Eddig csak magammal, mondhatni a gondolataimmal beszélgettem. Vagy még egyszerűbben gondolkodtam. Remélem, nem érzi ezt senki tőlem túl nagyképű kijelentésnek. És főleg nem ijesztőnek, hiszen amíg nem hallatszik ki, addig senkit sem kell a Lipótra száműzni. Bizonyos irányzatok viszont azt szorgalmazzák, hogy legyünk sokkal-sokkal tudatosabbak testi téren is. Ez volt az egyik alap tétele az autogén tréningnek és jógán is mindig ezt szorgalmazzák, vagyis, figyeljük meg, milyen test érzetek keletkeznek bennünk egy-egy gyakorlat hatására. De ne csak ilyenkor, hanem más helyzetekben is, figyeljük meg, mit mond a testünk, reagáljunk rá, vélhetőleg nem ellenünk beszél. Következőként Raffai Jenő Kapcsolat analízis című könyvében (emlegettem már itt???)olvastam a következőket. A kismama első feladata a baba-mama kommunikáció kezdetén, hogy a méhével felvegye a kapcsolatot. Ezt eleinte elég kétkedve fogadtam - ahogy ők is. De a napokban meg kell valljam, nekem is eszembe jutott, hogy lenne némi megtárgyalnivalóm eme nemes és fontos szervemmel. Babkával már egy ideje próbálom megbeszélni, hogy mikor és hogyan is lenne a legjobb mindkettőnk számára a szülés és születés, de közben rájöttem, hogy mindehhez a méhemnek is lenne némi köze. Ergo elkezdtem vele is tárgyalni. (Mindenki azonnal tegye le a telefont, még nem kell hívni a helyi pszichiátriát!!! ;) Az egyik inger, ugye a baba, aki beindítja a születését - ha jól tudom - de a másik a méh, aki összehúzódik, elernyed, tágul és utat enged. Így hát megkértem segítsen majd minket, és zárós határidőn belül, nem holmi 10-12 órákon keresztül, segítsen engem is, és az ő kis védencét is abban, hogy a születés rendben folyjon. Na most itt kezdtem gondolkodni, méhem lehetséges érzésein. Hogyan is viszonyul ő az én kis tündéremhez??? Eleinte a baba betolakodónak számít az anya testében, ami megpróbálja kilökni a "hívatlan" betolakodót. Erről olvastam egy nagyon érdekes elméletet, miszerint a beágyazódás időszakában a – még alig - baba őssejteket küld az anya szervezetébe, ami még az apai és anyai örökítő anyagokat tartalmazza, így segíti azt, hogy a szervezet, mint mégiscsak ismerőst benntartsa, és ezért lehetséges egyáltalán szaporodás is. Ott tartunk tehát, hogy a méh megtartotta a kis hólyag, szeder, stb... csírát. Én úgy gondolom, a méhem szereti az én kis babámat, hiszen mindenféle ellenállás nélkül - gondolok itt se émelygés, se hányás, se vérzés és egyéb nyalánkságok - megtartotta őt. Nem volt féltékeny, hogy eddig csak mi voltunk ketten, édes duálunióban, mármint a méhem meg én. Na de mi van, ha jobban megszerette őt, és most nem akarja kiengedni. Úgyhogy főleg erről beszélgettem vele, éjszaka - nyugodtan kérdezzétek, miért nem alszom inkább, ahelyett, hogy ilyen hülyeségeken gondolkodnék. Elmondtam hát neki, hogy mennyire hálás vagyok érte, amiért ilyen óvón és védelmezőn tartotta a magzatot, de lassan ugyebár közeledik az idő, amikor majd el kell engednie. Megígértem azt is, hogy én is olyan nagyon fogok majd vigyázni Babkára, ahogy ő is tette, de még az utolsó felvonásnál szükségem lesz a segítségére, egy utolsó lökésre (vagy többre ;). Valami ehhez hasonló dialógus zajlott le közöttünk tehát, míg bele nem aludtam a nagy koncentrációba.
A nagy testtudatosság közepette viszont még egy dolog jutott az eszembe. Konkrétan ez a hipochondria volt. Erről már írtam korábban. Hogy jön össze a kettő? Utóbbi esetén túlzottá válik a saját testünk monitorozása. Felmerül tehát a kérdés, mint mindig, hol a határ a normális önmagunkra figyelés és a beteges önaggodalom között?? Egy ismerősöm annak idején, amikor droghasználókkal foglalkoztunk, azt mondta, onnan tudhatja valaki, hogy problémás használóvá vált, ha saját magának felteszi a kérdést: „Nem estem ez alkalommal túlzásba?”. Nekem ez a megállapítás nagyon frappáns, és azóta is sokszor eszembe jut, ahogy most is. Tehát mindig az az irányadó, hogy saját magunkban felmerül e a kérdés, ez még rendben van?
2010. január 22., péntek
2010. január 11., hétfő
A falánkság bűne
Mielőtt bele vágnék, kitudja, a falánkságtól való tartózkodás hányadik parancsolatba tartozik? Én hevenyészett kutató munka után arra jutottam a tízedikbe, de szívesen venném a hozzászólásokat, alapvető műveltségem fejlesztése érdekében.
Tegnap este mindenesetre több szempontból is belestem ebbe a hibába. A fő téma továbbra is az étkezés körül forog, amit lassan kezdek megszokni a babavárásom alatt. Lehet össze is kéne számolnom már, hány posztban foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Legutoljára azt javasolta a védőnő, ne parázzak óriás bébi miatt, ne csökkentsem a vitamin bogyóimat, egyszerűen csak étkezzem egészségesebben, ami nem is nehéz, mindössze zöldség-gyümölcs... Bele is vágtunk, mert ugye a karácsonyi falánkság után KedveseM is boldogan csatlakozott a kezdeményezésemhez, ami egészen a múlt hét első három munkanapján remekül működött. Szerda este már teljes egyetértésben bíztattuk egymást, hogy mindketten éhesek vagyunk, de már napok óta. Innen persze a csúcsról lefelé indultunk, a brassói sült krumplival és a hamburgerek ínycsiklandó világa felé. Az "i"-re a pontot pedig a tegnap este tette fel. Napközben még könnyedén hepciáskodtam, hogy már a gyomrommal sincs gond, már amióta kicsit odafigyelek az elfogyasztott étel mennyiségére nem érzem, hogy már jönne is vissza, na este buktam. A közepesen egészséges, de nem óriási adag vacsival - tejszínes, gombás tészta - imádom - és a töb fogásos anyai ebéd után, amikor is csak az édességet kellett elvenni előlem - még nem lett volna nagy hiba, de utána a Kedves feltette a kérdést: Te nem rágcsálnál valamit? csak úgy a TV előtt? Deghogynem... Úgyhogy sajtos ropi és mama féle tiramisu került a menüettbe. Közben termékeny munka is folyt, családfát rajzoltam a következő nemzedékemnek, ehhez aztán kell is az energia... A falánkságot fokozta, hogy lefekvés után még olvastam, egy amúgy igazán izgalmas könyvet. Hidas-Raffai: Lelki köldökzsinór a címe. A baba-mama kapcsolat kiépítéséről szól, van benne sok érdekes pszichológia, sok izgalmas kutatási eredmény és elmélet. A tartalommal tehát no gond, vélhetőleg viszont nem véletlen az sem, hogy valahol máshol azt tanácsolták, este már ne olvass a terhességgel kapcsolatos irodalmat. Habár most már értem miért, valószínűleg továbbra sem fogok változtatni ezen a szokásomon, mert leginkább ilyenkor van rá érkezésem. Innentől kezdve azonban elég éberen zajlott az éjszakám. Villany és szemlecsukás után elkezdtem megtárgyalni Babkával a születés témáját, így mire elaludtam zsongott a fejem a könyvben olvasottaktól és saját monológ foszlányaimtól. Ez az álmomban leginkább úgy folytatódott, hogy közölte velem az orvos, van valami felszálló fertőzésem, ami miatt, lehet, hogy a baba koraszülött lesz. Na ez annyira megijesztett, hogy fel is ébredtem és arra is ráébredtem, hogy fáj a gyomrom. Miután visszafeküdtem kb ötször végigfuttattam az álmomat, és racionalizáltam, mindez, mármint a felülfertőzés mitől is lehet, és hogy miért is butaság ez az egész, és miért is nem kell mindettől tartanom. Majdan sikerült visszaaludnom, és gyanítom még álmomban is lejátszottam párszor az említett gondolat folyamot. Ezt követően leginkább felszínes, de hosszú alvás következett, sok forgolódással. Kilenc előtt viszont nem sikerült kikászálódnom az ágyból. Így azon is elgondolkoztam, miért is alszom mostanában annyit, ami egy 200 kilós medvének is büszkeségére válna. Tagnap is tízig aludtam és nem mondom, hogy nem tudtam volna még délután is durmolni egyet. Gyanítom, hogy a felszínes alvás és főképp az előre készülődés állhat a háttérben, mivel már csak úgy egy hónap és csökkenni fog a megtehető alvás mennyiségem. Remélem az előre raktározás tényleg működik, és most annyi pihenést szedek magamba, amennyi a következő kb. 18 évre pont elegendő lesz.
A nap büszkesége: tegnap este, babkával, közös munkával megszüntettük a csuklását. Tehát a könyvnek úgy érzem, pozitív hozama is van, mert annak hatása alatt kezdtem el megmutatni a picinek mit is kell csinálni ilyen helyzetben. Úgyhogy együtt tartottuk vissza a lélegzetünket, utána együtt lélegeztünk mélyeket, végül együtt kerestük meg a megfelelő testhelyzetet, míg meg nem szűnt a zavaró rekeszi légbuborék.
Tegnap este mindenesetre több szempontból is belestem ebbe a hibába. A fő téma továbbra is az étkezés körül forog, amit lassan kezdek megszokni a babavárásom alatt. Lehet össze is kéne számolnom már, hány posztban foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Legutoljára azt javasolta a védőnő, ne parázzak óriás bébi miatt, ne csökkentsem a vitamin bogyóimat, egyszerűen csak étkezzem egészségesebben, ami nem is nehéz, mindössze zöldség-gyümölcs... Bele is vágtunk, mert ugye a karácsonyi falánkság után KedveseM is boldogan csatlakozott a kezdeményezésemhez, ami egészen a múlt hét első három munkanapján remekül működött. Szerda este már teljes egyetértésben bíztattuk egymást, hogy mindketten éhesek vagyunk, de már napok óta. Innen persze a csúcsról lefelé indultunk, a brassói sült krumplival és a hamburgerek ínycsiklandó világa felé. Az "i"-re a pontot pedig a tegnap este tette fel. Napközben még könnyedén hepciáskodtam, hogy már a gyomrommal sincs gond, már amióta kicsit odafigyelek az elfogyasztott étel mennyiségére nem érzem, hogy már jönne is vissza, na este buktam. A közepesen egészséges, de nem óriási adag vacsival - tejszínes, gombás tészta - imádom - és a töb fogásos anyai ebéd után, amikor is csak az édességet kellett elvenni előlem - még nem lett volna nagy hiba, de utána a Kedves feltette a kérdést: Te nem rágcsálnál valamit? csak úgy a TV előtt? Deghogynem... Úgyhogy sajtos ropi és mama féle tiramisu került a menüettbe. Közben termékeny munka is folyt, családfát rajzoltam a következő nemzedékemnek, ehhez aztán kell is az energia... A falánkságot fokozta, hogy lefekvés után még olvastam, egy amúgy igazán izgalmas könyvet. Hidas-Raffai: Lelki köldökzsinór a címe. A baba-mama kapcsolat kiépítéséről szól, van benne sok érdekes pszichológia, sok izgalmas kutatási eredmény és elmélet. A tartalommal tehát no gond, vélhetőleg viszont nem véletlen az sem, hogy valahol máshol azt tanácsolták, este már ne olvass a terhességgel kapcsolatos irodalmat. Habár most már értem miért, valószínűleg továbbra sem fogok változtatni ezen a szokásomon, mert leginkább ilyenkor van rá érkezésem. Innentől kezdve azonban elég éberen zajlott az éjszakám. Villany és szemlecsukás után elkezdtem megtárgyalni Babkával a születés témáját, így mire elaludtam zsongott a fejem a könyvben olvasottaktól és saját monológ foszlányaimtól. Ez az álmomban leginkább úgy folytatódott, hogy közölte velem az orvos, van valami felszálló fertőzésem, ami miatt, lehet, hogy a baba koraszülött lesz. Na ez annyira megijesztett, hogy fel is ébredtem és arra is ráébredtem, hogy fáj a gyomrom. Miután visszafeküdtem kb ötször végigfuttattam az álmomat, és racionalizáltam, mindez, mármint a felülfertőzés mitől is lehet, és hogy miért is butaság ez az egész, és miért is nem kell mindettől tartanom. Majdan sikerült visszaaludnom, és gyanítom még álmomban is lejátszottam párszor az említett gondolat folyamot. Ezt követően leginkább felszínes, de hosszú alvás következett, sok forgolódással. Kilenc előtt viszont nem sikerült kikászálódnom az ágyból. Így azon is elgondolkoztam, miért is alszom mostanában annyit, ami egy 200 kilós medvének is büszkeségére válna. Tagnap is tízig aludtam és nem mondom, hogy nem tudtam volna még délután is durmolni egyet. Gyanítom, hogy a felszínes alvás és főképp az előre készülődés állhat a háttérben, mivel már csak úgy egy hónap és csökkenni fog a megtehető alvás mennyiségem. Remélem az előre raktározás tényleg működik, és most annyi pihenést szedek magamba, amennyi a következő kb. 18 évre pont elegendő lesz.
A nap büszkesége: tegnap este, babkával, közös munkával megszüntettük a csuklását. Tehát a könyvnek úgy érzem, pozitív hozama is van, mert annak hatása alatt kezdtem el megmutatni a picinek mit is kell csinálni ilyen helyzetben. Úgyhogy együtt tartottuk vissza a lélegzetünket, utána együtt lélegeztünk mélyeket, végül együtt kerestük meg a megfelelő testhelyzetet, míg meg nem szűnt a zavaró rekeszi légbuborék.
2010. január 6., szerda
Megkésett összefoglaló
Habár újév éppen 6 nappal múlt el, azóta is töprengek az elmúlt év történésein, és az idei év várható eseményein. Valamiféle számvetésben gondolkoztam, fogadalomban viszont még véletlenül sem. Egy jó ideje nem teszek fogadalmakat, ha emlékezetem nem csal. Úgy érzem fölösleges, hiszen amit meg akarok valósítani, azt úgyis, amit meg nem gondolok igazán komolyan, arra minek verjem a mellem. Összességében a 2009-es év olyan szerencsés volt, és olyan jól telt, mint ahogy azt előző újév hajnalán előre vetítettem magamban. Volt persze gazdasági válság, ami néha a fejemre és a hangulatomra is ráült, de úgy érzem nem viselt meg jobban, mint, mikor havonta számot vetek a fizetésemmel és a muszáj kiadásokkal. Történt viszont számtalan jobbnál jobb dolog, ami egyértelműen sorsfordító, illetve sorsfolytató esemény életemben. Először is, egyre inkább megközelítettem a harmadik X-et, amiről az egyik legkedvesebb emlékem, hogy Skinn és Olasz barátnőm, párjaikkal és KedvesM-mel együtt meglepi vacsival kedveskedtek. A meglepetéseket pedig végtelenül szeretem.
A következő fontos esemény természetesen már az esküvővel kapcsolatosan, a világ legjobb lánybúcsúja, amin valaha is részt vettem, és külön öröm, hogy ez az én lánybúcsúm volt. Bár már akkor is leírtam, de annál nagyobb élmény, mint riksán bekerekezni a belvárosba, kevés adódik egy ember életében. Szuper hangulat, szuper társaságban.
A következő és valóban sorsfordító élmény nem is váratott magára sokat, mindössze 3 napot, amikor is kiderült, hogy Bene baba befészkelte magát a méhembe, ezzel óriási érzelmek, hormongörgetegek, félelmek és várakozások lavináját indítva el. Amikor a felismerés megtörtént, épp csak pár héttel lehetett fiatalabb, mint amennyi hozzávetőlegesen hátra van még abból az időből, hogy real time is egymás szemébe nézhessünk.
Az izgalom innen már szinten maradt, hiszen következett az év esküvője, vagyis a miénk, ami szerintem pontosan olyan jól sikerült, ahogy én azt szerettem volna. Korábban rendre hangoztattam, hogy nem szeretnék terhesen, vagy már úgy férjhez menni, hogy babám legyen, mert akkor nem tudok majd azzal a felszabadultsággal örömködni, enni, inni, mint még a nélkül. De őszintén mondhatom, az a boldogság, amit a felett éreztem, hogy a várva várt bébi eljött hozzánk, felülírta minden korábbi mantrámat, és egy picit sem zavart már, hogy nem ittam csacsira magam. Sőt így legalább mindenre emlékszem, és még így is hajnalig bírtam a murit. Ami maximum megnehezítette az eseményt, a nem tökéletesen kényelmes cipő kiválasztása, erre kellett volna csak jobban odafigyelnem.
Az esküvő után nem sokkal következett a nászutunk és azzal párhuzamosan az izgalom, hogy túl legyünk az ominózus 12 héten, ami ugye vízválasztónak számít a babácskáknál. A nászút nagyon jól sikerült, tocsogtunk a melegben és a tengerben, de legjobb élmény, maga az együtt töltött idő volt. A nyaralás mellett babka is kitartott, és töretlenül gyarapodott. Persze azt nem mondhatom, hogy a tizenkettedik hét átlépése óta már megnyugodtam és minden para csak a múlté. Mert mindig van mit találni, de sebaj, valószínűleg ez még legalább nyolcvan évig így is marad. KedvesM néha meg is jegyzi, hogy talán a legjobb lenne ugrani egyet az időben és onnan folytatni, hogy Benedek épp kirepül a családi házból, és a kutya is.... Természetesen még véletlenül sem akarnék ugrani az időben, és az én kis tüneményemet átugrani.
Tavaly a miénken kívül még két esküvőn is voltunk, az egyik drágám uncsitesójáé, akiknél szintén jött a hír, bekopogtatott nemrég a gólya.
Ezek voltak a pozitív események, ha valamit kihagytam majd eszembe jut. Persze a mérleg másik oldalára is átnézve, történt egy s más.
Április - május környékén szegény szívem majdnem megszakadt (lásd az akkori bejegyzést), de szerencsére azóta meggyógyult és őszintén remélem többször ilyen nem történik!!!
Ami még feltűnt, három barátnőmmel is volt konfliktusom és nem igazán értem, hogy, miért, és nem tudom, valóban én vagyok e a hibás...
Az első Lenocska, akivel azóta tisztáztuk a dolgokat. Ő egy nehéz, legyünk őszinték tragikus éven van keresztül. Amennyire akkor hagyta, és tudtam, próbáltam mellette állni, bár nem tudom ennek, menyire érezte szükségét. Mindenesetre a pokolhoz vezető út is jóindulattal van kikövezve, és az én jóindulatom sem mindig úgy sült el számára, ahogy szerettem volna. Valószínűleg én is mondtam olyan dolgokat jó szándékkal, amik félrecsúsztak és ő is mondott olyasmit, ami nekem nem volt rendben. Ezeket megbeszéltük, de a távolság, ami az országhatáron túl mutat, köztünk áll, és azt hiszem, nem tudjuk már úgy áthidalni, mint barátságunk kezdetén.
A következő konfliktus egy munkahelyi barátnővel történt, akivel a sztahanovista falakon kívül is többnyire tartottuk a kapcsolatot. Annyira többnyire, hogy ott voltak (mármint ő és jövendőbelije) az esküvőnkön is, mégis fura az egész. A furasága ott kezdődik számomra, hogy amióta ismerjük őket, írják az irandójukat, így ez egy állandó kifogás. Félévente 1-2-szer azért sikerült összehozni egy találkozót, ami mindig nagyon kedélyesen telt el, és a munkában is többször összefutottunk, ebédeltünk együtt, bár úgy érzem többnyire ezeket az összefutásokat én kezdeményeztem. A munkánk ugyan nem szervesen köt össze minket, de vannak átfedések, amikor azért összetalálkoztunk. Ezt többnyire sikerült is minden gond nélkül lezongorázni, de idén kétszer is volt ezen vita köztünk. Ez elsőn túl léptünk megbeszéltük, de a második, számomra elég értetlenül maradt. Úgy éreztem úgy kaptam tőle felelősségre vonást - miközben még véletlenül sincs köztünk hierarchia viszony -, hogy az adott helyzet nem is az én kompetenciám volt. Mire kijelentette, hogy velem nem lehet együttműködni, mire én úgy gondoltam, hogy semmi szükségem az ő letolására és letettem a telefont. Kétségtelenül meg van az a rossz - hozzáteszem családi halmozódással jellemezhető - szokásom, hogy ha nagyon felhúznak és elszakad a cérna inkább ráteszem a másikra a kagylót, ami persze nem szép dolog, de vállalom. Ezek után még imél váltás, miszerint szerinte bennem valami feszültség van az irányában, amit nem tud mi, és ezért ezen a ponton nem is jutottunk tovább. Másrészről viszont, mivel ez az ő érzése, és nem az enyém, nem igazán tudok vele mit kezdeni, és javasoltam gondoljuk végig, talán nem e valamiféle projekcióról van e szó... Ennyiben maradtunk, viszont azt tartom, hogy aki korábban együtt örült velem az esküvőmön, az ne köszönjön el a levél végén "üdv-vel" tőlem.
Végül a legambivalensebb érzéseket Osonkával történő "szakításunk" (???) okozta bennem. Már az esküvő előtt elkezdődött a dolog, amikor is nagyjából mindent megkritizált, amit kigondoltam, de legfőbb túlzásnak azt tartotta, hogy merészelem megvalósítani az elképzeléseimet, ahelyett, hogy mindenki más nyomásának engednék. Ezt követte az esküvő utáni sértődés, mivel ahhoz is tartottam magam, hogy azok legyenek a koszorús lányaim, akiket eredetileg is akartam, és ebbe az ő „koszorús” fia nem fért bele. Részben soha fel sem merült ilyesmi, részben egy épp síró és túlizgatott kicsifiú nem tudom ezt a menetet hogyan abszolválta volna. Egyértelműen önzőség, de az esküvőmön ezt nem akartam kipróbálni. Tudom, ez egy anyának felháborító, ha elutasításba ütközik, de erről szerintem korábban kellett volna beszélnünk és egyértelműen tisztázni a helyzetet, ahhoz meg valóban nem volt kedvem, hogy az én napomon kezdjek mindenféle magyarázkodásba. Na de még ezen is túljutottunk, de a babavárásom öröme végképp kiverte a biztosítékot. Azt már nem egyszer megkaptam tőle, hogy mit vagyok én úgy oda, meg vissza attól, hogy gyerekem lesz, és mit mondogatom, mekkora csodadolog ez, amikor a világ legtermészetesebb dolgáról van szó. De miért is lepi meg őt, hogy én ilyen különlegességnek tartom a velünk történteket, és valami olyasminek, amit csak én élek át ebben a gyönyörben? Talán pont azért, mert elmondása szerint, amikor ő várta a gyermekét, pont úgy gondolta, hogy még ráért volna, nem is tudta úgy élvezni a kicsit; a baba rúgásait, mint én aki majd minden mozdulatára felderül - kivéve, amikor befészkeli a pici hátsóját a bordám alá. Az kétségtelenül nem mindig gyere be. De emellett megkaptam azt is, hogy ő, mint jövőbelátó, az én pillanatnyi viselkedésemből tudja, hogy totál el fogom kényeztetni a gyereket, és én is a nevelésnek fogom alá rendelni magam, ahelyett, hogy majd jöjjek-menjek vele a nagyvilágban, ahogy bezzeg ő tette. Valamint, mint mindenki a környezetében, rosszul fogom nevelni a gyerekem, ami nálunk a környezeti tényezőknek tekinthető, míg az ő hisztis gyerekének a jellem hibáiért kizárólag a biológia tehető felelőssé (lásd öröklés-környezet vita). Nos, ez nekem kicsit sántít. Ezen kívül még azzal is gond volt, hogy én igyekszem az életem rózsaszín oldalát mutatni felé, ahelyett, hogy a kínjaimról és nyűgjeimről számolnék be, ahogy ő teszi. Ettől pedig én nem úgy viselkedem, ahogy egy harminc körüli megtört nőnek illene, bezzeg ő miattam érzi még szerencsétlenebbnek magát. Ebben a kijelentésben, amúgy értem a gondolat alapját, és az ő szemszögéből meg is értem, viszont sok más barátomnak beszámolok az én életemben lévő nehézségekről is. Vele vajon miért alakult másképp? Talán egyoldalú a leírásom, és kicsit heves is. Nem véletlen, zavar a helyzet, zavar, hogy nem értem, zavar, hogy karácsony óta nem beszéltünk, semmilyen kommunikációs csatornán sem. De úgy érzem, megbántva érzem magam. Úgy érzem kicsit igazságtalan is, főleg pont ezeknél az élethelyzeteknél így viselkedni, amikor nem ezt várnám egy olyan embertől, aki közel tizenöt éve a legjobb barátnőm.
Elég hosszan írtam ezekről a barátságokról. Zavar mindhárom konfliktus, hiszen korábban nem volt ez így jellemző, vagy talán kevésbé fontos emberekkel állt csak elő és barátot elveszíteni veszteség. A veszteség pedig fáj, hiányuk bennem él. Néha olyan jó lenne elmenni pszichológushoz, hogy jól átbeszélhessük ezeket a dolgokat, és megértsem, a mozgatórugóit a történéseknek. Hogy igazán tanulni tudjak belőle, és megértsem a saját szerepemet a helyzetben.
Ez volt a 2009-es összefoglaló. És a legizgalmasabb még csak most következik!!! Ismét úgy érzem, 2010 gyönyörű év lesz. BUÉK
A következő fontos esemény természetesen már az esküvővel kapcsolatosan, a világ legjobb lánybúcsúja, amin valaha is részt vettem, és külön öröm, hogy ez az én lánybúcsúm volt. Bár már akkor is leírtam, de annál nagyobb élmény, mint riksán bekerekezni a belvárosba, kevés adódik egy ember életében. Szuper hangulat, szuper társaságban.
A következő és valóban sorsfordító élmény nem is váratott magára sokat, mindössze 3 napot, amikor is kiderült, hogy Bene baba befészkelte magát a méhembe, ezzel óriási érzelmek, hormongörgetegek, félelmek és várakozások lavináját indítva el. Amikor a felismerés megtörtént, épp csak pár héttel lehetett fiatalabb, mint amennyi hozzávetőlegesen hátra van még abból az időből, hogy real time is egymás szemébe nézhessünk.
Az izgalom innen már szinten maradt, hiszen következett az év esküvője, vagyis a miénk, ami szerintem pontosan olyan jól sikerült, ahogy én azt szerettem volna. Korábban rendre hangoztattam, hogy nem szeretnék terhesen, vagy már úgy férjhez menni, hogy babám legyen, mert akkor nem tudok majd azzal a felszabadultsággal örömködni, enni, inni, mint még a nélkül. De őszintén mondhatom, az a boldogság, amit a felett éreztem, hogy a várva várt bébi eljött hozzánk, felülírta minden korábbi mantrámat, és egy picit sem zavart már, hogy nem ittam csacsira magam. Sőt így legalább mindenre emlékszem, és még így is hajnalig bírtam a murit. Ami maximum megnehezítette az eseményt, a nem tökéletesen kényelmes cipő kiválasztása, erre kellett volna csak jobban odafigyelnem.
Az esküvő után nem sokkal következett a nászutunk és azzal párhuzamosan az izgalom, hogy túl legyünk az ominózus 12 héten, ami ugye vízválasztónak számít a babácskáknál. A nászút nagyon jól sikerült, tocsogtunk a melegben és a tengerben, de legjobb élmény, maga az együtt töltött idő volt. A nyaralás mellett babka is kitartott, és töretlenül gyarapodott. Persze azt nem mondhatom, hogy a tizenkettedik hét átlépése óta már megnyugodtam és minden para csak a múlté. Mert mindig van mit találni, de sebaj, valószínűleg ez még legalább nyolcvan évig így is marad. KedvesM néha meg is jegyzi, hogy talán a legjobb lenne ugrani egyet az időben és onnan folytatni, hogy Benedek épp kirepül a családi házból, és a kutya is.... Természetesen még véletlenül sem akarnék ugrani az időben, és az én kis tüneményemet átugrani.
Tavaly a miénken kívül még két esküvőn is voltunk, az egyik drágám uncsitesójáé, akiknél szintén jött a hír, bekopogtatott nemrég a gólya.
Ezek voltak a pozitív események, ha valamit kihagytam majd eszembe jut. Persze a mérleg másik oldalára is átnézve, történt egy s más.
Április - május környékén szegény szívem majdnem megszakadt (lásd az akkori bejegyzést), de szerencsére azóta meggyógyult és őszintén remélem többször ilyen nem történik!!!
Ami még feltűnt, három barátnőmmel is volt konfliktusom és nem igazán értem, hogy, miért, és nem tudom, valóban én vagyok e a hibás...
Az első Lenocska, akivel azóta tisztáztuk a dolgokat. Ő egy nehéz, legyünk őszinték tragikus éven van keresztül. Amennyire akkor hagyta, és tudtam, próbáltam mellette állni, bár nem tudom ennek, menyire érezte szükségét. Mindenesetre a pokolhoz vezető út is jóindulattal van kikövezve, és az én jóindulatom sem mindig úgy sült el számára, ahogy szerettem volna. Valószínűleg én is mondtam olyan dolgokat jó szándékkal, amik félrecsúsztak és ő is mondott olyasmit, ami nekem nem volt rendben. Ezeket megbeszéltük, de a távolság, ami az országhatáron túl mutat, köztünk áll, és azt hiszem, nem tudjuk már úgy áthidalni, mint barátságunk kezdetén.
A következő konfliktus egy munkahelyi barátnővel történt, akivel a sztahanovista falakon kívül is többnyire tartottuk a kapcsolatot. Annyira többnyire, hogy ott voltak (mármint ő és jövendőbelije) az esküvőnkön is, mégis fura az egész. A furasága ott kezdődik számomra, hogy amióta ismerjük őket, írják az irandójukat, így ez egy állandó kifogás. Félévente 1-2-szer azért sikerült összehozni egy találkozót, ami mindig nagyon kedélyesen telt el, és a munkában is többször összefutottunk, ebédeltünk együtt, bár úgy érzem többnyire ezeket az összefutásokat én kezdeményeztem. A munkánk ugyan nem szervesen köt össze minket, de vannak átfedések, amikor azért összetalálkoztunk. Ezt többnyire sikerült is minden gond nélkül lezongorázni, de idén kétszer is volt ezen vita köztünk. Ez elsőn túl léptünk megbeszéltük, de a második, számomra elég értetlenül maradt. Úgy éreztem úgy kaptam tőle felelősségre vonást - miközben még véletlenül sincs köztünk hierarchia viszony -, hogy az adott helyzet nem is az én kompetenciám volt. Mire kijelentette, hogy velem nem lehet együttműködni, mire én úgy gondoltam, hogy semmi szükségem az ő letolására és letettem a telefont. Kétségtelenül meg van az a rossz - hozzáteszem családi halmozódással jellemezhető - szokásom, hogy ha nagyon felhúznak és elszakad a cérna inkább ráteszem a másikra a kagylót, ami persze nem szép dolog, de vállalom. Ezek után még imél váltás, miszerint szerinte bennem valami feszültség van az irányában, amit nem tud mi, és ezért ezen a ponton nem is jutottunk tovább. Másrészről viszont, mivel ez az ő érzése, és nem az enyém, nem igazán tudok vele mit kezdeni, és javasoltam gondoljuk végig, talán nem e valamiféle projekcióról van e szó... Ennyiben maradtunk, viszont azt tartom, hogy aki korábban együtt örült velem az esküvőmön, az ne köszönjön el a levél végén "üdv-vel" tőlem.
Végül a legambivalensebb érzéseket Osonkával történő "szakításunk" (???) okozta bennem. Már az esküvő előtt elkezdődött a dolog, amikor is nagyjából mindent megkritizált, amit kigondoltam, de legfőbb túlzásnak azt tartotta, hogy merészelem megvalósítani az elképzeléseimet, ahelyett, hogy mindenki más nyomásának engednék. Ezt követte az esküvő utáni sértődés, mivel ahhoz is tartottam magam, hogy azok legyenek a koszorús lányaim, akiket eredetileg is akartam, és ebbe az ő „koszorús” fia nem fért bele. Részben soha fel sem merült ilyesmi, részben egy épp síró és túlizgatott kicsifiú nem tudom ezt a menetet hogyan abszolválta volna. Egyértelműen önzőség, de az esküvőmön ezt nem akartam kipróbálni. Tudom, ez egy anyának felháborító, ha elutasításba ütközik, de erről szerintem korábban kellett volna beszélnünk és egyértelműen tisztázni a helyzetet, ahhoz meg valóban nem volt kedvem, hogy az én napomon kezdjek mindenféle magyarázkodásba. Na de még ezen is túljutottunk, de a babavárásom öröme végképp kiverte a biztosítékot. Azt már nem egyszer megkaptam tőle, hogy mit vagyok én úgy oda, meg vissza attól, hogy gyerekem lesz, és mit mondogatom, mekkora csodadolog ez, amikor a világ legtermészetesebb dolgáról van szó. De miért is lepi meg őt, hogy én ilyen különlegességnek tartom a velünk történteket, és valami olyasminek, amit csak én élek át ebben a gyönyörben? Talán pont azért, mert elmondása szerint, amikor ő várta a gyermekét, pont úgy gondolta, hogy még ráért volna, nem is tudta úgy élvezni a kicsit; a baba rúgásait, mint én aki majd minden mozdulatára felderül - kivéve, amikor befészkeli a pici hátsóját a bordám alá. Az kétségtelenül nem mindig gyere be. De emellett megkaptam azt is, hogy ő, mint jövőbelátó, az én pillanatnyi viselkedésemből tudja, hogy totál el fogom kényeztetni a gyereket, és én is a nevelésnek fogom alá rendelni magam, ahelyett, hogy majd jöjjek-menjek vele a nagyvilágban, ahogy bezzeg ő tette. Valamint, mint mindenki a környezetében, rosszul fogom nevelni a gyerekem, ami nálunk a környezeti tényezőknek tekinthető, míg az ő hisztis gyerekének a jellem hibáiért kizárólag a biológia tehető felelőssé (lásd öröklés-környezet vita). Nos, ez nekem kicsit sántít. Ezen kívül még azzal is gond volt, hogy én igyekszem az életem rózsaszín oldalát mutatni felé, ahelyett, hogy a kínjaimról és nyűgjeimről számolnék be, ahogy ő teszi. Ettől pedig én nem úgy viselkedem, ahogy egy harminc körüli megtört nőnek illene, bezzeg ő miattam érzi még szerencsétlenebbnek magát. Ebben a kijelentésben, amúgy értem a gondolat alapját, és az ő szemszögéből meg is értem, viszont sok más barátomnak beszámolok az én életemben lévő nehézségekről is. Vele vajon miért alakult másképp? Talán egyoldalú a leírásom, és kicsit heves is. Nem véletlen, zavar a helyzet, zavar, hogy nem értem, zavar, hogy karácsony óta nem beszéltünk, semmilyen kommunikációs csatornán sem. De úgy érzem, megbántva érzem magam. Úgy érzem kicsit igazságtalan is, főleg pont ezeknél az élethelyzeteknél így viselkedni, amikor nem ezt várnám egy olyan embertől, aki közel tizenöt éve a legjobb barátnőm.
Elég hosszan írtam ezekről a barátságokról. Zavar mindhárom konfliktus, hiszen korábban nem volt ez így jellemző, vagy talán kevésbé fontos emberekkel állt csak elő és barátot elveszíteni veszteség. A veszteség pedig fáj, hiányuk bennem él. Néha olyan jó lenne elmenni pszichológushoz, hogy jól átbeszélhessük ezeket a dolgokat, és megértsem, a mozgatórugóit a történéseknek. Hogy igazán tanulni tudjak belőle, és megértsem a saját szerepemet a helyzetben.
Ez volt a 2009-es összefoglaló. És a legizgalmasabb még csak most következik!!! Ismét úgy érzem, 2010 gyönyörű év lesz. BUÉK
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)