A szépség ára.

Napok óta forgatom a fejemben az írhatnékomat, de valahogy eddig nem jött ki belőlem. Ma pedig azt éreztem, hogy nem is igazán tudom eldönteni miről is szeretnék vallani, de bele akarok kezdeni azonnal. Úgyhogy most belekezdtem, annak ellenére, hogy lassan össze kéne kapnom magam, mert Osonkával megyünk szöuli gyermekkórust hallgatni az Urániába. Maga a gyermekkórus nem hat meg különösképpen, de a találkozásnak örülök. Csak azt sajnálom, és emiatt picit csalódott is vagyok, hogy én egy kicsit komolyabb esti murira számítottam. Történt ugyanis, hogy KedvesM csapatépítésre ment, ottalvósra, így én ráérős státuszba kerültem. Nosza hívtam is kedvenc kis barátnémat, hogy akkor legyen csajos este, meg ereszd el a hajam, amihez kedvünk van. És mondá Osonka, hogy az ötlet lett légyen remek, gyerünk, mondhatni hajrá. Aztán szép lassan kiderült, hogy az azért nem fér bele, hogy itt aludjon, és akkor nem járnánk úgy mint a múltkor, amikor én mentem hozzá, és kedves férje a vártnál korábban jött haza. Amihez természetesen minden joga meg van, csak mégis olyan hülyén jött ki a dolog. Az itt alvás tehát nem működik, mivel gyerkőc akkor nem találkozna anyukával 3-4 napig, az egyéb programok miatt, és ez természetesen érthető, nyílván én sem tennék másképp, ha ebben a helyzetben lennék.... Sebaj, akkor nem lesz itt alvás, de legalább egy kis muri, hátsó rázás, meg hasonlók a szöuli gyerekek után. Na de itt a következő nehézség, mert kocsi az kell a hazajutáshoz. Ezt is megértem, éjszaka sötét éjszakai buszozás nem egy leányálom, csak akkor kocsikázás, alkohol nem OK. Persze nem mondom, hogy nem lehet alkohol nélkül jól szórakozni, de nade.... Mostanra az is kiderült, hogy Osonkával nagyjából a helyszínen fogunk csak találkozni, mert gyerek apukával nem mehet haza a du-i csúcsban. Szintén érthető, csak...

Szóval egy picit elszomorodtam most, mert úgy érzem túl sok az "érthető".

 

Amin szintén sokat gondolkoztam mostanság, de legalábbis érintgettem magamban a témát, és forgatgattam az agyamban, az a címben is utalt szépség - ár kapcsolat. Néha összeszámolom magamban hány féle kencét használok, akárcsak egy lefekvés előtti szeánsz alatt. Nem gondolom, hogy ezek árára kellene kitérnem, az annyi amennyi. De az idő, amit szépítkezésre fordítok, vajon, ha a fizetésemet veszem alapul, akkor mi a kenőcsölés ára??? Egy nap durván (ha 30 napos hónapot nézünk) keresek 6000 ft-ot felfelé kerekítve. Reggel azzal kelek, hogy 15 perc fürdés, 10 perc smink + haj belövés + napközben kézkrém + este arc lemosás+ arc krém + újabb kézkrém + lábkrém+ testápoló. Hát ez úgy egy jó óra lehet naponta, ami hozzávetőlegesen 250 ft/nap. Az havonta 7500 ft. Vagyis havonta kb egy napi fizetésemet kencézem és szépészkedem el. Persze ebbe nem számoltam bele a köröm reszelés és lakkozás élvezetes tevékenységét, ami még legalább havi egy napot kitesz. Igazándiból ft-ra lefordítva kevesebb, mint amire számítottam, időben pedig? Mennyit ér egy nap vagy kettő havonta? Az ember életéhez képest bagatell, annak aki a vége felé jár, ajándék. Persze annyi mindenre elköltünk fölösleges időt. Fölösleges tanulásra, fölösleges munkára, fölösleges kapcsolatokra. Talán ha egyszer azt számolnám ki, hogy mennyi időt töltöttem el az életemben fölösleges dolgokra, sokkal inkább megdöbbennék, mint az itt kimutatott szerény szépészeti beavatkozásokra szánt idővel kapcsolatban. Kiemelendő, hogy fontosnak tartom, hogy foglalkozzam saját magammal. Egyrészt jó látni, ha hatékony a "kezelés", növeli az önbizalmamat, ha a kencéktől szebbnek látom magamat, hiszen ha nekem jó véleményem van magamról, akkor másoknak is ezt sugárzom, és ők is így fognak látni és ezt jelzik vissza ismét. Megjegyezném továbbá, hogy én még a normálisabb fajtából vagyok, mert még nem estem bele a krémmizériába, nagyon (!), hiszen annyi félét vehetnék még, pl szemránc krémet, arc pakolást, hámlasztót, narancsbőr masszírozót (na jó ilyenem van, meg pakolásom is, de csak ritkán használom). Kérdés hol a határ, az örült krémezés és az  egészséges önfigyelem között.

Ki éri meg?

Hétvégén egy csoportos megmozduláson vettem részt, ahol nem mint résztvevő, hanem mint részvezető tettem hasznossá magam. A csapatot kb. 28 fiú/férfi és egy lány (hölgy) alkotta, plusz mi ketten részvezetők és egy hímnemű fővezető. Na nem áramot fővezető, hanem a csapatmunkát. Fura egy összetétellel rendelkeztek ezek a férfiemberek. Az egyik fele megérkezett, már igen kapatos állapotban, és ezt az állapotot igyekeztek is fenntartani a két nap folyamán. Mindebben segített nekik az a raklapnyi sör és egyéb rövid ital is, amit szépen, időben elosztva, folyamatosan fogyasztottak.  Na persze, nem vagyok álszent, én is szeretek és szoktam is alkoholt inni. De például a főnököm előtt kifejezetten utálok ilyet tenni. Hát ez a tény, ezeket a fiukat nem igen izgatta. Pedig fent említett "állatfajtából" (mármint főnökből) itt több is tálható volt. Azt gondolnánk minden vezető, olyan amilyen, meg olyan mint amilyennek korábban leírtam. De a hétvégén ismét tévednem kellett. A másik, amire egyre inkább rájövök, hogy az első benyomás, amiről ugye tudjuk, hogy nincsen rá második lehetőség, gyakran túl gyorsan megszületik, kb. 3 másodperc alatt. Sokszor, akik elsőre szimpatikusnak, érdekesnek tűnnek, hangos viselkedésükkel vagy izgalmas tekintetükkel megfogják a gondolataimat, hamar kiderül fölöslegesek. Nem, mint emberek fölöslegesek, hanem a figyelemre. A "ki ha én nem" viselkedés, vagy a hangos titokzatosság és a bátor, de nem helyénvaló (értsd ez alatt, nem a helyzethez illő) vedelés nem olyan érdekes, izgalmas, mint azt elsőre talán gondoltam. Ilyenkor pedig van idő azokra az emberekre, akik kicsit csöndesebben, kicsit visszafogottabban, és mégis mélyebben képesek létezni. Nincs szükségük arra, hogy mindenáron felhívják magukra a figyelmet, hiszen tudják, hogy akit a felszínes felszín mellett kicsit több is érdekel, az úgyis megtalálja őket. Sokszor észre veszem magamon, hogy mennyire fontosak nekem a külsőségek. Nem gondolom, hogy ez baj, hiszen a külső tényleg fontos, végső soron az első benyomás alapját is ez képezi. Újra, meg újra rá kell jönnöm azonban , hogy a külcsín nem elég. A szép/érdekes/ stb. külső mögött az üres belső mégsem elég. Így amellett, hogy tegnap sikerült csöndesebb, de emberibb emberekkel beszélgetnem, arra is újra ráébredtem, mi is az, természetesen a többi egyéb mellett, amit KedevesMben is szeretek és megszerettem, és amiért a mai napig szeretem.

 

Végül egy KFT dal szövege jutott eszembe:

 "Az a baj, hogy a nők vagy csúnyák, vagy szépek és buták,

Vagy, ha szépek és okosak is egyben, nem állnak szóba velem."

Móricka, a hal

Móricka a hal kb. 2 hete költözött be Csuti nagyanyámhoz. Elnézést a nagyanyáért, de inkább, mint nagymama, ő annál keményebb. Korábban Csuti sokat mesélt, és képeket is mutatott, a fiatal és gyermekkoráról. Elmesélte, hogy mennyi minden izgalmas kaland történt vele akkoriban, de ezeket majd egy elképzelt, de még meg nem valósított novellában tervezem elmesélni, Klári (korábban már méltatott másik nagyanya) életképeinek megjelenítésével együtt. Csuti tehát elmesélte, hogy kutyája mindig volt, legalábbis gyermekkorában. Csak csöndben teszem hozzá, hogy a macskákat nem igen kedveli, amivel  nem is lenne semmi gond, ha történetesen én nem egy gyönyörű, okos, hihetetlen átéléssel nyávogó, és ezért jelenleg a lakásból kidobva a hideg házat bejáró macskának a büszke kiszolgálója lennék KedvesMel együtt. Lényeg a lényeg, Csuti már jó ideje egyedül lakik. Kis leánykája, vagy fiacskája, akik annyira azért már nem kicsik, főleg ha abból indulunk ki, hogy én is inkább a harmadik X-hez közelítek, és ugyebár, az ő kicsi fia, az én drága apukám (tudjátok a jiddishe papi), így Csuti kicsiny gyermekei is már igencsak felülről verik az ötvenet, majd mindennap meglátogatják. Ettől függetlenül megvan a maga élete, rendje, sétája a boltba, vagy a parkba, időtől függően. Ő erre remekül berendezkedett, semmi problémája a dologgal. Na de nekem, nekem igazán nehéz megértenem, hogy valaki hogy szerethet egyedül lakni. Biztos más a szociabilitási szintem, de ezt igen nehéz elfogadnom, még ha mégoly magas empátiás szinttel is rendelkezem. Egy ideje, úgy 1-2 éve, rendre kifejtettem neki, hogy szerintem szüksége van egy állatra. Belvárosi, egyszobás lakásba persze nem illik holmi szőrős fajta, mi lenne hát a véleménye egy halról. Na hát arról (sem) szó se lehet, mondta ő. Így inkább valami festett / rajzolt / szalvéta technikázott /  gyurmázott, stb. formán gondoltam, akkor a kecske, vagyis én és a káposzta, vagyis Csuti, is jól lakik. Két hete azonban szülinapot ültünk, most érte el fent nevezett nagyanyám a ... életévét. Eme nevesen nemes eseményre úgy gondoltam itt az ideje, hogy mégiscsak beszerezzek egy halat, ki csak nem dobja meg engem utána, és talán még a wc-ben sem fogja lehúzni. Így egy igen szemrevaló beta típusra hallgató harcos hal be is költözött a kis lakásba. Fogadtatása nem volt épp zökkenőmentes. Nevezett nagyszülőm igen kimérten és hidegen fogadta az új jövevényt. Ennek ellenére befogadta, etette, sőt még azért  is felhívott, hogy büdös a hal vize és most mégis mit kéne tenni... Az etetés mellett még arra is volt gondja, hogy tükröt tartson a halnak, aki ettől elkezd puffogni és morgolódni, felfújja magát, és sokkal szebb lesz. Azért ironikus játéka ez az evolúciónak, hogy míg mi emberek megpusztulunk az idegeskedéstől, ez a hal csak szebb lesz tőle. Itt sütném el egyik kedvenc viccemet:

            - Honnan lehet felismerni a mérges gombát?

            - Földhöz vágja a kalapját.

Tudom régi, de nekem bejön.  Hal tehát él. Aztán beszéltem anyukával (a szülőmmel), aki ráébresztett néhány dologra. Főképp arra, hogy csak mert én nem tudom elképzelni, hogy egyedül lakni jó is lehet, de legalábbis van aki ezt így szereti, még létezik a jelenség. Másrészt arra, hogy annak ellenére, hogy Csuti ellátja a halat, és természetesen sosem fogja a lefolyóba dobni halucit, még nem szereti, és nem örül neki. Így felhívtam drága nagyanyámat és elmondtam neki, sajnálom, hogy ráerőltettem a kis vízben úszót, és visszavonom sértődöttségi álláspontomat arra az esetre, ha mégis le akarná passzolni valamelyik családtagnak. Erre épp kapóra is jött az én drága apukám, akinek határozottan bejön a kis jószág. Csuti pedig elutazott a héten Sopronba, így haluci-haluci-haluci, aki a keresztségben a Móric nevet kapta, aki az én dédnagypapám volt, ha minden igaz, apuci gondoskodását élvezi. Biztos vagyok benne, hogy Móricka mostantól még szebben fog kéken virulni, azért kéken, mert kék az alapszíne, mert szerető környezetbe került. Szerető környezetben pedig nem csak a virágok nyílnak szebben és a halacskák élnek boldogabban, de az ember egyedek is kiteljesedhetnek, és testi-lelki védelmet élvezhetnek. Mondhatnám, testi-lelki immunrendszerük ilyenkor csúcsra járhat.

Egy szónak is száz a vége, ma Móric nap van, ezúton is szeretnék boldog névnapot kívánni Móricnak, a halnak.

 

Vasárnapi menü

Vasárnap szent napján finom ebédet főztünk. Na nem csak úgy személyes kedvtelésből, bár ez se lenne meglepő, de itt voltak KedvesM szülei, így igyekeztünk kitenni magunkért. Köztünk legyen szólva pompásan sikerült is teljesíteni a célkitűzést. Már persze, ha azt az apróságot nem számítjuk, hogy kb fél 3 kor lett kész az ebéd, de csakis azért mert délelőtt az IKEÁban nézelődtünk, mintegy négyesben. 

A menü:  - kukorica krémleves, 

   szárított paradicsomos lepénnyel, bazsalikomos, fokhagymás olajjal megkenve

- Ketchupös csirke comb, jázmin rizzsel.

Édesség sajnos nem készült, de ebéd előtt ettem egy almát. A lepény kenyértésztából készült, titka, hogy több órán keresztül kelt, majd a második átgyúrás után is legalább egyet. A kukorica krémleves nálunk nemzeti eledel, fejlesztését köszönjük áhítattal drága mamának (tudjátok, a jiddishe). A ketchupös csirke KedvencM kedvence. Roppant egyszerű, combokat fokhagymával előpirít, majd jénaiba. Erre ráöntünk tejszínben elkevert ketchupöt, dúsítva pirított, füstölt szalonnával, füstölt sajttal (reszelve), és petrezselyemmel. Rizs: főzés előtt megmosva, tyúkhúsleves kockával ízesítve. 

Ám ami a mai napon még fontosabb, ma ünnepeljük a hetedik szülinapunkat, 

évfordulónkat KedvesMel. Ez ugyebár, ahogy a monda is szól, gombócból is megártana, de mi úgy döntöttünk a következő hetest is együtt kívánjuk tölteni. Gyűrődve, veszekedve, morgolódva, vihogva, vacogva, forgolódva, kufárkodva, de leginkább egymást nagyon-nagyon szeretve. 

Mitől leszel boldog emberke?

Mi a boldogság kulcsa? Sok pszichológus próbált már választ adni erre a kérdésre. Ez igazán egy olyan kérdés, ahol az életünk a tét, hát nem babra megy a játék. Félre söpörve a giccses mondásokat, arra jutottak az okos kutatók, hogy a megoldás egyik, hangsúlyozom egyik kulcsa, abban rejlik, milyen célokat tűzünk ki magunk elé az életben. E szerint a túl nagy elvárások, például egy tűzpiros sportkocsi, nem csak hogy túlságosan tárgyiasult vágyálom, de igen nehezen is hozzá- férhető (ami nem véletlen, hiszen épp azért tudja megőrizni különlegességét, mert csak kevesek számára hozzáférhető). A lényeg tehát, hogy azok az álmok, amelyek nehezen megvalósíthatóak, és abba a csoportba tartoznak, amiért akár egy életen keresztül is kell dolgozni (és ezt nem csak szó szerint értem), még ha el is érjük, nem hozza azt a magas szintű kielégülést, mint amit vártunk tőle. Ezzel szemben, ha képesek vagyunk a vágyainkat kisebb részletekre bontani, sőt akár a napi szintű eseményeknek örülni, sokkal több apró kielégülés érhet minket, ami a napi boldogság szintünket, és talán a hosszú távú boldogság igényünket is kielégíti.
Miért jutott mindez eszembe? Mert ma vidáman, és egy apró, kis boldogság jeggyel a zsebemben utaztam hazafelé a 7esen. Történt ugyanis, hogy a kollégáimmal egy konferencián vettünk részt. Maga a kongresszus is megérne egy külön misét. Az
evészavarokról szólt, de ez egy másik történet, regélésére máskor kerül majd sor (ez olyan Michael Endés, a Végtelen történetből). Arra viszont még nem volt példa, legalábbis az én pályafutásom alatt, hogy a mi kis csoportunk így, együtt ment volna el bármiféle szakmai, szervezett heppeningre. Mindez pedig kedvenc főnökömnek köszönhető. Eddig még nem igen volt kedvenc főnököm. Egy pár szót engedjetek meg, hogy a korábbiakról is beszámoljak. Az első főnököm elsőre szimpatikus volt. Na, nem azért, mert akár csak távolról is rá lehetet volna fogni, hogy kedves, szívélyes ember. Ez egy olyan első látására eldőlő dolog, megkedveltük egymást. Természetesen nem jelentette azt, hogy barátnők lettünk és innentől kezdve együtt jártunk ruhácskát vásárolni, a távolság tartás mindig megmaradt, de ez nem baj! Jó főnöknek mindazonáltal nem mondanám. Nem tudott igazán csapatot építeni, de velem többnyire normális volt. Egy valami miatt azonban nagyon mérges és haragos voltam irányában. Az pedig az addikció. És sajnos ezt látták mások is. Zavart, hogy az az ember, akit én szívembe fogadok, valakinek tartok, nem bírja megállni, hogy ne igyon. Szeret irányítani, hatalmaskodni, utasítgatni, Igazi hangulatember, mint sokszor én is. Vodannában azért volt emberségesség is.
A második főnököm, aki a jelenlegi is, ő nálunk a fő-fő néni. Nem ugyanaz, akiről az előbb áradozni kezdtem, őt kicsit több humorral áldotta meg a jóisten, mint a korábbi kedvest. Ami még érdekes, hogy mindketten velem közös származásúak, amit utóbbival eleve tudtunk egymásról, hiszen a bekerülésem útja adott volt. Elsővel, nevezzük Vodannának, kb. a második héten kiderítettük egymásról. Van- e ennek jelentősége? Valószínűleg igen, valamit megalapoz, talán épp csak egy lehetőséget. De az, hogy ez a lehetőség hova fejlődik, csak rajtunk múlik. Egy főnökben nem olyan könnyű egyből megtalálni a jót, de például az új vezetőnk megtalálása, igazán remek húzás volt. Persze előtte ezt csak félve merem kinyilatkoztatni, - már ha alkalom nyílik a nyilatkozásra, és közénk, egyszerű földi halandók közé ereszkedik, - mert félek, hogy a dicséret téves gondolatokra sarkallja, és esetleg felmerül benne, hogy megszabaduljon attól aki jó. Na nem mintha az a veszély fenyegetne, hogy az én véleményemet akarná kikérni.... Persze az előző közvetlen (tehát Főnéni alatt lévő) főnökömmel sem volt gond, említsük őt Erkel álnév alatt, de ennyiben ki is fújt. Korrektül viselkedett mindig, nem konspirált, nem kavart, nem szivatott. Konkrét elvárásai voltak, véletlenül sem teljesíthetetlenek. Nem érzem, hogy ennél a korrektségnél többet adott volna nekem, de tény, hogy igazi, régi vágású úriemberként viselkedett mindig. Erkel idén véglegesen nyugdíjba ment és visszavonult. Őt követte Mara Gréta. Vele egészen új dimenziók nyíltak meg. Kicsit kezdem úgy érezni túlzott a rajongásom, szinte nyálasba forduló, de meglehetőst elfogult vagyok, mivel először tapasztaltam meg, hogy a főnököm dicsér és bíztat. Nem gondolja, hogy a fiatalságomból adódóan nem vagyok elég talpra- esett a feladatok ellátásához. Megbízik bennem, támogat és bíztat. Meg még bíztat is egy kicsit. És ha ez nem lenne elég, akkor szokott még bíztatni is. Valószínűleg ha férfi lenne, szerelmes lennék belé. Szerencsére azonban nő, mert mi is lenne KedvesMmel, ha hírtelen szerelemre lobbannék a főnököm iránt. De azon kívül, hogy Mara Gréta bíztat, az egész kis csoportunkat is elkezdte valódi csoporttá kovácsolni. Össze- fog minket szakmailag és munkailag, perspektívát és lehetőségeket ajánl és talál nekünk. Mindezek mellett pedig szakember, jó, elismert, magabiztos és tapasztalt szakember. Letett jó pár dolgot az asztalra, és mégsem hordja fenn az orrát. Úgy tűnik, igyekszik mindenkiben a pozitív értékeket meglátni, megtalálni, és azt megerősíteni. Remélem bírni fog minket, és a melót, és még sokáig őt tudhatjuk magunk mellett. Így ma és tegnap a kollégákkal együtt kongresszusoztunk, és ahogy így együtt sétáltunk már elfelé, olyan érzésem volt, mintha azoknak a legendás munkacsoportoknak a tagja lehetnék, akikről annyi legenda szól szakmai berkekben. Mi persze még csak az elején vagyunk, de még bármivé kinőhetjük magunkat.

Itt van az ősz, itt van újra

Anno, irodalom órán nem mondhatom, hogy Petőfi lett volna a kedvenc költőm, sőt. De a verseit igen-igen a fejembe verték, és a helyzetnek megfelelő idézet mindig eszembe jut (amúgy nem csak tőle, mástól is szoktam idézgetni; magamban, leginkább). Ma éppen a fent említett, ősz köszöntő vers jutott eszembe. A mai időjárásra azonban túlzás a köszöntést említeni, hiszen határozottan csúf egy napnak örvendhettünk. Nem tudom miért, de éppen ilyenkor rám jön, hogy akkor, ím itt az ideje, hogy szoknyát húzzak.

Pár éve kezdődött a dolog. Előtte többnyire nadrágot hordtam amint beköszöntött a kb. 20 fok alatti időjárás. Ilyenkor rendre megszállt az ihlet, s miután elterveztem előző este, hogy melyik szoknyát, melyik felsővel, melyik cipőcskével fogom majd szépen magamra húzni, másnap hosszú sorokban hoztam az ellenvéleményeimet, és nagy kényelemben és farmerben útnak is indultam a napnak.  Úgy 2 évvel ezelőtt valami megváltozhatott, talán a nap- éj egyenlőség, vagy a hold tömegvonzása volt rám igen furcsa hatással, mert a legnagyobb hidegekben elkezdtem szoknyában flangálni. A szoknya mellett el kezdtem igen magas sarkú, határozottan csúszós, és többnyire igen kényelmetlen csizmákat vásárolni. Utóbbiakat kizárólag hóban, esőben, jégben és sárban viselem, hiszen laposban bárki tud menni, nem vitás. Ma tehát éreztem már, amikor reggel kikeltem a pihe-puha, frissen húzott ágyikóból, hogy ez a mai az én napom lesz. Eljött az ideje, hogy szoknyát viseljek. Kicsit úgy érzem, hasonlóképp viselkedem ilyenkor, mint az agresszív kismalac, és csak azért is megáztatom formás kis csülkeimet. Mondván én majd jól megmutatom a világnak. Mit nekem holmi eső, amúgy is szeptember közepén ez tuti kamu, hogy ilyen hűvös van, az eső pedig nem eshet egész nap, délutánra egész biztos pár fokkal melegebb is lesz már. Hát ezt nevezem én szívásnak. Estére ugyanis nem lett melegebb (sokkal hidegebb sem szerencsére), viszont ez eső is folytatta szomoronykodását, töretlenül. Még szerencse, hogy szoknyát vettem fel ma, mert mellé még igazán be sem öltöztem, pedig nem ártott volna, mert a hőmérséklet is határozottan mélynövésűnek mutatkozott. Ez igaz amúgy a lakás hőfokára is, viszont elvből nem vagyok hajlandó bekapcsolni a melegítést, meg azért sem, mert nehéz szívvel válnék meg a két ezer forintos gázszámláktól, szemben a téli harminc ezressel. 

Holnap tehát farmert veszek, sportcipőt, ami nem ázik be, és még a lábfejem sem lesz vizes, hosszú ujjú felsőt, kardigánt (vastagot) és kabátot. Télire pedig betárolok egy fülvédőt is.

Útközben pedig vígan fogom kántálni: "Itt van az ősz, itt van újra...."

 

Kiegészítés: jiddishe mame

Osonka szerint, aki sárgán villámló villámot megszégyenítő gyorsasággal elolvasta az előző írást, nem mindenki számára egyértelmű, mit is takar a jiddise mame kifejezés. Őszintén szólva én sem tudom igazán megfogalmazni, leginkább csak érzéseim tapadnak ehhez a fogalomhoz. Talán olyasmit mondanék, hogy ő az ősanya típus, aki irányítja a családot, összefogja a rokonokat. Kedves ha kell, de tud kemény is lenni és irányítani, ha a család fennmaradásához, tovább lépéséhez erre van szükség. Olyan tyúkanyó típusnak gondolom, akihez oda bújhatnak a gyerekek, ha vigasztalásra van szükségük, de a férje lelkét is meg tudja simogatni, ha annak egy kis nyugalomra van szüksége, amikor a sok stressz már beteríti. Mindeközben pedig NŐ. Olyan tökéletes féle fajta tehát, mint amilyen az én Anyukám is.

Kérem azért a nálam hozzá értőbbeket, hogy megjegyzésben egészítsék ki, szerény elképzeléseimet a jiddise mame fogalomkör területén. Mondanom sem kell, maga a szó, a kifejezés is nagyon tetszik. Csuda szép dallama van számomra, amit lehet a mögé társított jelentéstől is kap. Mert ugyebár, ha a szó mondjuk azt jelentené, hogy szippantós autó, akkor valószínűleg nem tetszene ennyire :)