egyszer hopp az élet....

Ma reggel egy gyermekkori barátom ébresztett, akivel már több éve nem beszéltem. Nem vesztünk össze, nem történt semmi, csak úgy elmaradoztunk egymás mellől. Először akkor, amikor KedvesM és Me szorosabbra fűztük a szálainkat, utána pedig akkor, amikor ő és hites kedvese szorosabbra, majd házasságra fűzték szálaikat. Itt jegyezném meg, hogy soha, semmilyen szerelmi száll nem ébredt kettőnk között, annak ellenére, hogy mint Karinthy én sem hiszek férfi és nő közötti barátságban, itt mégis erről volt szó. Gyerekkori ismerősök voltunk, pontosabban vagyunk. És reggel 9kor ez a fiú keltett szendergésemből. A korai időpont megbocsátható, végül is már nem az igazak álmát aludtam, hanem a lustálkodókét, és amúgy is én hagytam bekapcsolva a telefont. Szóval eltelt írd, és mond, legyen 3 év, amióta nem beszéltünk és Muhi felhívott. Még most sem tudom igazándiból, hogy miért. Meglepett, főleg reggeli kómásan. Elmesélte, hogy egy ideje vidéken laknak, de mindenféle munkaügyi okokból most visszaköltöznek Pestre. Régen tőlünk kb 5 percre laktak, tehát igazán mondhatjuk, hogy tősgyökeres belvárosi srác volt, mint ahogy én is ide datálom a gyökereimet. Sokszor irigykedtem rá, pontosabban az anyagi lehetőségeikre. Az apukája műkereskedő volt, nagyon ügyesen, jól csinálta. Emberileg nem az én világom, de anyuékat nagyon kedvelte, sőt Klárit is nagyon kedvelte (legalábbis szerette volna nagyon, nagyon kedvelni :) Én pedig Muhi anyukájának a vajkrémes, szalámis, uborkás szendvicsét kedveltem nagyon. Ez akkor történt, már hogy többször is ez volt a suli uzsim, amikor megszületett kisöcsém és anyu még lábadozott. Akkor is sokat segítettek. Muhival igazán dinamikus volt a kapcsolatunk. Hol gyűlöltük egymást, hol nem. Nem tudom miért alakult így... Jártunk közös általánosba is. Jellemzően imádtam őt, míg be nem tette a lábát az osztályba, utána beindítottam az offenzívát ellene. Nah ja, gyerekek. Utána cseperegtünk, illetve cseperedtünk, mert az előbbi az eső, ami az ablakon kívül rekedt, külön oskolába jártunk és a kapcsolatunk ismét normalizálódott. A közös találkozások, szülőké, mién egyre ritkultak. Az utolsó, legborzasztóbb hír, Muhi apukájának betegsége volt. Agydaganat. Pár hónap alatt ment el, az amúgy nekem mindig bikaerősnek, és igazi dúvad típusnak látott ember. Mindez épp akkor, amikor Muhi és párja összeházasodtak. A nagynapon még ott volt, de mindezt egy betegség árnyékában végig élni.... Hárman maradtak. A fiatal pár, és a még mindig fiatal anyós. Először közösen vettek házat, összeköltöztek. Hiba volt. A menny és az anya kb egy éve nem beszélnek. Régi barátom teljes mellszélességgel kiáll a kedvese mellet, és azt hiszem ez így korrekt. Ezzel a kedves mame, a jiddishe, nem ért egyet, de nem tudjuk a részleteket, fölösleges is lenne pálcát törni bármelyikük fölött. Ami viszont fontos, hogy ő teljesen lesújtónak találta a híreket. Én inkább a folyamatot tartom elkeserítőnek. Azt a tényt, hogy mi lesz egy család sorsa. Elindultak felülről, sokáig éltek kívülről látva klasszul, és utána a mozgató rugó kiesett a képből és mintha az egész család élete megtört volna. Azt érzem, hogy míg mi, a családom és a családom talán vágytunk volna sok mindenre, ami nekik volt, szépen együtt maradtunk, addig ők széthullottak atomjaira. Ha már valami szörnyű, azt hallani, hogy Muhi anyukája adogatja el a régiségeiket, áron alul. Széthullik a verítékkel felépített birodalom. A családról azt szoktuk mondani, egy rendszer, amit ha valamilyen esemény megborít, igyekszik visszaállítani az egyensúlyát. Ebben a rendszerben úgy látom nem sikerült újra felállítani az egyensúlyt és rendszer szétesett. De talán születik majd belőle egy új.  Az ember is ilyen rendszerként működik, de erről majd a következő bejegyzésben. Azt viszont még mindig nem tudom, hogy Muhi tulajdonképpen miért is hívott.

Az élet közben megy tovább.

Úgy látszik, most ilyen élet időszakom van. Nem gondolnám, hogy akár próbaként is vállalkoznék az élet nagy kérdéseinek megfejtésére, de természetesen gondolkozom rajtuk. Olykor úgy tűnik megfejtettem belőle valamit, de ez mindig csak rólam szól. Az élet nagy kérdései pont azért megfejthetetlenek, mert mindenkinek másról szól. Na igen, azért ez oltári nagy, spanyol igazság. Büszke is vagyok magamra. Oké, ez az írás, nem azért jött létre, hogy saját magamat fényezzem, hanem azért, hogy az élet egy számomra furcsa tulajdonságáról írjak.

Amikor kicsi voltam, úgy tíz környékén, nem tudtam elképzelni, amikor én nem vagyok ott valakivel, nevezetten bármelyik ismerősömmel, akkor is zajlik az ő élete. Nem tudom ez érthető - e. Olyasmi képzetem volt, hogy az élet csak abban a térben zajlik, ahol éppen én részt veszek, a többi meg megáll, és van, de nem folyik. A dinamizmus tehát engem vesz körül. Jó időbe telt, míg rájöttem, hogy ennél azért bonyolultabb a dolog. A világ nem olyan egocentrikus, mint én voltam, ami gondolat persze egy ily fiatalkorú tekintetében abszolút rendben van. Annak ellenére, hogy fentebb említett életkornál mintegy tizenöttel már több vagyok, erre a jelenségre még most is rácsodálkozom. Pedig már arra is rájöttem, hogy a világ nem körülöttem forog, ahogy Kopernikusz, Galilei és Freud is kijelentette ezt valamikor régen. Csak csöndben jegyzem meg abbéli felháborodásomat, hogy a figyelem nem csak körülöttem... Na ennyit az elveszett nárcisztikus hajlamokról ;) Komolyabbra fordítva a szót, sokszor meglep, hogy mennyi minden történik másokkal, miközben velem is. Ezalatt azok akik az emlékeimben élnek olyan statikusnak tűnnek, és inkább csak azt képzelem el róluk, amit közösen átéltünk. Amikor például elutazom pár napra, és KedvesM itthon marad. És persze én is teszem a dolgom, és közben ő is bemegy a munkahelyére és történnek vele a dolgok. 

Álljunk meg egy pillanatra élményem volt szombaton. Egy egész napos fitness rendezvényen voltam. Reggel Babácskával és Michael Jackson női változatával (a nevek természetesen álnevek) bementünk a Sportarénába, és este hét után kijöttem. A kettő között mindössze annyi történt, hogy beköszöntött a nemtudomhanyadik jégkorszak. Én legalábbis így éreztem, miután a totálisan lefagyott utcákon úgy jöttem haza, mint egy diliflepnis. Ez utóbbi kifejezés leginkább az igencsak bizarr közlekedési stílusomra volt utalás. Tehát egész nap bent voltunk, a műsorvezető pedig, két ugra-bugra között bejelentette, hogy míg mi benn, a melegben vígan szenvedélyünk a sportnak, addig kint hótorlaszok hullottak az ajtók elé. Furcsa érzés, hogy mi bent, elfoglalva a mozgással és közben kint fordul egyet a Föld. 

Miközben mi mozgolódtunk, valahol a határ környékén autóbaleset történik, mert egy róka átszalad az úton. Szerencsére a róka is, az utasok is sértetlenül, a kocsi totálkáros. Ezt az egyik csoportom résztvevője mesélte el. Ha már a csoportok szóba kerültek, ők is gyakran nehezen érthetőek. Minden órát úgy kezdünk, hogy megkérdezem őket, mi történt velük, amióta nem találkoztunk. Mire ők többnyire elmondják, hogy "semmi". Tisztelet természetesen a kivételnek. Szóval, hogy lehet olyan, hogy senkivel nem történt semmi. Olyan fizikailag és nyelvtanilag is lehetetlen, hogy valakivel semmi se történjen. Érdekes módon, amikor én csoportra jártam, velem mindig történt valami. Valami nagyon fontos, valami életbe és gondolatokba vágóan fontos. Persze különbség van a két helyzet között. Én tudatosan választottam a csoportot, kinyilvánított célom volt, hogy személyiség fejlődjek. Nekik az óra kötelező, és nem is biztos, hogy egy nagyobb csoport előtt meg akarják osztani a történeteiket. Na de ki mondta, hogy minden titkot most azonnal dobjanak a terem közepére. A többi pedig már nem is fontos?

De a legborzasztóbb, hogy a világ akkor sem áll meg, és nem fordul ki önmagából, amikor tragédia történik. Nem állt meg a világ akkor sem, amikor Klári meghalt. És tovább forgott annak ellenére, hogy a kedves személy nagyon beteg volt. Persze tovább forog most is, amikor meggyógyult. De ez azt jelenti, hogy tovább fog forogni utánam is, és csak én fogom úgy érezni, hogy minden megszűnt tovább gurulni. Pontosabban csak előtte fogom azt gondolni. De talán nem is baj, ha tovább forog, mert így belőlem is új élet fog kihajtani. Újabb csodák a világnak. Újabb gondolatok az álmodozásnak. Egy következő .... virág a világnak. 

Szomszédok

A pár évvel ezelőttig nagysikerrel vetített Magyarország teleregénye, a Szomszédok című remek kis ópusz sikerén felbuzdulva, most én is megemlékeznék pár szóban életünk oly fontos résztvevőiről. Egyesek, például kevésbé szociábilis embertársaim talán egy legyintéssel elintézik a kérdést, mondván miért is lennének ők, a SZOMSZÉDOK oly fontosak életünkben, hiszen legtöbbjüket nem is ismerjük. Épp ez az, gyakran igaz az állítás, miszerint: addig jó, míg nem is ismerik a szomszédjukat. Ez természetesen az antiszociális, gonosz, elmeháborodott, kíváncsian kellemetlenkedő szomszédokra igaz, ami szerencsére nem jellemző a mi szomszédainkra. A legtöbbre legalábbis. Azt tehát leszögezhetjük, és ez nem újdonság, hogy a rossz szomszédtól az Isten mentsen meg. Akkor inkább nézzen levegőnek, de ne keserítse meg az életem. A mostani, kettesszámú lakhelyünkön remek kis szomszédokra találtunk. Már írtam egyikükről, sőt a szavait is tolmácsoltam. Ő az, aki úgyis, mint DonGatto keresztanyja funkcionál, vigyázza és eteti kis kedvencünket, amikor nem vagyunk otthon. Rajta kívül, egy velünk korú, fiatal (!!!!) pár lakik még a szintünkön. Ők szintén nagyon helyesek, és természetesen macska is szabad bejárást élvez hozzájuk is. Múlt héten igazán remek kis összejövetelt tartottunk, mi "három lakások". Hivatalosan "Első emelet party" néven futott a rendezvény (remélem mindenki érti a szójáték lényegét ;), melyet keresztanyu születésenapjának apropójából rendeztünk. Kellemes kis vacsorázós, eszegetős-iszogatós összejövetel volt. A jó viszony további előnye, hogy mindig kapsz a sütiből. Így, amikor mi főzünk, sütünk valami finomat, viszünk kóstolót, és fordítva. Sőt az a nagyszerű lehetőségem is megvolt, hogy míg szombaton kedvesM egész nap paradicsomot szárított a sütőben, addig én bérbe használhattam keresztanyu sütőjét répatorta szilárdításra, amiből természetesen leadtam a vámot :) Az is abszolút támogatandó, hogy Kiskati szomszédlány belejött a tiramisu készítésbe, amit egyre magasabb szintre emel, és ezen tudományát velünk is megosztja. Igaz megjegyeztem, hogy hosszú távon lesznek kedvesek nekem egy tornabérletet is biztosítani, mert jelen helyzet hamarosan a guruló közlekedést fogja maga után vonni, ha így folytatom.
A szomszédokból azonban nem csak ez a jó fajta forma létezik. Igen furcsák is vannak. Régi helyünkön is nagyrészt kedvesek voltak, de akit én kiemelnék egy külön esetnek tekinthető. Pontosan mellettünk lakott egy idősebb házaspár a lányukkal. A házaspár kedves, figyelmes, mindig kaptam tőlük krumplis tésztát, és remek sárgaborsó receptet is. Lányuk is kedves volt, pici korom óta ismertem, nem volt vele semmi gond. Aztán egyszer csak megváltozott. Mármint a lány. Nem igazán tudjuk, mi történhetett, de lassan egészen paranoiddá vált. Mindenféle pletykák szerint elhagyta a kedvese, és nem bírta a vénlány státuszt, ez reccsenthette meg az életét. De a régen kedves, mosolygós nő iszonyatosan nyúzottá vált, úgy néz ki, mint a saját öreganyja. Mindenkitől fél, nem megy fel a lépcsőn, ha valaki szembe-, vagy mögötte jön. Nem köszön, inkább elfordul. Néha még hangoztatott holmi összeesküvés elméleteket is, de erről legjobb tudomásom szerint leszokott. Mindig is elszomorított, amikor azt láttam, hogy emberi életetek derékba törnek. Az egyik dolog, hogy valaki nem azt az életet éli, ami emberhez méltó, de a másik, a szegény szülei. Mert abban is biztos vagyok, hogy szegény szülei belerokkantak a lányuk "elvesztésébe". Borzasztó lehet a szomszédaik előtt magyarázkodni, vagy egyáltalán csak a szemükbe nézni, hiszen ők is látják, hogy mi lett a gyermekükből. Ez majdnem olyan szörnyű, mint amikor valaki elveszíti a gyerekét. A Sírhant művek című, amúgy határozottan morbid sorozatban mondták egyszer, hogy mindenre van szavunk, de arra, amikor egy szülő elveszíti a gyermekét, arra nincs kifejezés, mert annál borzasztóbb, mint eltemetni azt, aki belőled született, keveset ismerünk.

Irigység

A hétvégén elkezdtem felírni az ötleteimet, amikről szívesen írnék. Az egyik bejegyzésnél észrevettem, hogy két egymás utáni gondolat témája is az irigység. Ez szöget ütött a fejemben, miért is irigykedem. Nem könnyű dolog. Azt hiszem, azon szerencsések közé tartozom, akiknek nincsenek igazán súlyos egészségügyi problémái (vagy legalábbis nem tudok róla), nincsenek vérre menő anyagi gondjai és még a szeretet (szerelem+család+barátság) terén is gazdagnak érzem magam. Ennek ellenére soha nem vagyok elégedett, amivel nincs is probléma, hiszen e nélkül nem lenne, ami előre hajtana nap, mint nap. Még az egyetem alatt azt tanultam, hogy azok az emberek sokkal boldogabbak, akik sok kis célt képesek kitűzni maguk számára, mivel ezekért meg kell dolgozni, de nem lehetetlen elérni őket. A nagy dolgok elérése, mint például egy tűz piros sportkocsi, (amire én amúgy egyáltalán nem vágyom) nem boldogít annyira.
De a lényeg, hogy mindezen adottságaim ellenére irigykedem. És nem érem, hogy miért nem tud kielégíteni az, ami van, illetve annak ígérete, ami még jön.

I. Irigység
Az első dolog, amit a témával kapcsolatban felírtam magamnak – és ez eléggé jellemző is jelen életszakaszomra – az irigység és a vágy, vágyakozás a gyerekre. Készülünk nyaralni, kis csapattal. Jön velünk egy ismerős, aki éppen most várja az első babáját (meg egy másik, aki a másodikat..). Elképzeltem, hogy milyen lesz. Jaj elég meleg a Balaton? Elég tiszta, elég hideg? Nem fáj, nem csíp/rúg/harag, stb... Az előbb azt akartam írni "harap". Ebből lett a harag. Freudi elszólás. (Említett Úriember, ha ezt látná és olvasná, boldogan forogna sírjában, miközben jóleső mosoly bujkál szája szélén.) És amúgy ez egy helyes lány, normális, nincs vele semmi baj, mindössze annyi, hogy neki gyereke lesz, méghozzá kislánya (ezt örömködve jelentette be egy nekem írt e-mail-ben, azt hittem menten megpukkadok). És nem arról van szó, hogy nekem nem lesz, mert lesz, csak most még nincs rá keret, stb... De, .... és itt jön be az irigység. Nekik miért már most, nekem miért kell még várni??? És hiába a sok racionális magyarázat, és jól felfogott érv, indok, meg minden. Nekem ez nem megy. Hiába nyugszom meg, hogy majd ennek is eljön az ideje, de miért nem már most???? Miért velem jön szembe az utcán minden éppen terhes anyuka, és miért mondom mindnek magamban gonoszkodóan, hogy pukkadjon meg.... Pedig nem gondolom komolyan, nem kívánom ezt nekik komolyan, de miért szorul el közben a torkom, amikor erre gondolok????

II. Irigység
A második gondolatom a témával kapcsolatban, a Márai könyv olvasása közben jutott eszembe. Most fejeztem be Judit részét, ez tetszett a legjobban. Nem tudom, hogy ha más sorrendbe rendezi Márai a visszaemlékezéseket, akkor is ez lesz-e a véleményem. Lényeg, hogy az ő visszaemlékezése közben jutott eszembe, hogy az irodalmi hősök sorsa irigylésre méltó. Ők örök életűek. Amíg van valaki, aki elolvassa a történetüket, addig olyanok, legalábbis számomra, mint egy valamikor, az időben elveszve, élt, de valahol még most is élő emberek, teremtmények. Ők nem halnak meg, amíg akad valaki, aki felcsapja a könyvet, és végigizgulja velük együtt az eseményeket. Persze, nekik csak egyfajta életük van, mert csak az az egy dolog történt velük, amit az író nekik szánt. De mégis, megvan ennek a maga romantikája is. Lehet, hogy ezért olyan fontos az alkotás. A maradandóval talán megválthatjuk az örökéletet.