilag legalábbis. Lelele pedig azt fog majd csinálni, amit ő szeretne. Meg majd egy kicsit, amit mi szeretnénk, de csak ha ő is akarja. Én pedig igyekszem visszafogni magam!!!!

Ego, super ego, id...

Ez ugyebár az egyik Freudi felosztása a személyiségnek. Mit keres ez itt? Analógiát természetesen. KedvesM-el az egyik kedvenc vitaforrásunk a következőn szokott kipattanni: takarítani vagy sem, ez itt a nagy kérdés. Részemről inkább nem, inkább egy kis csoki, pop corn és pihi a tv/könyv/gyerek előtt. Opcionálisan. Szerinte, takarítani, mindenek előtt. Egy biztos, ebben megegyeztek volna Klárival, gyengébbek kedvéért nagysasszony, tiszteletre méltó nagyanyámmal, hogy: "Hogy néz ki ez a lakás, rendet rakni, de rögtön, nem vagyunk mi róóóóóómaiak". Mindenesetre látható, hogy ebben a kérdésben igen eltérő nézeteket vallunk. Én inkább kihagynám a házimunkát, már ami a tisztogatást illeti, mert főzni, sütni kifejezetten szeretek ám, míg a drágám nem. Itt jegyzem meg, valószínűleg a génjeimben örököltem a felmosás és porszttyózás utálatát, mert Jiddishe Mame szintúgy nem hajlandó a partvishoz nyúlni, de minden mást szó nélkül. A különbség kettőnk között csupán annyi, hogy én a kényszer, ami főképp külső, de néha beépített is, mondhatnám interirozáltam :D, hatására, fogamat szívva, de túlteszem magam rajta és a lakást is. Anyu nem, anyunak, mint kiderült, már öcsém születésekor takarítónője volt. Mélységesen irigykedem!!!! Még egy fontos dolog, a mit nem csinál anyukám, amire mélységesen irigykedem, a legnagyobb szeretett érzése mellett természetesen, tehát anyukám nem "tud" hajat mosni. Amióta az eszemet tudom, hetente jár fodrászhoz. Most nézzenek oda, hát nem kiköpött úriasszony? Van mit tanulnom még tőle. De azt hiszem, ha ezt a két dolgot elérem még az életben, boldog plusszos ember leszek. Azért plusszos, mert Tündér Lelelelele már így is boldog embert faragott belőlem.
Kissé eltértem a fő témámtól, hogy hogyan is jön ide, a személyiség. Mikor máskor, mint az éjszakai szoptatások alatt, gondolkoztam a dolgon. Nálunk ugyanis már évek óta vita tárgyát képezi, hogy én vagyok itthon többet, nekem van több szabad időm, mégsem nyalom fel a lakást elég lelkesen, de legalábbis gyakorisággal... Konkrét esetről is beszámolhatok: még a két ébredések éjszakáinak egyikén Don Gattó - ő macskasága - megspékelte a napunkat azzal, hogy nem hagyta az almában a produktumát, hanem belelépett és ezzel a lendülettel az egész lakáson keresztül is tapicskolt vele. Az én szívemnek királya pedig, hajnalok hat óráján, amikor is felkelt és konstatálta a helyzetet, engem hívott, hű testes társát, hogy mossuk már tisztára a macska talpakat. Ez még rendben is lett volna, de utána mélyen a szemembe nézve közölte, hogy ezek után fel kell mosni, porszívózni, mert a lakás így nem maradhat. Igen, igaza van, én is tudom, csakhogy a körülmények: egy órája feküdtem vissza, másodszor az alvás időm folyamán; 11kor indulás várt minket egy megbeszélt programra; egy két és félhónapos, uszkve öt kilós tünemény, aki kizárólagos figyelmet követel és vár el jogosan. Két perc dilemma után, arccal az ágyon feküdve, összekaptam magam és tornádó sebesen neki is láttam a takarításnak. Sikerült, a lakás kisuvickolva, a bébi megvárta nagyon diplomatikusan, hogy végezzek, és időben el is indultunk. De ettől még nem voltam boldog. Sőt leginkább sírni szerettem volna. És ennek hangot is adtam, mire az én drágám értetlenül állt, hogy de hát, miért... Talán nem kell magyaráznom, csak megjegyeztem, hogy ezentúl hétvégén fogunk takarítani, és hét közben csak a legszükségesebbeket. Mire örömmel kérdezte másnap, hogy na, akkor szombaton vagy vasárnap takarítsunk? No most nem ugráltam örömömben, hogy megkaptam a választási szabadságot. És még mindig nem értette miért... hiszen én mondtam.... Az igazság kedvéért nem hallgathatom el azt sem, hogy KedvesM, amikor hazaér egyből a rendrakással indít, tehát az sem igaz, hogy ő nem veszi ki a részét a segítségből, és a takarításban is többnyire nagyobb részt vállal, mint én.
Na de a lényegre, pontosabban az analógiára térve, miért nem tudunk ebben a kérdésben düllőre jutni? És akkor beugrott, az éjszaka közepén, miközben a kicsim boldogan szuszogva kosztolt, hogy olyanok vagyunk mi a drágámmal, mint Freud személyisége. Ő a super ego, aki komolyan gondolkozik, fontosak neki, hogy a feladatokkal végezzünk, hogy a körülmények rendben legyenek és tiszták. Mindez pedig előbbre való szempont, mint az egyebek. Én pedig az id, aki szívesebben élne a pillanatnak, a kényelemnek és a nyugalomnak, a vágyteljesítésnek, de semmiképpen a nyűgnek, mint amit a takarítás is jelent. Természetesen ez a fajta felosztás, mint minden hasonló túlzásokon alapul, de az irány adott. Na de hol van a háromszög harmadik csúcsa, az ego? Az ego az életünk. Itt egyensúlyozzuk a kötelezőt a gondtalansággal. Az életünkön belül, pedig magunkat is egyensúlyozzuk és változunk. Ma például már kész a vacsi és a vasalás (igaz a takarításra már nem fogom rávenni magam). És a drága is változik, és kiáll férfiúi jogai mellett, és helyet keres az életében a pecának, ami egy időre kimaradt belőle. De támogatom, mert neki is kell a kikapcsolódás. Meg különben is, merném én megemlíteni, hogy fürdetésre itthon legyél???? Természetesen, de akkor igenis kikéri magának, hogy amióta összeházasodtunk, csakis azóta vagyok ilyen házsártos és próbálom korlátozni a szabadságát. Így hát nem teszem, és próbálom megúszni a takarítást :)

Ha nincs miről, hát majd arról.... töredékes

Arra ébredtem ma reggel, hogy már mióta nem írtam semmi okosat,és szépet, frappánsat kreatívat. Ez persze "költői" túlzás, hiszen még véletlenül sem erre ébredtem, hanem a bébi őrre, miszerint a főnök úr hiába evett éppen két órája, megunta az egyedül létet a kiságyában. A biológiai órája, melyet úgy hét körülre lőtt be már amúgy is kakukkol, tehát itt az ideje, hogy anya és apa egyik vagy mindkettő most már aztán tényleg felkeljen, és csak vele foglalkozzon. Hát hiába, igaza van. Úgyhogy főnök úr átröppent a nagy családi ágyba, és apa hatékony közreműködésének köszönhetően még másfél órácskát pihegett az óvó mellkason, hogy anya behozhassa az éjszaka ébren átetetett órácskát. Tehát erre ébredtem. De a felkelés utáni etetés közben már tényleg az jutott eszembe, hogy semmi, érdekes, izgalmas, parádés bejegyzést nem alkottam mostanság... sőt éjszaka azt is észrevettem, hiába próbálom pörgetni az agy tekervényeimet, sehol egy jó kis gondolat, olyasmi, amiről a múltkor írtam ...
Mindezekből következően úgy döntöttem írok arról, hogy nem írok. Ami így nem is teljesen igaz. Mert írok én, csak nem ide, holmi bejegyzéseket, hanem rengeteg levelet. Amióta babát vártam, lett néhány kedves ismerősöm, régebbi is, és újabbak is, akikkel elkezdtünk egyre sűrűbben levelet váltani. Ezekben megtárgyalva a gyermeknevelés minden csínját - bínját.
Ezt a bejegyzést 3-4 hete kezdtem el írni. Akkor félbe maradt, úgy éreztem, tényleg a semmiről írok. Újra elolvasva viszont, úgy döntöttem, ez lesz az én töredékesen fenn maradt művem. Mintha csak az ókorból kerül volna elő … Imádom a nagy szavakat….

Metagondolatok

... avagy gondolkodás a gondolatokról. Mint a "mondolat", de az más cég :)
Mióta tervezem a bejegyzés megírását? Nem részletezem, elég az hozzá, hogy a bébi jövő héten lesz két hónapos...
Múltkorában azt olvastam, Fűszeres Eszter tolmácsolásában, hogy egy gyerek, az anyukája agyi kapacitásának kb 6 %-át foglalja le. Lehet, csak mert első gyerekes anyuka vagyok, de bizton állíthatom, az én kapacitásomnak, jelentősen nagyobb hányadát nullázza le. Pontosabban, sokkal több, mit 6% plussz fókuszál a kis tündérre, mondjuk úgy 76%. De erről majd később részletesebben. Mégis, mikor jutnak eszembe az ötletek és gondolatok? Többnyire éjszaka, az etetések alkalmával. Nem meglepő, ahhoz olyankor fáradt vagyok, hogy olvassak, de félálomban merengve a tüneményesen cuppogó csillagvirág fölött, annyi még belefér, hogy szabadjára eresszem a fantáziám.
Az egyik első ekkor megfogalmazódó kérdés bennem, mely azóta sem hagy nyugodni, de Freudig még nem jutottam el, a fiúk és az anyamell kapcsolata, illetve mindezek összességének hatása a későbbi erotikus életükre. Induljunk ki tehát onnan, hogy a kis lurkónak az anyamell élete kezdetén az életének a forrása. Ételem az életem alapon, úgy gondolom ez igen meghatározó élmény. Természetesen a tápos babák is túlélik, de az egy másik vonal. Mindenképp érdekes lenne összehasonlítani, akár egy longitudinális vizsgálat keretében, hogy van e valami markáns különbség a két csoport között. Kimutatható e kapcsolat a tápos és az anyatejes babák felnőttkori szerelmi élete között. Elsőként talán a magabiztosság vonását vizsgálnám meg, ha e fajta kutatásra adnám a fejem. Azt gondlom ugyanis, hogy az anyatejjel táplált fiuk magabiztosabbak. Mindezt a következőkre alapozom. Adott ugyebár a szoptatás, mint alap. A gyermeknek a drága mama felkínálja a mellét, vagyis a táplálékot. Ekkor a mell még nem kap erotikus jelleget. Ahogy a fiúcska cseperedik, úgy derül majd ki számára, hogy a mell a felnőttek életében nem táplálék, hanem szépség, nőiesség és öröm forrása. Erre talán az első felismerés, esetleg tudattalan szinten, amikor először kerül szembe a fiú az apjával az anya iránt folytatott küzdelemben. Persze ismerjük Freud véleményét a helyzetről, anyát szeretni bűntudatos vállalkozás, ergo a libidót átirányítják egy időre, más területekre, hogy az aztán serdülőkorban újult erővel térhessen vissza. Mi van a tudatalattiban eközben? Hát az abban való bizonyosság, hogy ő a kezdet kezdetén már rendelkezett a cicivel. Sőt kínálgatták vele, sőt az imádott nő boldog volt, ha odaadhatta. Vagyis, ha egyszer megvolt, akkor mindez ismét jár neki. Csak most már nem a mamáé kell, ezt egy életre megtanulta, miközben attól félt, hogy apa esetleg kasztrálja. De arról nincs szó, hogy más lányok cicije ne lehetne az övé. Sőt, ha anno az övé lehetett, akkor külön meg is érdemli. Innen pedig magabiztosan vezet az út a hölgyek öntudatos meghódítása felé.
Nézzük a további kérdéseket. Mi történik a lányokkal? Azt hiszem náluk azért nincs ilyen óriási hatása az anyamellnek, mert ők is rendelkeznek jó esetben két saját mellel, ami ha a mindenség (helyettesíthető, a szerint, ki miben hisz) és ők is úgy akarják, szintén táplálékforrássá válhat egyszer. És íme, mégy egy ok, amiért a férfiak szakadatlanul keresik, kutatják a női mellet. Mert nekik nincs. Egykoron adott volt, sőt, kérni sem kellett felkínálták, a cél tehát újra megszerezni. Hiszen, ha logikusan gondolkozunk, ez nekik jár.
Mellesleg, miután betekintettem ebbe a témába, még egy testrészt veszek szemügyre. Kicsit feljebb található, de legalább olyan fontos irányító szereppel rendelkezik, mint a cici. Ez az agy. Már a bejegyzésem elején utaltam arra a felvetésre, miszerint egy gyermek születése és a vele járó gondozás, az agyi kapacitás 6%-át foglalja le. Én részemről szeretném megvétózni ez az állítást. Egyik kedves - igen-igen komoly - pszichológus ismerősöm szerint, : " boldog lennék, ha csak 6 %-ot..." Én is inkább vele értek egyet. Elsőként persze, tény, lehet, hogy eleve csökkent volt a kapacitás, és abból a 6 %-os csökkenés komolyabb zűrzavart okoz, mint amúgy, na de akkor is. Mert tény, eddig is figyelmetlen voltam, esetleg kissé szétszórt, de jelen helyzetemben, tényleg komoly változásokon ment keresztül a koncentrációs képességem. Azt hiszem, nem is annyira a már sokat emlegetett figyelem hányadosom csökkent, hanem a fókuszálási tulajdonságaim változtak. Vagyis az eddigi struktúra megváltozott, és a babára való koncntráció a képességeim minimum 70%-át ez irányba mozgósította. Itt jegyezné meg Skinnetik barátnőm, hogy azt átkeretezés csodát tehet az élet pozitív szemléletének irányába. Ezek után nem csoda, ha az orvosnál visszakérdezek, hogy amit elmondott, pl. a csípőszűrésen a kontroll időpontjáról, az le is van e írva, mert különben: "a szó elszáll, az írás megmarad"... És az sem véletlen, hogy a takarításra sem tudok fókuszálni, hiszen minden igyekezetemet az köti le jelenleg, hogy elsősorban a babácska ki legyen elégítve, minden téren, és utána ne ússzon el a teljes napom. És az sem véletlen, amikor KedvesM kérdez valamit, aminek nincs köze a gyermek életéhez, akkor - főleg este 8 után - megpróbálok válaszolni, de hamar rájövök, ez nem megy most nekem, vagyis drágám kérlek, dönts most helyettem is. Már csak azt nem értem, hogyan képesek egyesek és kettesek gyermek szülés után tanulmányaik folytatására... Szakmájuk gyakorlására... Én csak abban reménykedem, hogy olyannyira kilogisztikázom a helyzetet, hogy lesz majd egyszer időm cikkeket írni - azokat, amiket már a bébi előtt sem tudtam valahogy beilleszteni az életembe....