Nosztalgikus Veresegyház

A nosztalgiázás már a kocsiban megkezdődött, miközben robogtunk Veresegyház felé. Benedekkel a válogatás cd-jét hallgattuk, amin a sok tűztombolós (az ő nyelvén, értsd: zúzós, veretős) dal mellett helyet kapott a Bonanza Banzai: Elmondatott című ópusza is (https://www.youtube.com/watch?v=pM9D9K2OMWE). Ennek kapcsán kezdtem el mesélni neki, hogy ezt én valamikor 14 évesen, az általános iskola végén hallgattam, a táborban. Akkor ez nagyon menő, haladó szellemű, és azóta is alapműnek számító szerzemény volt. Ezt hallgattuk a bungalók lépcsőjén ülve, és ezekre lassúztunk az esti diszkóban is... Még akkor, valamikor régen, gyerekkorom végén, a felnőttkor kapujában. 

A hangulatunkat ilyetén megalapozva értünk ki Veresegyházra, ahol egyből a strand felé vettük az irányt. Már napok óta meséltem a gyereknek, hogy én itt töltöttem gyerekkori nyaraim túlnyomó többségét, és mennyire örülök, hogy most együtt megyünk és neki is megmutathatom. Meséltem róla, hogy Pesti Mamával, Papával, és Mama anyukájával mindig kijártunk a strandra. Eszembe jutott, hogy ültem a strandot a horgász résztől elválasztó "csíkon" merengve az élet nagy dolgain, a jövőmön, a szerelmeken....

Miután leparkoltunk Benedek kijelentette, hogy ő márpedig ide nem akar menni, és inkább rögtön forduljunk is vissza, mert ő abba a vízbe be nem megy, hat ökrös szekérrel vontatva sem. Ami a nem tetszését kivívta, az a nyílt víz volt. Megszokta az uszoda átlátszó vízét, a viszonylag melegebb hőfokot. Hozzáteszem, a tegnapi paskálozás végül fele olyan jól sem sikerült, mint a mai strandolás. Ott ugyanis a nagy medence pont olyan mély, h csak akkor kap levegőt, ha folyamatosan ugrál, valljuk be ez igen fárasztó egy az úszást most tanuló gyerek számára. Továbbá olyan hideg volta víz, hogy egy adag jégkrémet is simán lehűtött volna. A gyerek medence hőfokilag rendben volt, viszont víz mélységét tekintve egy kacsaúsztatóval vetekedett, így abban sem tudott úszkálni, ami most a legkedvesebb tevékenysége. 

Visszatérve tehát a veresi strandhoz, megegyeztünk,hogy először ebéd, utána fürdés. Lángos sajnos nem volt, de ezen kívül kb minden más. Ő hekkezett, és megette a rántott sajtomat, én amit meghagyott. (A Tavirózsa étterem strandra kinyúló részében ültünk, én ár -érték arányban kicsit sokalltam amit fizettünk, következőre inkább valamelyik hátsó retro strandbüfét fogjuk választani). 

Az ebédet laza egy óra alatt abszolváltuk, majd ezt követően kijelentettem, hogy én márpedig fürödni fogok. A gyermek úgy döntött, hogy akkor nagy duzzogva ő is velem tart. Innentől kezdve csak jól éreztük magunkat. A víz egyenletesen, lassan mélyül, imádta. Tudott úszkálni, mint egy gyakorlottabb ebihal, és közben még a lába is leért. Lubickolt, a vízpart mentén oda-vissza úszott. A víz kb 26 fokos lehetett, így kb negyed-fél óra után elkezdett fázni. Ilyenkor kimentünk, ő négy kézláb melegítette magát a homokban. Pörgött, forgott benne, be kellett ásni, homokozott. A víz parton csöpögtetős sár várat építettünk, óriási fák lombja alatt. Egyszóval remekül éreztük magunkat. Úgy volt 4 körül találkozunk anyukámmal, ehhez képest 5 után csatlakoztunk hozzá, miután Benedeket úgy a negyedik-ötödik próbálkozásra sikerült csak kikanalaznom a "vízbe megyek, hogy lemossam magamról a homokot, jaj de fázom meghempergek a homokban" ördögi körből.

A legjobb pillanat az volt, amikor két percig hevertem a törülközőn, mellettem ült a gyerek, szőlőt majszolva. Közben néztem a kék eget, ahogy a faleveleken keresztül megcsillant a nagy kékség, mint régen 15-25 évvel ezelőtt is, pont ugyanígy, ugyanilyen csillogósan.

Bagoly és cica

Múlt csütörtökön a Belvárosi színházban jártam anyukámmal és két kis barátnőjével (értsd tisztes hatvan körüli hölgyek). A délután folyamán nagyon gondolkoztam, hogy inkább az otthoni pihenésre szavazok, de végül beértem egy óra alvással, kirittyentettem magam és elindultam. Szerény véleményem szerint jól tettem, anyukám kevésbé szerény véleménye szerint nem. De legalábbis neki kellett volna otthon maradnia és aludnia pihennie, kívánt rész alá húzandó. Én részemről végig nevettem a 100 perces, egy felvonásos darabot, ő végig szörnyülködte, ahogy a lányok is. A történet dióhéjban egy magának való, az ablaka és írógépe nyújtotta biztonságos terep mögül leskelődő íróról (gyönyörű, tehetséges Szabó Kimmel Tamás) szól, aki mérhetetlen világfájdalmát próbálja átadni a papírnak és letuszkolni azt a szerkesztők torkán. Ebbe a nyugodt, ámde rendkívülien unalmas életbe robban be a ledér életű "wannabe" színésznőcske (Jordán Adél), akit miután kiraktak a lakásából, főszereplő írónk feljelentése miatt, azzal a lendülettel be is költözik hozzá. A történet és a darab nem akar több lenni, mint amit ki lehet hozni belőle. Mindketten tanulnak a másiktól, próbálják lebeszélni magukat a másikról, ami természetesen sikertelenül, egymásba szeretnek. Természetesen és mindent elsöprően. Mindketten tanulnak a másiktól, változnak és nyitottabbak lesznek a világ eddig számukra ismeretlen és/vagy kiélvezetlen részére. Ezt így, nem túl cirádázva, nem túl bonyolítva, viszont annál több humorral. Anyukám szerint Jordán Adél tenyérbemászóan idegesítő, sipító, buta, és sok. Szerintem igaza van, Jordán Adél tökéletes színésznő, pontosan az volt a szerepe, hogy ezt eljátssza, és a a lányok véleménye szerint is, ez tökéletesen sikerült neki. Nekem úgy tűnt a két színész lubickol a szerepben, lazán, természetesen mutatják be a történetet. Részemről tökéletes esti felüdülés.

Ami már nem a darabhoz tartozik, de nekem furcsa volt: a két színész külön külön, de az előadás végeztét követően kb. 20 perccel távozott. Bennem az a kép él, amikor a színészek még előadás után a színész büfében beszélgetnek, iszogatnak (minden színész alkoholista ;) és élik a különlegesen misztifikált életüket, melyet földi halandók csak álmodni mernek.

Ami szimpatikus volt, hogy Jordán Adél tökéletes földi halandóként szált fel a bicajára és elkerekezett az előadás végeztével.

Ewil beszámolója a hétvégénkről - néhány személyes megjegyzéssel

Ironman párban Zsuzsival (Extrememan 2014)

July 30, 2014 at 6:07pm

        Mivel egyéniben kedvezményesen tudtam nevezni az őszi Balatonman Kenesére, de Nagyatádot semmiképp nem szerettem volna kihagyni, hisz az elmúlt 5 évben mindig rajthoz álltam valamilyen formában. Szóval mivel hazajáró lélek vagyok és barátaim ismerőseim nagy számban indultak, addig beszélgettünk Zsuzsival míg felvetődött az ötlete egy páros teljesítésnek. Ez valljuk be igen bátor vállalás részéről, mert eddig sprinttávon kívül nem állt rajthoz semmilyen triatlonversenyen. 

A szerelem meghüjit!!!!! 

Némi brainstorming után így kelt életre a Kukori és Kotkoda csapat...

       Bevallom aljas módon megfordult a fejemben, hogy azért ilyen nagy a szája és mer nevezni, mert azt gondolja ha elfárad akkor semmi gond, mivel én már csináltam egyénit majd bevergődöm valahogy hiába nem erre számítottam. 

Bevallom, én előre megmondtam, hogy nem lesz ilyen, mert az volt a fejemben, hogy részletekben már mindegyik számot meghágtam, akkor itt se lehet gond. Majd szépen, nyugodtan, de biztosan.

Vissza kell szívnom és leborulni nagysága előtt, mert becsülettel megfeleztük és még voltak olyan szakaszok is ahol jobban teljesített nálam...     Na ne szaladjunk ennyire előre. Csütörtöktől közös szokott szállásunkon laktunk Ati+MAriettával Deka+Zsófi és Dóri+Ágival és még anyám is lejött pénteken, hogy segítsen nekünk, így minden feltétel adott volt a jó teljesítéshez. Remek hangulatban telt az idő de azért a háttérben nőtt a feszültség, hisz mégsem egy ifitávról van szó.

       Elrajtolt Gyékényesen az egyéniek mezőnye, kicsit furcsa volt hogy nem vagyok köztük, sírt az egész falu szépen fürdött a mezőny az első bója felé. Nekünk 1 óra 20 percet kellett várni a rajtra emiatt a szintidőink szűkösebbre lettek véve, de azt írták segond mert ha nem ér be a váltótárs emiatt akkor tartalék chippel elindítják azt aki váltaná és folytatódhat a száguldás. Az első kört ésszerű döntéssel én úsztam, mert Zsuzsi sosem úszott/rajtolt ekkora tömegben és nem úszott még 1,9 kmt nyílt vízben egyfolytában. Első kört leúsztam, nem ment különösebben jól, de az idei úszómennyiségemet meg a múltamat figyelembe véve nem is számítottam valami nagy időre. 

Borzolta a kedélyeimet, hogy miután nagy magabiztosan berohantam a vízbe, két kartempó után páánik szerűen elkezdtem kapkodni a levegőt. Pánik szerűen néztem körbe, hogy na most aztán mi lesz, megfulladok/visszaúszom, és megmondom a pasimnak,hogy menjen úszni, most azonnal, mindezt hisztérikus hangon/ vagy most azonnal feladom a versenyt, semmi sem érdekel alapon. Végül előkerült valahonnan a mélyből a józan eszem, mert pár perc fuldoklás, szívroham közeli pulzus és mellúszásban megtett kartempó után elkezdtem úszni. Innentől kezdve nyugodtan elporoszkáltam a vízben. Mivel még nem ismerem eléggé vizes teljesítőképességem határait, nem siettem, a cél az volt, hogy fixen leússzam. További furcsa érdekessége, de tulajdonképpen pozitívuma is volt a helyzetemnek, mivel én voltam az utolsó még tóban lévő versenyző, folyamatosan két felvezető hajó is ment mellettem. Így ha véletlen eltértem a bóják kijelölte útiránytól, egyből mutogattak, hogy merre-tovább-hányóra.

Borzolta a kedélyeket, hogy mikor az úszóköröm végén átadtam a chipet Zsuzsinak ő elhagyta (szerencsére még a part közelében) és PéterAttiék szóltak, hogy hoppá itt a chip na mi lesz?!! 

Az én kedélyeimet is eléggé felborzolta, amikor kb 500 m után észrevettem, hogy ez aztán mindenhol van, csak az én bokámon nem, de onnan fixen eltűnt!!! De ennyi úszás után, már nem merült fel az opció, hogy visszamenjek érte, tudtam, hogy van tartalék chip, majd csak beledumáljuk az okosat a szervezők fejébe!!!!

Míg Zsuzsi úszott megbeszéltem a chipesekkel hogy ott a parton megvárom és ahogy kiér az úszásról lecsippantom a szőnyegnél és mehetek bringázni. Az volt a tervünk hogy a váltóknak kiírt 2óra10 perces szintidőben benne legyünk ez sikerült is 1óra57. 

       Keró eleinte nagyon jól ment...27-28 km/h átlag körülit mentem 50 kmig...kicsit demotiváló volt,

az én hősies pasim végig bevállalta, hogy ő megcsinálja a demotiváló szakaszokat!!!

hogy utolsóként indultam el, sokáig kísért a zárómotoros. Kb 22 kilinél fogtam be az első váltót akit sikerült megelőznöm és így már nem nyomasztott a zárómotor meg az, ha meg kell állnom technikai szünetre addig ott áll mellettem a motoros...     A második frissítőnél 50 kilinél elfogyott a kaja pedig azért még utánam is jöttek páran (lenyomtam kb 5 váltóst meg egy egyénit), összvissz fél banánt tudtak hozzámvágni, ami tekintve hogy kezdtem nagyon éhes lenni és semmi nem volt nálam már,

nem megmondtam, hogy vigyél magaddal enni? hát nem megmondtam??? na de majd Kenesén, nem lesz ott lazázás!!!!

nem sok jóval kecsegtetett a Nagyatádig hátralévő huszonegykét (szinte végig sunyi emelkedős szeles) kilométerre....itt visszaesett az átlagom elég rendesen már csak a Nagyatád feliratú táblát vártam.     Végre leváltott Zsuzsi...meleg lett eléggé a sisak nem volt kellemes viselet, nagyon nem. Zsuzsi ment két db 35 kmes kört én meg elmentem sajtostejfölöstésztáért a strandbüfébe, éljenek a versenyközbeni ismeretlen kaják! Zsuzsi egész jól tartotta a megbeszélt 23 körüli átlagot a trekkingbicajával, egy zokszó nélkül letekerte a 70 kmt!  

Zsuzsi egy kör után már elátkozta a felüljárót, eldöntötte, hogy ha egyszer komolyan veszi a versenyzését, akkor befejezi a bohóckodást a trekkinggel, és egy országúti nyergébe pattan, és megtanulja még az spd-t is. Zsuzsi a második körben, már szinte inkább állva tekert, úgy fájt a hátsója, és közben felhangon emlegette, Zaki előző napi jelmondatát, miszerint, "Ha könnyű lenne, nem csinálnám". Amikor pedig semelyik előbb említett dolgot nem tette, akkor fennhangon szavalta Arany János Walesi bárdok-ját.

      A nagy várakozásban anyámmal és Ágival meg Bosznay Diáékkal elvoltam, de valahogy nem vártam, hogy újra kerón legyek a maradék 35 kmre. Kiszámoltuk, hogy nem fogok visszaérni az egyénieknek kitűzött délután 18 órás futásmegkezdési szintidőre, de pont a hozzájuk képest időben messze kitolt rajtunk miatt azt írta a versenykiírás, hogy ha nem ér be a kerékpáros időre akkor a futót elindítják a tartalékchippel. Segond Zsuzsi elkezdett futni annak rendje s módja szerint, 

miután 5 percen keresztül rohangált fel s alá, mint a mérgezett egér, hogy megtudja, mégis lesz e most indítás, és ha igen, mikor és honnan??? még szegény Ivánt is jól megkavarta, aki szerintem azon kívül, hogy "vigyázz kérlek a cuccomra" semmit nem értett a mondandómból. Később azért, már futás közben, amikor látott, megérdeklődte, hogy minden oké-e és megtaláltam e, amit kerestem :)

én meg félóra csúszással beértem a bringáról kicsit megfáradva, kiszáradva. Ekkorra már Zsuzsi lefutott majdnem 1 kört így mire leadtam a kerót chipet mindent és kimentem a futópálya mellé, hogy megkeressem pont lekéstem a váltást, pedig még Iván mondta is hogy itt ment el az előbb, de hiába rohantam utána addigra már odébb volt és eltűnt a tömegben.

Feladatát komolyan véve, vágtázott körbe-körbe :D

       

 

        Így a 8 körből a 3-adik volt az enyém és be kell vallanom nem voltam a topon, Zsuzsinak sokkal jobban ment a futás mint nekem, lüktetett a fejem és nem akartak menni a lábaim pedig én igen...Mivel Zsuzsinak ilyen jól ment a 4-5. kört ő futotta nagyon jó tempóban és akkor már felmerült az ötlet ha én bringáztam többet akkor ő meg fut egy körrel többet így tényleg egyenlő arányú a táv elosztása amennyire ezen a kissé asszimetrikus pályán lehetséges. Leváltottam hogy fussak 10 kilométert a 6-7. kört és ezzel már csak a befutókör maradjon, állapotom kevéssé javult bár legalább forróság már nem volt. Úgy futottam be, hogy itt a vége és Zsuzsi tolja az utolsót de láthatóan neki sem volt kedve viszont én úgy osztottam be fejben, hogy idáig jövök és innen egy tapodtat sem! Kissé hasfájósan, de Zsuzsi indult el az utolsó körre, én meg beálltam kb a céltól 300 méterre KálmánAtival dumálni, hogy ha jön Zsuzsi akkor együtt befutunk és jó lesz nekünk.  

Jó is volt:)

        14:10 percél léptük át a célkaput (+30 perc a tartalékchipes móka miatt) ahol Pantocsik Feri barátom várt minket és mindenkit, elengedhetetlen fényképezőjével a kezében. Ezt a képet ő csinálta a célba érkezés után közvetlenül: 

"jó is volt" értsd: na ne üldögélj már, gyere onnan, belehallatszol a felvételbe, menjünk már enni. nade könyörgöm!!! most futottam életem leghosszabbját, elfáradtam, pihenek, menj, egyél, majd mászom utánad!!! És amúgyis, kérek engedélyt dugámba dőlni és kipurcanni!!

Érted jöttem....

Érte jöttem a FM mánia éremért. persze nem csak az éremért, a futás a lényeg, de őt nagyon akartam. A mai K&H bár időben nem lett sokkal jobb (kb 2 perc) a Vivicittánál, de mégis sokkal kiegyensúlyozottabban ment végig, jobb kedvvel.
Egyszer egy éve már elhatároztam, hogy kell nekem ez a négy évszak FM, de akkor a Balaton előtt lestoppoltam, nem voltam túl jó passzban. Sebaj, lesz jövőre is, és lett is. A Nike nem volt kérdés, hogy megyek-e. Jól éreztem magam, kényelmes tempóban, tartalékokkal sikerült végig futnom és Holló Dóri remek társaságában. A legnagyobb motivációm az volt, hogy Csibi vár a célnál és együtt fogunk befutni. A Balaton FM előtt sokat edzettem, sokat jártam a hegyre, igazi PB lett. Erre ezért vagyok büszke. A Vivicitta előtt elég nyavalygós voltam, fájt a lábszáram, nehezen melegedtem be. Aztán az eleje mégis nagyon ment, megörültem neki, olyannyira, hogy a második felét alig bírtam. De végig mentem, sok sétával. Eszter épp a legjobbkor ért utol, amikor azt fontolgattam, hogy én akkor életemben először, fogom magam és kiszállok. Ez volt Ewillel a második közös nagy verseny, jól vizsgázott, elviselt :* A mai K&H-nak is együtt mentünk neki. Két körön keresztül kísért, végre ő is jó formában :) Kölcsönzött, két évvel ezelőtti váltós rajtszámommal, becsempésztük, vicces volt (BSI szem becsuk, előző mondatot nem olvassa!!!).  Én szerettem a kőrözgetést, szeretem a ligetet, nem volt gondom a fordítókkal, és még az is tetszett, hogy sokat találkoztam szembe az ismerősökkel. Nagyon jól esett a sok szurkolás, köszi érte mindenkinek, különösen Kobza Andrisnak, és a többi Zugflows kispajtásnak :) jó volt látni a csiguszokat is, nektek is köszi a szurkolást. Jó volt tudni, hogy Anschau Petra  mindig valahol a környéken fut, és előre szólt Csibisnak, hogy anya is mindjárt jön :) Köszi Lackó, hogy kijöttetek, sokat jelentett a Csibe ölelgetés és drukkolás. Sok csókkkk Ewilnek a közös körökért, a biztatásért, folyamatos tudósításért.
Kiegyensúlyozottan futni jó, jobb és eredményesebb. Most pedig indulhat a felkészülés a nyárra, reszkess Nagyatád, Szálka, Suhanj6 és a többiek :)

Négy évszak FM mánia 2013-2014

És a jól megérdemelt pihenés :)

Pátoszos levél a lakáshoz..

Kedves Lakás,

hát eljött ez a pillanat is. Véget ér 2007 decembere óta tartó kapcsolatunk. Ez barátok között is legalább 5 év. Sok mindent láttál ez idő alatt. Új élet született falaid között, és volt, aki elment. Jókedv és szomorúság. Nevetés és sírás. Néha a nyugalom szigete, néha csak idegeskedés. 

Ahogy te fejlődtél, szépültél, változtunk mi is a lakóid. Amikor szépítettünk, mi is épültünk. Ahogy kiürülsz, bennünk is véget ért valami. Valami, ami már sokkal korábban kezdődött. A változás valami újnak is a kezdete, elcsépelt, de igaz. A falaid között felnőttem, felelősséget vállaltam. Aggódtam, és boldog voltam, vártam és vártam, és végül döntöttem. De legalább döntöttem. A döntés hatalom. Irányítás, lehetőség.

Amikor kikerültek az első bútorok 5 év után, rossz volt látni téged. Megbomlott az egység. Már nem voltál ugyanaz. Mint a beteg, amikor csak nézed, és még nem látod, mi hiányzik, de valami nem stimmel. Most pedig teljesen kiüresedtél, szinte csak szellem táncot járnak benned az emlékek. Sok-sok emlék, szépek és keserűek, de mind-mind rólunk szól. Rólam és a többi lakóról. A barátokról, vendégekről, átjárókról, fontosakról és érdektelenekről, mindenkiről, aki itt hagyta a nyomát.

Még egy nap és végleg itt hagylak. Mindkettőnk számára új fejezet nyílik. Neked új lakóid, nekem új otthonom lesz. Új fejezet a könyvben, új lehetőség, új emlékek, új történetek.

Jó volt itt, jó volt veled. 

Ghost, avagy szellemjárás az Operett színházban

Tegnap este volt szerencsém megtekinteni az agyon hájpolt Ghost musicalt. Hát meg van róla a véleményem, és ezt most nem is rejtem béka alá.

Mielőtt előadom a negatív hullámom, szeretném kiemelni, hogy nagyon jó volt a társaság, élveztem minden pillanatát, még akkor is, amikor a telefon/ fb / net függőségem miatt is zrikáltak. Jó volt velük lenni (alatta), beszélgetni (közben), pezsgőt és bort inni (utána).  A kötelező  körök lefutása után akkor belekezdek.

A darab a filmre épül, ami szerintem egy aranyos, kedves, és főként romantikus darab. Patrick Swayze pedig személyes kedvencem, ahogy erről írtam már korábban. A filmben kb egy darab, sláger dal van, és ez így jó. Na most a színdarabban, és itt kezdődnek a gondok, is ez az egy dal van, ami igazán jó. Van még egy bulizós, kórus dal, ami elfogadhatónak mondható, de ezzel snitt. Az volt az érzésem, hogy muszájból írták a zenét, mégiscsak egy musicalt kellett összerakni. De hiányoztak a dallamok, amiket dúdolhatnánk hazafelé az utcán, az egység az egészből. Ezzel párhuzamosan sok volt a duma. Amivel alapvetően nincs semmi baj, ha olyan darabról van szó, de ez, szeretném újra kiemelni, egy MU-SI-CAL.

A színpadképben voltak érdekes megoldások. Jól nézett ki, ahogy Sam átsuhant a csukott ajtón. Trükkös volt a metró jelenet is, ahol fényekkel adták vissza a dübörgő kocsit, a rázkódásokat, de ha trükköket akarok látni, akkor megnézem valamelyik Hollywoodi filmet, ahol a számítógép mindent megold. Szerintem a színház maradjon meg színháznak, a maga klasszikus értelmében.

Két dolog volt, amin extrán kész voltam. Az egyik a Red Bull reklám. Könyörgöm ez nem a tv, tudom én, hogy a színháznak is meg kell élnie valamiből, de ez annyira gagyi és kiábrándító, amikor Oda Mae kér egy doboz energia italt, hogy tudjon jósolni.

A másik Szabó Dávid. Igen tudom, ő az üdvöske, az X-faktor fickó. Helyes, kétségtelen, de annál hatás vadászabb, mint, amikor a filmet hűen követve leönti az ingét, és gyorsan le is veszi, hogy Mollynak tetsszen, mindezt úgy, hogy 5 percen keresztül a közönség fele fordul, félmeztelenül, hogy a leghátsó sorokban is lássák az el kell ismerni dögösen kidolgozott kockás hasát.... Nincs jobb szó, gyenge és hatásvadász. Oké, oké, nagyon, szép, és erre nyilván bejön a tini lányok garmadája, de könyörgöm!!!!! Ez egy színház, a tehetséget ne keverjük a kondi teremmel.

A többi színész rendben volt, Vágó Bernadett és Dolhai Attila oké, Szulák Andrea pedig Szulák Andrea. Hozta, amit tőle elvárhatunk, vicces, ahogy azt megszoktuk. Na de aztán, aztán hálát adtam a szereposztásért. A másik "Sam" ugyanis az a Kerényi Miklós Máté, akitől már az Ördög ölő Józsiásban is borsózott a hátam. Szerény véleményem szerint őt ebbe szerepbe helyezni, egyszerűen Patrick Swayze emlékének a megcsúfolása. Brrrr..

Összefoglalva, én úgy gondolom ezt a darab nem sikerült valami fényesen és inkább a nem ajánlom kategóriába sorolom.

Néhány szóban - Nike FM_2013

Már majdnem egy hete, hogy lefutottam a második Nike félmaratonomat. Azt hiszem vízválasztó volt és örömmel jelenthetem, hogy pozitív irányban. Egy ideje már kifulladt a lelkesedésem a futás tekintetében, és 5-8 km-nél többre, vagy holmi gyorsításra, már ami a tempómat illeti nem is vágytam. Ezt leküzdendő elindultam terepre, ami határozottan megtetszett, valamint kijelentettem, hogy csak egyszer legyek túl szeptember 8-án, aztán ide nekem, kánaán. A felkészülést sem vittem túlzásba, habár elég rendszeresen futogattam rövidebb távokat, de a megnyugtató hétvégi hosszúak leredukálódtak kettő, azaz kettő darabra. Ebből egy 12 km-es egyedül, és egy majdnem 18 km, jó társaságban, de csapnivaló gyomor állapotban. Úgy voltam vele, ha már egyszer (kétszer) sikerült megcsináltam, most is sikerül, ha kell lésétalom, le van ejtve. Aztán elkezdtem fejben rendezni a dolgokat, és eldöntöttem, hogy ha folytatni akarom ezt a sportot, össze kell szednem magam. Míg tavaly a fókusz az volt, hogy megmutassam másoknak, na és persze magamnak is, hogy képes vagyok rá, idén mást kerestem. Végül pedig meg is találtam a célom, hogy idén magamért küzdjek. Eldöntöttem, hogy csak a magam tempójában fogok futni, a magam szükségleteihez fogok igazodni, azért fogom végigcsinálni, hogy én jól érezzem magam. És ezért is döntöttem úgy hogy idén egyik kedves csapatom mezét sem fogom felvenni, (habár annak, hogy ott vannak, és lelkesítenek, drukkolunk egymásnak elmaradhatatlanul fontos része volt a versenynek)  csak úgy a magamét, amiben ön-azonosnak érzem magam.
A rajtnál legnagyobb örömömre aztán "összefutottunk" Dórival, és együtt indultunk el. Ez jó döntésnek bizonyult, mert most is, mint korábbi közös futások alkalmával, sikerült megtalálnunk a közös tempót, ami mindkettőnknek feküdt. Később csatlakozott, hozzánk Imi is, így az egyik kedvenc párosom kedélyes társalgását hallgatva csak úgy átsuhantam az első 6 km-en.

Majd eljött a rettegett budai alsó rakpart, ahol tavaly megfájdult a fejem és komolyan elgondolkoztam róla, hogy én akkor és ott helyben feladom. Most ez nem történt meg. Itt és a verseny további szakaszain és el-el csodálkoztam magamba, hogy milyen könnyedén is megy most a dolog. Arra pedig csak utólag eszméltem rá, hogy tökéletesen kimaradt a máskor, kezdéskor,  oly jellemző, "Á, nem is kell ez nekem, hagyjuk inkább ezt a dolgot, és amúgy is fáj, szúr, nem esik jól..." A rakpart abszolválása után tehát, máris a pesti oldalon suhantunk. Itt úgy 10 km-nél éreztem, hogy egy kicsit nehéz, és már nagyon várom a frissítőt. 12-nél beütött a zselé v. a placebó, a Suhanj pom pom lányok biztatása és máris az Alkotmány utca magasságában találtam magamat. Ekkor jött a következő mumus, a nyugati felüljáró. Ezt a mumust végül úgy kilőttem, mint a walkind dead-ben a zombikat szokás, meg sem fordult a fejemben, hogy sétáljak - mint tavaly - sőt kicsit még gyorsítani is sikerült.

Ezután talán az utolsó 3 km következett, ahol szárnyakt kaptam. Azt még nem mondtam, hogy a beérés tekintetében és a motivációmat növelendő, biztosra akartam menni, így megkértem anyukámat és Skin-t, hogy hozzák ki Csibust is mert nagyon szeretnék vele befutni a célba. Innen tehát már leginkább csak az lebegett a szemem elől, hogy mindjárt vége az egésznek, szinte el sem fáradtam, és hamarosan bébivel kézen fogva fogunk száguldani. Habár nem ez volt a cél - de hiába tagadom jól esik a tudat is -, mégis, talán mindennek köszönhetően, az utolsó km-eim voltak a leggyorsabbak. Itt már Dóritól is elváltam és vigyorogva közeledtem. A Ligetben szerencsésen kiszúrtam az aprónépet is és könyörtelenül kikaptam anyukám kezéből. Na jó, az már nem ment, hogy végig az ölemben vigyem, meg mégiscsak nagyfiú, szóval saját lábán jött ő is. mondhatni szaladt, meglátszott hogy gyakorolta párszor a dolgot a 400-as pályán!!!
Hát így esett, hogy megesett, lefutottam életem első félmaratonját, ami jól esett, ami után még ment volna pár km, ha nem "kell" abbahagyni, és ahol a kisfiammal értem célba.

Vigyázz mit kívánsz...

Vigyázz mit kívánsz, mert a végén még valóra válik. Avagy 212 km tekerés a Balaton körül.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy péntek reggelen csúnyán összeszólalkoztunk egy asztal lábával. Gyanús volt a dolog, mert agresszorkodtak már a lábujjaim más kemény tárggyal is, de ennyire még nem fájt utána. Sebaj gondoltam, majd elmúlik, le is futottam kicsit bicegve, kicsit kacsázva, de sok jó élménnyel gazdagodva Szekszárd dombjait. Egy hét pihenőt tartottam, és jöhetett a Keszthelyi verseny. Na ott már igen-igen hisztis p**-ként sikerült abszolválnom a 10 km-emet, pure Giorgione :(
Mivel már több mint két hét telt el az ominózus vita óta és a kis lábujjam még mindig dupla méretet képviselt a másik lábimhoz képest, csak megnézettem egy hozzáértővel. Az ítélet csúnya törés, szigorúan tiltott a futás, találkozunk egy hónap múlva..
Mindez az UltraBalaton előtt egy héttel. BalCsiga csapat újra logisztikázta a helyemet, köszönet mindenkinek, aki elvállalta a kilométereimet, különösen a beugró Petrának.
Egy ideje, már kacérkodtam a gondolattal, hogy a napi 1-2 órás városi bringás kommandózásnál kicsit hosszabb távokat is jó lenne menni, pl megkerülni holmi tavakat,  hát jött az ötlet, az UB-n van tókerülés magánszámként, akkor gyerünk. Csöppet azért határozatlan voltam, mert szerdán, miután mindezt kitaláltam, csütörtök reggelre az lett, hogy inkább hagyom is ezt, mert túl sok a macera, ez egy jel, inkább visszaszerzem a gyerekem (nyaralásból) és vele leszek. Hát ezt a tervemet Giorgione és Andi lazán megfúrta, utóbbi ugyanis előbbi hatására benevezett a versenyre. Innen nem volt visszaút, viszont két nap hasmenés a parától, na az igen. Arról szerencsére már korábban lebeszéltek, hogy az én kis masszív, de határozottan városi bicajommal vágjak neki, így újra csak köszönet Timinek, aki rám merte bízni a treckingjét, és még táskát, és cuki lila, virágos kesztyűt is kölcsönzött nekem :)
Apró ugrás az időben és máris szombat reggelre ébredtünk. Őrület, rohanás, gyomrom összeugorva. 8.45 egyéni bicajosok indulnak. Az én csigáim elindítanak, és innentől magam vagyok. Egyedül, de mégsem. 10 km-nél üdvrivalgás, a csigák. Az első pont amikor majdnem bőgtem. Ez a bíztatás előre repített 30km-t egy pötty alatt. 40 környékén lehetett, hogy leszakadt az ég. Gyors átöltözés, kamásli felszerel, azóta is áldom érte Giorgione nevét!!! Esőkabát fel, ezért meg Andi érezhette a hálálkodásomat a távolból, arra sisak és száguldás. Igazándiból van annak egy diszkrét bája, amikor a napszemüvegeden kopog az eső, de ha leveszed nem látsz egy szót sem, se előre, se máshova.. Ritka szerencsés kézzel választottam biciklis nadrágot, az egyetlen volt, ami tiszta víz lett, de jó anyagának köszönhetően hamar meg is száradt. Azt meg már csak csendben jegyzem meg, a beépített ülés pelenkája kivehető, így pillanatok alatt futó nadrággá alakítható :D
Ezután nem sokkal beértem a Zugflows csapatokkal, és végig velük is haladtam. Többnyire én előre tekertem, pihentem úgy 15-20 percet, ők beértek engem, tovább mentek én pedig utánuk kerekeztem, alkalmasint kísértem a Főnököt. Nagyon jó volt időközben csapattársakkal, ismerősökkel találkozni, lassítani és pár szót váltani velük. 80 kili után elgondolkoztam, valóban végig akarom e én ezt csinálni, és ha kidőlnék, mihez és hova is kapja. Végszükségre el is mentettem egy telefonszámot, de valahol mélyen már itt is tudtam, hogy nem lesz rá szükségem.
E közben egyre csak gyűltek az ellenőrző pontoknál beszerzett pecsétek. Ezeken a pontokon mindig lejelentkeztem, ahol kellett, anyukámnak, aki otthonról izgult értem és szentségelt, valamint BAnditának, aki szuper sms-eket írt, és ha nem jelentkeztem időben, akkor utánam koppintott, hogy mi újság is vagyon velem. 100 után az volt bennem, hogy ha már a fele meg van, kizárt, hogy itt feladjam. Fáradt igazándiból nem is voltam, csak úgy, mit amikor az ember egész nap talpon van, de a lábam bírta, nehéz csak a dombokon felfelé volt. De ott nem általlottam és toltam a bicajt, a síkon nem volt probléma semmi. Na jó egyszer feldőltünk egy másik bringásal, aki szembejött, és csak így tudtuk elkerülni, hogy a közénk ékelődő, süket (nem hallod, hogy csengtek bazzzz***) gyalogost telibe üssük. De szerencsére sérülés mentesen megúsztam a találkozót. Valahol volt még egy nagyobb eső, de akkor már rutinosan kaptam fel a víz taszító kellékeket és ugyanilyen rutinosan fohászkodtam és lestem az eget a felhőkkel miután elállt az ár. A mélypontom 130 környékén kezdődött. Vélhetőleg itt kezdtem jobban fáradni. Bár korábban kaptam egy mentő szendvicset Krisztől, de a sok iso, meg energia szelet kikészítette a gyomromat, és csavarta, húzta vonta, ááá. Nem csak a gyomrommal, hanem a sötétedéssel is versenyt futottam. Ez volt a kettes számú félelmem, sötétben, egyedül tekerni. Világosban (igaz összefüggő eső függönyben) is sikerült eltévednem kicsit igaz szerencsére nem egyedül. Viszont ebből a kalandból a későbbiekben még fontos szerepet kapó ismerősökre is szert tettem. Siettem tehát, egyszer el is dőltem, mert az egyensúlyommal és a bicaj fél kézzel történő kormányzásával padkáról lecsúszva akadnak még gondjaim, de szerencsére ezt is megúsztam gond nélkül. Tehát zene be (idáig spóroltam a telefonom energiájával, értsd nulla facebook megtekintés!!!) és tekerés, de gyorsan. Ez idő alatt utáltam eléggé a dolgokat, és vélhetőleg káromkodtam is, még jó, hogy nem hallatszottam ki. 161-hez már sötétben értem, gondoltam itt letáborozok egy időre, bevárom a Zugflowsokat, és kísérem már innen őket, nem csak 180-tól, ami a terv volt. Itt viszont belefutottam két kedves fiatalemberbe, akik miután kicsodálkozták magukat, hogy egyedül indultam neki, na jó, ez kétségtelenül legyezgette a hiúságomat ;), megérdeklődték mik a további terveim és társaik. Azt éreztem, hogy társaságban még tudok menni tovább a nagyobb pihenőm előtt, megköszöntem a lehetőséget és csatlakoztam hozzájuk. Kaptam még sok kis szendvicset is Gábortól sé Zsolttól - Szegedről -, ami a panadollal együtt igazán jót tett meggyötört gyomromnak. Így hát az egyik legjobb, de nyilván nem a leggyorsabb szakaszomat tettem meg az urakkal. 185-nél a Suhanj frissítőpontnál könnyes búcsút vettem tőlük, megígérve, hogy nevüket aranyba foglalva fogom csak emlegetni. Itt vártam be Krisztiánt, aki a Zugflow csapat utolsó 30 km-ét húzta be, meg kicsit engem is, és remélem egy kicsit én is őt. Szépen, nyugodt tempóban poroszkáltunk, és így értük el a célt, ahol az egész csapat várta már őt. Én szépen, mögöttük, arcomon büszke vigyorral gurultam be, mert megcsináltam!!! Körbe tekertem a Balatont, 212 (+2-3 km, de azt már ki számolja ;) km-en keresztül kb 18-19 óra alatt. Gyönyörű érmet kaptam. Az egészet még fel sem fogtam, csak érzem, hogy fáj mindenem, de közben nagyon jó is, hogy sokan gondoltak rám közben és biztattak, és hittek bennem. És én is hittem magamban, és ez tényleg csak fejben dőlt el!!!

Sajttal, sonkával sült cipó

Az ötletet ehhez a cipóhoz az elmúlt hetekben a fészbúkon keringő kép adta, ahol egy már kisült cipót több irányból bevágtak, sajtot, sonkát tettek bele és úgy átpirították. Eredetileg én is ezt találtam ki csütörtöki reggelinek, de a boltban (szerencsére) nem volt már semmi cipónak való, amikor odaértem.
Így hát jött a szokásos este bedagasztom, reggel megsütöm módszer, ami a tökéletes reggeli alapja. Sajnos az illata és az íze a képernyőn keresztül nem tud átmenni, de ez valami isteni lett!

Hozzávalók
(itt pontos mennyiségeket adok meg, de a liszten kívül nem nagyon méregettem semmit, csak érzésre :)

250 g liszt
2-3 kanál zabpehely
1/2 zacskó élesztő
1,5 dl langyos víz
1kk cukor
2 ek oliva olaj
1 kk só

töltelék és kenni való
sajt (bármilyen, itthon trappista volt)
tarja, picit vastagabban szeletelve, mint a boltban
olvasztott vaj+bazsalikom+só

A kenyértészta hozzávalóit a kelesztőtálba öntöttem és kb 15 percig hagytam, hogy a gép kedvére dolgozzon. A tésztát ezután letakartam, Csibe pedig lefektette az ágyba, hosszas pihenőre ítélve őt.
Lefekvés előtt kitessékeltem  a tálat és tartalmát az ágyból, és átirányítottam a hűtőbe. Ide már nylonnal letakarva, jénaiban került.

 

Reggel kicsit átgyúrtam a tésztát, de még előtte jól befűtöttem a sütőbe. A cipót mindkét irányból bevágtam a tetején, tehát kis kockákat kell kapni, illetve az ezek között lévő árkokat. Na ezekbe dugdostam be a szeletekre vágott sajtot, sonkát tetszőleges sorban és mennyiségben. A tetejét a fűszeres vajjal megkentem és így toltam be a sütőbe. Kb 45 perc kellet, hogy megsüljön. Sülés alatt kb még kétszer kentem meg a tetejét a vajjal és amikor kivettem még akkor is egyszer.

Spenótos pite a bridge klubbnak

Történt egykoron, hogy elkövettem egy spenótos pitét. Amolyan sósat, nagyon spenótosat. Megkóstolta anyukám is. Lendületből reprodukálnom kellett, mert elvarázsolódott, mondhatni rajongóvá vált. Aztán jó ideig, értsd, kb egy éve nem is sütöttem ilyet, mert sütöttem más milyet. Mert imádom a pitéket, főleg a sósakat... meg az édeseket is. Közben anyukám nagy bridger lett. Na persze, ezt is kinek köszönheti???? Szóval lassan itt az ideje, hogy engem is megtanítson rá. Na de lényeg, hogy helyes kis társasággal játszanak minden héten, és ilyenkor mindig akad valami finom falat, amit a játékosok hoznak. Egy kis madárlátta süti, apró kóstoló az ebédből, meg hasonlók. Na most az én anyukám egy klasszikus konyhai zseni, de a sütést nem kedveli. Éppen ezért eldicsekedett, hogy bezzeg az ő pici lánya milyet tud. A feladat tehát kiadatott. Elkészült a spenótos pite, reloaded. Miután elkészült már nem voltam annyira lelkes, ugyanis isteni lett. Magamnak megtartottam egy szeletet, de igazság szerint, inkább ezt vittem volna a lányoknak. Még Csibus is eszegette, ami nagy szó, mivel igen finnyás egy ízlése van, kivéve a bölcsiben, mert ott a "Jóevő Gyerekként" emlegetik... Igen, tudom, sok a duma. Jöjjön a recept :)

A tészta: (a recept innen: egy falat Franciaország - TV Paprika receptkönyv)
200 g finom liszt
csipet só
150 g sótlan vaj, hűtve, fekockázva
1 tojás
A hozzávalókat sorrendben összegyúrjuk. Lényeg, hogy minél gyorsabban, ne melegedjen fel túlságosan a kezünktől a tészta. Golyót formázunk belőle, fóliába tekerjük (tipp: ezt érdemes előre oda készíteni, mert ragacsos kézzel macerás a fólia tépkedés) és minimum fél órára hűtőbe tesszük. Ezután kinyújtjuk és a pite formába simítjuk, de ha nincs kedvünk ezzel pepecselni, akkor vékony szeleteket vágunk a tésztából és amúgy rusztikusan belenyomkodjuk a tálba. Majd vakra sütjük, vagyis megszurkáljuk a tésztát villával, lefedjük egy darab sütőpapírral, azt pedig lesúlyozzuk (tipp) pl száraz babbal, v. lencsével. Nekem erre már egy bejáratott befőttesüvegnyi bab-lencse keverékem van, amit mindig újra tudok hasznosítani. Kb 10-15 percig 180 fokon sütjük.

A töltelék: 
Egy adag mirelit spenótot felolvasztunk (tipp: nekem a legjobban a lidlis, apró darabos jött be), néhány gerezd fokhagymát (ízlés függő) belenyomunk. 2 tojást felverünk, és tejszínnel elkeverünk, ezt a spenóthoz öntjük. Nem maradhat ki a reszelt szerecsendió sem.

A tésztára öntjük a tölteléket, megszórjuk reszelt sajttal, nekem ementáli volt itthon. 200 fokon rövid fél óra alatt készre sütjük.

A lányok nagyon örültek a vacsinak. Anyu félre akart tenni apunak egy szeletet kóstolóba. Apu sosem kóstolta meg ezt a pitét.

Lecsó party Anisz tiszteletére, avagy Kistücsök a házban

Kedves, és talán mondhatom egyik leglököttebb futótársunk úgy döntött szűk neki a hazai futópálya, így egészen Londonig szaladt, hogy kitágítsa a látókörét. Ennek örömére, mármint az utazáséra, és a közösségi megemlékezés céljából lecsóba folytottuk könnyeinket. Utóbbit nem is annyira bánatunkban tettük, mint inkább a röhögés okán, amit az okoz, hogy Anisz mesél és mesél, és mesél.
A lecsó mellé a legjobb, amit (t)ehetünk a tojás és kovászos uborka mellett a kenyér. Minekutána pedig nem is olyan régen egy különleges kenyér recepthez jutottam, így kigyúlt a fény az éjszakában, lásd a fejemben, és sebtiben meg is sütöttem e jeles alkalomra.
Pár szóban még a receptről. Néhány hete a balatonszemesi Kistücsök étteremben ebédeltünk. Minden nagyon szép volt, minden nagyon jó és finom, de a "welcome falatka" mellé kapott tökmagos kenyér számomra mindent vitt. Csodálattal kevert érzéseimet megosztottam a pincérünkkel is, valamint felvetettem neki, nem kérdezné e meg a kedves, mélyen becsült séf urat, nem e adná meg nekem, tiszta véletlenségből eme isteni kenyér receptjét. Nem is gondoltam komolyan, mert a konyha titkokat nem szokás elárulni a nagyvilágban, mégis mire kettőt pislogtam, térült fordult a mi kedves kis pincellérünk és egy fecnivel tért vissza, amin a lentebb következő csoda receptet olvashattam. Az eredeti 3 kiló lisztből készült, én ezt 1 kilóra csökkentettem és mondhatom isteni lett. Más is ezt mondta. Aki kóstolta.

Tökmagos kenyér

70 dkg BL80-as liszt
30 dkg rozsliszt
65 g puha vaj
3 ml tökmag olaj (isteni anyag)
1-2 ek só
1 kk cukor
4 dl víz
1 dl tej
1 kocka élesztő
15 dkg tökmag

Az összes hozzávalót a dagasztó gép kb negyedóra alatt jól összegyúrja, erős kezű háziasszonyok maguk is nekivághatnak ennek a műveletnek. A tésztát minimum egy órát pihentetjük, de tapasztalataim szerint minél tovább annál jobb. Ezután átgyúrjuk a tésztát, formára illesztjük, én most egy nagyobb és két kisebb cipót formáztam. A tetejét bevagdostam, és még fél órát pihentettem. A sütőt előmelegítettem max hőfokon, utána kicsit lejjebb vettem 180-200 fok környékére, és kb fél óra alatt készre sütöttem. Jó étvágyat hozzá!

Anisz sok sikert Londonban!!!!

Félezer km Magyarországon...

Igyekszem bemelegíteni az ujjaimat, az agytekervényeimet, régen írtam már ide. De a bemelegítés legalább egy jó párhuzam, hiszen nem meglepő módon a futásról lesz szó, az pedig minden esetben bemelegítéssel kezdődik és zárul le. Ez teszi keretessé a mozgást, mint az írást a bevezetés és a befejezés. A bemelegítésről még annyit,h. futás előtt, ha lusta az ember, úgy általánosságban, nem én (!!!) akkor a laza kocogásra is ráfoghatja, meg az egész napos mászkálásra. Ezért is jobb délután/este futni (nekem legalábbis). Másrészt, a versenyeken, amikor egy őrült aerobic tanár elkezd bemelegíteni, felpörgetni, akkor mindig azon izgulok, hogy már előre lefáraszt, ezek után hogy fogom bírni a futást utána??? Itt szeretném még megemlíteni, hogy NEM ÉR direkt, mindig hátulról fotózni azt, aki éppen nyújt!!!
A sok mellébeszélést átugorva, ahogy már a címben is jeleztem, múlt héten átléptem, mit átléptem, átfutottam az idei félezredik megtett kilométerembe, egész pontosan 516-nál tartok, ami a magam nemében igazán szép teljesítmény. Úgy gondolom alig több mint egy év futó "karrier" alatt rengeteg minden történt velem, és rengeteg jó élményt kaptam ez idő során. Egyrészt újra elégedett vagyok a testemmel, sőt néha úgy vagyok vele, az eddigi talán legjobb formámat hozom. Másrészt segít átevezni a nehézségeken, mert habár sok minden történik velem mostanában, ami nem esik jól, amit nem terveztem az életpályámba, a futás legalább egy magasan pozitív élmény, ahol sikeresnek érezhetem magam.Itt határozottan túl szárnyalom a korábbi képességeimet. De ami talán még ennél is fontosabb, hogy a futás révén kaptam néhány fontos embert, akik mellém álltak, és tartják velem az iramot, ha kell lassabban, ha kell gyorsabban, a futó pályán és azon kívül is.

Az sem nagyzolás lassan, hogy nem csak Budapestet emlegetem, hanem rögtön az egész országot, hiszen egyre több helyen jártam már, ahol mindenképpen ki kellet próbálnom, hogy esik a lábamnak az aszfalt. Így sikerült bemutatnom a cipőmnek, Debrecent, Keszthelyt, Balatonföldvárt, Dunakeszit, Veresegyházát, nemsokára pedig következik Tata és Szigetmonostor is. Hamarosan pedig külföldre is magammal viszem a legfontosabb alapfelszerelést, aminek már egy ideje bérelt helye van a bőröndömben, és akkor reszkess Olasz riviéra. Csak azt sajnálom, hogy tavaly, amikor Svédországban, és Madeirán jártam, ellinkeskedtem még a dolgot ;)
Azt már csak csöndben jegyzem meg, ha nem lenne körülöttem a futócsapat, akkor biztos nem neveztem volna be életem jelenleg legnagyobb megmérettetésére, már ami a sportot illeti, a szeptemberi félmaratonra. Addig egész pontosan 40 nap, 6 óra, 51 perc van hátra és nekem fogalmam sincs róla, hogy fogok annyit futni...De ez mindegy is, ahogy az is, hogy eddig még csak kb egy 3/4 fm-et futottam, mert tudom, hogy akarom, és ha sétálva is de végig megyek rajta. Mert mint tudjuk fejben dől el :)

Férfi agy - női agy

A kettő között állítólag vannak különbségek... Van, aki már hallott olyan kutatásokról, ami hitelt érdemlően bizonyítja a dolgot. Néhányak úgy is gondolják, hogy ezt minden naiv tudós, lásd a "mindennapi ember", tudja, és ez nem is kérdés. Én nem is olyan régen egy férfi és nő között elhangzott dialógus során tapasztaltam meg.
A helyszín a bőrgyógyászat. Szereplők: a főorvosnő (kb 45 lehetett), egy megfigyelő orvos ( férfi, szinén 40-es), én (nő, egyre több...). A helyzet szerint dokinéni épp ellátni készül az ujjamat, az eljárás szerint cseppfolyós nitrogénnel fagyasztja az ujjamon  szemölcsöt, úgy könnyebb lesz majd kiszedni... na de nem is a szaftos részleteken van most a hangsúly, tehát a párbeszéd:
- Csináltál már ilyet? - dokinéni
- Még nem. -doki
- Előtte érdemes kipróbálni, milyen érzés, csak, hogy tudd. Nem túl kellemes. - dn.
- Á, nem köszi. - d.
- Én kipróbáltam, csak, hogy tudjam, mit éreznek a betegek. - dn.
- Önnek milyen érzés? - hozzám fordulva - Tényleg kellemetlen? - d.

No comment.

Megfutott Mumus

Eredeti megjelenés itt: 

http://dkteam.blog.hu/2012/03/01/megfutott_mumus_yt_beszamolo

Yours Truly beszámoló

Karácsonyi ajándékként magamtól magamnak beneveztem a Vivcitta 12 km-es távjára, hasonló motivációból, mint amiből anno a drágábbik futócipőmet megvettem. Nevezett az első darabom fajtájából, és a különleges esemény idején nulla, azaz nulla km-t futottam önszántamból. De az elhatározás adott volt, ár-érték arányban, valamint az időhasznosítás szempontjából is a futás tűnt a leghatékonyabb sportnak, ami akkoriban szóba jöhetett. Ha már cipőt vettem, nem ötezer forintért, akkor rosszul éreztem volna magam, hogy nem használom ki, így elindultam. Meglepő módon egész jól ment a dolog, nyáron már elmentem az első jótékony 5 km-es futásomra (eredmény: futottak még kategória ;). Visszatérve a kezdő gondolathoz, hasonló Mumusként telepedett a vállamra a 12km, hiszen akkor még a 7-10km volt a maximumom. Persze, minden közös futáson bátorítottak, hogy ha ennyi már sikerült, akkor a maradék 2-4 km-rel sem lesz gond, és el is hittem nekik, de Mumus azért csak gyúrta-gyúrta a lelkem serényen. Persze nem véletlenül hívtam Őt segítségül, a kihívás nagyobb teljesítményre serkent, bla-bla-bla, de igaz. Elvben több edzéstervet is kidolgoztam magamban, heti tervrajzot készítettem, napokat osztottam szoroztam, majd minden maradt a régiben, futottam, amikor tudtam, amennyit tudtam. Közben kitűztem célul a gyorsulást, ami legalább kéthetente eszembe is jut, ilyenkor futok 6*30 mp sebeset lobbal és roppant büszke vagyok magamra. Utána pedig rendre megnyugtatom azzal, hogy majd csak sikerülni fog valahogy, ha más nem otthon maradok. Szerencsére a hozzám hasonló lányok kitalálták, hogy fussuk le a távot, mert ők sem biztosak eléggé magukban. Ez egy kicsit megnyugtatott, mert bár a Mumusom ezzel megduplázódott őszintén reméltem, hogy a lányok csak nem fognak majd elhagyni, hogy dugámba dőljek. És feladatom is van, kakaóscsigát ígértem a befutóknak. A jó ügy érdekében ott kell lenni.

Aztán jött az YT a Hajógyári Szigeten. A már magasztalt hölgyek bejelentették, hogy hasonló sebességet terveznek, mint én, így le is csaptam a társaságukra; rögtön, ahogy patak parti társaságommal megérkeztem a bemelegítés végére. A megpakolt asztalra betáraztam a banán és szőlőcukor muníció következő adagját. Utána eljátszottam, hogy bemelegítek, majd lázasan keresni kezdtem a DK lányokat. A közös indulást követő körbe forgolódásom végül sikerrel járt, mindenki megkerült és még a DK fotóról sem maradtam le, majd immár együtt indultunk. Terveim között szerepelt 2-3 kör laza kocogás. A lazaság maradt, viszont különleges futótársat is kaptam magam mellé - utólag egyszerűen csak A Mesternek becéztük -, és harmadik kör felénél már azon filozofáltam, hogy talán még egy negyedik is beleférhetne az életembe. A Mester egy : „Ezt természetesnek vettem.” kijelentéssel nyugtázta, és átlendített az egyes számú holtpontomon. Közben folyamatos visszajelzést adott róla, hogy éppen hány km-nél, milyen sebességgel tartunk, beszámolt a pulzusáról, és még arra is volt ideje, hogy az edzéstervét leellenőrizze, minden a legnagyobb rendben halad. Nagyon jó érzés volt megfutni a tervezettet. 

A pszichológus különítmény :)

A negyedik körben megbeszéltük, hogy itt már nem adhatom fel, innen csak egy ugrás a 12 km, úgyhogy hajrá, ezt már megcsináljuk. Ezek után félelmet nem ismerve léptem be az ötödik körömbe, amikor újabb holtpontot éltem át. Ezt viszont elütöttem annyival, hogy most már Mumus úgyis huss, így akár mélypontom is lehet, végigfutom, ha leszakad az ég akkor is.  Végül 14,07-el zártam a napot. Ismét ellazáztam a nyújtást, ami a látszattal ellentétben nem jellemző rám, majd mindenkinek megköszönve a közösséget haza indultunk. Séta közben különlegesen ruganyosnak éreztem a lépteimet, és miközben zenét hallgattam még titkon tánclépéseket is tettem. 

Pirított hagymás vekni

Mint már írtam mostanában aranykorát éli nálunk a kelt tészta sütés. Ennek jegyében készült ez a pirított hagymás vekni. A képen csak az látszik, hogy szép, legalábbis szerény véleményem szerint, de az a valóság, hogy nagyon finom is. A héja ropogós, a belseje pedig szuper könnyű, csöppet édeskés, amit a mézzel pirított hagymának köszönhet. Ettől nem kell megijedni, épp csak az ízesítés kedvéért került bele. Ami még a titok részhez tartozik (habár nem is olyan nagy titok) a krumplipüré, ettől lesz könnyű a megsült tészta. Imádom. Az pedig, hogy jól sikerült, mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy KedvesM  megkért rá, hogy ma újra süssem meg. Így nem kell anyósoméknak sem bolti kenyeret vacsorázniuk, helyette csemegézhetnek ebből.
A recept alapja Limarától jött, (nem meglepő módon :) http://limarapeksege.blogspot.com/2010/09/fuszeres-piritotthagymas-bagett.html. Egy picit alakítottam rajta, és fele mennyiséget használtam, mert nekünk az is bőven elég.

Hozzávalók

• 25 dkg BL 80 liszt
• 2 tk. só
• 1,5 ek. krumplipüré
• 2 kk ecet
• 15 dkg öregtészta
• 1 tk. cukor
• 1,6 dl víz
• 0,5 dkg élesztő

A pirított hagymához:

• 2 közepes fej hagyma
• 1-1 ek. friss rozmaring, 
• 3 dkg vaj
• 1 tk. méz
  
  
  Először a hagymát pirítom le, amihez akkor adom hozzá a rozmaringot, mézet, amikor már elkezdett pirulni. Amíg egy kicsit hűl a hagyma, összeállítom a tésztát. Szépen sorban teszem a hozzávalókat a tálba, majd az okos kis gépem mindezt jól összekeveri. Először lassabb fokozaton  keverem, majd ha nagyjából összeállt a tészta, kiveszek egy darabot a következő adag öregtésztához, majd mehet bele a pirított hagyma. Ezzel már gyorsabb fokozaton dagasztom még pár percig. Majd mehet aludni az ágyba. Ez kifejezetten Csibe baba feladata, aki nagyon ügyesen be tudja takargatni a tésztát :). Elég lehet neki egy rövid órácska is, de akár egész éjszakára is hagyhatjuk. Minél tovább kel a tészta, annál finomabb lesz. Ébredés után, laza kis veknit formázok belőle, ezt nem is kel túl sokat gyúrogatni és a formába teszem, amiben majd sülni fog.  Mivel nem akartam, hogy oldalra túlságosan kikeljen a tészta mellé két papír gurigát tettem, előzőleg folpackkal betekerve, bár a gyümölcskenyér forma is jó ötlet lehet ;). Kb 30 perc kelesztés után a tetejét bevagdostam, majd a tetejére fedőt borítottam. Jénait, hogy felfele legyen helye még nőni. Valamint egy kis vizet spricceltem a jénaiba, mert a gőz is jót tesz a kenyérkének. Előmelegített sütőben 230 fokon kb 30 perc kellett neki. A végén még kapott pár percet fedő nélkül is, hogy szépen piruljon. Rácson hűtöttem ki. 
  
  
  Jó étvágyat!
  
  
  
  
  

Könyv kalács

Az én kis Csibém a héten beteg volt :( Torok gyuszi. Igazándiból már kb. két hete nem sikerül véget vetni a genya kis baciknak. És nem elég, hogy mindez egy alig két évessel történik, aki így már alapállapotból esendőbb, dehát ő egy Férfi... És egy Férfi, ha beteg, akkor szenved. Az én kis szenvedő csillagom, pedig láztól piros, átható szemekkel azt rebegte nekem, hogy:  "Kalács, anya kalács." A feladat tehát adott, pár hete sütöttem egy isteni, új kalácsot, erre vágyott, én pedig csak az időzítéssel bajlódtam. Talán már említettem, hogy az időszervezéssel akadnak gondjaim. A lényeg, hogy eljött a megfelelő alkalom, én megsütöttem a kalácsot, a kisfiam, és a család azon része pedig, amelyik evett belőle boldog volt.
A recept Max-tól származik: http://maxkonyhaja.blogspot.com/2012/01/fahejas-gyomberes-konyv-kenyer.html A leírás igazán pontos, és működik, semmit sem kellett változtatnom rajta. Egyedül a sütési idő hiányzott. Nekem a 180 fokon kb 30-45 perc működött, de ezt sütője is válogatja.
Benedek segített lefektetni a tésztát, együtt betakargattuk, hogy jó melegen legyen, amíg felkel. Utána együtt csapkodtuk, kenegettük, amiért még Bogyó és Babócát is hajlandó volt feledni kicsit. Íme a képes beszámoló.

Ébredezve

Nyugalom, nem arról fogok írni, hogy épp most keltem és milyen jó volt úgy ébredni, hogy hasamra süt a nap... Habár megtehetném, ha miután haza jöttem, visszafeküdtem volna és ezt követően írom meg ezt a bejegyzést. De ma annak ellenére nem fogok így tenni, hogy hajnal éjfélig önként és önélményként alkottam, majd miután lefeküdtem, Csibus egy óra elteltével kétszer is tartott nekem tíz perces triádát, hogy miért is lenne jobb megoldás, ha ő aludna a mi ágyunkban, nem pedig a sajátjában....
Az előző mondatban azért már pedzegettem, miről is fogok ma írni, mégpedig arról, hogy újra van egy kis időm, és ezzel a lendülettel beleugrottam a kreativitás világába. Mondhatni önkiteljesítek, ami számomra azt jelenti, hogy új dolgokat sütök, kézműveskedem és van időm blogot írni. Ez utóbbit szeretném kicsit sűrűbben is megtenni, mint az elmúlt egy-két év során, felváltva persze a Csibe bloggal.
Ami a sütést illeti, rákaptam a kelt tésztákra, így a múlt heti zsömlét követte a pénteki perec és a tegnapi rozsos bagett. Bár mindegyik határozottan jól sikerült, kiemelkedik közülük a perec, ami valami isteni lett, és úgy érzem sűrűn meg fogom ismételni. Még én magam sem találtam benne javítani valót!!! A receptek innen származnak: http://limarapeksege.blogspot.com/ ajánlom figyelembe. Ez eddig azért nem is olyan érdekes, ami miatt számomra mégis fontossá vált, azonkívül, hogy mi remek jókat ettünk,  az az, hogy kedvenc Csuti nagyanyám megjegezte, hogy az ő nagypapája, úgyis mint Hacker Vilmos, pék volt, és biztos tőle örököltem az affinitásomat a sütés iránt. Mindamellett, Vilmos lánya, aki egyben a Csuti édesanyja is volt, született Hacker Szidónia, az ausztriai Lackenbachból, édesapja kedvenc és komoly lánya szintén tanult, majd levizsgázott a papa mellett, mint szabad pék inas. Mindezt pedig már Sopronban tették, ahova a papa házasságkötése után költözött. Az országváltás oka a családi nézeteltérés, miszerint miért is vesz el, egy jó módú, pék családból származó fiú, egy olyan lányt, mint Betti nagymama, aki habár gyönyörű volt, mégis egy szegény, 13 gyermkes szegény család sarja. Hiába, ilyen ez a szerelem. Csutihoz visszatérve, ő is anyai ágon örökölhette, hogy isteni sütiket sütött. Mostanában már ritkán süt, ha mégis azt is inkább csak más sütőjében, mert a sajátja inkább csak éget. Persze az is remekül működik, ha irányít, mármint a Csuti, a sütést, így két legyet egy csapásra, mert miközben elkészül a süti, meg is tanulom. Az egész ügyből a lényeg, hogy ennek "ürügyén" újra elővettem a családfa rajzomat, amit nagyon szeretek újra és újra átbogarászni. Szeretném heted íziglen visszakeresni a családtagokat. Azt mondják a különböző sorsok, történetek hét generáción keresztül ismétlődhetnek egy családban. Amit én tudok az négy generáció, így még lesz egy kis munkám a dologgal.

Ahogy fentebb már említettem, a sütés mellett a másik kedvenc a kézműveskedés. Újra nekiláttam hát, így célt adva tanulás után felszabadult időmnek, a karácsonykor befejezetlenül maradt díszeknek ;), mert karácsony lesz jövőre is. Ennek az eredményéről, majd külön postban fogok beszámolni. Most egy képet mutatok a tegnap elkészült nyaklánc fejpánt párosításomról. A kép elég slendrián lett, de ha valakit érdekel, szívesen küldök róla jobban sikerültet is a későbbiekben.  Az alapja két már kinyúlt, megunt pulcsim, akik így nyertek életüknek új értelmet. A rózsaszín pulcsit egyszerűen felkarikáztam, ami annyira nem is volt egyszerű, mert az ollóm, mióta nem csak szabás varrásra használjuk, hanem konyhai segédeszközként, eléggé eléletlenedett. Utána a kék felsőnek is felszabdaltam az egyik úját csíkokra. A kékekből 3x3-at összefontam, ezekkel fogtam össze a nyakláncot és egyszerűen magamra aggattam. A hajpánthoz két kék és egy rózsaszín csíkot összefontam, a végét össze varrtam és még egy kis kék anyaggal beborítottam, csak hogy még profibbnak tűnjön ;) A profizmust amúgy mellőzöm, mert a rózsaszín anyag kicsit foszlós, és bár attól nem tartok, hogy egyszer csak elmúlik a sálam, de azért helyes kis rózsaszín bolyhokat eregetek a környezetembe..... A nagyok ez ellen mit tesznek???

Szilveszteri és újévi szokások és hagyományok

A szilveszteri szokások kapuját a már tíz éve  megszokott társasággal közös bulizással nyitottuk meg. A másik immár hagyománynak tekinthető része a közös összejövetelnek az éjféli lencse, ami most is nagyon finomra sikerült. Éjjel nem voltam nagy lendületben, ami az evést illeti, úgyhogy ma igyekeztem behozni a dolgot és megadni a babonáknak, ami jár, jó sok lencsével. Ha csak ezen múlik a jó anyagi körülményünk, én megtettem a magamét.
Az újév első napjának is fontos hagyományai vannak, úgymint a Macskafogó megtekintése.Ezt korábban én szinkronizáltam másnaposan KedvesM-nek. Magyarról- magyarra.  Idén a stafétát - felhívva rá a figyelmet, hogy ő nem másnapos!!! - átvette tőlem Csibus, aki miután beleunt a Vukba, rákattant a Fogóra. Így naponta akár háromszor is megnézné. Én persze szuper szigorú (haha, ezen magam is nevetek) igyekszem korlátozni ezt, egy alalmakra, több kevesebb sierrel. Mindenesetre most épp figyeljük Grabovszkit, aki épp beszállt kis piros kocsijába.
Íme is egy kép, a közös bambulásról, szigorúan pizsamában, tréningben :)
Részemről a január elsejei kötelező a Sex és New York aktuális részének megtekintése, amibe bele is kezdtem, habár volt egy kis vitánk róla Benedekkel, de mire meggyőztem, a lejátszó kiakadt...
Ezt most nem tudom mire véljem. Bár sejtem KedvesM pontosan meg tudná magyarázni ezt a természet fölötti jelenséget....

Utóbb említett még tegnap benyújtotta igényét, miszerint számára nem évkezdet az újév Gyűlölet nélkül, így estére még ezt is beterveztük.



Záró akkordként pedig kihagyhatatlan a pizzázás, így ha nem a tévé előtt fogunk, igen elítélhető módon, bambulni, akkor enni fogunk. Mindez egy nagy közös családi pizzázásban fog kiteljesedni.

A hagyományok fontosak.

123 km

Egész pontosan 123, 59 km-t futottam le eddig, amióta 7 hónapja belekezdtem. Egy gyakorlott futónak ez talán nem tűnik nagydolognak, de nekem, aki világ életemben utáltam a sportnak ezt a formáját bizony nagy szó. Az egész úgy indult, hogy gyerek és GYED mellett el kellett gondolkoznom, milyen mozgás forma férne bele az életünkbe. Ár érték és idő arányban a választásom, bármennyire is ódzkodtam tőle, végül is a futásra esett. Ennek rejtelmeibe Ági barátnőm vezetett be, azzal, hogy elég egy megfelelő cipő, és már indulhatok is. Miután pedig beruháztam egy huszonötezer forintos cipőbe, már én éreztem volna rosszul magam, ha a szögre akasztom. Úgyhogy lefutotta és sétálta velem az első sziget körömet, majd még néhány közös alkalom után az utamra engedett. Azóta itt a Rákos patak parton galoppozom. Eleinte 3-4, majd 5 km-re emelve a távokat. Kisebb nyaraló szünet után újult erővel vágtam bele a vágtázásba. Eddig a legjobb időszakom az volt, amikor a két pasimmal, a kisebbikkel és a nagyobbikkal, hétfőnként kibicajoztunk a Ligetbe és míg ők játszótereztek, én liget köröket tettem meg. Ennek a jó időszaknak – egyszer még Csányi Sándort is láttam ott futni (nem a bank igazgatót J) -  a korai sötétedés és a lehűlés sajnos betett, de sebaj, lesz jövőre is. 

Az 5 km-eket eleinte nem emeltem, feltételezve, annál többet nem is bírnék. Aztán elkezdtem olvasgatni a különböző fórumokon. Kiderült, hogy itt a patak parton nem csak real time nagy a futó élet, de a facebook-on is saját csoportjuk van. Miután lelkes külsősök – Dagadt Köcsög és ez nem sértés!!! (aki nem ismeri olvasson utána) - segítségével szerveződött egy közös futás, az is kiderült, hogy 9 km-t is le tudok futni. Ez igazán nagy motivációt jelentett, így azóta az adagomat is megemeltem 5-7 km-re. És mivel az is kiderült, hogy ez a táv majdnem a fele a fél maratonnak új terveim is születtek.... 

Néhány dologra rájöttem még, amióta neki indultam. Persze, mindenki másképp csinálja, ezek az én észrevételeim. Zene nélkül nem megy. Ha pedig zene, akkor az legyen elég pörgős, ami segít tovább lendülni. De túl pörgős se legyen, mert, ha túl nagy a sebesség, hamarabb elfáradok, és rövidebb ideig bírom. Ami eddig a legjobban bejött, a Berlin Calling film zenéje,és a Faithless Dance c. albuma. Ha pedig nem zene, remek ötletként kaptam, Kossuth rádió (vagy hangos könyv). A lényeg nálam az, hogy legyen, ami eltereli a figyelmemet a futásról, mert különben azon agyalok, hogy, hú de elfáradtam, hú de nincs is már kedvem a dologhoz, hú de gyerünk haza. Ez utóbbira, illetve a megfelelő táv lefutására remek módszer, kicsit tovább futni félidőig, mert akárhonnan is fordulok vissza, haza kell érni. Annak meg semmi értelme, hogy hamarabb megálljak és sétáljak, mert akkor ennyi erővel már futhatnék is. Megállni futás közben amúgy sem szeretek, mert az első nagy élményem ebben a sportban az volt, amikor a magam által kijelölt távot le tudtam futni megállás nélkül. Az ilyen apró dolgok adják a következő nagy lökést a folytatáshoz. 

Ami a gyorsaságot illeti, lassú vagyok. Ez eleinte így is lett betervezve, mert a sporttal a célom a mozgás mellett, nem csak a jó kondi, de a megfelelő formában tartás és/vagy annak elérése is volt. Mostanában inkább már az jár a fejemben, hogy nem rossz dolog ez a 7-7feles sebesség km-enként, de mégiscsak lehetne iciri-picirit húzni ezen, mondjuk úgy egy laza hatosra lemenni. 

Végül pedig most, hogy ezt a szép kerek számot, mint a 123,59, elértem, Linda ötletét a magamévá téve, meg is ajándékozom magam. Mert én megérdemlem. Novemberben megveszem a cipőm utáni első hivatalos futó ruházatot, egy technikai felsőt, ami majd a téli nagy hidegben szuperül elvezeti az izzadságot. Mert természetesen hóban-fagyban hidegben is neki indulok majd. Még a holnap reggelt is meg fogom próbálni. Pedig én nem vagyok éppen a reggelek embere. KedvesM szerint viszont reggel igazán energikus csak az ember, szóval egy próbát megér. Végül is a nap velem szemben fog felkelni, az mégiscsak klassz dolog. Úgyhogy indulok, persze csak ha nem fog esni az eső!!!! Esőben maradok itthon. És persze csak ha Benedek is úgy akarja, aki az én személyes felettesem, és nem ordítja végig az éjszakát… Remélem, hogy ilyen békés lesz majd: