Ezt az írást egyelőre csak a fiók mélyének, pontosabban a számítógép eldugott file-jainak írom, mivel még 2 hónapot kell várnom, hogy nyugodtabb szívvel a Drága Olvasóim elé tárjam. Maga az írás, ennek az írásnak a megkezdése, már majdnem egy egész hete feszít. Pontosan azóta, hogy hivatalosan is megtudtam babánk lesz. Azóta nagyjából semmi más gondolat nem is foglalkoztat, minthogy magamban imádkozom, egészséges legyen a kis magzat, és minden menjen a maga természetes rendjén. Elég furcsa is, hogy még az esküvőnk ténye is kevésbé mozgat, azóta hogy tudom, pedig hét évig vártam egyfolytában … Előtte persze biztos izgulni fogok, ahogy azt illik.
Azt is leírom, mert bízom benne, ha leírom, nem valósul meg a butaságom, hogy amikor azon gondolkoztam, mi legyen a titulusa ennek az első leírásnak, a posztumusz szó jutott az eszembe. Ez persze, ahogy KedvesM is megállapította, elég rossz megfogalmazás, hiszen pont arról szól, amit elkerülni szeretnénk. A szó tehát mindössze abban az értelemben jutott az eszembe, hogy valami az esemény megtörténte után kerül nyilvánosságra. Mivel a szónak teremtő ereje van, erről még lesz szó a későbbiekben, ezennel ezt a szót hivatalosan is törlöm!
Na de vissza az örömhöz, és a lényeghez, s a fontoshoz. Egy hete már tehát, hogy megtudtuk hárman vagyunk. A legnehezebb az egészben, hogy a legboldogabb titkot még jó pár hétig hordoznunk kell. Nem könnyű azzal a tudattal jönni-menni a nagyvilágban, hogy arra várunk semmi baja ne legyen a miniatűrnek. Ezt én támogatom a leginkább, de mégis szívem szerint mindenkinek boldogan mesélném, cifráznám, hogy képzelje el, micsoda csoda a világtörténelem során. Mert, hogy csoda az már egyszer biztos. Minden gyerek egy csoda, de a miénk az különösen az, hiszen amint zöld utat engedtünk neki, ő jött. Ez pedig, valljuk be igen ritka, még a doki is ezt mondta. Azóta a szlogenem is erre épült, hogy egy magzat, akit már annyira, de annyira kívántam, és aki az első hívásra meg is érkezett, az igazán nem lehet beteg. És ha már ilyen gyorsan jött, mert tudta, hogy itt az ideje, és helye van az életünkben, akkor tutira egészségesnek kell lennie, és biztos nem lesz semmi baja. Picit több mint egy hónappal ezelőtt, hogy kiengedtük a jó szellemet a palackból, és én az első ilyen szabad alkalom után egyből el is bőgtem magam, hogy lehet, hogy akár már ma megfogalmazódott… A vizsgálatok alapján pedig ez elég valószínű is, visszaszámolva, most lehet úgy egy hónapos a kis babka. A fontosságához az is hozzátartozik, hogy bizony jó szokásomhoz híven azon is sokat problémáztam, vajon könnyű vagy nehéz lesz e teherbe esnem, mi lesz, ha nem sikerül. Így ez a történés, a normalitásomba vetett hitemet is visszaerősítette. Igen, én is csak gyarló átlag lélek vagyok, akinek fontos, hogy legalább kicsit normálisnak tűnjön fel maga előtt.
Mielőtt elmentem a dokihoz, már legalább 1-2 hónapja halasztgattam a meglátogatását, mivel nem a legkellemesebb programról van szó. Pár napja mondogattam KedvesM-nek, hogy ad1 érzékenyek a cicijeim, mint amikor elfekszem őket, ad2 folyamatosan ehetnékem van. Biztos a fogyókúra, enyhébb önmegtartóztatás csap vissza, de mindig képes lennék a tápanyag bevitelre. Itt jegyezném meg, hogy ez a két tényező azóta sem változott, és bár a mell feszülés kevésbé zavar, az sokkal inkább, hogy állandóan enni tudnék. Viszont azt is észrevettem, hogy egyszerre csak keveset szabad, különben megfájdul a gyomrom. Pillanatnyilag tehát olyan vagyok, mint Garfield, aki napjában csak egyszer eszik, de akkor folyamatosan. Azt is megjegyeztem kedves uramnak, hogy lassan már meg kellett volna jönnie a havi pírnek, de mivel éppen csak abba hagytam a tablettát, ez össze - vissza csúszkálhat is akár. A drága egyből tudta mire megy ki a játék, és leszögezte, nyugodjak meg, nem sok az esély, hogy itt baba témáról lenne szó, ne éljem bele semmibe sem magamat. Ezek után elmeséltem Jidishe Maménak is a tüneteket, plusz, azt is, hogy elég ideges vagyok, mert tuti elkaptam már megint valami fertőzést, ez volt ugyanis a fő ok, hogy meglátogatom a dokit. A Mame, aki igen fejlett éleslátásáról is ismert, rögtön bejelentette, hogy ez tuti gyerek kezdemény, nála is így indult a dolog. Ez volt az a pillanat, amikortól kezdve, egészen másnap délutánig – és utána sem - semmi másra nem tudtam gondolni, és miközben próbáltam legyűrni magamban a hiú reményt, azon imádkoztam, hogy bárcsak, bárcsak, bárcsak. Ezek után kb gyomor ideggel sétáltam végig a rendelőig, mivel a vizsgálat mindig nagy trauma számomra, de azzal bíztattam magam, hogy legalább túl leszek rajta, és legalább nem ér felkészületlenül, tudom mire számíthatok. Szépen el is soroltam a dokinak minden búmat, bajomat, főleg, hogy nem akarok fertőzötten férjhez menni, amúgy meg…. (lásd följebb). Megérdeklődte, nem gondoltam – e, hogy esetleg babát várok, mire mondtam, semmi másra nem gondoltam jobban, mint erre, de félek reménykedni, mert pofára esni elég sz***. Mondta egyet se izguljak, nem jellemző, hogy így egyből már azonnal, igaz azt is ő javasolta, hogy a tabletta leállítsa után egyet se várjunk a gyerek gyártással, hiszen ilyenkor a legesélyesebb, hogy beakad. Egyet se izguljak tehát, majd ő megnézi a tutit. Így is lett, és láss csodát már maga a vizsgálat sem volt olyan borzalmas, mint máskor, és végül láss csodát, ott csücsült a képen egy babszem formájúnak és méretűnek látszó, dupla falu magzatburok, benne a gyermek kezdeménnyel. Ez volt az a pont, amikor minden izgulás kitört belőlem, bőgés formában, annyira, hogy szerintem még a doki is meglepődött, főleg amikor a nyakába ugrottam meghatódottságomban. Mame épp a hétvégén filozofált azon, hogy a boldogságtól sírni (nem ordítani), ez pontosan az az eset volt. Életemben először boldogan, húsz centivel a föld fölött lebegve, jöttem el a nőgyógyászati rendelőből, és súlytalanul tipegtem tova utamon, talán még bárgyún vigyorogtam is, minden szerencsétlen szembejövőre. Képem is van a kis porontyról, amit napjában minimum egyszer megnézek, de inkább többször, és sok szépet s kedveset mormolok neki. Itthon el kezdtem főzni, és azon filozofáltam, hogyan is mondjam majd el KedvesM-nek, az esetleges titoktartásról só sem lehetett. A drága tehát hazajött, és elkezdte volna mondani, hogy jaj-jaj, ez történt, ami amúgy tényleg fontos, és elnézést, hogy akkor kicsit elhanyagoltam, de abban a pillanatban ellentmondást nem tűrő hangon leültettem az asztalhoz. Azt gondoltam, már kibőgtem magam egy időre, nos, tévedtem. Azzal a lendülettel, ahogy elé raktam a képet, újabb könnyzáporban törtem ki, és így mondtam el neki, hogy igen, bizony, apuka lesz belőle. Ezen ő is mélyen meglepődött, de egyben nagyon is örült. Azóta egyensúlyozunk, hogy most épp boldog vagyok, vagy hisztis, ami szerinte csak annak köszönhető, hogy azt olvastam az interneten, hogy ilyenkor ez így szokás. Pedig tényleg ez a szokás, mert a hormonháztartásom éppen felborultban leledzik, így hát végre igazoltan lehetek hisztis. Amit még nem értek, hogy amikor korábban hipnózissal próbálkoztam, vagyis mások velem, miért bizonyultam nem tökéletesen hipnábilisnak. A doki ugyanis megkérdezte, nem vagyok e mostanában álmosabb a szokásosnál. Erre válaszolhattam, hogy „most, hogy így mondja”…. Nos azóta sokkal álmosabb vagyok, és egyedül tegnap nem tartottam du-i sziesztát. A drágám szerint, tehát tökéletesen nyitott vagyok a szuggesztiókra, és ezzel nekem is egyet kell értenem, de azért próbálkozom. Itt el értünk beszámolóm utolsó gondolatához, a szuggesztiókhoz, és a szó teremtő erejéhez, ahogy már korábban is előre jeleztem. Ennek fontosságát Varga Kata és Diószeghy Csaba egy remek kis könyvben írták le, azóta én is próbálom fejben tartani ezeket. Azt például, hogy terhes vagyok, korábban ki nem mondtam volna, mivel azt az érzést keltette bennem, hogy ez azt jelenti, a babavárás terhes időszak. C. Molnár Emma viszont leírja, hogy a kifejezés a „tereh” szóból származik, ami a kiteljesedettségre utal. A teremtő erő jogán, kijelentem tehát, hogy terhes vagyok, és egészséges babát várunk, nagyon, nagyon.
