Bagoly és cica

Múlt csütörtökön a Belvárosi színházban jártam anyukámmal és két kis barátnőjével (értsd tisztes hatvan körüli hölgyek). A délután folyamán nagyon gondolkoztam, hogy inkább az otthoni pihenésre szavazok, de végül beértem egy óra alvással, kirittyentettem magam és elindultam. Szerény véleményem szerint jól tettem, anyukám kevésbé szerény véleménye szerint nem. De legalábbis neki kellett volna otthon maradnia és aludnia pihennie, kívánt rész alá húzandó. Én részemről végig nevettem a 100 perces, egy felvonásos darabot, ő végig szörnyülködte, ahogy a lányok is. A történet dióhéjban egy magának való, az ablaka és írógépe nyújtotta biztonságos terep mögül leskelődő íróról (gyönyörű, tehetséges Szabó Kimmel Tamás) szól, aki mérhetetlen világfájdalmát próbálja átadni a papírnak és letuszkolni azt a szerkesztők torkán. Ebbe a nyugodt, ámde rendkívülien unalmas életbe robban be a ledér életű "wannabe" színésznőcske (Jordán Adél), akit miután kiraktak a lakásából, főszereplő írónk feljelentése miatt, azzal a lendülettel be is költözik hozzá. A történet és a darab nem akar több lenni, mint amit ki lehet hozni belőle. Mindketten tanulnak a másiktól, próbálják lebeszélni magukat a másikról, ami természetesen sikertelenül, egymásba szeretnek. Természetesen és mindent elsöprően. Mindketten tanulnak a másiktól, változnak és nyitottabbak lesznek a világ eddig számukra ismeretlen és/vagy kiélvezetlen részére. Ezt így, nem túl cirádázva, nem túl bonyolítva, viszont annál több humorral. Anyukám szerint Jordán Adél tenyérbemászóan idegesítő, sipító, buta, és sok. Szerintem igaza van, Jordán Adél tökéletes színésznő, pontosan az volt a szerepe, hogy ezt eljátssza, és a a lányok véleménye szerint is, ez tökéletesen sikerült neki. Nekem úgy tűnt a két színész lubickol a szerepben, lazán, természetesen mutatják be a történetet. Részemről tökéletes esti felüdülés.

Ami már nem a darabhoz tartozik, de nekem furcsa volt: a két színész külön külön, de az előadás végeztét követően kb. 20 perccel távozott. Bennem az a kép él, amikor a színészek még előadás után a színész büfében beszélgetnek, iszogatnak (minden színész alkoholista ;) és élik a különlegesen misztifikált életüket, melyet földi halandók csak álmodni mernek.

Ami szimpatikus volt, hogy Jordán Adél tökéletes földi halandóként szált fel a bicajára és elkerekezett az előadás végeztével.

Ewil beszámolója a hétvégénkről - néhány személyes megjegyzéssel

Ironman párban Zsuzsival (Extrememan 2014)

July 30, 2014 at 6:07pm

        Mivel egyéniben kedvezményesen tudtam nevezni az őszi Balatonman Kenesére, de Nagyatádot semmiképp nem szerettem volna kihagyni, hisz az elmúlt 5 évben mindig rajthoz álltam valamilyen formában. Szóval mivel hazajáró lélek vagyok és barátaim ismerőseim nagy számban indultak, addig beszélgettünk Zsuzsival míg felvetődött az ötlete egy páros teljesítésnek. Ez valljuk be igen bátor vállalás részéről, mert eddig sprinttávon kívül nem állt rajthoz semmilyen triatlonversenyen. 

A szerelem meghüjit!!!!! 

Némi brainstorming után így kelt életre a Kukori és Kotkoda csapat...

       Bevallom aljas módon megfordult a fejemben, hogy azért ilyen nagy a szája és mer nevezni, mert azt gondolja ha elfárad akkor semmi gond, mivel én már csináltam egyénit majd bevergődöm valahogy hiába nem erre számítottam. 

Bevallom, én előre megmondtam, hogy nem lesz ilyen, mert az volt a fejemben, hogy részletekben már mindegyik számot meghágtam, akkor itt se lehet gond. Majd szépen, nyugodtan, de biztosan.

Vissza kell szívnom és leborulni nagysága előtt, mert becsülettel megfeleztük és még voltak olyan szakaszok is ahol jobban teljesített nálam...     Na ne szaladjunk ennyire előre. Csütörtöktől közös szokott szállásunkon laktunk Ati+MAriettával Deka+Zsófi és Dóri+Ágival és még anyám is lejött pénteken, hogy segítsen nekünk, így minden feltétel adott volt a jó teljesítéshez. Remek hangulatban telt az idő de azért a háttérben nőtt a feszültség, hisz mégsem egy ifitávról van szó.

       Elrajtolt Gyékényesen az egyéniek mezőnye, kicsit furcsa volt hogy nem vagyok köztük, sírt az egész falu szépen fürdött a mezőny az első bója felé. Nekünk 1 óra 20 percet kellett várni a rajtra emiatt a szintidőink szűkösebbre lettek véve, de azt írták segond mert ha nem ér be a váltótárs emiatt akkor tartalék chippel elindítják azt aki váltaná és folytatódhat a száguldás. Az első kört ésszerű döntéssel én úsztam, mert Zsuzsi sosem úszott/rajtolt ekkora tömegben és nem úszott még 1,9 kmt nyílt vízben egyfolytában. Első kört leúsztam, nem ment különösebben jól, de az idei úszómennyiségemet meg a múltamat figyelembe véve nem is számítottam valami nagy időre. 

Borzolta a kedélyeimet, hogy miután nagy magabiztosan berohantam a vízbe, két kartempó után páánik szerűen elkezdtem kapkodni a levegőt. Pánik szerűen néztem körbe, hogy na most aztán mi lesz, megfulladok/visszaúszom, és megmondom a pasimnak,hogy menjen úszni, most azonnal, mindezt hisztérikus hangon/ vagy most azonnal feladom a versenyt, semmi sem érdekel alapon. Végül előkerült valahonnan a mélyből a józan eszem, mert pár perc fuldoklás, szívroham közeli pulzus és mellúszásban megtett kartempó után elkezdtem úszni. Innentől kezdve nyugodtan elporoszkáltam a vízben. Mivel még nem ismerem eléggé vizes teljesítőképességem határait, nem siettem, a cél az volt, hogy fixen leússzam. További furcsa érdekessége, de tulajdonképpen pozitívuma is volt a helyzetemnek, mivel én voltam az utolsó még tóban lévő versenyző, folyamatosan két felvezető hajó is ment mellettem. Így ha véletlen eltértem a bóják kijelölte útiránytól, egyből mutogattak, hogy merre-tovább-hányóra.

Borzolta a kedélyeket, hogy mikor az úszóköröm végén átadtam a chipet Zsuzsinak ő elhagyta (szerencsére még a part közelében) és PéterAttiék szóltak, hogy hoppá itt a chip na mi lesz?!! 

Az én kedélyeimet is eléggé felborzolta, amikor kb 500 m után észrevettem, hogy ez aztán mindenhol van, csak az én bokámon nem, de onnan fixen eltűnt!!! De ennyi úszás után, már nem merült fel az opció, hogy visszamenjek érte, tudtam, hogy van tartalék chip, majd csak beledumáljuk az okosat a szervezők fejébe!!!!

Míg Zsuzsi úszott megbeszéltem a chipesekkel hogy ott a parton megvárom és ahogy kiér az úszásról lecsippantom a szőnyegnél és mehetek bringázni. Az volt a tervünk hogy a váltóknak kiírt 2óra10 perces szintidőben benne legyünk ez sikerült is 1óra57. 

       Keró eleinte nagyon jól ment...27-28 km/h átlag körülit mentem 50 kmig...kicsit demotiváló volt,

az én hősies pasim végig bevállalta, hogy ő megcsinálja a demotiváló szakaszokat!!!

hogy utolsóként indultam el, sokáig kísért a zárómotoros. Kb 22 kilinél fogtam be az első váltót akit sikerült megelőznöm és így már nem nyomasztott a zárómotor meg az, ha meg kell állnom technikai szünetre addig ott áll mellettem a motoros...     A második frissítőnél 50 kilinél elfogyott a kaja pedig azért még utánam is jöttek páran (lenyomtam kb 5 váltóst meg egy egyénit), összvissz fél banánt tudtak hozzámvágni, ami tekintve hogy kezdtem nagyon éhes lenni és semmi nem volt nálam már,

nem megmondtam, hogy vigyél magaddal enni? hát nem megmondtam??? na de majd Kenesén, nem lesz ott lazázás!!!!

nem sok jóval kecsegtetett a Nagyatádig hátralévő huszonegykét (szinte végig sunyi emelkedős szeles) kilométerre....itt visszaesett az átlagom elég rendesen már csak a Nagyatád feliratú táblát vártam.     Végre leváltott Zsuzsi...meleg lett eléggé a sisak nem volt kellemes viselet, nagyon nem. Zsuzsi ment két db 35 kmes kört én meg elmentem sajtostejfölöstésztáért a strandbüfébe, éljenek a versenyközbeni ismeretlen kaják! Zsuzsi egész jól tartotta a megbeszélt 23 körüli átlagot a trekkingbicajával, egy zokszó nélkül letekerte a 70 kmt!  

Zsuzsi egy kör után már elátkozta a felüljárót, eldöntötte, hogy ha egyszer komolyan veszi a versenyzését, akkor befejezi a bohóckodást a trekkinggel, és egy országúti nyergébe pattan, és megtanulja még az spd-t is. Zsuzsi a második körben, már szinte inkább állva tekert, úgy fájt a hátsója, és közben felhangon emlegette, Zaki előző napi jelmondatát, miszerint, "Ha könnyű lenne, nem csinálnám". Amikor pedig semelyik előbb említett dolgot nem tette, akkor fennhangon szavalta Arany János Walesi bárdok-ját.

      A nagy várakozásban anyámmal és Ágival meg Bosznay Diáékkal elvoltam, de valahogy nem vártam, hogy újra kerón legyek a maradék 35 kmre. Kiszámoltuk, hogy nem fogok visszaérni az egyénieknek kitűzött délután 18 órás futásmegkezdési szintidőre, de pont a hozzájuk képest időben messze kitolt rajtunk miatt azt írta a versenykiírás, hogy ha nem ér be a kerékpáros időre akkor a futót elindítják a tartalékchippel. Segond Zsuzsi elkezdett futni annak rendje s módja szerint, 

miután 5 percen keresztül rohangált fel s alá, mint a mérgezett egér, hogy megtudja, mégis lesz e most indítás, és ha igen, mikor és honnan??? még szegény Ivánt is jól megkavarta, aki szerintem azon kívül, hogy "vigyázz kérlek a cuccomra" semmit nem értett a mondandómból. Később azért, már futás közben, amikor látott, megérdeklődte, hogy minden oké-e és megtaláltam e, amit kerestem :)

én meg félóra csúszással beértem a bringáról kicsit megfáradva, kiszáradva. Ekkorra már Zsuzsi lefutott majdnem 1 kört így mire leadtam a kerót chipet mindent és kimentem a futópálya mellé, hogy megkeressem pont lekéstem a váltást, pedig még Iván mondta is hogy itt ment el az előbb, de hiába rohantam utána addigra már odébb volt és eltűnt a tömegben.

Feladatát komolyan véve, vágtázott körbe-körbe :D

       

 

        Így a 8 körből a 3-adik volt az enyém és be kell vallanom nem voltam a topon, Zsuzsinak sokkal jobban ment a futás mint nekem, lüktetett a fejem és nem akartak menni a lábaim pedig én igen...Mivel Zsuzsinak ilyen jól ment a 4-5. kört ő futotta nagyon jó tempóban és akkor már felmerült az ötlet ha én bringáztam többet akkor ő meg fut egy körrel többet így tényleg egyenlő arányú a táv elosztása amennyire ezen a kissé asszimetrikus pályán lehetséges. Leváltottam hogy fussak 10 kilométert a 6-7. kört és ezzel már csak a befutókör maradjon, állapotom kevéssé javult bár legalább forróság már nem volt. Úgy futottam be, hogy itt a vége és Zsuzsi tolja az utolsót de láthatóan neki sem volt kedve viszont én úgy osztottam be fejben, hogy idáig jövök és innen egy tapodtat sem! Kissé hasfájósan, de Zsuzsi indult el az utolsó körre, én meg beálltam kb a céltól 300 méterre KálmánAtival dumálni, hogy ha jön Zsuzsi akkor együtt befutunk és jó lesz nekünk.  

Jó is volt:)

        14:10 percél léptük át a célkaput (+30 perc a tartalékchipes móka miatt) ahol Pantocsik Feri barátom várt minket és mindenkit, elengedhetetlen fényképezőjével a kezében. Ezt a képet ő csinálta a célba érkezés után közvetlenül: 

"jó is volt" értsd: na ne üldögélj már, gyere onnan, belehallatszol a felvételbe, menjünk már enni. nade könyörgöm!!! most futottam életem leghosszabbját, elfáradtam, pihenek, menj, egyél, majd mászom utánad!!! És amúgyis, kérek engedélyt dugámba dőlni és kipurcanni!!

Érted jöttem....

Érte jöttem a FM mánia éremért. persze nem csak az éremért, a futás a lényeg, de őt nagyon akartam. A mai K&H bár időben nem lett sokkal jobb (kb 2 perc) a Vivicittánál, de mégis sokkal kiegyensúlyozottabban ment végig, jobb kedvvel.
Egyszer egy éve már elhatároztam, hogy kell nekem ez a négy évszak FM, de akkor a Balaton előtt lestoppoltam, nem voltam túl jó passzban. Sebaj, lesz jövőre is, és lett is. A Nike nem volt kérdés, hogy megyek-e. Jól éreztem magam, kényelmes tempóban, tartalékokkal sikerült végig futnom és Holló Dóri remek társaságában. A legnagyobb motivációm az volt, hogy Csibi vár a célnál és együtt fogunk befutni. A Balaton FM előtt sokat edzettem, sokat jártam a hegyre, igazi PB lett. Erre ezért vagyok büszke. A Vivicitta előtt elég nyavalygós voltam, fájt a lábszáram, nehezen melegedtem be. Aztán az eleje mégis nagyon ment, megörültem neki, olyannyira, hogy a második felét alig bírtam. De végig mentem, sok sétával. Eszter épp a legjobbkor ért utol, amikor azt fontolgattam, hogy én akkor életemben először, fogom magam és kiszállok. Ez volt Ewillel a második közös nagy verseny, jól vizsgázott, elviselt :* A mai K&H-nak is együtt mentünk neki. Két körön keresztül kísért, végre ő is jó formában :) Kölcsönzött, két évvel ezelőtti váltós rajtszámommal, becsempésztük, vicces volt (BSI szem becsuk, előző mondatot nem olvassa!!!).  Én szerettem a kőrözgetést, szeretem a ligetet, nem volt gondom a fordítókkal, és még az is tetszett, hogy sokat találkoztam szembe az ismerősökkel. Nagyon jól esett a sok szurkolás, köszi érte mindenkinek, különösen Kobza Andrisnak, és a többi Zugflows kispajtásnak :) jó volt látni a csiguszokat is, nektek is köszi a szurkolást. Jó volt tudni, hogy Anschau Petra  mindig valahol a környéken fut, és előre szólt Csibisnak, hogy anya is mindjárt jön :) Köszi Lackó, hogy kijöttetek, sokat jelentett a Csibe ölelgetés és drukkolás. Sok csókkkk Ewilnek a közös körökért, a biztatásért, folyamatos tudósításért.
Kiegyensúlyozottan futni jó, jobb és eredményesebb. Most pedig indulhat a felkészülés a nyárra, reszkess Nagyatád, Szálka, Suhanj6 és a többiek :)

Négy évszak FM mánia 2013-2014

És a jól megérdemelt pihenés :)

Pátoszos levél a lakáshoz..

Kedves Lakás,

hát eljött ez a pillanat is. Véget ér 2007 decembere óta tartó kapcsolatunk. Ez barátok között is legalább 5 év. Sok mindent láttál ez idő alatt. Új élet született falaid között, és volt, aki elment. Jókedv és szomorúság. Nevetés és sírás. Néha a nyugalom szigete, néha csak idegeskedés. 

Ahogy te fejlődtél, szépültél, változtunk mi is a lakóid. Amikor szépítettünk, mi is épültünk. Ahogy kiürülsz, bennünk is véget ért valami. Valami, ami már sokkal korábban kezdődött. A változás valami újnak is a kezdete, elcsépelt, de igaz. A falaid között felnőttem, felelősséget vállaltam. Aggódtam, és boldog voltam, vártam és vártam, és végül döntöttem. De legalább döntöttem. A döntés hatalom. Irányítás, lehetőség.

Amikor kikerültek az első bútorok 5 év után, rossz volt látni téged. Megbomlott az egység. Már nem voltál ugyanaz. Mint a beteg, amikor csak nézed, és még nem látod, mi hiányzik, de valami nem stimmel. Most pedig teljesen kiüresedtél, szinte csak szellem táncot járnak benned az emlékek. Sok-sok emlék, szépek és keserűek, de mind-mind rólunk szól. Rólam és a többi lakóról. A barátokról, vendégekről, átjárókról, fontosakról és érdektelenekről, mindenkiről, aki itt hagyta a nyomát.

Még egy nap és végleg itt hagylak. Mindkettőnk számára új fejezet nyílik. Neked új lakóid, nekem új otthonom lesz. Új fejezet a könyvben, új lehetőség, új emlékek, új történetek.

Jó volt itt, jó volt veled. 

Ghost, avagy szellemjárás az Operett színházban

Tegnap este volt szerencsém megtekinteni az agyon hájpolt Ghost musicalt. Hát meg van róla a véleményem, és ezt most nem is rejtem béka alá.

Mielőtt előadom a negatív hullámom, szeretném kiemelni, hogy nagyon jó volt a társaság, élveztem minden pillanatát, még akkor is, amikor a telefon/ fb / net függőségem miatt is zrikáltak. Jó volt velük lenni (alatta), beszélgetni (közben), pezsgőt és bort inni (utána).  A kötelező  körök lefutása után akkor belekezdek.

A darab a filmre épül, ami szerintem egy aranyos, kedves, és főként romantikus darab. Patrick Swayze pedig személyes kedvencem, ahogy erről írtam már korábban. A filmben kb egy darab, sláger dal van, és ez így jó. Na most a színdarabban, és itt kezdődnek a gondok, is ez az egy dal van, ami igazán jó. Van még egy bulizós, kórus dal, ami elfogadhatónak mondható, de ezzel snitt. Az volt az érzésem, hogy muszájból írták a zenét, mégiscsak egy musicalt kellett összerakni. De hiányoztak a dallamok, amiket dúdolhatnánk hazafelé az utcán, az egység az egészből. Ezzel párhuzamosan sok volt a duma. Amivel alapvetően nincs semmi baj, ha olyan darabról van szó, de ez, szeretném újra kiemelni, egy MU-SI-CAL.

A színpadképben voltak érdekes megoldások. Jól nézett ki, ahogy Sam átsuhant a csukott ajtón. Trükkös volt a metró jelenet is, ahol fényekkel adták vissza a dübörgő kocsit, a rázkódásokat, de ha trükköket akarok látni, akkor megnézem valamelyik Hollywoodi filmet, ahol a számítógép mindent megold. Szerintem a színház maradjon meg színháznak, a maga klasszikus értelmében.

Két dolog volt, amin extrán kész voltam. Az egyik a Red Bull reklám. Könyörgöm ez nem a tv, tudom én, hogy a színháznak is meg kell élnie valamiből, de ez annyira gagyi és kiábrándító, amikor Oda Mae kér egy doboz energia italt, hogy tudjon jósolni.

A másik Szabó Dávid. Igen tudom, ő az üdvöske, az X-faktor fickó. Helyes, kétségtelen, de annál hatás vadászabb, mint, amikor a filmet hűen követve leönti az ingét, és gyorsan le is veszi, hogy Mollynak tetsszen, mindezt úgy, hogy 5 percen keresztül a közönség fele fordul, félmeztelenül, hogy a leghátsó sorokban is lássák az el kell ismerni dögösen kidolgozott kockás hasát.... Nincs jobb szó, gyenge és hatásvadász. Oké, oké, nagyon, szép, és erre nyilván bejön a tini lányok garmadája, de könyörgöm!!!!! Ez egy színház, a tehetséget ne keverjük a kondi teremmel.

A többi színész rendben volt, Vágó Bernadett és Dolhai Attila oké, Szulák Andrea pedig Szulák Andrea. Hozta, amit tőle elvárhatunk, vicces, ahogy azt megszoktuk. Na de aztán, aztán hálát adtam a szereposztásért. A másik "Sam" ugyanis az a Kerényi Miklós Máté, akitől már az Ördög ölő Józsiásban is borsózott a hátam. Szerény véleményem szerint őt ebbe szerepbe helyezni, egyszerűen Patrick Swayze emlékének a megcsúfolása. Brrrr..

Összefoglalva, én úgy gondolom ezt a darab nem sikerült valami fényesen és inkább a nem ajánlom kategóriába sorolom.

Néhány szóban - Nike FM_2013

Már majdnem egy hete, hogy lefutottam a második Nike félmaratonomat. Azt hiszem vízválasztó volt és örömmel jelenthetem, hogy pozitív irányban. Egy ideje már kifulladt a lelkesedésem a futás tekintetében, és 5-8 km-nél többre, vagy holmi gyorsításra, már ami a tempómat illeti nem is vágytam. Ezt leküzdendő elindultam terepre, ami határozottan megtetszett, valamint kijelentettem, hogy csak egyszer legyek túl szeptember 8-án, aztán ide nekem, kánaán. A felkészülést sem vittem túlzásba, habár elég rendszeresen futogattam rövidebb távokat, de a megnyugtató hétvégi hosszúak leredukálódtak kettő, azaz kettő darabra. Ebből egy 12 km-es egyedül, és egy majdnem 18 km, jó társaságban, de csapnivaló gyomor állapotban. Úgy voltam vele, ha már egyszer (kétszer) sikerült megcsináltam, most is sikerül, ha kell lésétalom, le van ejtve. Aztán elkezdtem fejben rendezni a dolgokat, és eldöntöttem, hogy ha folytatni akarom ezt a sportot, össze kell szednem magam. Míg tavaly a fókusz az volt, hogy megmutassam másoknak, na és persze magamnak is, hogy képes vagyok rá, idén mást kerestem. Végül pedig meg is találtam a célom, hogy idén magamért küzdjek. Eldöntöttem, hogy csak a magam tempójában fogok futni, a magam szükségleteihez fogok igazodni, azért fogom végigcsinálni, hogy én jól érezzem magam. És ezért is döntöttem úgy hogy idén egyik kedves csapatom mezét sem fogom felvenni, (habár annak, hogy ott vannak, és lelkesítenek, drukkolunk egymásnak elmaradhatatlanul fontos része volt a versenynek)  csak úgy a magamét, amiben ön-azonosnak érzem magam.
A rajtnál legnagyobb örömömre aztán "összefutottunk" Dórival, és együtt indultunk el. Ez jó döntésnek bizonyult, mert most is, mint korábbi közös futások alkalmával, sikerült megtalálnunk a közös tempót, ami mindkettőnknek feküdt. Később csatlakozott, hozzánk Imi is, így az egyik kedvenc párosom kedélyes társalgását hallgatva csak úgy átsuhantam az első 6 km-en.

Majd eljött a rettegett budai alsó rakpart, ahol tavaly megfájdult a fejem és komolyan elgondolkoztam róla, hogy én akkor és ott helyben feladom. Most ez nem történt meg. Itt és a verseny további szakaszain és el-el csodálkoztam magamba, hogy milyen könnyedén is megy most a dolog. Arra pedig csak utólag eszméltem rá, hogy tökéletesen kimaradt a máskor, kezdéskor,  oly jellemző, "Á, nem is kell ez nekem, hagyjuk inkább ezt a dolgot, és amúgy is fáj, szúr, nem esik jól..." A rakpart abszolválása után tehát, máris a pesti oldalon suhantunk. Itt úgy 10 km-nél éreztem, hogy egy kicsit nehéz, és már nagyon várom a frissítőt. 12-nél beütött a zselé v. a placebó, a Suhanj pom pom lányok biztatása és máris az Alkotmány utca magasságában találtam magamat. Ekkor jött a következő mumus, a nyugati felüljáró. Ezt a mumust végül úgy kilőttem, mint a walkind dead-ben a zombikat szokás, meg sem fordult a fejemben, hogy sétáljak - mint tavaly - sőt kicsit még gyorsítani is sikerült.

Ezután talán az utolsó 3 km következett, ahol szárnyakt kaptam. Azt még nem mondtam, hogy a beérés tekintetében és a motivációmat növelendő, biztosra akartam menni, így megkértem anyukámat és Skin-t, hogy hozzák ki Csibust is mert nagyon szeretnék vele befutni a célba. Innen tehát már leginkább csak az lebegett a szemem elől, hogy mindjárt vége az egésznek, szinte el sem fáradtam, és hamarosan bébivel kézen fogva fogunk száguldani. Habár nem ez volt a cél - de hiába tagadom jól esik a tudat is -, mégis, talán mindennek köszönhetően, az utolsó km-eim voltak a leggyorsabbak. Itt már Dóritól is elváltam és vigyorogva közeledtem. A Ligetben szerencsésen kiszúrtam az aprónépet is és könyörtelenül kikaptam anyukám kezéből. Na jó, az már nem ment, hogy végig az ölemben vigyem, meg mégiscsak nagyfiú, szóval saját lábán jött ő is. mondhatni szaladt, meglátszott hogy gyakorolta párszor a dolgot a 400-as pályán!!!
Hát így esett, hogy megesett, lefutottam életem első félmaratonját, ami jól esett, ami után még ment volna pár km, ha nem "kell" abbahagyni, és ahol a kisfiammal értem célba.

Vigyázz mit kívánsz...

Vigyázz mit kívánsz, mert a végén még valóra válik. Avagy 212 km tekerés a Balaton körül.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy péntek reggelen csúnyán összeszólalkoztunk egy asztal lábával. Gyanús volt a dolog, mert agresszorkodtak már a lábujjaim más kemény tárggyal is, de ennyire még nem fájt utána. Sebaj gondoltam, majd elmúlik, le is futottam kicsit bicegve, kicsit kacsázva, de sok jó élménnyel gazdagodva Szekszárd dombjait. Egy hét pihenőt tartottam, és jöhetett a Keszthelyi verseny. Na ott már igen-igen hisztis p**-ként sikerült abszolválnom a 10 km-emet, pure Giorgione :(
Mivel már több mint két hét telt el az ominózus vita óta és a kis lábujjam még mindig dupla méretet képviselt a másik lábimhoz képest, csak megnézettem egy hozzáértővel. Az ítélet csúnya törés, szigorúan tiltott a futás, találkozunk egy hónap múlva..
Mindez az UltraBalaton előtt egy héttel. BalCsiga csapat újra logisztikázta a helyemet, köszönet mindenkinek, aki elvállalta a kilométereimet, különösen a beugró Petrának.
Egy ideje, már kacérkodtam a gondolattal, hogy a napi 1-2 órás városi bringás kommandózásnál kicsit hosszabb távokat is jó lenne menni, pl megkerülni holmi tavakat,  hát jött az ötlet, az UB-n van tókerülés magánszámként, akkor gyerünk. Csöppet azért határozatlan voltam, mert szerdán, miután mindezt kitaláltam, csütörtök reggelre az lett, hogy inkább hagyom is ezt, mert túl sok a macera, ez egy jel, inkább visszaszerzem a gyerekem (nyaralásból) és vele leszek. Hát ezt a tervemet Giorgione és Andi lazán megfúrta, utóbbi ugyanis előbbi hatására benevezett a versenyre. Innen nem volt visszaút, viszont két nap hasmenés a parától, na az igen. Arról szerencsére már korábban lebeszéltek, hogy az én kis masszív, de határozottan városi bicajommal vágjak neki, így újra csak köszönet Timinek, aki rám merte bízni a treckingjét, és még táskát, és cuki lila, virágos kesztyűt is kölcsönzött nekem :)
Apró ugrás az időben és máris szombat reggelre ébredtünk. Őrület, rohanás, gyomrom összeugorva. 8.45 egyéni bicajosok indulnak. Az én csigáim elindítanak, és innentől magam vagyok. Egyedül, de mégsem. 10 km-nél üdvrivalgás, a csigák. Az első pont amikor majdnem bőgtem. Ez a bíztatás előre repített 30km-t egy pötty alatt. 40 környékén lehetett, hogy leszakadt az ég. Gyors átöltözés, kamásli felszerel, azóta is áldom érte Giorgione nevét!!! Esőkabát fel, ezért meg Andi érezhette a hálálkodásomat a távolból, arra sisak és száguldás. Igazándiból van annak egy diszkrét bája, amikor a napszemüvegeden kopog az eső, de ha leveszed nem látsz egy szót sem, se előre, se máshova.. Ritka szerencsés kézzel választottam biciklis nadrágot, az egyetlen volt, ami tiszta víz lett, de jó anyagának köszönhetően hamar meg is száradt. Azt meg már csak csendben jegyzem meg, a beépített ülés pelenkája kivehető, így pillanatok alatt futó nadrággá alakítható :D
Ezután nem sokkal beértem a Zugflows csapatokkal, és végig velük is haladtam. Többnyire én előre tekertem, pihentem úgy 15-20 percet, ők beértek engem, tovább mentek én pedig utánuk kerekeztem, alkalmasint kísértem a Főnököt. Nagyon jó volt időközben csapattársakkal, ismerősökkel találkozni, lassítani és pár szót váltani velük. 80 kili után elgondolkoztam, valóban végig akarom e én ezt csinálni, és ha kidőlnék, mihez és hova is kapja. Végszükségre el is mentettem egy telefonszámot, de valahol mélyen már itt is tudtam, hogy nem lesz rá szükségem.
E közben egyre csak gyűltek az ellenőrző pontoknál beszerzett pecsétek. Ezeken a pontokon mindig lejelentkeztem, ahol kellett, anyukámnak, aki otthonról izgult értem és szentségelt, valamint BAnditának, aki szuper sms-eket írt, és ha nem jelentkeztem időben, akkor utánam koppintott, hogy mi újság is vagyon velem. 100 után az volt bennem, hogy ha már a fele meg van, kizárt, hogy itt feladjam. Fáradt igazándiból nem is voltam, csak úgy, mit amikor az ember egész nap talpon van, de a lábam bírta, nehéz csak a dombokon felfelé volt. De ott nem általlottam és toltam a bicajt, a síkon nem volt probléma semmi. Na jó egyszer feldőltünk egy másik bringásal, aki szembejött, és csak így tudtuk elkerülni, hogy a közénk ékelődő, süket (nem hallod, hogy csengtek bazzzz***) gyalogost telibe üssük. De szerencsére sérülés mentesen megúsztam a találkozót. Valahol volt még egy nagyobb eső, de akkor már rutinosan kaptam fel a víz taszító kellékeket és ugyanilyen rutinosan fohászkodtam és lestem az eget a felhőkkel miután elállt az ár. A mélypontom 130 környékén kezdődött. Vélhetőleg itt kezdtem jobban fáradni. Bár korábban kaptam egy mentő szendvicset Krisztől, de a sok iso, meg energia szelet kikészítette a gyomromat, és csavarta, húzta vonta, ááá. Nem csak a gyomrommal, hanem a sötétedéssel is versenyt futottam. Ez volt a kettes számú félelmem, sötétben, egyedül tekerni. Világosban (igaz összefüggő eső függönyben) is sikerült eltévednem kicsit igaz szerencsére nem egyedül. Viszont ebből a kalandból a későbbiekben még fontos szerepet kapó ismerősökre is szert tettem. Siettem tehát, egyszer el is dőltem, mert az egyensúlyommal és a bicaj fél kézzel történő kormányzásával padkáról lecsúszva akadnak még gondjaim, de szerencsére ezt is megúsztam gond nélkül. Tehát zene be (idáig spóroltam a telefonom energiájával, értsd nulla facebook megtekintés!!!) és tekerés, de gyorsan. Ez idő alatt utáltam eléggé a dolgokat, és vélhetőleg káromkodtam is, még jó, hogy nem hallatszottam ki. 161-hez már sötétben értem, gondoltam itt letáborozok egy időre, bevárom a Zugflowsokat, és kísérem már innen őket, nem csak 180-tól, ami a terv volt. Itt viszont belefutottam két kedves fiatalemberbe, akik miután kicsodálkozták magukat, hogy egyedül indultam neki, na jó, ez kétségtelenül legyezgette a hiúságomat ;), megérdeklődték mik a további terveim és társaik. Azt éreztem, hogy társaságban még tudok menni tovább a nagyobb pihenőm előtt, megköszöntem a lehetőséget és csatlakoztam hozzájuk. Kaptam még sok kis szendvicset is Gábortól sé Zsolttól - Szegedről -, ami a panadollal együtt igazán jót tett meggyötört gyomromnak. Így hát az egyik legjobb, de nyilván nem a leggyorsabb szakaszomat tettem meg az urakkal. 185-nél a Suhanj frissítőpontnál könnyes búcsút vettem tőlük, megígérve, hogy nevüket aranyba foglalva fogom csak emlegetni. Itt vártam be Krisztiánt, aki a Zugflow csapat utolsó 30 km-ét húzta be, meg kicsit engem is, és remélem egy kicsit én is őt. Szépen, nyugodt tempóban poroszkáltunk, és így értük el a célt, ahol az egész csapat várta már őt. Én szépen, mögöttük, arcomon büszke vigyorral gurultam be, mert megcsináltam!!! Körbe tekertem a Balatont, 212 (+2-3 km, de azt már ki számolja ;) km-en keresztül kb 18-19 óra alatt. Gyönyörű érmet kaptam. Az egészet még fel sem fogtam, csak érzem, hogy fáj mindenem, de közben nagyon jó is, hogy sokan gondoltak rám közben és biztattak, és hittek bennem. És én is hittem magamban, és ez tényleg csak fejben dőlt el!!!