A következő fontos esemény természetesen már az esküvővel kapcsolatosan, a világ legjobb lánybúcsúja, amin valaha is részt vettem, és külön öröm, hogy ez az én lánybúcsúm volt. Bár már akkor is leírtam, de annál nagyobb élmény, mint riksán bekerekezni a belvárosba, kevés adódik egy ember életében. Szuper hangulat, szuper társaságban.
A következő és valóban sorsfordító élmény nem is váratott magára sokat, mindössze 3 napot, amikor is kiderült, hogy Bene baba befészkelte magát a méhembe, ezzel óriási érzelmek, hormongörgetegek, félelmek és várakozások lavináját indítva el. Amikor a felismerés megtörtént, épp csak pár héttel lehetett fiatalabb, mint amennyi hozzávetőlegesen hátra van még abból az időből, hogy real time is egymás szemébe nézhessünk.
Az izgalom innen már szinten maradt, hiszen következett az év esküvője, vagyis a miénk, ami szerintem pontosan olyan jól sikerült, ahogy én azt szerettem volna. Korábban rendre hangoztattam, hogy nem szeretnék terhesen, vagy már úgy férjhez menni, hogy babám legyen, mert akkor nem tudok majd azzal a felszabadultsággal örömködni, enni, inni, mint még a nélkül. De őszintén mondhatom, az a boldogság, amit a felett éreztem, hogy a várva várt bébi eljött hozzánk, felülírta minden korábbi mantrámat, és egy picit sem zavart már, hogy nem ittam csacsira magam. Sőt így legalább mindenre emlékszem, és még így is hajnalig bírtam a murit. Ami maximum megnehezítette az eseményt, a nem tökéletesen kényelmes cipő kiválasztása, erre kellett volna csak jobban odafigyelnem.
Az esküvő után nem sokkal következett a nászutunk és azzal párhuzamosan az izgalom, hogy túl legyünk az ominózus 12 héten, ami ugye vízválasztónak számít a babácskáknál. A nászút nagyon jól sikerült, tocsogtunk a melegben és a tengerben, de legjobb élmény, maga az együtt töltött idő volt. A nyaralás mellett babka is kitartott, és töretlenül gyarapodott. Persze azt nem mondhatom, hogy a tizenkettedik hét átlépése óta már megnyugodtam és minden para csak a múlté. Mert mindig van mit találni, de sebaj, valószínűleg ez még legalább nyolcvan évig így is marad. KedvesM néha meg is jegyzi, hogy talán a legjobb lenne ugrani egyet az időben és onnan folytatni, hogy Benedek épp kirepül a családi házból, és a kutya is.... Természetesen még véletlenül sem akarnék ugrani az időben, és az én kis tüneményemet átugrani.
Tavaly a miénken kívül még két esküvőn is voltunk, az egyik drágám uncsitesójáé, akiknél szintén jött a hír, bekopogtatott nemrég a gólya.
Ezek voltak a pozitív események, ha valamit kihagytam majd eszembe jut. Persze a mérleg másik oldalára is átnézve, történt egy s más.
Április - május környékén szegény szívem majdnem megszakadt (lásd az akkori bejegyzést), de szerencsére azóta meggyógyult és őszintén remélem többször ilyen nem történik!!!
Ami még feltűnt, három barátnőmmel is volt konfliktusom és nem igazán értem, hogy, miért, és nem tudom, valóban én vagyok e a hibás...
Az első Lenocska, akivel azóta tisztáztuk a dolgokat. Ő egy nehéz, legyünk őszinték tragikus éven van keresztül. Amennyire akkor hagyta, és tudtam, próbáltam mellette állni, bár nem tudom ennek, menyire érezte szükségét. Mindenesetre a pokolhoz vezető út is jóindulattal van kikövezve, és az én jóindulatom sem mindig úgy sült el számára, ahogy szerettem volna. Valószínűleg én is mondtam olyan dolgokat jó szándékkal, amik félrecsúsztak és ő is mondott olyasmit, ami nekem nem volt rendben. Ezeket megbeszéltük, de a távolság, ami az országhatáron túl mutat, köztünk áll, és azt hiszem, nem tudjuk már úgy áthidalni, mint barátságunk kezdetén.
A következő konfliktus egy munkahelyi barátnővel történt, akivel a sztahanovista falakon kívül is többnyire tartottuk a kapcsolatot. Annyira többnyire, hogy ott voltak (mármint ő és jövendőbelije) az esküvőnkön is, mégis fura az egész. A furasága ott kezdődik számomra, hogy amióta ismerjük őket, írják az irandójukat, így ez egy állandó kifogás. Félévente 1-2-szer azért sikerült összehozni egy találkozót, ami mindig nagyon kedélyesen telt el, és a munkában is többször összefutottunk, ebédeltünk együtt, bár úgy érzem többnyire ezeket az összefutásokat én kezdeményeztem. A munkánk ugyan nem szervesen köt össze minket, de vannak átfedések, amikor azért összetalálkoztunk. Ezt többnyire sikerült is minden gond nélkül lezongorázni, de idén kétszer is volt ezen vita köztünk. Ez elsőn túl léptünk megbeszéltük, de a második, számomra elég értetlenül maradt. Úgy éreztem úgy kaptam tőle felelősségre vonást - miközben még véletlenül sincs köztünk hierarchia viszony -, hogy az adott helyzet nem is az én kompetenciám volt. Mire kijelentette, hogy velem nem lehet együttműködni, mire én úgy gondoltam, hogy semmi szükségem az ő letolására és letettem a telefont. Kétségtelenül meg van az a rossz - hozzáteszem családi halmozódással jellemezhető - szokásom, hogy ha nagyon felhúznak és elszakad a cérna inkább ráteszem a másikra a kagylót, ami persze nem szép dolog, de vállalom. Ezek után még imél váltás, miszerint szerinte bennem valami feszültség van az irányában, amit nem tud mi, és ezért ezen a ponton nem is jutottunk tovább. Másrészről viszont, mivel ez az ő érzése, és nem az enyém, nem igazán tudok vele mit kezdeni, és javasoltam gondoljuk végig, talán nem e valamiféle projekcióról van e szó... Ennyiben maradtunk, viszont azt tartom, hogy aki korábban együtt örült velem az esküvőmön, az ne köszönjön el a levél végén "üdv-vel" tőlem.
Végül a legambivalensebb érzéseket Osonkával történő "szakításunk" (???) okozta bennem. Már az esküvő előtt elkezdődött a dolog, amikor is nagyjából mindent megkritizált, amit kigondoltam, de legfőbb túlzásnak azt tartotta, hogy merészelem megvalósítani az elképzeléseimet, ahelyett, hogy mindenki más nyomásának engednék. Ezt követte az esküvő utáni sértődés, mivel ahhoz is tartottam magam, hogy azok legyenek a koszorús lányaim, akiket eredetileg is akartam, és ebbe az ő „koszorús” fia nem fért bele. Részben soha fel sem merült ilyesmi, részben egy épp síró és túlizgatott kicsifiú nem tudom ezt a menetet hogyan abszolválta volna. Egyértelműen önzőség, de az esküvőmön ezt nem akartam kipróbálni. Tudom, ez egy anyának felháborító, ha elutasításba ütközik, de erről szerintem korábban kellett volna beszélnünk és egyértelműen tisztázni a helyzetet, ahhoz meg valóban nem volt kedvem, hogy az én napomon kezdjek mindenféle magyarázkodásba. Na de még ezen is túljutottunk, de a babavárásom öröme végképp kiverte a biztosítékot. Azt már nem egyszer megkaptam tőle, hogy mit vagyok én úgy oda, meg vissza attól, hogy gyerekem lesz, és mit mondogatom, mekkora csodadolog ez, amikor a világ legtermészetesebb dolgáról van szó. De miért is lepi meg őt, hogy én ilyen különlegességnek tartom a velünk történteket, és valami olyasminek, amit csak én élek át ebben a gyönyörben? Talán pont azért, mert elmondása szerint, amikor ő várta a gyermekét, pont úgy gondolta, hogy még ráért volna, nem is tudta úgy élvezni a kicsit; a baba rúgásait, mint én aki majd minden mozdulatára felderül - kivéve, amikor befészkeli a pici hátsóját a bordám alá. Az kétségtelenül nem mindig gyere be. De emellett megkaptam azt is, hogy ő, mint jövőbelátó, az én pillanatnyi viselkedésemből tudja, hogy totál el fogom kényeztetni a gyereket, és én is a nevelésnek fogom alá rendelni magam, ahelyett, hogy majd jöjjek-menjek vele a nagyvilágban, ahogy bezzeg ő tette. Valamint, mint mindenki a környezetében, rosszul fogom nevelni a gyerekem, ami nálunk a környezeti tényezőknek tekinthető, míg az ő hisztis gyerekének a jellem hibáiért kizárólag a biológia tehető felelőssé (lásd öröklés-környezet vita). Nos, ez nekem kicsit sántít. Ezen kívül még azzal is gond volt, hogy én igyekszem az életem rózsaszín oldalát mutatni felé, ahelyett, hogy a kínjaimról és nyűgjeimről számolnék be, ahogy ő teszi. Ettől pedig én nem úgy viselkedem, ahogy egy harminc körüli megtört nőnek illene, bezzeg ő miattam érzi még szerencsétlenebbnek magát. Ebben a kijelentésben, amúgy értem a gondolat alapját, és az ő szemszögéből meg is értem, viszont sok más barátomnak beszámolok az én életemben lévő nehézségekről is. Vele vajon miért alakult másképp? Talán egyoldalú a leírásom, és kicsit heves is. Nem véletlen, zavar a helyzet, zavar, hogy nem értem, zavar, hogy karácsony óta nem beszéltünk, semmilyen kommunikációs csatornán sem. De úgy érzem, megbántva érzem magam. Úgy érzem kicsit igazságtalan is, főleg pont ezeknél az élethelyzeteknél így viselkedni, amikor nem ezt várnám egy olyan embertől, aki közel tizenöt éve a legjobb barátnőm.
Elég hosszan írtam ezekről a barátságokról. Zavar mindhárom konfliktus, hiszen korábban nem volt ez így jellemző, vagy talán kevésbé fontos emberekkel állt csak elő és barátot elveszíteni veszteség. A veszteség pedig fáj, hiányuk bennem él. Néha olyan jó lenne elmenni pszichológushoz, hogy jól átbeszélhessük ezeket a dolgokat, és megértsem, a mozgatórugóit a történéseknek. Hogy igazán tanulni tudjak belőle, és megértsem a saját szerepemet a helyzetben.
Ez volt a 2009-es összefoglaló. És a legizgalmasabb még csak most következik!!! Ismét úgy érzem, 2010 gyönyörű év lesz. BUÉK
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése