Gondolkoztam hazafelé, hogy mi legyen a mai bejegyzés címe. Felmerült még bennem pl. A rózsaszín megbosszulja önmagát. Vagy éppen: Szabad nekem az élet jó oldalát látnom? Egy szó, mint száz, ma egy igen meglepő visszajelzést kaptam, és mint olyan nem igazán tudom elhelyezni. A történet ott kezdődik, hogy van nekem egy barátnőm (?, az egyszerűség kedvéért nevezzük Lolonak), aki mostanában kissé megorrolt rám. Ennek reális oka, szerintem max annyi, hogy nem vagyok elég figyelmes, vagy legalábbis nem annyira, mint amennyire ő azt elvárta volna. Félretéve mindenféle sárdobálást, mostanában úgy döntött nem kér belőlem. Na ezt még túl élem, amúgy is ő tudja mit veszít... Az ok mindenre, már amennyire ezt ki tudtam venni közös barátnőnk (álnevén: Dikó) visszafogott magyarázatából, az hogy én túl rózsaszínben látom a világot, ezért most, hogy neki, mármint Lolónak gondjai vannak, ő nem tud az én, világhoz való hozzáállásommal mit kezdeni. Na ezzel pedig én nem tudok mit kezdeni. Adott tehát ez a bakfisnak már nem mondható lány, aki épp életgörbéje mélypontján van. Sajnos ilyen előfordul, hogy összejönnek a dolgok. Pár héttel korábban, ő mondta, hogy szeretne velem beszélni, arról kb., hogy én milyen vagyok. Gondoltam, most majd akkor meghallgathatom, hogy mi is velem a probléma, amire játszmaszerűen meg is adhatom a megfelelő, védekező választ. Ezek után mégsem lett semmi a beszélgetésből, mondván neki most nagyobb problémái vannak, minthogy azzal foglalkozzon, hogy nekem "beolvasson". Rendben gondoltam, maximum nem tudom meg éppen tőle, hogy mi is a tenger nagy probléma a viselkedésemmel. Persze, tudom én, hogy nehéz most neki, mert ez van, meg az van, de ez megint úgy csapódott le, hogy én tehetek a történtekről, sőt az is az én hibám, hogy nem érek rá... Ez után persze találkoztunk még, mert a nagy gondok közepette még volt arra ideje és energiája, hogy egy házibulit csapjon, ahol engem leginkább ételszállítónak, amúgy meg főképp levegőnek nézett. Sajnos a party nem úgy sikerült, ahogy ő szerette volna, de ez, már csak hal a torkán. Ezután Dikó, megosztotta velem abbéli véleményét, miszerint én, ő, mármint Dikó szerint, az a féle-fajta vagyok, aki elkezd barátkozni, majd mikor mélyülni kezdene a kapcsolat, és az ominózus illetőről kiderül, hogy gondjai vannak, én felveszem a nyúlcipőt és kihátrálok a kapcsolatból. Hát úgy gondolom fölösleges ezen vitatkoznom, mert amint belekezdek, az visszatetszővé válik, és leginkább csak mosakodásnak tűnik (és tényleg az is). Ma pedig ugyanezen barátnőm azt mondta, valószínűleg fent említett közös barátnőnk, a már emlegetett, az egyszerűség kedvéért Lolonak nevezett, azért nem beszél velem, mert, és ezt a véleményt úgy tűnik Dikó is osztja, én azt gondolom hogy az élet egy nagy rózsaszín gumimaci az istenadta. Épp csak azt nem mondta, hogy mit is tudok én egyáltalán a nagyok gondjairól... Hát itt álljunk meg egy szóra, ahogy Grétsy Tanár Úr mondaná. És mondtam én is. Való igaz, igyekszem rózsaszínnek tekinteni a világot, még akkor is, ha tudom, hogy igen sötét, libafos zöld is tud lenni éppenséggel. Az, hogy én nem számolok be minden pillanatban a bajaimról, a gondjaimról, és a nekem fontosak bajairól, nem jelenti azt, hogy nincsenek. Sőt, én is szoktam nyafogni, előfordul, hogy rossz napom van, de akár hetekig is tudok örlődni bizonyos dolgokon. Viszont nem osztom meg ezeket a dolgokat fűvel-fával. Azt is gondolom, nem véletlen, hogy csak bizonyos emberekkel osztom meg őket. Kitekintésként jegyezném meg, hogy ezt akár pozitív visszajelzésként is tekinthetném, mivel én mindig azt veszem észre magamon, hogy ha valami bajom van, de akár valami jó történt velem, nem bírom befogni a számat. Az én élményfeldolgozási módszerem épp abból áll többnyire, hogy minél több emberrel megosztom a problémámat, és ezek hatására konszolidálódik bennem. Amúgy meg visszatérve a főtémámhoz, miért kell nekem azt bizonygatnom, hogy: Jaj, nyugi, én is szarul vagyok, nem látszik eléggé??? Most akkor kezdjem el rosszul érezni magam, mert én még nem vagyok depressziós? Már az is bűn, ha megpróbálom az életemet a „féligtelivanapohár” szemléletből tekinteni? Úgy tűnik nem túl trendi vidáman szemlélni az életet. Nekem anyu azt tanította, sőt "belém verte", hogy én szerencsés vagyok, és annyira sikerült is neki ez a misszió, hogy valóban szerencsés vagyok. Itt említeném, hogy ha Berne elemezné a sorskönyvemet, melegen megszorongatná anyu kis kacsóit, sőt még a vállát is megveregetné, hogy nem békát, hanem hercegnőt nevelt a lányából. (***Berne: Minden ember hercegnek és hercegnőnek indul, de csak aztán út közben béka lesz belőlük. A varázscsókot azonban bármikor megkaphatjuk.) Az én életfilozófiám (és most azonnal saját magamat is meglepem azzal, hogy rádöbbenek: Van ám nekem is életfilozófiám!) szerint egyszer élünk. Az élet pedig túl rövid ahhoz, hogy én rosszul érezzem magam. Ez nem jelenti azt, hogy a szomorúságot, bánatot nem kellene megélni, sőt. De ha én minden adandó alkalommal a nehézségeimen és problémáimon rágódnék, már rég a zárt osztályra kerültem volna súlyos mániás depresszióval. Vagy csak egyszerű depresszióval, de abból is a legsúlyosabb fajtából valóval, esetleg paranoid skizofréniával. Vagy bármi egyébbel. Esetleg ki is ugrottam volna már a tizedikről.
És akkor azért, mert én mégsem ezt teszem, ki vagyok zárva? Mert ha az alaptermészetem vidám, már fel se foghatom mások nyomorát? Hát igazság szerint tényleg, így már nem is akarom tudni. Jól el vagyok én a saját kis gonosz manóimmal. Köszönöm szépen. Meghajlás, kalap emelés: Ajánlom magamat.
