Miután kiderült, hogy babát várok, lelkesen feladtam a fitness karrieremet, és még lelkesebben belevágtam a kismama jógába. Ez is klassz dolog abszolút, bár a koreografált step aerobic igen-igen hiányzik az életemből. Ez főképp a harmadik harmadban tetőzött nálam, valószínűsítem, azért, mert akkor már egyre többször úgy éreztem, lassan itt az ideje a terhesség befejezésének, és visszazökkenni a régi kerékvágásba. Na, erről a régi kerékvágásról csak annyit, hogy mindenkinek üzenem, aki eddig naivan ebben a hitben ringatta magát, mint én is, hogy a régi kerékvágás visszatér... Hát nem tér vissza. Legalábbis gyanítom, hogy még úgy 5-6 évig köze nem lesz hozzá, mert a kerékvágás aszerint alakul, hogy mi Babszem Srác döntése. Ezzel persze semmi gond nincsen, de valaki felkészíthetett volna rá, mint ahogy arra is, hogy a köldökcsonk mielőtt leesik, akár vérezhet is, attól még nincs gáz...
Visszatérve a jógához, az ugyebár egy kellemes, nyugis mozgásforma, még akkor is, ha a jobb oktatók némi dinamizmust is visznek bele. A végén a napi várva várt relaxációval. Ezt nem egyszer remegve vártam napközben, hogy csak a melónak legyen vége, és mehessek lazulni és lazulni. A lazulás pedig a személyes sankalpával kezdődik. Ez utóbbi egy megerősítő mondat, amit azután háromszor ismételtünk el, a relax elején és a végén is. A mantra lényege, hogy valami pozitív mondatot mondogassunk magunknak, amiben amúgy hiszünk is, a tartalma pedig a gyerekkel, szüléssel kapcsolatos. Az enyém így hangzott: Gyermekemet egészségesen, természetes úton, könnyedén hozom a világra. Ez volt az a mondat, amit jógán kívül is, minden este lefekvés után, elalvás előtt elismételtem magamnak, hogy az agyam kellőképp ráhangolódjon és megjegyezze, mi a dolga, ha eljön a nagy nap. Ezután, még beszélgettem ugyebár picikével, hogy mikor is és hogyan is tervezzük a szülés napját, de ez nem működött. Talán azért is, mert bár fél évig kitartóan mondogattam neki a február 14-ét, mert a Valentin nap és a vasárnap igazán szuper időzítés, a vége felé elfogyott a türelmem, és akkor már mondogattam neki, hogy ha mégiscsak úgy döntene, hamarabb érkezne, hát ne tartsa vissza magát. Végülis nem panaszkodhatom, mert Tündér Benedek hallgatott is rám, és végül előbb érkezett pár nappal - na de Valentin nap jöttünk haza a kórházból!!!! Szóval néhány nappal előbb, ez ugyebár belefér, egészségesen szültem és született, ez is stimmelt, kivéve a ki/berobbanó náthámat, de az a szülés alatt kicsit sem zavart. Természetes úton szültem, ez is pipa. Na de a könnyedén, szubjektív érzéseim szerint hagy némi kívánnivalót maga után. Mert bár a nyolc óra vajúdás, amiből kb 3 már epidurral könnyített formában zajlott a nagy könyv szerint éppen megfelelő, ergó objektív mércével mérve könnyű szülésem volt, én totál nem így éreztem inside. Sőt. Gondolkoztam is rajta, mi történt a jól szerkesztett sankalpámmal, miért nem sikerült a könnyed, ha a másik két kívánságom ilyen szépen működött. Azután, rájöttem, hogy feltehetőleg pontatlan voltam. Mert nem elég, hogy határozottan pozitív formában adtam meg, a fontos mondatom, de nem konkretizáltam eléggé. Például mondhattam volna, hogy: "négy óra alatt megszülöm a gyermekem". Vagy, "fájdalom mentesen kicsusszan Babka, két óra alatt". Vagy valami hasonlót, esetleg még pontosítanom kell. Mindenesetre azt mondják a második szülés, fele annyi ideig tart, mint az első. Bár ez még biztos lesz pár év, mire újra belevágunk a nagykalandba, de tanulva a jelen hibáiból, biztosra fogok menni. És mindenképpen pontosítom a sankalpámat. Addig pedig visszatérek a step aerobichoz.
2010. február 25., csütörtök
2010. február 19., péntek
Szüléstörté.net I. rész.
Már egy hete, mintha új világban élnék. Már egy hete, mintha a világ legtermészetesebbikében élnék.
Az úgy kezdődött, hogy múlthét elejére tarthatatlanná vált a bölcsességfogam, pontosabban a növekedése okozta íny problémák. Ezt aztán megoldotta a fogdoki, de sajnos a következményes náthámon már nem tudott segíteni. Ezt követően kutya álmatlan éjszakám volt, a hibát az alap közérzetemen kívül a túl korai fekvésben láttam. Ergo a következő estéken direkt sokáig ébren maradtam, hogy tuti álmos legyek. Így volt ez szerdán is. Nem gondoltam, hogy épp aznap este bármilyen akció kezdődik, abszolút úgy éreztem, Bene Baba olyan kis nyugis, kivárja a megbeszélt időpontot, a vasárnapot. Hogy mi lehetett az indító inger, nem tudom biztosan, de az egyik tippünk a pizza - olasz fűszerekkel!!!, valamint a kettős front is igen gyanús. Kb. éjfélkor le is feküdtem hát, de egy körül arra ébredtem, hogy nagy fájás a pocakomban, uzsgyi a mosdó. És hopp egy adag víz kibluggyant. Még kissé hihetetlenkedő izgalommal konstatáltam, hogy ebből bizony szülés következik, mert a szép tiszta víz, a távozó magzatvíz első adagja volt. KedvesM hasonlóképp kételkedve fogadta a híreket, élve a gyanú perrel biztos vagyok- e a dologban... Elég hamar sikerült meggyőznöm igazamról, és hamarosan már vigyorogva, és kissé kéz remegve az izgalomtól pakoltam be a táskába az utolsó – legfontosabb - darabokat. Ekkor még tudtam vigyorogni... Igazság szerint nagyon szép utunk volt a kórházba, mert nemrég kezdhetett el csak esni a hó, és az egésznek nagyon kellemes, fehér, csöndesen meghitt hangulata volt. Utólag annak is örülök, hogy a történet nagy része az éjszakára esett, így egyrészt nem volt forgalom az utakon, másrészt, nem volt forgalom a kórházban sem. Szerintem hülyét kaptam volna tőle, ha a délelőtti tízes csúcsban kell a folyosón kétrét görnyedve grasszálnom a szülőszoba, a vizsgáló és a mosdó között, miközben izgatott kismamák mennek ctg-re, izgatott apukák kíséretében. Ehelyett izgatott KedvesM kísérgetett engem, mindenhova. Végig mellettem volt a szülőszobán is, és amilyen rosszul viseltem én a fájásokat, bár szerintem elég jól viseltem igazándiból, olyan rosszul viselte ő, hogy nem tud annál sokkal többet segíteni, mint hogy vizet ad, homeobogyókat a számba, és a karját, hogy jól megszoríthassam, amikor nagyon fáj. A kórházba érkezés után vizsgálat, majd ctg következett. Utána pedig betessékeltek minket az alternatív szülőszobába, aminek külön örültem, mivel komoly szándékaim voltak alternatív szülést illetően. Az igazi vajúdás három körül kezdődött, és ahogy a fájások erősödtek, a köztük lévő szünetek pedig egyre csökkentek, egyenes arányban csökkentek szándékaim is az alternativitás felé. Bár egy ideig még próbáltam sétálgatni, gumilabdán ücsörögni, de hamarosan rájöttem, hogy a legjobb meg sem mozdulni az ágy széléről, akkor van kis időm két hasgörcs között. Amikor a kádban vajúdásra gondoltam, már egy porcikám sem kívánta, hogy akár a kislábujjamat is beledugjam. Pedig eredetileg nagyon készültem rá. Egyszer még a négykézlábas pozíciót is próbáltam, a másik favoritom, de azt hittem menten leszakad a hasam, ha így maradok. Végül megérkezett a szülésznőm, és miután az alap fájdalomcsillapító semmit nem ért, az aktuális fájás után döntöttem, epidurt nekem, de azonnal. Az azonnal persze azt jelentette, hogy egy liter infúzió, különben az anestes orvos, szóba sem áll velem. Majd átköltözés egy másik szülőszobába, mert epidurral nem lehet sétálgatni, csak feküdni, de én ezt már egy kicsit sem bántam, mint a messiást vártam a gerinc érzéstelenítőt. Végül reggel hét felé kaptam meg. Utólag sokat gondolkodtam, hogy jó döntés volt e az epidur, nem voltam e túlságosan papírnyuszi, aki egy kis fájdalmat sem bír ki. De azt hiszem ebben az állapotban nem véletlenül éreztem így, és inkább a saját megérzéseimre hallgassak, mint nem létező elvárásoknak akarjak megfelelni. Azt eredetileg is tudtam, hogy nem akarok csak azért szenvedni, hogy megmutassam, én ezt is kibírom, és annyira nem haladt gyorsan a szülés, hogy már ne legyen, rá szükség. Az biztos, hogy az érzéstelenítő, ami amúgy nem szüntette meg totálisan a fájásokat, segített benne, hogy egy kicsit pihenjek, mivel a nem alvás miatt és persze a testemben zajló folyamatos igénybevétel miatt már elég fáradt voltam. Az epi viszont lelassította a tágulási folyamatot, így az infúziómba kaptam némi oxitocint is, miközben megérkezett 9 körül a dokim is. Neki volt csak "jó dolga" velem, mivel aznap amúgy is bent lett volna a kórházban, és sietnie sem nagyon kellett, mivel én sem "siettem". Anyu is bent volt közben, néha átvette KedvesM-től a stafétát, aki a stressztől legalább olyan fáradt volt, mint én. A vajúdás aztán lassan átalakult tolófájásokba, ami alatt jobb és baloldalamra kellett feküdnöm, hogy a baba feje a megfelelő helyre illeszkedjen a szülőcsatornában. Végül elindult a második, kitolás szakasza is, és alternativitás ide vagy oda, smafu. Háton fekve, lábakat felhúzva, alig fél óra alatt kint is volt a picurka, lila kicsi baba. Az egész folyamat totálisan hihetetlen, egészen más, mint a vajúdás. Miközben ott voltam, sem tudtam szinte elhinni, hogy most valóban megszülöm ezt a kis gyereket, hogy ez az egész velem történik, hogy én vagyok, aki az ágyon fujtat, és erőlködik, és akinek megjelenik egy picike, hajas fejecske a lába között, és aztán az egész kis csomagocska kibújik és megszületett a mi kis Bene Babánk. KedvesM is végig ott volt és amiben csak tudott, segített, fogta a lábam, locsolta belém a vizet, bíztatott és főleg ott volt mellettem, amiért nem tudok elég hálás lenni!!!!! A kis lila tigris már ott volt a mellkasomon, amikor a méhlepény is megszületett, kb. kicsusszant, úgyhogy azzal nem is volt szerencsére gond. Végül elvágta a drága a köldökzsinórt és elvitték tisztába tenni a pici fiút, ahova küldtem a nagyfiút is, mondván le ne vegye a szemét róla, egy pillanatra sem!!! Most leírva jutott eszembe, hogy ezután maradtam egyedül pár percre, amikor egy kicsit felfoghattam, hogy mi is történt. Nagyjából, ahogy felfogtam, tört rám az örömbőgés is, ami a következő napokban még előfordult párszor. Végül visszahozták a picurkát, engem is rendbe raktak és megérkezett a kis család is, hogy kézről kézre adva csodálják a kis csodát.
Az úgy kezdődött, hogy múlthét elejére tarthatatlanná vált a bölcsességfogam, pontosabban a növekedése okozta íny problémák. Ezt aztán megoldotta a fogdoki, de sajnos a következményes náthámon már nem tudott segíteni. Ezt követően kutya álmatlan éjszakám volt, a hibát az alap közérzetemen kívül a túl korai fekvésben láttam. Ergo a következő estéken direkt sokáig ébren maradtam, hogy tuti álmos legyek. Így volt ez szerdán is. Nem gondoltam, hogy épp aznap este bármilyen akció kezdődik, abszolút úgy éreztem, Bene Baba olyan kis nyugis, kivárja a megbeszélt időpontot, a vasárnapot. Hogy mi lehetett az indító inger, nem tudom biztosan, de az egyik tippünk a pizza - olasz fűszerekkel!!!, valamint a kettős front is igen gyanús. Kb. éjfélkor le is feküdtem hát, de egy körül arra ébredtem, hogy nagy fájás a pocakomban, uzsgyi a mosdó. És hopp egy adag víz kibluggyant. Még kissé hihetetlenkedő izgalommal konstatáltam, hogy ebből bizony szülés következik, mert a szép tiszta víz, a távozó magzatvíz első adagja volt. KedvesM hasonlóképp kételkedve fogadta a híreket, élve a gyanú perrel biztos vagyok- e a dologban... Elég hamar sikerült meggyőznöm igazamról, és hamarosan már vigyorogva, és kissé kéz remegve az izgalomtól pakoltam be a táskába az utolsó – legfontosabb - darabokat. Ekkor még tudtam vigyorogni... Igazság szerint nagyon szép utunk volt a kórházba, mert nemrég kezdhetett el csak esni a hó, és az egésznek nagyon kellemes, fehér, csöndesen meghitt hangulata volt. Utólag annak is örülök, hogy a történet nagy része az éjszakára esett, így egyrészt nem volt forgalom az utakon, másrészt, nem volt forgalom a kórházban sem. Szerintem hülyét kaptam volna tőle, ha a délelőtti tízes csúcsban kell a folyosón kétrét görnyedve grasszálnom a szülőszoba, a vizsgáló és a mosdó között, miközben izgatott kismamák mennek ctg-re, izgatott apukák kíséretében. Ehelyett izgatott KedvesM kísérgetett engem, mindenhova. Végig mellettem volt a szülőszobán is, és amilyen rosszul viseltem én a fájásokat, bár szerintem elég jól viseltem igazándiból, olyan rosszul viselte ő, hogy nem tud annál sokkal többet segíteni, mint hogy vizet ad, homeobogyókat a számba, és a karját, hogy jól megszoríthassam, amikor nagyon fáj. A kórházba érkezés után vizsgálat, majd ctg következett. Utána pedig betessékeltek minket az alternatív szülőszobába, aminek külön örültem, mivel komoly szándékaim voltak alternatív szülést illetően. Az igazi vajúdás három körül kezdődött, és ahogy a fájások erősödtek, a köztük lévő szünetek pedig egyre csökkentek, egyenes arányban csökkentek szándékaim is az alternativitás felé. Bár egy ideig még próbáltam sétálgatni, gumilabdán ücsörögni, de hamarosan rájöttem, hogy a legjobb meg sem mozdulni az ágy széléről, akkor van kis időm két hasgörcs között. Amikor a kádban vajúdásra gondoltam, már egy porcikám sem kívánta, hogy akár a kislábujjamat is beledugjam. Pedig eredetileg nagyon készültem rá. Egyszer még a négykézlábas pozíciót is próbáltam, a másik favoritom, de azt hittem menten leszakad a hasam, ha így maradok. Végül megérkezett a szülésznőm, és miután az alap fájdalomcsillapító semmit nem ért, az aktuális fájás után döntöttem, epidurt nekem, de azonnal. Az azonnal persze azt jelentette, hogy egy liter infúzió, különben az anestes orvos, szóba sem áll velem. Majd átköltözés egy másik szülőszobába, mert epidurral nem lehet sétálgatni, csak feküdni, de én ezt már egy kicsit sem bántam, mint a messiást vártam a gerinc érzéstelenítőt. Végül reggel hét felé kaptam meg. Utólag sokat gondolkodtam, hogy jó döntés volt e az epidur, nem voltam e túlságosan papírnyuszi, aki egy kis fájdalmat sem bír ki. De azt hiszem ebben az állapotban nem véletlenül éreztem így, és inkább a saját megérzéseimre hallgassak, mint nem létező elvárásoknak akarjak megfelelni. Azt eredetileg is tudtam, hogy nem akarok csak azért szenvedni, hogy megmutassam, én ezt is kibírom, és annyira nem haladt gyorsan a szülés, hogy már ne legyen, rá szükség. Az biztos, hogy az érzéstelenítő, ami amúgy nem szüntette meg totálisan a fájásokat, segített benne, hogy egy kicsit pihenjek, mivel a nem alvás miatt és persze a testemben zajló folyamatos igénybevétel miatt már elég fáradt voltam. Az epi viszont lelassította a tágulási folyamatot, így az infúziómba kaptam némi oxitocint is, miközben megérkezett 9 körül a dokim is. Neki volt csak "jó dolga" velem, mivel aznap amúgy is bent lett volna a kórházban, és sietnie sem nagyon kellett, mivel én sem "siettem". Anyu is bent volt közben, néha átvette KedvesM-től a stafétát, aki a stressztől legalább olyan fáradt volt, mint én. A vajúdás aztán lassan átalakult tolófájásokba, ami alatt jobb és baloldalamra kellett feküdnöm, hogy a baba feje a megfelelő helyre illeszkedjen a szülőcsatornában. Végül elindult a második, kitolás szakasza is, és alternativitás ide vagy oda, smafu. Háton fekve, lábakat felhúzva, alig fél óra alatt kint is volt a picurka, lila kicsi baba. Az egész folyamat totálisan hihetetlen, egészen más, mint a vajúdás. Miközben ott voltam, sem tudtam szinte elhinni, hogy most valóban megszülöm ezt a kis gyereket, hogy ez az egész velem történik, hogy én vagyok, aki az ágyon fujtat, és erőlködik, és akinek megjelenik egy picike, hajas fejecske a lába között, és aztán az egész kis csomagocska kibújik és megszületett a mi kis Bene Babánk. KedvesM is végig ott volt és amiben csak tudott, segített, fogta a lábam, locsolta belém a vizet, bíztatott és főleg ott volt mellettem, amiért nem tudok elég hálás lenni!!!!! A kis lila tigris már ott volt a mellkasomon, amikor a méhlepény is megszületett, kb. kicsusszant, úgyhogy azzal nem is volt szerencsére gond. Végül elvágta a drága a köldökzsinórt és elvitték tisztába tenni a pici fiút, ahova küldtem a nagyfiút is, mondván le ne vegye a szemét róla, egy pillanatra sem!!! Most leírva jutott eszembe, hogy ezután maradtam egyedül pár percre, amikor egy kicsit felfoghattam, hogy mi is történt. Nagyjából, ahogy felfogtam, tört rám az örömbőgés is, ami a következő napokban még előfordult párszor. Végül visszahozták a picurkát, engem is rendbe raktak és megérkezett a kis család is, hogy kézről kézre adva csodálják a kis csodát.
2010. február 6., szombat
Az univerzum kebelén
A szüléshez való közeledés néha idegőrlő, néha izgalmas várakozás. Viszont van benne valami, ami által egy leszek a többi emberrel. Különleges és átlagos is egyszerre. A teremteni tudás csodája, az élet adás lehetősége lenyűgöző. Nem vagyok vallásos, mégis, ha van olyan, ez valami isteni minőség. Isteni és univerzális. Az a gondolat, hogy mindezt én is átélhetem a kiválasztottság tudatával egyenértékű. Lehetőség, amit már annyian megkaptak, de csak akkor válik valóban érthetővé, ha átéljük. Továbbra sem vagyok hívő, de kaptam valamit. Valami olyat, ami által az összes emberrel - nővel egyenértékű leszek. Azzal a sok milliárd, csilliárd, billiárd nővel, aki gyermeket szült és nevelt már előttem. Csodálni való az a precizitás, ahogy a természet, evolúció - a kedvencem - megteremtette a testet, a terhesség folyamatát, azt a pontosságot, ahol mindennek meg van a helye és az ideje, ahhoz, hogy egy új kis élet biztonságosan fejlődhessen kilenc hónapon keresztül. Talán a normál neurotikus kisebbségi érzéseim leküzdését is segíti annak tudata, hogy én is olyan vagyok mint mások, és képes vagyok kihordani egy gyermeket, és remélem képes is vagyok / leszek egészségesen megszülni őt, és aztán egészségben felnevelni. Egészségben, egyensúlyban és egységben.
Kismama jógán egyszer azt mondta az oktatónk, hogy a terhesség után a szülés az orgazmus. Ezen akkor eléggé felvontam a szemöldököm, mondván nekem az eddigi ismereteim alapján, nem tűnik az orgazmus érzéséhez hasonlónak az a 0-24 órán át tartó folyamat, amíg megszületik végül a gyermek. A mai nappal viszont megszűnt már minden elhárításom, ami miatt azt mondtam Babszem Srácnak, hogy még nem kéne elindulnia, hacsak úgy nem érzi, hogy kívül tágasabb, belül pedig szorul a hurok. Túl vagyok a fodrászon, ez sarkalatos pont volt, csakúgy mint a kozmetikus, ahol nem csak a gyanta került főszerepbe, de a szemöldököm is hasonult a hajam vörösségéhez. Kibekkeltük a nem megfelelő névnapon való születés lehetőségét is. Most már tehát szabad a pálya. És bár még mindig azt gondolom, a Valentin napnál szebb dátum nincs is a naptárban a születésre, mégis egyre inkább várom, hogy megtörténik a folyamat végkifejlete, mondhatni a terhesség csúcspontján eljutok az orgazmusig. Ami valószínűleg nem is az a bizonyos 0-24 óra, hanem az érzés, amikor a szerelmünkből teremtődött pici lényt magunkhoz ölelhetjük.
Kismama jógán egyszer azt mondta az oktatónk, hogy a terhesség után a szülés az orgazmus. Ezen akkor eléggé felvontam a szemöldököm, mondván nekem az eddigi ismereteim alapján, nem tűnik az orgazmus érzéséhez hasonlónak az a 0-24 órán át tartó folyamat, amíg megszületik végül a gyermek. A mai nappal viszont megszűnt már minden elhárításom, ami miatt azt mondtam Babszem Srácnak, hogy még nem kéne elindulnia, hacsak úgy nem érzi, hogy kívül tágasabb, belül pedig szorul a hurok. Túl vagyok a fodrászon, ez sarkalatos pont volt, csakúgy mint a kozmetikus, ahol nem csak a gyanta került főszerepbe, de a szemöldököm is hasonult a hajam vörösségéhez. Kibekkeltük a nem megfelelő névnapon való születés lehetőségét is. Most már tehát szabad a pálya. És bár még mindig azt gondolom, a Valentin napnál szebb dátum nincs is a naptárban a születésre, mégis egyre inkább várom, hogy megtörténik a folyamat végkifejlete, mondhatni a terhesség csúcspontján eljutok az orgazmusig. Ami valószínűleg nem is az a bizonyos 0-24 óra, hanem az érzés, amikor a szerelmünkből teremtődött pici lényt magunkhoz ölelhetjük.
2010. január 22., péntek
Beszélgetések a testemmel
Eddig csak magammal, mondhatni a gondolataimmal beszélgettem. Vagy még egyszerűbben gondolkodtam. Remélem, nem érzi ezt senki tőlem túl nagyképű kijelentésnek. És főleg nem ijesztőnek, hiszen amíg nem hallatszik ki, addig senkit sem kell a Lipótra száműzni. Bizonyos irányzatok viszont azt szorgalmazzák, hogy legyünk sokkal-sokkal tudatosabbak testi téren is. Ez volt az egyik alap tétele az autogén tréningnek és jógán is mindig ezt szorgalmazzák, vagyis, figyeljük meg, milyen test érzetek keletkeznek bennünk egy-egy gyakorlat hatására. De ne csak ilyenkor, hanem más helyzetekben is, figyeljük meg, mit mond a testünk, reagáljunk rá, vélhetőleg nem ellenünk beszél. Következőként Raffai Jenő Kapcsolat analízis című könyvében (emlegettem már itt???)olvastam a következőket. A kismama első feladata a baba-mama kommunikáció kezdetén, hogy a méhével felvegye a kapcsolatot. Ezt eleinte elég kétkedve fogadtam - ahogy ők is. De a napokban meg kell valljam, nekem is eszembe jutott, hogy lenne némi megtárgyalnivalóm eme nemes és fontos szervemmel. Babkával már egy ideje próbálom megbeszélni, hogy mikor és hogyan is lenne a legjobb mindkettőnk számára a szülés és születés, de közben rájöttem, hogy mindehhez a méhemnek is lenne némi köze. Ergo elkezdtem vele is tárgyalni. (Mindenki azonnal tegye le a telefont, még nem kell hívni a helyi pszichiátriát!!! ;) Az egyik inger, ugye a baba, aki beindítja a születését - ha jól tudom - de a másik a méh, aki összehúzódik, elernyed, tágul és utat enged. Így hát megkértem segítsen majd minket, és zárós határidőn belül, nem holmi 10-12 órákon keresztül, segítsen engem is, és az ő kis védencét is abban, hogy a születés rendben folyjon. Na most itt kezdtem gondolkodni, méhem lehetséges érzésein. Hogyan is viszonyul ő az én kis tündéremhez??? Eleinte a baba betolakodónak számít az anya testében, ami megpróbálja kilökni a "hívatlan" betolakodót. Erről olvastam egy nagyon érdekes elméletet, miszerint a beágyazódás időszakában a – még alig - baba őssejteket küld az anya szervezetébe, ami még az apai és anyai örökítő anyagokat tartalmazza, így segíti azt, hogy a szervezet, mint mégiscsak ismerőst benntartsa, és ezért lehetséges egyáltalán szaporodás is. Ott tartunk tehát, hogy a méh megtartotta a kis hólyag, szeder, stb... csírát. Én úgy gondolom, a méhem szereti az én kis babámat, hiszen mindenféle ellenállás nélkül - gondolok itt se émelygés, se hányás, se vérzés és egyéb nyalánkságok - megtartotta őt. Nem volt féltékeny, hogy eddig csak mi voltunk ketten, édes duálunióban, mármint a méhem meg én. Na de mi van, ha jobban megszerette őt, és most nem akarja kiengedni. Úgyhogy főleg erről beszélgettem vele, éjszaka - nyugodtan kérdezzétek, miért nem alszom inkább, ahelyett, hogy ilyen hülyeségeken gondolkodnék. Elmondtam hát neki, hogy mennyire hálás vagyok érte, amiért ilyen óvón és védelmezőn tartotta a magzatot, de lassan ugyebár közeledik az idő, amikor majd el kell engednie. Megígértem azt is, hogy én is olyan nagyon fogok majd vigyázni Babkára, ahogy ő is tette, de még az utolsó felvonásnál szükségem lesz a segítségére, egy utolsó lökésre (vagy többre ;). Valami ehhez hasonló dialógus zajlott le közöttünk tehát, míg bele nem aludtam a nagy koncentrációba.
A nagy testtudatosság közepette viszont még egy dolog jutott az eszembe. Konkrétan ez a hipochondria volt. Erről már írtam korábban. Hogy jön össze a kettő? Utóbbi esetén túlzottá válik a saját testünk monitorozása. Felmerül tehát a kérdés, mint mindig, hol a határ a normális önmagunkra figyelés és a beteges önaggodalom között?? Egy ismerősöm annak idején, amikor droghasználókkal foglalkoztunk, azt mondta, onnan tudhatja valaki, hogy problémás használóvá vált, ha saját magának felteszi a kérdést: „Nem estem ez alkalommal túlzásba?”. Nekem ez a megállapítás nagyon frappáns, és azóta is sokszor eszembe jut, ahogy most is. Tehát mindig az az irányadó, hogy saját magunkban felmerül e a kérdés, ez még rendben van?
A nagy testtudatosság közepette viszont még egy dolog jutott az eszembe. Konkrétan ez a hipochondria volt. Erről már írtam korábban. Hogy jön össze a kettő? Utóbbi esetén túlzottá válik a saját testünk monitorozása. Felmerül tehát a kérdés, mint mindig, hol a határ a normális önmagunkra figyelés és a beteges önaggodalom között?? Egy ismerősöm annak idején, amikor droghasználókkal foglalkoztunk, azt mondta, onnan tudhatja valaki, hogy problémás használóvá vált, ha saját magának felteszi a kérdést: „Nem estem ez alkalommal túlzásba?”. Nekem ez a megállapítás nagyon frappáns, és azóta is sokszor eszembe jut, ahogy most is. Tehát mindig az az irányadó, hogy saját magunkban felmerül e a kérdés, ez még rendben van?
2010. január 11., hétfő
A falánkság bűne
Mielőtt bele vágnék, kitudja, a falánkságtól való tartózkodás hányadik parancsolatba tartozik? Én hevenyészett kutató munka után arra jutottam a tízedikbe, de szívesen venném a hozzászólásokat, alapvető műveltségem fejlesztése érdekében.
Tegnap este mindenesetre több szempontból is belestem ebbe a hibába. A fő téma továbbra is az étkezés körül forog, amit lassan kezdek megszokni a babavárásom alatt. Lehet össze is kéne számolnom már, hány posztban foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Legutoljára azt javasolta a védőnő, ne parázzak óriás bébi miatt, ne csökkentsem a vitamin bogyóimat, egyszerűen csak étkezzem egészségesebben, ami nem is nehéz, mindössze zöldség-gyümölcs... Bele is vágtunk, mert ugye a karácsonyi falánkság után KedveseM is boldogan csatlakozott a kezdeményezésemhez, ami egészen a múlt hét első három munkanapján remekül működött. Szerda este már teljes egyetértésben bíztattuk egymást, hogy mindketten éhesek vagyunk, de már napok óta. Innen persze a csúcsról lefelé indultunk, a brassói sült krumplival és a hamburgerek ínycsiklandó világa felé. Az "i"-re a pontot pedig a tegnap este tette fel. Napközben még könnyedén hepciáskodtam, hogy már a gyomrommal sincs gond, már amióta kicsit odafigyelek az elfogyasztott étel mennyiségére nem érzem, hogy már jönne is vissza, na este buktam. A közepesen egészséges, de nem óriási adag vacsival - tejszínes, gombás tészta - imádom - és a töb fogásos anyai ebéd után, amikor is csak az édességet kellett elvenni előlem - még nem lett volna nagy hiba, de utána a Kedves feltette a kérdést: Te nem rágcsálnál valamit? csak úgy a TV előtt? Deghogynem... Úgyhogy sajtos ropi és mama féle tiramisu került a menüettbe. Közben termékeny munka is folyt, családfát rajzoltam a következő nemzedékemnek, ehhez aztán kell is az energia... A falánkságot fokozta, hogy lefekvés után még olvastam, egy amúgy igazán izgalmas könyvet. Hidas-Raffai: Lelki köldökzsinór a címe. A baba-mama kapcsolat kiépítéséről szól, van benne sok érdekes pszichológia, sok izgalmas kutatási eredmény és elmélet. A tartalommal tehát no gond, vélhetőleg viszont nem véletlen az sem, hogy valahol máshol azt tanácsolták, este már ne olvass a terhességgel kapcsolatos irodalmat. Habár most már értem miért, valószínűleg továbbra sem fogok változtatni ezen a szokásomon, mert leginkább ilyenkor van rá érkezésem. Innentől kezdve azonban elég éberen zajlott az éjszakám. Villany és szemlecsukás után elkezdtem megtárgyalni Babkával a születés témáját, így mire elaludtam zsongott a fejem a könyvben olvasottaktól és saját monológ foszlányaimtól. Ez az álmomban leginkább úgy folytatódott, hogy közölte velem az orvos, van valami felszálló fertőzésem, ami miatt, lehet, hogy a baba koraszülött lesz. Na ez annyira megijesztett, hogy fel is ébredtem és arra is ráébredtem, hogy fáj a gyomrom. Miután visszafeküdtem kb ötször végigfuttattam az álmomat, és racionalizáltam, mindez, mármint a felülfertőzés mitől is lehet, és hogy miért is butaság ez az egész, és miért is nem kell mindettől tartanom. Majdan sikerült visszaaludnom, és gyanítom még álmomban is lejátszottam párszor az említett gondolat folyamot. Ezt követően leginkább felszínes, de hosszú alvás következett, sok forgolódással. Kilenc előtt viszont nem sikerült kikászálódnom az ágyból. Így azon is elgondolkoztam, miért is alszom mostanában annyit, ami egy 200 kilós medvének is büszkeségére válna. Tagnap is tízig aludtam és nem mondom, hogy nem tudtam volna még délután is durmolni egyet. Gyanítom, hogy a felszínes alvás és főképp az előre készülődés állhat a háttérben, mivel már csak úgy egy hónap és csökkenni fog a megtehető alvás mennyiségem. Remélem az előre raktározás tényleg működik, és most annyi pihenést szedek magamba, amennyi a következő kb. 18 évre pont elegendő lesz.
A nap büszkesége: tegnap este, babkával, közös munkával megszüntettük a csuklását. Tehát a könyvnek úgy érzem, pozitív hozama is van, mert annak hatása alatt kezdtem el megmutatni a picinek mit is kell csinálni ilyen helyzetben. Úgyhogy együtt tartottuk vissza a lélegzetünket, utána együtt lélegeztünk mélyeket, végül együtt kerestük meg a megfelelő testhelyzetet, míg meg nem szűnt a zavaró rekeszi légbuborék.
Tegnap este mindenesetre több szempontból is belestem ebbe a hibába. A fő téma továbbra is az étkezés körül forog, amit lassan kezdek megszokni a babavárásom alatt. Lehet össze is kéne számolnom már, hány posztban foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Legutoljára azt javasolta a védőnő, ne parázzak óriás bébi miatt, ne csökkentsem a vitamin bogyóimat, egyszerűen csak étkezzem egészségesebben, ami nem is nehéz, mindössze zöldség-gyümölcs... Bele is vágtunk, mert ugye a karácsonyi falánkság után KedveseM is boldogan csatlakozott a kezdeményezésemhez, ami egészen a múlt hét első három munkanapján remekül működött. Szerda este már teljes egyetértésben bíztattuk egymást, hogy mindketten éhesek vagyunk, de már napok óta. Innen persze a csúcsról lefelé indultunk, a brassói sült krumplival és a hamburgerek ínycsiklandó világa felé. Az "i"-re a pontot pedig a tegnap este tette fel. Napközben még könnyedén hepciáskodtam, hogy már a gyomrommal sincs gond, már amióta kicsit odafigyelek az elfogyasztott étel mennyiségére nem érzem, hogy már jönne is vissza, na este buktam. A közepesen egészséges, de nem óriási adag vacsival - tejszínes, gombás tészta - imádom - és a töb fogásos anyai ebéd után, amikor is csak az édességet kellett elvenni előlem - még nem lett volna nagy hiba, de utána a Kedves feltette a kérdést: Te nem rágcsálnál valamit? csak úgy a TV előtt? Deghogynem... Úgyhogy sajtos ropi és mama féle tiramisu került a menüettbe. Közben termékeny munka is folyt, családfát rajzoltam a következő nemzedékemnek, ehhez aztán kell is az energia... A falánkságot fokozta, hogy lefekvés után még olvastam, egy amúgy igazán izgalmas könyvet. Hidas-Raffai: Lelki köldökzsinór a címe. A baba-mama kapcsolat kiépítéséről szól, van benne sok érdekes pszichológia, sok izgalmas kutatási eredmény és elmélet. A tartalommal tehát no gond, vélhetőleg viszont nem véletlen az sem, hogy valahol máshol azt tanácsolták, este már ne olvass a terhességgel kapcsolatos irodalmat. Habár most már értem miért, valószínűleg továbbra sem fogok változtatni ezen a szokásomon, mert leginkább ilyenkor van rá érkezésem. Innentől kezdve azonban elég éberen zajlott az éjszakám. Villany és szemlecsukás után elkezdtem megtárgyalni Babkával a születés témáját, így mire elaludtam zsongott a fejem a könyvben olvasottaktól és saját monológ foszlányaimtól. Ez az álmomban leginkább úgy folytatódott, hogy közölte velem az orvos, van valami felszálló fertőzésem, ami miatt, lehet, hogy a baba koraszülött lesz. Na ez annyira megijesztett, hogy fel is ébredtem és arra is ráébredtem, hogy fáj a gyomrom. Miután visszafeküdtem kb ötször végigfuttattam az álmomat, és racionalizáltam, mindez, mármint a felülfertőzés mitől is lehet, és hogy miért is butaság ez az egész, és miért is nem kell mindettől tartanom. Majdan sikerült visszaaludnom, és gyanítom még álmomban is lejátszottam párszor az említett gondolat folyamot. Ezt követően leginkább felszínes, de hosszú alvás következett, sok forgolódással. Kilenc előtt viszont nem sikerült kikászálódnom az ágyból. Így azon is elgondolkoztam, miért is alszom mostanában annyit, ami egy 200 kilós medvének is büszkeségére válna. Tagnap is tízig aludtam és nem mondom, hogy nem tudtam volna még délután is durmolni egyet. Gyanítom, hogy a felszínes alvás és főképp az előre készülődés állhat a háttérben, mivel már csak úgy egy hónap és csökkenni fog a megtehető alvás mennyiségem. Remélem az előre raktározás tényleg működik, és most annyi pihenést szedek magamba, amennyi a következő kb. 18 évre pont elegendő lesz.
A nap büszkesége: tegnap este, babkával, közös munkával megszüntettük a csuklását. Tehát a könyvnek úgy érzem, pozitív hozama is van, mert annak hatása alatt kezdtem el megmutatni a picinek mit is kell csinálni ilyen helyzetben. Úgyhogy együtt tartottuk vissza a lélegzetünket, utána együtt lélegeztünk mélyeket, végül együtt kerestük meg a megfelelő testhelyzetet, míg meg nem szűnt a zavaró rekeszi légbuborék.
2010. január 6., szerda
Megkésett összefoglaló
Habár újév éppen 6 nappal múlt el, azóta is töprengek az elmúlt év történésein, és az idei év várható eseményein. Valamiféle számvetésben gondolkoztam, fogadalomban viszont még véletlenül sem. Egy jó ideje nem teszek fogadalmakat, ha emlékezetem nem csal. Úgy érzem fölösleges, hiszen amit meg akarok valósítani, azt úgyis, amit meg nem gondolok igazán komolyan, arra minek verjem a mellem. Összességében a 2009-es év olyan szerencsés volt, és olyan jól telt, mint ahogy azt előző újév hajnalán előre vetítettem magamban. Volt persze gazdasági válság, ami néha a fejemre és a hangulatomra is ráült, de úgy érzem nem viselt meg jobban, mint, mikor havonta számot vetek a fizetésemmel és a muszáj kiadásokkal. Történt viszont számtalan jobbnál jobb dolog, ami egyértelműen sorsfordító, illetve sorsfolytató esemény életemben. Először is, egyre inkább megközelítettem a harmadik X-et, amiről az egyik legkedvesebb emlékem, hogy Skinn és Olasz barátnőm, párjaikkal és KedvesM-mel együtt meglepi vacsival kedveskedtek. A meglepetéseket pedig végtelenül szeretem.
A következő fontos esemény természetesen már az esküvővel kapcsolatosan, a világ legjobb lánybúcsúja, amin valaha is részt vettem, és külön öröm, hogy ez az én lánybúcsúm volt. Bár már akkor is leírtam, de annál nagyobb élmény, mint riksán bekerekezni a belvárosba, kevés adódik egy ember életében. Szuper hangulat, szuper társaságban.
A következő és valóban sorsfordító élmény nem is váratott magára sokat, mindössze 3 napot, amikor is kiderült, hogy Bene baba befészkelte magát a méhembe, ezzel óriási érzelmek, hormongörgetegek, félelmek és várakozások lavináját indítva el. Amikor a felismerés megtörtént, épp csak pár héttel lehetett fiatalabb, mint amennyi hozzávetőlegesen hátra van még abból az időből, hogy real time is egymás szemébe nézhessünk.
Az izgalom innen már szinten maradt, hiszen következett az év esküvője, vagyis a miénk, ami szerintem pontosan olyan jól sikerült, ahogy én azt szerettem volna. Korábban rendre hangoztattam, hogy nem szeretnék terhesen, vagy már úgy férjhez menni, hogy babám legyen, mert akkor nem tudok majd azzal a felszabadultsággal örömködni, enni, inni, mint még a nélkül. De őszintén mondhatom, az a boldogság, amit a felett éreztem, hogy a várva várt bébi eljött hozzánk, felülírta minden korábbi mantrámat, és egy picit sem zavart már, hogy nem ittam csacsira magam. Sőt így legalább mindenre emlékszem, és még így is hajnalig bírtam a murit. Ami maximum megnehezítette az eseményt, a nem tökéletesen kényelmes cipő kiválasztása, erre kellett volna csak jobban odafigyelnem.
Az esküvő után nem sokkal következett a nászutunk és azzal párhuzamosan az izgalom, hogy túl legyünk az ominózus 12 héten, ami ugye vízválasztónak számít a babácskáknál. A nászút nagyon jól sikerült, tocsogtunk a melegben és a tengerben, de legjobb élmény, maga az együtt töltött idő volt. A nyaralás mellett babka is kitartott, és töretlenül gyarapodott. Persze azt nem mondhatom, hogy a tizenkettedik hét átlépése óta már megnyugodtam és minden para csak a múlté. Mert mindig van mit találni, de sebaj, valószínűleg ez még legalább nyolcvan évig így is marad. KedvesM néha meg is jegyzi, hogy talán a legjobb lenne ugrani egyet az időben és onnan folytatni, hogy Benedek épp kirepül a családi házból, és a kutya is.... Természetesen még véletlenül sem akarnék ugrani az időben, és az én kis tüneményemet átugrani.
Tavaly a miénken kívül még két esküvőn is voltunk, az egyik drágám uncsitesójáé, akiknél szintén jött a hír, bekopogtatott nemrég a gólya.
Ezek voltak a pozitív események, ha valamit kihagytam majd eszembe jut. Persze a mérleg másik oldalára is átnézve, történt egy s más.
Április - május környékén szegény szívem majdnem megszakadt (lásd az akkori bejegyzést), de szerencsére azóta meggyógyult és őszintén remélem többször ilyen nem történik!!!
Ami még feltűnt, három barátnőmmel is volt konfliktusom és nem igazán értem, hogy, miért, és nem tudom, valóban én vagyok e a hibás...
Az első Lenocska, akivel azóta tisztáztuk a dolgokat. Ő egy nehéz, legyünk őszinték tragikus éven van keresztül. Amennyire akkor hagyta, és tudtam, próbáltam mellette állni, bár nem tudom ennek, menyire érezte szükségét. Mindenesetre a pokolhoz vezető út is jóindulattal van kikövezve, és az én jóindulatom sem mindig úgy sült el számára, ahogy szerettem volna. Valószínűleg én is mondtam olyan dolgokat jó szándékkal, amik félrecsúsztak és ő is mondott olyasmit, ami nekem nem volt rendben. Ezeket megbeszéltük, de a távolság, ami az országhatáron túl mutat, köztünk áll, és azt hiszem, nem tudjuk már úgy áthidalni, mint barátságunk kezdetén.
A következő konfliktus egy munkahelyi barátnővel történt, akivel a sztahanovista falakon kívül is többnyire tartottuk a kapcsolatot. Annyira többnyire, hogy ott voltak (mármint ő és jövendőbelije) az esküvőnkön is, mégis fura az egész. A furasága ott kezdődik számomra, hogy amióta ismerjük őket, írják az irandójukat, így ez egy állandó kifogás. Félévente 1-2-szer azért sikerült összehozni egy találkozót, ami mindig nagyon kedélyesen telt el, és a munkában is többször összefutottunk, ebédeltünk együtt, bár úgy érzem többnyire ezeket az összefutásokat én kezdeményeztem. A munkánk ugyan nem szervesen köt össze minket, de vannak átfedések, amikor azért összetalálkoztunk. Ezt többnyire sikerült is minden gond nélkül lezongorázni, de idén kétszer is volt ezen vita köztünk. Ez elsőn túl léptünk megbeszéltük, de a második, számomra elég értetlenül maradt. Úgy éreztem úgy kaptam tőle felelősségre vonást - miközben még véletlenül sincs köztünk hierarchia viszony -, hogy az adott helyzet nem is az én kompetenciám volt. Mire kijelentette, hogy velem nem lehet együttműködni, mire én úgy gondoltam, hogy semmi szükségem az ő letolására és letettem a telefont. Kétségtelenül meg van az a rossz - hozzáteszem családi halmozódással jellemezhető - szokásom, hogy ha nagyon felhúznak és elszakad a cérna inkább ráteszem a másikra a kagylót, ami persze nem szép dolog, de vállalom. Ezek után még imél váltás, miszerint szerinte bennem valami feszültség van az irányában, amit nem tud mi, és ezért ezen a ponton nem is jutottunk tovább. Másrészről viszont, mivel ez az ő érzése, és nem az enyém, nem igazán tudok vele mit kezdeni, és javasoltam gondoljuk végig, talán nem e valamiféle projekcióról van e szó... Ennyiben maradtunk, viszont azt tartom, hogy aki korábban együtt örült velem az esküvőmön, az ne köszönjön el a levél végén "üdv-vel" tőlem.
Végül a legambivalensebb érzéseket Osonkával történő "szakításunk" (???) okozta bennem. Már az esküvő előtt elkezdődött a dolog, amikor is nagyjából mindent megkritizált, amit kigondoltam, de legfőbb túlzásnak azt tartotta, hogy merészelem megvalósítani az elképzeléseimet, ahelyett, hogy mindenki más nyomásának engednék. Ezt követte az esküvő utáni sértődés, mivel ahhoz is tartottam magam, hogy azok legyenek a koszorús lányaim, akiket eredetileg is akartam, és ebbe az ő „koszorús” fia nem fért bele. Részben soha fel sem merült ilyesmi, részben egy épp síró és túlizgatott kicsifiú nem tudom ezt a menetet hogyan abszolválta volna. Egyértelműen önzőség, de az esküvőmön ezt nem akartam kipróbálni. Tudom, ez egy anyának felháborító, ha elutasításba ütközik, de erről szerintem korábban kellett volna beszélnünk és egyértelműen tisztázni a helyzetet, ahhoz meg valóban nem volt kedvem, hogy az én napomon kezdjek mindenféle magyarázkodásba. Na de még ezen is túljutottunk, de a babavárásom öröme végképp kiverte a biztosítékot. Azt már nem egyszer megkaptam tőle, hogy mit vagyok én úgy oda, meg vissza attól, hogy gyerekem lesz, és mit mondogatom, mekkora csodadolog ez, amikor a világ legtermészetesebb dolgáról van szó. De miért is lepi meg őt, hogy én ilyen különlegességnek tartom a velünk történteket, és valami olyasminek, amit csak én élek át ebben a gyönyörben? Talán pont azért, mert elmondása szerint, amikor ő várta a gyermekét, pont úgy gondolta, hogy még ráért volna, nem is tudta úgy élvezni a kicsit; a baba rúgásait, mint én aki majd minden mozdulatára felderül - kivéve, amikor befészkeli a pici hátsóját a bordám alá. Az kétségtelenül nem mindig gyere be. De emellett megkaptam azt is, hogy ő, mint jövőbelátó, az én pillanatnyi viselkedésemből tudja, hogy totál el fogom kényeztetni a gyereket, és én is a nevelésnek fogom alá rendelni magam, ahelyett, hogy majd jöjjek-menjek vele a nagyvilágban, ahogy bezzeg ő tette. Valamint, mint mindenki a környezetében, rosszul fogom nevelni a gyerekem, ami nálunk a környezeti tényezőknek tekinthető, míg az ő hisztis gyerekének a jellem hibáiért kizárólag a biológia tehető felelőssé (lásd öröklés-környezet vita). Nos, ez nekem kicsit sántít. Ezen kívül még azzal is gond volt, hogy én igyekszem az életem rózsaszín oldalát mutatni felé, ahelyett, hogy a kínjaimról és nyűgjeimről számolnék be, ahogy ő teszi. Ettől pedig én nem úgy viselkedem, ahogy egy harminc körüli megtört nőnek illene, bezzeg ő miattam érzi még szerencsétlenebbnek magát. Ebben a kijelentésben, amúgy értem a gondolat alapját, és az ő szemszögéből meg is értem, viszont sok más barátomnak beszámolok az én életemben lévő nehézségekről is. Vele vajon miért alakult másképp? Talán egyoldalú a leírásom, és kicsit heves is. Nem véletlen, zavar a helyzet, zavar, hogy nem értem, zavar, hogy karácsony óta nem beszéltünk, semmilyen kommunikációs csatornán sem. De úgy érzem, megbántva érzem magam. Úgy érzem kicsit igazságtalan is, főleg pont ezeknél az élethelyzeteknél így viselkedni, amikor nem ezt várnám egy olyan embertől, aki közel tizenöt éve a legjobb barátnőm.
Elég hosszan írtam ezekről a barátságokról. Zavar mindhárom konfliktus, hiszen korábban nem volt ez így jellemző, vagy talán kevésbé fontos emberekkel állt csak elő és barátot elveszíteni veszteség. A veszteség pedig fáj, hiányuk bennem él. Néha olyan jó lenne elmenni pszichológushoz, hogy jól átbeszélhessük ezeket a dolgokat, és megértsem, a mozgatórugóit a történéseknek. Hogy igazán tanulni tudjak belőle, és megértsem a saját szerepemet a helyzetben.
Ez volt a 2009-es összefoglaló. És a legizgalmasabb még csak most következik!!! Ismét úgy érzem, 2010 gyönyörű év lesz. BUÉK
A következő fontos esemény természetesen már az esküvővel kapcsolatosan, a világ legjobb lánybúcsúja, amin valaha is részt vettem, és külön öröm, hogy ez az én lánybúcsúm volt. Bár már akkor is leírtam, de annál nagyobb élmény, mint riksán bekerekezni a belvárosba, kevés adódik egy ember életében. Szuper hangulat, szuper társaságban.
A következő és valóban sorsfordító élmény nem is váratott magára sokat, mindössze 3 napot, amikor is kiderült, hogy Bene baba befészkelte magát a méhembe, ezzel óriási érzelmek, hormongörgetegek, félelmek és várakozások lavináját indítva el. Amikor a felismerés megtörtént, épp csak pár héttel lehetett fiatalabb, mint amennyi hozzávetőlegesen hátra van még abból az időből, hogy real time is egymás szemébe nézhessünk.
Az izgalom innen már szinten maradt, hiszen következett az év esküvője, vagyis a miénk, ami szerintem pontosan olyan jól sikerült, ahogy én azt szerettem volna. Korábban rendre hangoztattam, hogy nem szeretnék terhesen, vagy már úgy férjhez menni, hogy babám legyen, mert akkor nem tudok majd azzal a felszabadultsággal örömködni, enni, inni, mint még a nélkül. De őszintén mondhatom, az a boldogság, amit a felett éreztem, hogy a várva várt bébi eljött hozzánk, felülírta minden korábbi mantrámat, és egy picit sem zavart már, hogy nem ittam csacsira magam. Sőt így legalább mindenre emlékszem, és még így is hajnalig bírtam a murit. Ami maximum megnehezítette az eseményt, a nem tökéletesen kényelmes cipő kiválasztása, erre kellett volna csak jobban odafigyelnem.
Az esküvő után nem sokkal következett a nászutunk és azzal párhuzamosan az izgalom, hogy túl legyünk az ominózus 12 héten, ami ugye vízválasztónak számít a babácskáknál. A nászút nagyon jól sikerült, tocsogtunk a melegben és a tengerben, de legjobb élmény, maga az együtt töltött idő volt. A nyaralás mellett babka is kitartott, és töretlenül gyarapodott. Persze azt nem mondhatom, hogy a tizenkettedik hét átlépése óta már megnyugodtam és minden para csak a múlté. Mert mindig van mit találni, de sebaj, valószínűleg ez még legalább nyolcvan évig így is marad. KedvesM néha meg is jegyzi, hogy talán a legjobb lenne ugrani egyet az időben és onnan folytatni, hogy Benedek épp kirepül a családi házból, és a kutya is.... Természetesen még véletlenül sem akarnék ugrani az időben, és az én kis tüneményemet átugrani.
Tavaly a miénken kívül még két esküvőn is voltunk, az egyik drágám uncsitesójáé, akiknél szintén jött a hír, bekopogtatott nemrég a gólya.
Ezek voltak a pozitív események, ha valamit kihagytam majd eszembe jut. Persze a mérleg másik oldalára is átnézve, történt egy s más.
Április - május környékén szegény szívem majdnem megszakadt (lásd az akkori bejegyzést), de szerencsére azóta meggyógyult és őszintén remélem többször ilyen nem történik!!!
Ami még feltűnt, három barátnőmmel is volt konfliktusom és nem igazán értem, hogy, miért, és nem tudom, valóban én vagyok e a hibás...
Az első Lenocska, akivel azóta tisztáztuk a dolgokat. Ő egy nehéz, legyünk őszinték tragikus éven van keresztül. Amennyire akkor hagyta, és tudtam, próbáltam mellette állni, bár nem tudom ennek, menyire érezte szükségét. Mindenesetre a pokolhoz vezető út is jóindulattal van kikövezve, és az én jóindulatom sem mindig úgy sült el számára, ahogy szerettem volna. Valószínűleg én is mondtam olyan dolgokat jó szándékkal, amik félrecsúsztak és ő is mondott olyasmit, ami nekem nem volt rendben. Ezeket megbeszéltük, de a távolság, ami az országhatáron túl mutat, köztünk áll, és azt hiszem, nem tudjuk már úgy áthidalni, mint barátságunk kezdetén.
A következő konfliktus egy munkahelyi barátnővel történt, akivel a sztahanovista falakon kívül is többnyire tartottuk a kapcsolatot. Annyira többnyire, hogy ott voltak (mármint ő és jövendőbelije) az esküvőnkön is, mégis fura az egész. A furasága ott kezdődik számomra, hogy amióta ismerjük őket, írják az irandójukat, így ez egy állandó kifogás. Félévente 1-2-szer azért sikerült összehozni egy találkozót, ami mindig nagyon kedélyesen telt el, és a munkában is többször összefutottunk, ebédeltünk együtt, bár úgy érzem többnyire ezeket az összefutásokat én kezdeményeztem. A munkánk ugyan nem szervesen köt össze minket, de vannak átfedések, amikor azért összetalálkoztunk. Ezt többnyire sikerült is minden gond nélkül lezongorázni, de idén kétszer is volt ezen vita köztünk. Ez elsőn túl léptünk megbeszéltük, de a második, számomra elég értetlenül maradt. Úgy éreztem úgy kaptam tőle felelősségre vonást - miközben még véletlenül sincs köztünk hierarchia viszony -, hogy az adott helyzet nem is az én kompetenciám volt. Mire kijelentette, hogy velem nem lehet együttműködni, mire én úgy gondoltam, hogy semmi szükségem az ő letolására és letettem a telefont. Kétségtelenül meg van az a rossz - hozzáteszem családi halmozódással jellemezhető - szokásom, hogy ha nagyon felhúznak és elszakad a cérna inkább ráteszem a másikra a kagylót, ami persze nem szép dolog, de vállalom. Ezek után még imél váltás, miszerint szerinte bennem valami feszültség van az irányában, amit nem tud mi, és ezért ezen a ponton nem is jutottunk tovább. Másrészről viszont, mivel ez az ő érzése, és nem az enyém, nem igazán tudok vele mit kezdeni, és javasoltam gondoljuk végig, talán nem e valamiféle projekcióról van e szó... Ennyiben maradtunk, viszont azt tartom, hogy aki korábban együtt örült velem az esküvőmön, az ne köszönjön el a levél végén "üdv-vel" tőlem.
Végül a legambivalensebb érzéseket Osonkával történő "szakításunk" (???) okozta bennem. Már az esküvő előtt elkezdődött a dolog, amikor is nagyjából mindent megkritizált, amit kigondoltam, de legfőbb túlzásnak azt tartotta, hogy merészelem megvalósítani az elképzeléseimet, ahelyett, hogy mindenki más nyomásának engednék. Ezt követte az esküvő utáni sértődés, mivel ahhoz is tartottam magam, hogy azok legyenek a koszorús lányaim, akiket eredetileg is akartam, és ebbe az ő „koszorús” fia nem fért bele. Részben soha fel sem merült ilyesmi, részben egy épp síró és túlizgatott kicsifiú nem tudom ezt a menetet hogyan abszolválta volna. Egyértelműen önzőség, de az esküvőmön ezt nem akartam kipróbálni. Tudom, ez egy anyának felháborító, ha elutasításba ütközik, de erről szerintem korábban kellett volna beszélnünk és egyértelműen tisztázni a helyzetet, ahhoz meg valóban nem volt kedvem, hogy az én napomon kezdjek mindenféle magyarázkodásba. Na de még ezen is túljutottunk, de a babavárásom öröme végképp kiverte a biztosítékot. Azt már nem egyszer megkaptam tőle, hogy mit vagyok én úgy oda, meg vissza attól, hogy gyerekem lesz, és mit mondogatom, mekkora csodadolog ez, amikor a világ legtermészetesebb dolgáról van szó. De miért is lepi meg őt, hogy én ilyen különlegességnek tartom a velünk történteket, és valami olyasminek, amit csak én élek át ebben a gyönyörben? Talán pont azért, mert elmondása szerint, amikor ő várta a gyermekét, pont úgy gondolta, hogy még ráért volna, nem is tudta úgy élvezni a kicsit; a baba rúgásait, mint én aki majd minden mozdulatára felderül - kivéve, amikor befészkeli a pici hátsóját a bordám alá. Az kétségtelenül nem mindig gyere be. De emellett megkaptam azt is, hogy ő, mint jövőbelátó, az én pillanatnyi viselkedésemből tudja, hogy totál el fogom kényeztetni a gyereket, és én is a nevelésnek fogom alá rendelni magam, ahelyett, hogy majd jöjjek-menjek vele a nagyvilágban, ahogy bezzeg ő tette. Valamint, mint mindenki a környezetében, rosszul fogom nevelni a gyerekem, ami nálunk a környezeti tényezőknek tekinthető, míg az ő hisztis gyerekének a jellem hibáiért kizárólag a biológia tehető felelőssé (lásd öröklés-környezet vita). Nos, ez nekem kicsit sántít. Ezen kívül még azzal is gond volt, hogy én igyekszem az életem rózsaszín oldalát mutatni felé, ahelyett, hogy a kínjaimról és nyűgjeimről számolnék be, ahogy ő teszi. Ettől pedig én nem úgy viselkedem, ahogy egy harminc körüli megtört nőnek illene, bezzeg ő miattam érzi még szerencsétlenebbnek magát. Ebben a kijelentésben, amúgy értem a gondolat alapját, és az ő szemszögéből meg is értem, viszont sok más barátomnak beszámolok az én életemben lévő nehézségekről is. Vele vajon miért alakult másképp? Talán egyoldalú a leírásom, és kicsit heves is. Nem véletlen, zavar a helyzet, zavar, hogy nem értem, zavar, hogy karácsony óta nem beszéltünk, semmilyen kommunikációs csatornán sem. De úgy érzem, megbántva érzem magam. Úgy érzem kicsit igazságtalan is, főleg pont ezeknél az élethelyzeteknél így viselkedni, amikor nem ezt várnám egy olyan embertől, aki közel tizenöt éve a legjobb barátnőm.
Elég hosszan írtam ezekről a barátságokról. Zavar mindhárom konfliktus, hiszen korábban nem volt ez így jellemző, vagy talán kevésbé fontos emberekkel állt csak elő és barátot elveszíteni veszteség. A veszteség pedig fáj, hiányuk bennem él. Néha olyan jó lenne elmenni pszichológushoz, hogy jól átbeszélhessük ezeket a dolgokat, és megértsem, a mozgatórugóit a történéseknek. Hogy igazán tanulni tudjak belőle, és megértsem a saját szerepemet a helyzetben.
Ez volt a 2009-es összefoglaló. És a legizgalmasabb még csak most következik!!! Ismét úgy érzem, 2010 gyönyörű év lesz. BUÉK
2009. december 27., vasárnap
Nem látszik rajtad a gazdasági válság...
Ezt a kedves kijelentést egy "kedves" ismerősünk tette szent karácsony második estjén, miután végig mért. Azt is megjegyezte, úgy terpeszkedek és mozgolódok, mint valami fensőbbsége teljes tudatában lévő nagysasszony. Ezt nem ilyen szépen és veretesen fejezte ki, de a lényeg ugyebár ... Utóbbi kijelentésével már nem is nagyon foglalkoztam, amúgy is megszoktam, hogy ő az a folyamatosan beszólogatós fajta, és többnyire engem sem kell félteni. Erre viszont nagy hirtelen én sem tudtam replikázni, viszont KedvesM csípőből olyat villantott vissza, hogy egész szívemet elöntötte a büszkeség!!! Hiába, nem hiába mentem férjhez. Na de azért a mozgás kultúrám mostanság valóban határozott változásokon ment keresztül. Ebben a nagysasszonyos, lassan és komótosan helyváltoztatós formában van némi igazság. Először is, jól meggondolom, mikor kezdek bele, mármint a mozgásba, merre teszem mindezt, és hogy biztos szükséges e a dolog. Másodszor, van amikor muszáj. Olyankor, például amikor egyszer csak jön egy has keményedés, amitől összenyomódik a hólyagom, akkor nincs mese, hanem indulás a kitérőre, de azonnal. De azért még ez sem olyan egyszerű, mert ilyenkor kizárólag begörnyedve lehetséges felállni, és a további cél megközelítés is, csak az istenség előtti hosszas hajlongás során lehetséges. Amúgy már az ülés sem a legkényelmesebb, mert kb. 5-10 percen belül kispocak változást igényel, különben a derekam bemondja az unalmast. Ilyenkor amúgy a legkényelmesebb a négykézlásbas pozíció, ezzel készülök a szülésre is… És ma még csak istenes volt a helyzet, mert tegnap kifárasztotta magát az én kis Tündérem. Biztos rajta volt a denszelhetnék, mert egész nap szinte meg sem állt. Mostanában nem is annyira rugdalózik, inkább dudorog. Ide-oda forgolódik, keresi a helyét. Szerintem növekszik, amihez talán szűkösnek találja a belső teret, ezért próbálja feszegetni a határokat. Ügyes, okos, aranyos. A legutóbbi bejegyzésemben, említettem, hogy már átlépte a két kilós határmezsgyét, majd utána számoltam, hogy ez a szülésig akár meg is duplázódhat. Hááát, egy kicsit tartok a dologtól, biztos nem csak ettől függ a szülés menete, de így elsőre egy négy kilós kis purdé.... nem éppen könnyed darabnak ígérkezik. Na persze, legyen egészséges, szép nagy meg minden, de.... Ezek után elgondolkoztam újra azon, amit a doki a vizsgálatokkal kapcsolatban mondott. Tette volt ugyanis ama kijelentését, hogy majd a 38. héten ugorjak be hozzá- már ez magában is egy szürreális kép, hogy Me csak úgy ugrándozik jelen állapotában - és akkor megvizsgálja a méhszájam, és a megnézéstől talán még a jósló fájások is elindulnak. Ezek azok a típusú fájások, amikor az egyszeri terhes leányka téves riasztást észlelvén beszaladgál a kórházba szülni akarván, de megnyugtatják, a végső felvonás még odébb van, ez csak az előkészítés. Anyósom már felvilágosított - ő szülésznő, nagy kincs az ilyen, tessék megbecsülni - nem tartom lehetetlennek, én is szaladgálok majd. Helyesbítek, KedvesM és Me kocsiba be, kórházi csomag kocsiba be, és száguldás a fiumein.... Aztán meg haza. Na de elvben ezek a jóslások pár órán keresztül tartanak, utána maguktól elmúlnak, vagy elalszunk, mert már azt is tudom, hogy ezek gyakran az ágymelegre indulnak. Mint ahogy a szülések nagy része is, inkább este-éjszaka indul be, feltehetően hasonló okból kifolyólag. Na de, térjünk vissza ehhez a bizonyos 38. heti abajgatáshoz. Amikor a helyszínen ezt előadta a doki, akiben amúgy száz százalékosan megbízom, még nem gondoltam végig, de utólag annál többször. És azt mondhatom, egyre kevésbé volt ez nekem szimpatikus. Mármint engem és a gyerekemet csak ne abajgasson senki, se kint, se bent. És ezt még egy már lebabázott barátnőmtől sem hallottam, ergo miért pont nekem??? Csak ne siettessék az én kis kincsemet. Majd fog ő jönni, amikor úgy érzi, itt az ideje. Az a jó, ha szépen, a maga tempójában érkezhet meg. Amúgyis, talán el akar utazni, vagy valami hasonló, hogy nem várunk??? Mert erre harapok. KedvesM sem tud siettetni, el is késünk mindenhonnan, de ez van. És pont. Szóval el is határoztam, utánajárok én ennek a kérdésnek. Sokkal okosabb nem lettem azóta, de a hozzáértők szerint, ez még nem biztos, hogy főben járó bűn. A tegnapi nap után már én sem vagyok benne biztos, hogy olyan nagy baj lenne ezzel az egész dologgal. Írtam ugyanis, hogy babika nő és nő (ez a feladata), és egésznap mocorog, ami nem fáj, de egy kicsit már sok volt. És ez éjszaka is folytatódott, némi hascsikarással megspékelve... ezek után felmerült bennem a gondolat, hogy mi lesz velem pár hét múlva, amikor még egy csomót fog nőni, én meg, ha már most így bírom a mozgolódást - a sajátomat és az övét, akkor mi lesz még később??? Addigra lehet meg leszek róla győződve, hogy abajgasson csak nyugodtan, mindegy már, csak vegyék ki a picurit. Na de most még nem siettetem, mert még mindig fejlődik, például a tüdeje, az agya - legyen csak okos nagyon -, és az éleslátása is, ahogy azt éles elmével Skinn barátnőm megjegyezte. Azóta ez is fontos szempont. Úgyhogy addig is, elpingvinkedem, amerre kell - mert a járásom leginkább erre, az amúgy roppant helyes madárra kezd hasonlítani - és ha közben bálnásodni is kezdek hozzá, na mond már. Növekszik az állatkert a kiscsaládban.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)