Meg kell osztanom veletek a hiányérzetemet. Tudom, tudom Osonka, azt mondta, ne írjak arról, hogy jajj, de milyen régen nem írtam már. De az az igazság, hogy bennem is növekszik a hiányérzet, amikor kavarog több téma is a fejemben, és ennek ellenére nincsen időm/elszántságom/ vagy bármi egyebem (az aktuális aláhúzandó) ahhoz, hogy mindezt képernyőre vessem. Most viszont itt ez az édes húsvét vasárnap délelőtt, amikor is, úgy döntöttem kicsit szabadságolom magam, és eltántoríthatatlanul belekezdek egy új bejegyzésbe. Már tegnap elöntött az elszántság, de amikor kivittem a gépet az egri teraszra (ez természetesen azért jegyeztem ide, hogy nektek is legyen mire irigykedni, kedves olvasó ;), a gyönyörű napsütéstől nem láttam a monitort. Pontosabban a monitort láttam, csak az azon megjelenők nem jelentek meg... Így hát nem volt mit tennem, engedtem a természet kényszerítő erejének és szendergős napozással töltöttem a délutánt. Régen éreztem, hogy szükségem van a pihenésre, de most egy ilyen időszakot élek. Habár kisded korom óta arra vágytam, hogy feleségül legyek véve, most kezdenek a szervezéssel kapcsolatos tennivalók beborítani. Vegyük például a meghívó esetét. Már legalább két éve kitaláltam, különleges forma, egy különleges alkalomra. (Amint kész lesz, teszek fel képet róla, de addig nem szeretném lelőni a poént.) Megvalósítása külső segítséget igényel. Az első lekért árajánlat: 40.000 Huf a tervezés és 750 Huf/db a megvalósítás. Köszönjük, keressünk tovább. Kedves grafikus ismerős, fétise a betűk. Ő ingyen megtervezte, szerintem szuper szépre. El is készültek a tervek. Ismerős nyomda megkeresése, abszolút korrekt árak. Az első kinyomtatott próba példány oké. Össze eszkábálásban apróbb nehézségek, de sebaj áthidalható. Első kinyomtatás. Tévedések. Kezdjük újra. Újabb nyomtatás. De hiába, még mindig nem tökéletes. Kinek a hibája, kitudja, nem is érdekes. Mindenesetre ez volt az a pont, amikor majdnem elbőgtem magam csalódottságomban. Egyből vizionáltam magam előtt az összes ismerőst, aki megérdeklődi csupa szeretetből, hogy: " És hoztátok a meghívót?" Aha, nekünk is ez volt a tervünk... Pedig a tegnap reggelt azzal kezdtem, hogy totál kómásan elgurultam a Panthon nevű papírbolthoz, mellyel eddig csak a buszról szemeztem, és rövid úton beszereztem lila organzát és lila szalagot, hogy legyen miből tasakot varrni a meghívóknak. Persze arra már nem lett volna időm, hogy mindezt egyetlen éjszaka alatt meg is varrjam, de ez már részletkérdés. Ez tehát a meghívó, de a héten lezongoráztuk a fotóst és a dj-t is. Hála az égnek a videóst már lefixáltuk. Talán úgy csütörtök magasságában tettem fel a nagy kérdést a már félálomban lévő KedvesM-nek, hogy miért is nem fogadtunk esküvő szervezőt, mennyivel könnyebb lenne az életünk... Jaaaaa és a drága koszorús lányok ruháját akkor még nem is említettem. Én kis naiv azt gondoltam, hogy négy kb. egykorú csajszit nem lesz túl nehéz összeszervezni, és az ízlésünk is rendben lesz. Hát ehhez képest nem volt olyan alkalom, amikor mind a négyen együtt mentünk volna anyagot nézni. De én még reménykedem, mert már mindegyikük látta azt az anyagot, ami nekem is nagyon tetszik, és mindegyiküknek tetszik is. Úgyhogy talán a jövő héten, amikor megvesszük, mert a néni, végre egy kereskedő, akivel találkoztam!!! és nem kellet bemutatkoznom neki, hogy: "Csókolom, én vagyok A vevő", addig, addig kereste és hívott fel, hogy van a megfelelő anyagból, megfelelő mennyiség, mind a négyen együtt leszünk ott. És akkor talán azt is meg tudjuk beszélni, hogy ki milyen fazont képzelt el magának. Hát ez az esküvő része.
Ott van még az én szívem. Nem az amelyik az én mellkasomban dobog, hanem az, akiről már fentebb írtam. Már nincs kórházban, már otthon van, már sokkal jobban vigyáz magára. De még mintha ez sem lenne elég. Apró szutyokságok, amik történnek, és egy ilyen időszak után sokkal nagyobb jelentőséget kapnak. Tegnap előtt lekísértem a (gyűlölt) háziorvoshoz. Ültében elzsibbadt a lába, hát, ahogy sétált be a rendelőbe elbotlott. Szerencsére semmi komoly nem történt, csak egy kis duzzanat a bokáján, de egy pillanatra elsápadtam, hogy úristen mi történt. Otthon aztán rajta is láttam, hogy megviselte a dolog, hogy miért kell még ilyenkor is apró, kis szarságoknak becsúszniuk, amit fel se vennénk tán, ha nem lennének a meglévő előzmények... Ő is csalódott volt. Én is. Talán el is bőgtem volna magam, de nem tettem. Amúgyis, mostanában sokszor szívesen elbőgném magam, de főleg akkor, amikor vijjogó mentő autó közlekedik és az autósok egyöntetűen (!!!!) félrehúzódnak. Nem tudom miért jelent ez ilyen sokat nekem, a közös összefogás érzése, valakiért, egy ismeretlenért.... de erről már írtam korábban (ha jól emlékszem legalábbis). Szóval ezek után kicsit összeszűkül a gyomrom, amikor a családi csengőhang megszólal. Vajon mik lesznek a hírek, ugye semmi rossz??? Az a nehéz ezzel a szívvel, hogy teljesítménykényszeres. Mindig tudnia kell, hogy megfelelően ver-e? Mindig azonnal rendben kell lennie, bizonyítania, hogy jól működik, sőt nem csak jól, de kiválóan, kiválóbban, mint mások. Pedig szerintem éppen ezt kellene megtanulnia. Hogy elengedje magát, hogy megengedje magának, hogy egy kicsit pihenjen, hogy engedélyt adjon magának arra, hogy néha lehet ő is gyenge, lehet ő is kicsit beteg, nem kéne addig erőltetnie a dolgokat, amíg a szervezete bebizonyítja neki, hogy most már aztán tényleg pihenésre van szükséged, és ha nem megy magadtól, akkor majd kényszerítünk, bármi áron. És a végső döbbenet, amikor ez a szív még csak ébredezett a sokk után, az anyukáját hívta. Azt hiszem ez volt a legőszintébb szava, amit halhattam. Anyu, anyukám. Néha úgy tűnik Klári hagyatéka végtelen.
Amikor KedveseM-et hívják a szülei, akkor is még néha jön a gyomor ideg. Mondjátok rám, hogy halálmadár vagyok, de a tudat, hogy a nagymama, kitudja meddig lesz még köztünk, és bármikor hívhatnak a rossz hírrel, elég idegtépő. Pedig nem voltam én ilyen károgó. Talán csak a Klári óta. Amikor ő volt, egészen a vége felé, akkor saját magamon is megdöbbentem. A telefonomat ugyanis mindig kikapcsolom, amikor órát tartok, ismerem magam, csak fölöslegesen nézegetném. Az volt az az időszak, amikor óra alatt is megnéztem, van e hívás, hogy tudjak minden hírről, ha kell. Igen ezek a telefonkezelési szokások elég jellemzőek rám. Többek között éjszakára is mindig kikapcsoltam a telefonom. Amikor a szívem kórházban volt, éjjel nappal bekapcsolva hagytam. És rosszul aludtam, aminek semmi köze persze a telefonhoz, és nem is meglepő, pedig már egész jól beállt a rendszerem... De most már megint kikapcsolom a csilingelőt. De lehet, új zenét fogok beállítani a családhoz, amihez még nem asszociálódott rossz élmény.
Ezek után még írjam azt, hogy a melókkal is mindig el vagyok úszva? Hogy a mindig eltervezett előre készülésből a mindig megtörténő utolsó pillanatos csúszás lesz? Ah, mindez már szóra sem érdemes, ahogy az sem, hogy legalább a heti háromszori fitness most végre egy kis rendszert hozott az életembe.
És végül, hogy kire is vonatkozik a fenti cím? Mostanában sokat jártam Tétényre, családozni. Ezért még a távolság is megéri. Meg azért is, mert így gyakran láttam azt a helyet, ahol az eski lesz, és mindig gyönyörködöm benne. ( Jelzem a Pécsre tartó vonat ablakából is láttam :))) Na tehát, utazom a buszon, és a megállóban kilesek az ablakon. Kerítés mögött kert terül el, a kertben facsemeték, vagy inkább süldők, és a zöld fűben keverék kamasz kutya terül el. Hát ő vált a hétfői délutánon irigységem tárgyává. Mert ez a magát láthatóan szemtelenül kényelemesen érző kuty csak ott feküdt, kinyúlva, és a legnagyobb feladatot az jelentette a számára, hogy néha megvakarja a füle tövét, ha az átok legyek, már nagyon birizgálták. Hát igen, mondhatom, ez aztán élet. Én is erre vágyom, és szerintem hamarosan ezt is fogom tenni, vagyis kipakolom magam a napra és csak heverészem. Ez a kutya ugyanazokat a gondolatokat ébresztette bennem, mint amit néha Gatto, ő urasága. Mert képzeljük el azt a képet, amikor Me beállít a piacra, és a hentesünk (mert nekünk már olyan is van) rám néz, előre köszön, majd megkérdezi, hogy a macskának a szokásost? S akkor én bájosan, e szinte pironkodva mondom, hogy igen, de csapjon a pulyka sonka mellé egy csirke mellet is. És mikor a mellettem álló középkorú férfiember mindezt végighallgatja, félhangosan megjegyzi, hogy mellettem ő is szívesen lenne macska... Hát én mondjuk, nem örülnék, ha ez a kéjsóvár pasas lenne a macskám, de minden esetre, a saját cicám én is szívesen lennék. És miközben azon gondolkodom, hogy irigykedem, ezekre az állatkákra magamért, rájövök a mások vissza jelzéseiből, hogy sokszor ők irigykednek rám. Mert nekik nincs olyan Kedvesük, mint nekem, és nincs talán olyan szívük sem, mint nekem, és nincs fülig érő mosolyuk sem, még a nehézségek ellenére sem, mint nekem. Úgyhogy hiába irigykedem, csak körbe kell néznem, és rájövök, hogy minek irigykedjem, maga magamra? . !!!
