Félezer km Magyarországon...

Igyekszem bemelegíteni az ujjaimat, az agytekervényeimet, régen írtam már ide. De a bemelegítés legalább egy jó párhuzam, hiszen nem meglepő módon a futásról lesz szó, az pedig minden esetben bemelegítéssel kezdődik és zárul le. Ez teszi keretessé a mozgást, mint az írást a bevezetés és a befejezés. A bemelegítésről még annyit,h. futás előtt, ha lusta az ember, úgy általánosságban, nem én (!!!) akkor a laza kocogásra is ráfoghatja, meg az egész napos mászkálásra. Ezért is jobb délután/este futni (nekem legalábbis). Másrészt, a versenyeken, amikor egy őrült aerobic tanár elkezd bemelegíteni, felpörgetni, akkor mindig azon izgulok, hogy már előre lefáraszt, ezek után hogy fogom bírni a futást utána??? Itt szeretném még megemlíteni, hogy NEM ÉR direkt, mindig hátulról fotózni azt, aki éppen nyújt!!!
A sok mellébeszélést átugorva, ahogy már a címben is jeleztem, múlt héten átléptem, mit átléptem, átfutottam az idei félezredik megtett kilométerembe, egész pontosan 516-nál tartok, ami a magam nemében igazán szép teljesítmény. Úgy gondolom alig több mint egy év futó "karrier" alatt rengeteg minden történt velem, és rengeteg jó élményt kaptam ez idő során. Egyrészt újra elégedett vagyok a testemmel, sőt néha úgy vagyok vele, az eddigi talán legjobb formámat hozom. Másrészt segít átevezni a nehézségeken, mert habár sok minden történik velem mostanában, ami nem esik jól, amit nem terveztem az életpályámba, a futás legalább egy magasan pozitív élmény, ahol sikeresnek érezhetem magam.Itt határozottan túl szárnyalom a korábbi képességeimet. De ami talán még ennél is fontosabb, hogy a futás révén kaptam néhány fontos embert, akik mellém álltak, és tartják velem az iramot, ha kell lassabban, ha kell gyorsabban, a futó pályán és azon kívül is.

Az sem nagyzolás lassan, hogy nem csak Budapestet emlegetem, hanem rögtön az egész országot, hiszen egyre több helyen jártam már, ahol mindenképpen ki kellet próbálnom, hogy esik a lábamnak az aszfalt. Így sikerült bemutatnom a cipőmnek, Debrecent, Keszthelyt, Balatonföldvárt, Dunakeszit, Veresegyházát, nemsokára pedig következik Tata és Szigetmonostor is. Hamarosan pedig külföldre is magammal viszem a legfontosabb alapfelszerelést, aminek már egy ideje bérelt helye van a bőröndömben, és akkor reszkess Olasz riviéra. Csak azt sajnálom, hogy tavaly, amikor Svédországban, és Madeirán jártam, ellinkeskedtem még a dolgot ;)
Azt már csak csöndben jegyzem meg, ha nem lenne körülöttem a futócsapat, akkor biztos nem neveztem volna be életem jelenleg legnagyobb megmérettetésére, már ami a sportot illeti, a szeptemberi félmaratonra. Addig egész pontosan 40 nap, 6 óra, 51 perc van hátra és nekem fogalmam sincs róla, hogy fogok annyit futni...De ez mindegy is, ahogy az is, hogy eddig még csak kb egy 3/4 fm-et futottam, mert tudom, hogy akarom, és ha sétálva is de végig megyek rajta. Mert mint tudjuk fejben dől el :)

Megfutott Mumus

Eredeti megjelenés itt: 

http://dkteam.blog.hu/2012/03/01/megfutott_mumus_yt_beszamolo

Yours Truly beszámoló

Karácsonyi ajándékként magamtól magamnak beneveztem a Vivcitta 12 km-es távjára, hasonló motivációból, mint amiből anno a drágábbik futócipőmet megvettem. Nevezett az első darabom fajtájából, és a különleges esemény idején nulla, azaz nulla km-t futottam önszántamból. De az elhatározás adott volt, ár-érték arányban, valamint az időhasznosítás szempontjából is a futás tűnt a leghatékonyabb sportnak, ami akkoriban szóba jöhetett. Ha már cipőt vettem, nem ötezer forintért, akkor rosszul éreztem volna magam, hogy nem használom ki, így elindultam. Meglepő módon egész jól ment a dolog, nyáron már elmentem az első jótékony 5 km-es futásomra (eredmény: futottak még kategória ;). Visszatérve a kezdő gondolathoz, hasonló Mumusként telepedett a vállamra a 12km, hiszen akkor még a 7-10km volt a maximumom. Persze, minden közös futáson bátorítottak, hogy ha ennyi már sikerült, akkor a maradék 2-4 km-rel sem lesz gond, és el is hittem nekik, de Mumus azért csak gyúrta-gyúrta a lelkem serényen. Persze nem véletlenül hívtam Őt segítségül, a kihívás nagyobb teljesítményre serkent, bla-bla-bla, de igaz. Elvben több edzéstervet is kidolgoztam magamban, heti tervrajzot készítettem, napokat osztottam szoroztam, majd minden maradt a régiben, futottam, amikor tudtam, amennyit tudtam. Közben kitűztem célul a gyorsulást, ami legalább kéthetente eszembe is jut, ilyenkor futok 6*30 mp sebeset lobbal és roppant büszke vagyok magamra. Utána pedig rendre megnyugtatom azzal, hogy majd csak sikerülni fog valahogy, ha más nem otthon maradok. Szerencsére a hozzám hasonló lányok kitalálták, hogy fussuk le a távot, mert ők sem biztosak eléggé magukban. Ez egy kicsit megnyugtatott, mert bár a Mumusom ezzel megduplázódott őszintén reméltem, hogy a lányok csak nem fognak majd elhagyni, hogy dugámba dőljek. És feladatom is van, kakaóscsigát ígértem a befutóknak. A jó ügy érdekében ott kell lenni.

Aztán jött az YT a Hajógyári Szigeten. A már magasztalt hölgyek bejelentették, hogy hasonló sebességet terveznek, mint én, így le is csaptam a társaságukra; rögtön, ahogy patak parti társaságommal megérkeztem a bemelegítés végére. A megpakolt asztalra betáraztam a banán és szőlőcukor muníció következő adagját. Utána eljátszottam, hogy bemelegítek, majd lázasan keresni kezdtem a DK lányokat. A közös indulást követő körbe forgolódásom végül sikerrel járt, mindenki megkerült és még a DK fotóról sem maradtam le, majd immár együtt indultunk. Terveim között szerepelt 2-3 kör laza kocogás. A lazaság maradt, viszont különleges futótársat is kaptam magam mellé - utólag egyszerűen csak A Mesternek becéztük -, és harmadik kör felénél már azon filozofáltam, hogy talán még egy negyedik is beleférhetne az életembe. A Mester egy : „Ezt természetesnek vettem.” kijelentéssel nyugtázta, és átlendített az egyes számú holtpontomon. Közben folyamatos visszajelzést adott róla, hogy éppen hány km-nél, milyen sebességgel tartunk, beszámolt a pulzusáról, és még arra is volt ideje, hogy az edzéstervét leellenőrizze, minden a legnagyobb rendben halad. Nagyon jó érzés volt megfutni a tervezettet. 

A pszichológus különítmény :)

A negyedik körben megbeszéltük, hogy itt már nem adhatom fel, innen csak egy ugrás a 12 km, úgyhogy hajrá, ezt már megcsináljuk. Ezek után félelmet nem ismerve léptem be az ötödik körömbe, amikor újabb holtpontot éltem át. Ezt viszont elütöttem annyival, hogy most már Mumus úgyis huss, így akár mélypontom is lehet, végigfutom, ha leszakad az ég akkor is.  Végül 14,07-el zártam a napot. Ismét ellazáztam a nyújtást, ami a látszattal ellentétben nem jellemző rám, majd mindenkinek megköszönve a közösséget haza indultunk. Séta közben különlegesen ruganyosnak éreztem a lépteimet, és miközben zenét hallgattam még titkon tánclépéseket is tettem.