Az éhségem én vagyok 2.0.

Ma délután moziban voltunk a lelkes anyai lánycsapattal és a Julie & Julia c. filmet láttuk. Annyira nem voltam elájulva tőle, kicsit hosszúnak is éreztem, de két dologhoz újra meghozta a kedvem. Az egyik a főzés, a másik pedig a blog írás. Itt kell megjegyeznem, hogy a felhelyezett számláló szerint 1155 látogatónál tart a kis büszkeségem. Így ezúton is üzenem nektek kedves látogatók, hogy adjatok magatokról életjelet, és mondjátok el ti is a véleményeteket az itt felvetett témákkal kapcsolatban. Előre is köszönöm.

A másik vonal tehát a főzés, a film alatt el is határoztam, hogy holnap reggelire összerittyentek egy kis izgalmas, sárga és piros koktélparadicsomból, természetesen friss bazsalikomból és fokhagymából kevert bruscettát. Ez bele is fog illeni a holnapi menü vonalába, ebédre ugyanis milánói sertésbordát tervezünk.

És akkor a már napok óta foglalkoztató téma, az étvágyam. Az előző postban még arról számoltam be nektek, hogy a folytonos ehetnékem az első hónapokhoz képest csillapodott, és mindösszesen az édesség addikciómmal kell megküzdenem. Nos, nem túl nagy örömmel jelenthetem, hogy a héten mintha vissza spirálba kerültem volna, és az étvágyam visszanyerte korábbi magas szintjét. Ez még nem lenne baj, ha mondjuk kielégítene a zöldségek és gyümölcsök nagy tálnyi hada, de nem meglepő módon nem erről van szó. Azt azért mindenképp meg kell jegyeznem, hogy igyekszem nap, mint nap odafigyelni, hogy legyen gyümölcs, joghurt a menümben, de nem éppen ez teszi ki az ékezéseim nagy részét. A másik gond, talán már említettem, hogy az elmúlt pár hétben mindig este7-8-9 körül sikerült elkészülni a vacsival... Az evés amúgy nem is zavarna, hanem a gondolat, hogy mi lesz ennek a következménye, már ami a felhízott kilókat illeti. Most szerintem egész jól állok, fél idő vége felé 6 kilóval gyarapodtam, és ez épp megfelelő is, ha ennek a dupláját nem haladom meg a 9. hónapig. Persze amikor Réka, akitől a kedvenc mondásom : - Szép vagyok már, mint a béka, mert az edzőm Rubint Réka. - a kismama torna közben előadta, hogy ő 28 hetes terhesen 2,5-3 kilót hízott, akkor az egy kicsit mellbevágott. Másrészről szerintem inkább ez az ami nem oké, mint ahogy az sem, hogy a kazihoz az intrókat a kórházban vették fel, kb 1-2 nappal azután, hogy a kis Lara 2,5 kilósan (ez sem volt egy díjbirkózó újszülött...) a világra jött. De ebből is láthatjátok, hogy próbálok újra belerázódni egy kicsit a mozgásba is, ami már nagyon hiányzott. Kb a 3. hónap óta nem sikerült eljutnom semmi értelmes mozgás stúdióba, de Réka után, végre a kismama jógát is kipróbáltam, ami nagyon tetszett. Vettem is gyorsan egy 4 alkalmas bérletet, és hétfőn egy másik helyen egy másik kismama torna kipróbálását is tervezem. Tetszenek ezek a dolgok, és őszintén szólva nem látom elhízottnak magam, de nem is szeretnék a későbbiekben sem. Ehhez persze kell az önuralom is, amiben mindig újra kell treníroznom magam.

Végül még egy gondolat. Egy kedves ismerősöm, aki nem utolsósorban sportoktató, azt mondta, ő leginkább azért tart a terhességtől, mert akkor elveszíti majd a kontrollt a saját teste felett. A kontroll egy nagyon érdekes kérdés számomra, nem csak ezen a területen (!!!). Amíg nem volt visszajelzésem Babszem Srácról a rugdalózásán keresztül, én is sokkal többet gondoltam rá, hogy vajon jól van e, minden rendben? Persze, azóta is nagyon fontos ez, de így nem csak az uh-ra kell hagyatkoznom. Engem sokkal inkább foglalkoztatott korábban is, és most is az az öröm, hogy gyerekem lehet, mint az hogy a testem esetleg megváltozik. Szerintem ez sokkal fontosabb, mint az, hogy pár kilót hízom, hiszen azt korábban is le tudtam adni, és nem félek tőle, hogy később is menni fog majd. Biztos azonban, hogy a sporttal foglalkozóknak sokkal nehezebb megélni, hogy az addig tökéletesen az irányításuk alatt tartott külalakjuk megváltozik, és sok olyan szokásuk, mint az intenzív mozgás vagy a határozott figyelem alatt tartott étkezés változtatásra szorul, ha egészséges gyermeket szeretnének. Bár szerintem még így sem kell félni, hiszen ha nem annyit eszik az ember lánya, amennyit nem szégyell, ehelyett odafigyel és tudatosan táplálkozik, nagy gond nem lehet. Én is igyekszem, mert tegnap bizony kicsit szégyelltem magam, amikor túlfaltam magam abból az isteni rakott cukkíniből, amit ebéd-vacsira sütöttem. Olyannyira, hogy a túl sűrű, banános tejbegríz, amit desszertnek készítettem, már nem is bírt beférni. Jobb is... Holnap újra Rékával fogom enyhíteni a lelkiismeret furdalásom és Skinnetik féle almás diós salátával.

Kripli

Először csak egy megjegyzést akartam hozzá tenni a hipochondriás bejegyzéshez. Ez így hangzik: Jelen állapotomban és amennyiben szingli lennék, elmondhatnám, ahogy Bridget Jones is, hogy nyílván azért tartják távol magukat a férfiak tőlem, mert a testemet borzalmas vörös kelések borítják. Nos ezt talán túlzás lenne állítani, de tény, hogy kiütött rajtam a ragyakór és a kalciumnak egyenlőre nem igen érzem a hatását, ha csak azt nem, hogy kb. amint megiszom már szaladok is, úgy végig rohan az emésztőrendszeremen... Na de nem elég, hogy pöttyös vagyok, mint a kockás fülű nyúl, de tegnap este óta a derekam is bekrepált. Pedig rám ez nem jellemző. Történt ugyanis, hogy elmentem tornázni, dupla órára (!!!), és mire hazamentem, úgy éreztem magam, mint egy rőzseszedő öreg néne. Már kétszer bekente KedvesM a derekam, de egyelőre még igen érzékeny állapotban vagyok.

Na most akkor ez is hipochondria? Tovább gondolkoztam ennek, a jelen helyzetben, normál neurotikus állapotnak mondható tünet együttesen. Miről is szól a kiütés nálam, illetve miről szólhat nagy általánosságban. Amikor saját magamon észreveszek valami változást, akkor azt a testem jelzéseként könyvelem el, mivel ő így tud kommunikálni. Azt is mondhatjuk, hogy a pszichoszomatika tudománya a nonverbális kommunikáció saját testre vonatkozó ágáról szól, vagyis a lélek beszél a testen keresztül. Ezzel a mondattal azt hiszem épp az ellenkezőjét állítottam, mint amit előtte megfogalmaztam, de talán mindkettő igaz, nem zárják ki egymást. Bár nem tűnik szerencsésnek, hogy a testemről, mint külön entitás beszélek, annak ellenére, hogy egyértelműnek tartom a test-lélek-szellem   együttesét, jelen esetben ezt mégis megfelelő kiindulási pontnak gondolom. A testem tehát fel akarja hívni a figyelmemet valamire. Pillanatnyilag talán arra, hogy figyeljek oda az étkezési szokásaimra. Ez annyira nincs is messze a valóságtól, hiszen az egészség és az étkezés egymástól elválaszthatatlan kapcsolatban lévő folyamatok. Úgyhogy két napja nem eszem csokit és egyéb édességeket, kivéve a reggeli kávémban a mézet. Épp a napokban olvastam egy tanulmányt, ami túl megy ezen a szinten, és a kutatások alapján arra a megállapításra jutnak, hogy egészségesebbnek bizonyultak azok az emberek, akik nem csak egészségesebben táplálkoztak, de kevesebbet is (!).

Mit jelenthet általánosságban a hipochondria? A test felhívja magára a figyelmet, de a személy is felhívja magára a figyelmet, hiszen többnyire orvostól orvosig jár, keresve, kutatva vélt vagy valós betegségét. Így a szociális kapcsolatok nem éppen szerencsés növelésének kísérletéről is beszélhetünk. Persze az orvos ritkábban lesz a beteg barátja, de gondoljunk csak bele, hány hasonszőrű illetővel lehet találkozni a rendelőken. A kapcsolatkeresés dimenziója mellett, eszembe jut még a félelem, szorongás megosztása. Mert ugyebár az ember aggódik saját magáért, ezt elpanaszolja, akinek csak lehet, így csökken a pillanatnyi feszültség. De a fontos itt, hogy csak a pillanatnyi. Hiszen nem véletlen, hogy ha valamelyik baj elmúlik, akkor jön a következő, és a következő, és a következő. Szinte száz százalékos valószínűséggel kijelenthetjük, hogy valamiféle belső szorongás lehet a probléma hátterében. Vélhetőleg olyan, aminek felvállalása sokkal nagyobb szorongást jelentene a személy számára, mint, ha "csak" egy konkrét testi bajjal kellene foglalkozni. Itt pedig megint az következik, hogy a legtöbbet ilyen esetben a rokonok tehetnek, vagy a lelki ismeretes orvos, aki kellő odafigyeléssel és komolysággal tudja irányítani betegét, akár a pszi-vel kezdődő tudorok irányába.

Tegnap kaptam egy kedves megjegyzést a "blog-napló" című íráshoz, ahol a hozzászóló azt a véleményét fejezte ki többek között, hogy érdemes olyan témákról írni, melyek nem csak rólam szólnak, hanem a többiekhez is, nekik is próbál mondanivalót nyújtani. Igyekeztem :)

Hipochonder?!?!

A napokban kiütődtem, sok kis piros pötty által. Ezzel még nem lenne gond, ha nem három héten belül a második alkalomról lenne szó. Szóval most már elkezdett érdekelni, miért is jelennek meg a kis germók a két oldalamon hosszába. A doki szerint, aki telefonban azt mondta, hogy ez egy összetett dolog, elég ha kalcium tabit szedek pár napig. Na jó erre az első alkalommal még én is gondoltam. Meg a csokira, akkor is és most is, valamint a selyem pizsamára és a hormonszint változásra. De akkor sem tetszik ez nekem. Mindenesetre a rubeolát kizártam, mert ahhoz felső légúti megbetegedés is szükségeltetik. Tavaly volt egy időszak, amikor kb két hetente biztos észrevettem magamon valami akut jelzést, amiből azonnali hatállyal valami súlyos betegségre következtettem. Aztán egy idő után meguntam saját magamat. Sőt kezdtem egészen cikinek érezni, hogy mindenféle még saját magam által is hülyeségnek tartott panasszal ott b***om el az időmet a rendelőben. Most jut eszembe, hogy gyakori megfigyelés a pszichológusok között, hogy a családtól frissen elköltözött lányok gyakrabban szenvednek szorongásos tünetektől.  Mi egy évvel ezelőtt költöztünk össze KedvesM-el első közös lakásunkba. Végülis az én hipochondriám a szorongáshoz, pánikhoz képest egészen gyenge formában jelent meg. Talán mert az elköltözést megelőzte már az együtt élés és az, hogy anyuéktól anyuék mellé költöztem ;)  Na de miért vagyok/voltam így kihegyezve a saját testemre? Az autogén tréning - relaxációs módszer- célja, hogy a gyakorlatok segítségével az ember közelebbi kapcsolatot alakítson ki a testével, pontosabban, jobban oda tudjon figyelni a testi jelzéseire. Na de mi van akkor, ha túlságosan rákoncentrálunk a testi jelzéseinkre. Hol van a határ a normális figyelem és a túlzott aggodalmaskodás között? És miért is aggodalmaskodom én annyira saját magamért? Arra jöttem rá, hogy kifejezetten féltem saját magamat. Persze ez normális, de amióta tudatában vagyok, hogy az én biológiai órám sem visszafelé ketyeg, és amióta a Klári elbúcsúzásával tudatosult bennem, hogy talán én sem vagyok Görög istennő, aki halhatatlan, azóta sokkal inkább ki vagyok hegyezve saját magamra. Tehet ezeket a mostani kis pöttyöket nem értem. Mert ugye ez valami olyasmit jelez, hogy méreg van a szervezetemben, ami ki akar lökődni. Na de ha áttereljük a kérdést lélektani síkra, akkor mi akar kilökődni? Keresem a választ.