Johnny emlékére

Nagy szomorúságomra, tegnap elhunyt gyermekkorom egyik első nagy szerelme Patrik Swayze. Bár az indexes beszámoló szerint a Ghost volt a legnagyobb sikere, számomra a Dirty Dancing-el beírta magát a filmtörténelmembe. Mind zeneileg, mind romantikus történetileg, mind a táncos filmek sorában a legjobbnak gondolom. Azt szerettem ebben a filmben, hogy eleinte nem sokat fogtam fel belőle, tekintettel zsenge koromra, mindössze annyit, hogy nagyon szerelmesek benne, és ez éppen elég volt. Aztán, ahogy egyre többször láttam, kezdtem megérteni, miért is ciki dinnyét cipelni, és mennyire romantikus - erotikus valakivel egy táncbemutatóra készülni. Szépen lassan, aztán minden mondat a helyére került. Ma már egy csomó dialógust avíttnak érzek benne, sokszor nem értem, miért kell bizonyos helyzeteken annyit problémázni, de összességében mégis úgy jó az a film, ahogy van. A végére összeáll a kép, és lehet álmodozni, dúdolni, és őrülten vágyni rá, hogy Johnny engem is megtanítson táncolni.

Amikor kiderült, hogy Swazye rákos, mégpedig egy ilyen agresszív formában, döbbenet volt bennem. Mint mindig, amikor ilyen híreket hallok. De aztán olyan keményen küzdött. Kezdtem elhinni, hogy meggyógyul, drukkoltam is neki, még ha nem is minden este jutott az eszembe. Talán azért is különösen erős ilyenkor a remény, mert, ha egy ismert embernek sikerül, akkor nekünk "átlagosoknak" is lehet esélye. De sajnos, a rák nem arról ismert, hogy bármiféle irgalom lenne benne. A rák a természet nyers ereje, talán az evolúció jobb keze, és ahogy a jégkorszak nem volt tekintettel a dinókra, ez a betegség sincs tekintettel ránk. Miről lehet szó, a fejlődésünk egy lépcsőfoka a halálos rém, ez kell ahhoz, hogy az ember biológiailag tovább fejlődjön? Vagy a természet így védekezik a pusztító humánum fenyegetése ellen? Nem tudom.

De a Dirty Dancing már mindig bennem fog dalolni.

Lencsi lány vagy Babszem srác

Ezt az írást egyelőre csak a fiók mélyének, pontosabban a számítógép eldugott file-jainak írom, mivel még 2 hónapot kell várnom, hogy nyugodtabb szívvel a Drága Olvasóim elé tárjam. Maga az írás, ennek az írásnak a megkezdése, már majdnem egy egész hete feszít. Pontosan azóta, hogy hivatalosan is megtudtam babánk lesz. Azóta nagyjából semmi más gondolat nem is foglalkoztat, minthogy magamban imádkozom, egészséges legyen a kis magzat, és minden menjen a maga természetes rendjén. Elég furcsa is, hogy még az esküvőnk ténye is kevésbé mozgat, azóta hogy tudom, pedig hét évig vártam egyfolytában … Előtte persze biztos izgulni fogok, ahogy azt illik.

Azt is leírom, mert bízom benne, ha leírom, nem valósul meg a butaságom, hogy amikor azon gondolkoztam, mi legyen a titulusa ennek az első leírásnak, a posztumusz szó jutott az eszembe. Ez persze, ahogy KedvesM is megállapította, elég rossz megfogalmazás, hiszen pont arról szól, amit elkerülni szeretnénk. A szó tehát mindössze abban az értelemben jutott az eszembe, hogy valami az esemény megtörténte után kerül nyilvánosságra. Mivel a szónak teremtő ereje van, erről még lesz szó a későbbiekben, ezennel ezt a szót hivatalosan is törlöm!

Na de vissza az örömhöz, és a lényeghez, s a fontoshoz. Egy hete már tehát, hogy megtudtuk hárman vagyunk. A legnehezebb az egészben, hogy a legboldogabb titkot még jó pár hétig hordoznunk kell. Nem könnyű azzal a tudattal jönni-menni a nagyvilágban, hogy arra várunk semmi baja ne legyen a miniatűrnek. Ezt én támogatom a leginkább, de mégis szívem szerint mindenkinek boldogan mesélném, cifráznám, hogy képzelje el, micsoda csoda a világtörténelem során. Mert, hogy csoda az már egyszer biztos. Minden gyerek egy csoda, de a miénk az különösen az, hiszen amint zöld utat engedtünk neki, ő jött. Ez pedig, valljuk be igen ritka, még a doki is ezt mondta. Azóta a szlogenem is erre épült, hogy egy magzat, akit már annyira, de annyira kívántam, és aki az első hívásra meg is érkezett, az igazán nem lehet beteg. És ha már ilyen gyorsan jött, mert tudta, hogy itt az ideje, és helye van az életünkben, akkor tutira egészségesnek kell lennie, és biztos nem lesz semmi baja. Picit több mint egy hónappal ezelőtt, hogy kiengedtük a jó szellemet a palackból, és én az első ilyen szabad alkalom után egyből el is bőgtem magam, hogy lehet, hogy akár már ma megfogalmazódott… A vizsgálatok alapján pedig ez elég valószínű is, visszaszámolva, most lehet úgy egy hónapos a kis babka. A fontosságához az is hozzátartozik, hogy bizony jó szokásomhoz híven azon is sokat problémáztam, vajon könnyű vagy nehéz lesz e teherbe esnem, mi lesz, ha nem sikerül. Így ez a történés, a normalitásomba vetett hitemet is visszaerősítette. Igen, én is csak gyarló átlag lélek vagyok, akinek fontos, hogy legalább kicsit normálisnak tűnjön fel maga előtt.

Mielőtt elmentem a dokihoz, már legalább 1-2 hónapja halasztgattam a meglátogatását, mivel nem a legkellemesebb programról van szó. Pár napja mondogattam KedvesM-nek, hogy ad1 érzékenyek a cicijeim, mint amikor elfekszem őket, ad2 folyamatosan ehetnékem van. Biztos a fogyókúra, enyhébb önmegtartóztatás csap vissza, de mindig képes lennék a tápanyag bevitelre. Itt jegyezném meg, hogy ez a két tényező azóta sem változott, és bár a mell feszülés kevésbé zavar, az sokkal inkább, hogy állandóan enni tudnék. Viszont azt is észrevettem, hogy egyszerre csak keveset szabad, különben megfájdul a gyomrom. Pillanatnyilag tehát olyan vagyok, mint Garfield, aki napjában csak egyszer eszik, de akkor folyamatosan. Azt is megjegyeztem kedves uramnak, hogy lassan már meg kellett volna jönnie a havi pírnek, de mivel éppen csak abba hagytam a tablettát, ez össze - vissza csúszkálhat is akár. A drága egyből tudta mire megy ki a játék, és leszögezte, nyugodjak meg, nem sok az esély, hogy itt baba témáról lenne szó, ne éljem bele semmibe sem magamat. Ezek után elmeséltem Jidishe Maménak is a tüneteket, plusz, azt is, hogy elég ideges vagyok, mert tuti elkaptam már megint valami fertőzést, ez volt ugyanis a fő ok, hogy meglátogatom a dokit. A Mame, aki igen fejlett éleslátásáról is ismert, rögtön bejelentette, hogy ez tuti gyerek kezdemény, nála is így indult a dolog. Ez volt az a pillanat, amikortól kezdve, egészen másnap délutánig – és utána sem - semmi másra nem tudtam gondolni, és miközben próbáltam legyűrni magamban a hiú reményt, azon imádkoztam, hogy bárcsak, bárcsak, bárcsak. Ezek után kb gyomor ideggel sétáltam végig a rendelőig, mivel a vizsgálat mindig nagy trauma számomra, de azzal bíztattam magam, hogy legalább túl leszek rajta, és legalább nem ér felkészületlenül, tudom mire számíthatok. Szépen el is soroltam a dokinak minden búmat, bajomat, főleg, hogy nem akarok fertőzötten férjhez menni, amúgy meg…. (lásd följebb). Megérdeklődte, nem gondoltam – e, hogy esetleg babát várok, mire mondtam, semmi másra nem gondoltam jobban, mint erre, de félek reménykedni, mert pofára esni elég sz***. Mondta egyet se izguljak, nem jellemző, hogy így egyből már azonnal, igaz azt is ő javasolta, hogy a tabletta leállítsa után egyet se várjunk a gyerek gyártással, hiszen ilyenkor a legesélyesebb, hogy beakad. Egyet se izguljak tehát, majd ő megnézi a tutit. Így is lett, és láss csodát már maga a vizsgálat sem volt olyan borzalmas, mint máskor, és végül láss csodát, ott csücsült a képen egy babszem formájúnak és méretűnek látszó, dupla falu magzatburok, benne a gyermek kezdeménnyel. Ez volt az a pont, amikor minden izgulás kitört belőlem, bőgés formában, annyira, hogy szerintem még a doki is meglepődött, főleg amikor a nyakába ugrottam meghatódottságomban. Mame épp a hétvégén filozofált azon, hogy a boldogságtól sírni (nem ordítani), ez pontosan az az eset volt. Életemben először boldogan, húsz centivel a föld fölött lebegve, jöttem el a nőgyógyászati rendelőből, és súlytalanul tipegtem tova utamon, talán még bárgyún vigyorogtam is, minden szerencsétlen szembejövőre. Képem is van a kis porontyról, amit napjában minimum egyszer megnézek, de inkább többször, és sok szépet s kedveset mormolok neki. Itthon el kezdtem főzni, és azon filozofáltam, hogyan is mondjam majd el KedvesM-nek, az esetleges titoktartásról só sem lehetett. A drága tehát hazajött, és elkezdte volna mondani, hogy jaj-jaj, ez történt, ami amúgy tényleg fontos, és elnézést, hogy akkor kicsit elhanyagoltam, de abban a pillanatban ellentmondást nem tűrő hangon leültettem az asztalhoz. Azt gondoltam, már kibőgtem magam egy időre, nos, tévedtem. Azzal a lendülettel, ahogy elé raktam a képet, újabb könnyzáporban törtem ki, és így mondtam el neki, hogy igen, bizony, apuka lesz belőle. Ezen ő is mélyen meglepődött, de egyben nagyon is örült. Azóta egyensúlyozunk, hogy most épp boldog vagyok, vagy hisztis, ami szerinte csak annak köszönhető, hogy azt olvastam az interneten, hogy ilyenkor ez így szokás. Pedig tényleg ez a szokás, mert a hormonháztartásom éppen felborultban leledzik, így hát végre igazoltan lehetek hisztis. Amit még nem értek, hogy amikor korábban hipnózissal próbálkoztam, vagyis mások velem, miért bizonyultam nem tökéletesen hipnábilisnak. A doki ugyanis megkérdezte, nem vagyok e mostanában álmosabb a szokásosnál. Erre válaszolhattam, hogy „most, hogy így mondja”…. Nos azóta sokkal álmosabb vagyok, és egyedül tegnap nem tartottam du-i sziesztát. A drágám szerint, tehát tökéletesen nyitott vagyok a szuggesztiókra, és ezzel nekem is egyet kell értenem, de azért próbálkozom. Itt el értünk beszámolóm utolsó gondolatához, a szuggesztiókhoz, és a szó teremtő erejéhez, ahogy már korábban is előre jeleztem. Ennek fontosságát Varga Kata és Diószeghy Csaba egy remek kis könyvben írták le, azóta én is próbálom fejben tartani ezeket. Azt például, hogy terhes vagyok, korábban ki nem mondtam volna, mivel azt az érzést keltette bennem, hogy ez azt jelenti, a babavárás terhes időszak. C. Molnár Emma viszont leírja, hogy a kifejezés a „tereh” szóból származik, ami a kiteljesedettségre utal. A teremtő erő jogán, kijelentem tehát, hogy terhes vagyok, és egészséges babát várunk, nagyon, nagyon.

A óvó lakás oltalmában

Sok mindent lehet látni erkély ablakunkból, többek között a ház kukáit is. Egy pillanatra megálltam előtte, míg bekentem a kezemet. Ezzel a lendülettel el is kezdtem mérgelődni, hogy egy guberáló épp a kukákat túrja, és körülötte a kidobált szemetek. Gondoltam majd szépen itt hagyja, a mi rendesen bezacskózott, emeletről lehordott fölöslegességeinket. De ahogy kence-ficéztem magam ott ragadtam az ablak előtt. Elkezdtem nézni a barnára cserzett, ráncokkal mélyen barázdált arcú nénit, ahogy fehér narancssárga csíkos pólója fölött piros alapon fehér pöttyös műanyag otthonkájában módszeresen átnézi a mások számára már értéktelen, de a neki talán a túlélés kulcsát jelentő lim-lomokat. Átnézte egyik kukától a másikig, zacskóról-zacskóra a kidobott dolgokat. Több, valószínűleg már lejárt chipset, száraz kenyér félét is külön rakott magának. Ezután módszeresen kiválogatott néhány zacskót, melyekbe belerakta kétes szerzeményeit. Végül összeszedte a kuka mellé esett papírokat, és kendős fejét lehajtva tovaballagott. Én pedig elszégyellve magam, a lakás óvó melegébe visszahúzódva távolodtam el az ablaktól.

Diktatúrista

A diktatúrista én vagyok. Hasonló képen, mint, ahogy az állam is én vagyok :) Habár a fenti szóösszetét, egészen egyértelmű, mivel az én életérzésem, mégis egy kis magyarázatot fonok köré. Az egész onnan indult, hogy megkezdődött kis lakásunk helyre pofozása, vagyis, gardróbból hálószoba varázslás, falak átpakolása, ablak és ajtó cseréje. Hátra van még a glettelés, festés és laminált lapok lepakolása. Nem részletezem, mivel jár egy ilyen dráma. Amikor anyósom még a munka megkezdése előtt megkérdezte, hogy: - Na, ideges vagy már? - nem értettem, mire gondol. Nos, másnapra már világos volt, hogy a kérdés, nem az én froclizásomra irányult, inkább a hosszú évek és a rutin hangja szólt belőle. Nem véletlen, hogy az első adandó alkalommal, anyuka hívására, el is szaladtam, egészen a Balatonig.

Értsd: Me épp elindult, hogy tornázzon, inkább, mint a port szívja itthon. Mama épp a motor beindítása előtt telefonál: -Nincs kedved utánunk jönni, van egy hely a szobámban.

Me gondolkozik: -Miért is ne mennék. Minek is maradjak itthon?

- Megnézem mama a vonatok indulását, ha tudok, megyek.

Me felrohan, internetet bekapcsol, Elvirára felkapaszkodik, 16h környékén. 18.15: Me a déliben, már a vonaton ül, és elindul robogó sebességgel Füredre.

Mindezen átalakítási munkálatok, pedig úgy árasztanak el, hogy nekem igazándiból vaj mi keveset kellett mindezzel dolgoznom. Legfőbb feladatom inkább abból állt, hogy ebédet főzzek a fiúcskáknak, ami többnyire du 3-5 között el is készült. Mielőtt azonban, bárki azzal gyanúsítana meg, hogy elkanyarodtam, a témánktól, ne tegye. Itt jön a magyarázat. Apósom legnagyobb hibája ugyanis, hogy ezermester. Mindez pedig azt eredményezte, hogy a keddtől vasárnapig tervezett ittlétéből, következő csütörtök lett. Mert nem elég, hogy a már eleve nagy munkákat elvégezték KedveseM-mel, de ha már itt van ő az összes ügyességével és szuper szerszámaival, amin még mame mindent tudó kollégája is csak ámulva bámuldozott, akkor rögtön az összes házkörüli teendőt is megkértük, kijavításra szemügyre ugyan vegye már. Így, amikor már kezdték azt hinni, hogy végeztek a tennivalókkal, akkor én elkezdtem sorolni, hogy: még ragad a bejárati ajtó, a fürdőszoba ajtó is akad, és hiányzik a csempe a balsarokból, és.... Talán most már érthető, honnan jön a diktátor része a szóösszetételemnek. A turista kifejezés lényege, abban áll, hogy nyílván fogalmam nincs, hogyan kell ilyen dolgokat csinálni, eszik-e vagy isszák a szerelést, de mint messziről jött idegen, rengeteg jó ötletem van, mit és hogyan. Tehát beleütöm az orromat, és próbálom szervezni és irányítani a munkálatokat. Ennek természetesen a fiúk is roppant mód örvendeztek. Kicsit tovább szőve a gondolatmenetet, már korábban is észrevettem, hogy van bennem némi, vagy kicsit több mint némi irányítási vágy. Mondhatnám úgyis, szeretem, ha a dolgok úgy történnek, ahogy azt én elképzeltem. Eleinte azon töprengtem, miért is a pszichológiát választottam hivatásomul, ahelyett, hogy valami nyíltan irányításon alapuló szakmát kerestem volna magamnak. De ha jobban meggondolom, itt is van rá lehetőség, hogy irányítsak, még ha ez nem is olyan kifejezett, vagy feltűnő, mint, ha mondjuk én lennék az elnök. Leginkább talán a csoportvezetésen kifejezett mindez, olyankor ugyanis én irányítom, mi történjen, hogy történjen, igazodva ahhoz, amit a csoport kifejez. És ti? Ha egy 1-10-es skálán kéne jelölni, menyire érzitek magatokat irányítónak? Én bevállalom a 7est. Várom a megjegyzéseket!!!

Nászút Máltán, 3. befejző rész

A nagy Gozoi kirándulás után, ránk fért a pihenő. Ezért célba vettük Melliah Bay-t. Ez egy a kevés máltai, homokos tengerpartok közül, az egyik legnagyobb. A homok persze nem csak úgy keletkezett hirtelen, tekintve, hogy a legtöbb máltai partszakasz sziklás, hanem szorgos kezecskék (és ehhez talán a kínaiaknak nincs sok köze), vélhetően egy turista szezont lezárva, odaszállították, még vonzóbbá téve az infrastruktúrát. Busszal remekül megközelíthető helyszín, mint minden a szigeten. Ez a rész különösen ajánlható azoknak, akik gyerekkel tervezik az utazást, a víz lassan mélyül és ugyebár nem köves. Kellemes hely, részemről alig is akartam elindulni innen, de mivel délutánra már újabb programot irányoztunk elő magunknak, nyakunkba vettük a buszozást. Utólag úgy gondolom, nyugodtan maradhattunk volna, na, nem a du-i városnézés rovására, mert az szintén remekül sikerült, inkább más helyszínt hagyhattunk volna ki. A városnézés Mdinába repített minket. A legérdekesebb a helyben, hogy tulajdonképpen ez egy város, egy másik városon belül. Mdina a korábbi főváros, ami tulajdonképpen egy méretes várfalon belül helyezkedik el. Kb. úgy lehet elképzelni, mint az Egri várat. Tudvalevő, hogy az egri vár falai is kijjebb helyezkedtek el, mint most, Mdina is valami hasonló. Egy hídon keresztül lehet bejutni a városba, amit várárok vesz körül. Víz nincs benne, nem tudom, valaha volt-e, most mindenesetre narancsfák és macskák lakják. Külön ki kell emelnem, hogy hazafelé utunk során, tündér helyes macska kölyökkel találkoztunk a hídon átsétálva. Miután kigyönyörködtük magunkat ő kicsinységében, szomorú szívvel sétáltunk tovább. Büszkén tapasztaltam, hogy utánunk a következő páros, aki megállt a cicát csodálni, két magyar lány volt. Igen, szeretem a Magyarokat (és ez nem Soproni reklám :). A városban állítólag 300-an laknak, de nekem még ez is soknak tűnik. Kb. egy óra alatt bejártuk a szűk utcás, magas falakkal szegélyezett házrengeteget, és ebben benne volt a Máltai Lovagrendet bemutató múzeum húsz perces bemutatója is. Összességében nagyon tetszett a város, szép sárga falaival, árnyékos utcácskáival, virágzó falaival. Állítólag érdemes megnézni a Mdinát körülvevő helységet is, de nekünk erre már nem volt érkezésünk.

A következő napot újabb utazással folytattuk. Első állomásunk a Ta Quali Crafts Village volt. Málta és Gozo is a csipkéjéről és az üveg tárgyaikról híres, ebben a faluban a kézművesség virágzik. Természetesen a turistákra építenek erőteljesen, rengeteg kézzel készített üveget vásárolhatunk és megnézhetjük, hogyan készülnek ezek a szépségek. Nem volt rossz program, de annyira nem is estünk hasra tőle. Innen kedvenc buszosaink segítségével áthoppanáltunk Valettába, a fővárosba. Röviden összefoglalva a következőket tettük itt: séta, kávé, meleg, séta, meleg, meleg, pizza, finom, de lassú, ragadós meleg. Kicsit részletesebben, nagyon meleg volt, de ezzel mit sem törődve sétálgattunk. Az utcák itt is inkább szűkek, a házfalak magasak és sárgák, nagyon kellemes. Körben tenger, parkok, és egy múló festa díszei. A templomokról és hasonló néznivalókról lemaradtunk, mivel szombat lévén dél körül volt záróra, és ezzel egy időben szieszta borult a városra, de ezt még túléltük valahogy. Valetta kellemes, szép hely, egy fél napot mindenképp megér. Állítólag szuper a piaca is, ezt inkább sajnálom, hogy lemaradtunk róla.

Az esti terv Sliema és St Julian volt. Sliemat buktuk, leginkább mert mire odaértünk sötét volt, mi pedig fáradtak és éhesek, ezért a tengerparton igyekeztünk visszasétálni St Juianbe, az ordító szél kellős közepén, ami az éjszakai élet központja. Kisebb nagyobb nehézségek árán, de megérkeztünk és végre vacsihoz is jutottunk, amit én kicsit elszúrtam... Nem tudom, hogy sikerült kipécéznem a rizottót (a jól bevált spagetti helyett), amit ha én főzök itthon nagyon szeretek, de ők nem jól készítették. Van viszont nekem egy drága férjem, aki megosztotta velem a szuper finom burgerét, úgyhogy szerencsére nem pusztultam éhen abban a minutumban!!!! St Julian tehát a szórakozó negyed, annak érdemes oda mennie, aki szeretne százával az utcán hömpölygő csitrikkel bulizni, és őrült hangon dübörgő diszkókban heringet táncolni hajnalig. Mi erre az élményre nem igazán voltunk felkészülve, így inkább szépen, komótosan haza buszoztunk, és közben jókat vigyorogtunk, a menni alig tudó, csacsi részeg kislányokon.

A Máltai nyaralás tartogatott még egy látogatást a Golden Bayre, ami a korábban említetthez hasonlóan homokos tengerpart. Kisebb, mint Melliah, de hegyoldalak veszik körül, és kicsit kevésbé frekventált talán. A tenger ezen a napon sokkal bolydultabb volt, de KedvesM imádta az ingyen hullámfürdőt, nagyon-nagyon. Ezen a napon sikerült elég durván le is égnünk, úgyhogy napokon keresztül csak vakartuk a viszkető égéstermékeinket. Ettől függetlenül kellemesen sikerült program volt. Az utolsó napunkat már csöndesen, a szállodai medence partján töltöttük. A medencébe elvből nem mentem be, egyszer sem, de helyette lesétáltunk a tengerpartra, amikor kedvünk tartotta. Másnap kissé náthásan, hogy a leégéstől vagy a klímától nem tudom, indultunk hazafelé, egy kicsit jó kedvűen is. Azt mondhatom Málta kellemes hely, jól sikerült az utunk. Még egyszer azonban nem hiszem, hogy ide indulnék nyaralni. Máskülönben lehet érdemesebb Gozot választani úti célként, de nekem azért jobban tetszik az itthoni buja természet, mint a kissé kopár máltai.

Laza hétfő esti vacsi

Miközben KedvesM bontotta a falat, én úgy este 7 körül végre neki láttam a főzésnek. Ez már csak azért is szükségszerű, mert a munkásembert etetni kell. Holnaptól pedig fel lesz forgatva a lakás, így bele kell jönnöm, hogy több, és nagyobb munkásembert, mint drága apósom is, etetni kell majd. Persze az én kedves férjem is gondolt előre, ezért a hétvégi bevásárlás során rögtön vett is egy hatos csomag másfél literes Arany Ászokat. Én pedig a ma reggeli piacolás során, kedvenc hentes nénimnél csakis apuka kedvéért vettem egy szép szál szalonnát is.

A vacsihoz visszatérve, tegnap délután az utált vasalás közben a tévét kapcsolgattam, hogy valamivel fel is dobjam magam. A TV Paprikán elkaptam G. Garvin műsorát, és a mai

eredmények tekintetében, azt mondhatom, nem tettem rosszul, hogy nem kapcsoltam tovább. A "Sunday Supper" című menüsor tartalma a következő: disznó borda hagymás szósszal sütve, sült tészta, sajtos gríz és limonádé. Én ebből ma a hús részét valósítottam meg, de tervben van a sült tészta, ami egy lisztes, vajas, tojásos + írós massza, kis gombócokban kisütve. Azt hiszem ez valami ahhoz hasonló, mint az angoloknál a Yorkshire puding, illetve az Amerikában kóstolt tészta felfújt. Aki tudja a szakszavakat, ossza meg kérem. Én pedig amint elkészítettem őket, remélhetőleg még a héten, megosztom a végeredményt veletek. Garvin után a csini vega lány alkotott, róla írtam már korábban, így született meg a köret,

amit szintén átalakítottam kissé. Az eredeti recept, lasagne besammelles reszelt sárgarépás mártással. De mindent szépen sorban.

Garvin disznó bordából, vagyis oldalasból készítette a fő fogást. Én is így tettem, azt viszont nem tudom, az óceánon túl kifejezetten olyan szép, lapos szeletekben adják? Leginkább a bárány borda külsejéhez hasonlított, és még véletlenül sem a mi lapos, de hosszú husinkhoz. Mindenesetre a fagyasztóban talált, kisebb darabokra aprított malacot kicsontoztam, közben kedvesen megemlékezve a jó édes anyjáról. Utólagosan az a véleményem, hogy szép, vékonyra klopfolt tarjából is szuperül elkészíthető az étek. Na tehát a hússzeleteket sóztam, borsóztam, lisztben megforgattam, a maradékot pedig leütögettem róla. Ezután, olajban átpirítottam, hogy szépen megbarnuljon a külseje. Tűzállótálba tettem és kicsit magára hagytam a szeletkéket. A maradék olajban, nem kell túl sok, két felszeletelt hagymát pirítottam át. Ennek a nagy részét a husira átszedtem. Az olajba dobtam egy darab vajat, majd miután felolvadt, elkezdtem liszttel sűríteni. Arányokat töbnyire nem tudok mondani, mert én sem méregettem semmit, csak úgy érzésre. De lisztből legalább 4-5 kanállal tettem bele, ami azt eredményezte, hogy miután elkezdtem vízzel felhúzni, nagyon sok szószom keletkezett. De ettől nem kell megijedni, mert minden szuperül felhasználható. Garvin véleménye, hogy az ételeket előízesíteni kell, nem pedig utólag a tálalás és fogyasztás során, így még egyszer jól megsóztam, borsoztam a besamelféleséget, majd a felét a húsra öntöttem. Ezt lefóliázva bedugtam a sütőbe, kb. 200 fokon, légkeverésen. A körethez lereszeltem két répát, amit hozzákevertem a maradék szószhoz, majd a tegnapról megmaradt lepke tészta is belekerült. Ezt is tűzálló tálba öntöttem, a tetejére sajtot szórtam, és szintén lefedve a hús mellé került. Jó 30-40 perc után levettem a fóliákat, kicsit még pirítottam és végül mind megettem. Na, jó ez így nem igaz, mert este kilenc lévén csak óvatosan falatoztunk, de azt mondhatom, szuper finomra sikeredett. A tésztát máskor hamarabb ki kell venni, de ez sem vont le a végeredményből, amit itt láthattok:

Gratulálunk, és ...? 2.0

Miután - legnagyobb örömömre - a "Gratulálunk, és ... ?" című bejegyzésre több együtt érző komment is érkezett, megosztanék veletek egy anekdotát, ami Mangu véleménye alapján jutott az eszembe. A történet anyukám egyik kedves kollégájától származik, és szerintem tökéletesen kifejezi és összefoglalja az eddigieket.

Főszereplőnkkel a következő eset esett meg:

Éppen egy esküvőn vett részt, mint vendég, mikor is, egyszeri öreg néne odalépett hozzá. Az udvariassági puszilkodás után megragadta szegény barátunk arcát, majd két ujja közé csippentette azt és jól megrázta, miközben ezt kérdezte tőle:

- És mond kedveském, Te hogy állsz a lányokkal? Azt tudod, hogy a következő te leszel!!!

Ekkor a jó humorú férfiember a következőket vizionálta maga elé. Helyszín: temető. Hangulat: morbid. Résztvevők: a korábbiak, és az elhunyt. A történés: egyszeri öregasszonyunk és a fiatalember találkozik. Udvariassági puszi után, barátunk oda hajol a nénihez, a kissé ráncos arcát két ujja közé csippenti, gyengéden összemorzsolgatja, és a következőt mondja neki:

- Ó-ó kedveském, a következő Te leszel!!!