Nem látszik rajtad a gazdasági válság...

Ezt a kedves kijelentést egy "kedves" ismerősünk tette szent karácsony második estjén, miután végig mért. Azt is megjegyezte, úgy terpeszkedek és mozgolódok, mint valami fensőbbsége teljes tudatában lévő nagysasszony. Ezt nem ilyen szépen és veretesen fejezte ki, de a lényeg ugyebár ... Utóbbi kijelentésével már nem is nagyon foglalkoztam, amúgy is megszoktam, hogy ő az a folyamatosan beszólogatós fajta, és többnyire engem sem kell félteni. Erre viszont nagy hirtelen én sem tudtam replikázni, viszont KedvesM csípőből olyat villantott vissza, hogy egész szívemet elöntötte a büszkeség!!! Hiába, nem hiába mentem férjhez. Na de azért a mozgás kultúrám mostanság valóban határozott változásokon ment keresztül. Ebben a nagysasszonyos, lassan és komótosan helyváltoztatós formában van némi igazság. Először is, jól meggondolom, mikor kezdek bele, mármint a mozgásba, merre teszem mindezt, és hogy biztos szükséges e a dolog. Másodszor, van amikor muszáj. Olyankor, például amikor egyszer csak jön egy has keményedés, amitől összenyomódik a hólyagom, akkor nincs mese, hanem indulás a kitérőre, de azonnal. De azért még ez sem olyan egyszerű, mert ilyenkor kizárólag begörnyedve lehetséges felállni, és a további cél megközelítés is, csak az istenség előtti hosszas hajlongás során lehetséges. Amúgy már az ülés sem a legkényelmesebb, mert kb. 5-10 percen belül kispocak változást igényel, különben a derekam bemondja az unalmast. Ilyenkor amúgy a legkényelmesebb a négykézlásbas pozíció, ezzel készülök a szülésre is… És ma még csak istenes volt a helyzet, mert tegnap kifárasztotta magát az én kis Tündérem. Biztos rajta volt a denszelhetnék, mert egész nap szinte meg sem állt. Mostanában nem is annyira rugdalózik, inkább dudorog. Ide-oda forgolódik, keresi a helyét. Szerintem növekszik, amihez talán szűkösnek találja a belső teret, ezért próbálja feszegetni a határokat. Ügyes, okos, aranyos. A legutóbbi bejegyzésemben, említettem, hogy már átlépte a két kilós határmezsgyét, majd utána számoltam, hogy ez a szülésig akár meg is duplázódhat. Hááát, egy kicsit tartok a dologtól, biztos nem csak ettől függ a szülés menete, de így elsőre egy négy kilós kis purdé.... nem éppen könnyed darabnak ígérkezik. Na persze, legyen egészséges, szép nagy meg minden, de.... Ezek után elgondolkoztam újra azon, amit a doki a vizsgálatokkal kapcsolatban mondott. Tette volt ugyanis ama kijelentését, hogy majd a 38. héten ugorjak be hozzá- már ez magában is egy szürreális kép, hogy Me csak úgy ugrándozik jelen állapotában - és akkor megvizsgálja a méhszájam, és a megnézéstől talán még a jósló fájások is elindulnak. Ezek azok a típusú fájások, amikor az egyszeri terhes leányka téves riasztást észlelvén beszaladgál a kórházba szülni akarván, de megnyugtatják, a végső felvonás még odébb van, ez csak az előkészítés. Anyósom már felvilágosított - ő szülésznő, nagy kincs az ilyen, tessék megbecsülni - nem tartom lehetetlennek, én is szaladgálok majd. Helyesbítek, KedvesM és Me kocsiba be, kórházi csomag kocsiba be, és száguldás a fiumein.... Aztán meg haza. Na de elvben ezek a jóslások pár órán keresztül tartanak, utána maguktól elmúlnak, vagy elalszunk, mert már azt is tudom, hogy ezek gyakran az ágymelegre indulnak. Mint ahogy a szülések nagy része is, inkább este-éjszaka indul be, feltehetően hasonló okból kifolyólag. Na de, térjünk vissza ehhez a bizonyos 38. heti abajgatáshoz. Amikor a helyszínen ezt előadta a doki, akiben amúgy száz százalékosan megbízom, még nem gondoltam végig, de utólag annál többször. És azt mondhatom, egyre kevésbé volt ez nekem szimpatikus. Mármint engem és a gyerekemet csak ne abajgasson senki, se kint, se bent. És ezt még egy már lebabázott barátnőmtől sem hallottam, ergo miért pont nekem??? Csak ne siettessék az én kis kincsemet. Majd fog ő jönni, amikor úgy érzi, itt az ideje. Az a jó, ha szépen, a maga tempójában érkezhet meg. Amúgyis, talán el akar utazni, vagy valami hasonló, hogy nem várunk??? Mert erre harapok. KedvesM sem tud siettetni, el is késünk mindenhonnan, de ez van. És pont. Szóval el is határoztam, utánajárok én ennek a kérdésnek. Sokkal okosabb nem lettem azóta, de a hozzáértők szerint, ez még nem biztos, hogy főben járó bűn. A tegnapi nap után már én sem vagyok benne biztos, hogy olyan nagy baj lenne ezzel az egész dologgal. Írtam ugyanis, hogy babika nő és nő (ez a feladata), és egésznap mocorog, ami nem fáj, de egy kicsit már sok volt. És ez éjszaka is folytatódott, némi hascsikarással megspékelve... ezek után felmerült bennem a gondolat, hogy mi lesz velem pár hét múlva, amikor még egy csomót fog nőni, én meg, ha már most így bírom a mozgolódást - a sajátomat és az övét, akkor mi lesz még később??? Addigra lehet meg leszek róla győződve, hogy abajgasson csak nyugodtan, mindegy már, csak vegyék ki a picurit. Na de most még nem siettetem, mert még mindig fejlődik, például a tüdeje, az agya - legyen csak okos nagyon -, és az éleslátása is, ahogy azt éles elmével Skinn barátnőm megjegyezte. Azóta ez is fontos szempont. Úgyhogy addig is, elpingvinkedem, amerre kell - mert a járásom leginkább erre, az amúgy roppant helyes madárra kezd hasonlítani - és ha közben bálnásodni is kezdek hozzá, na mond már. Növekszik az állatkert a kiscsaládban.

Klissé, de jogos

Kedd délelőtt zötyögünk a hetes buszon. Mi ketten és KedvesM. Szürke, latyakos, olvadós idő. A levegő már élhetőbb, de a lábfejem még mindig fagyoskodik. Ismét egy csodálatos találkozás vár ránk, a még odabenn peszterkedő Babszem Sráccal. Várom a pillanatot. A mai randit, de főleg, majd az igazit, amikor kibújik. És tudom, olyan pillanatok alatt be fog ez is következni. Annyi mindenre vártam már életemben. Jó nekem. Jó nekem? Jó nekem! Vártam, hogy gimibe kerüljek, mert oda már tényleg a nagyok járnak. Aztán bekerültem, és annyira nem is voltak nagyok. A négy év pedig elrepült. Utána vártam az egyetemet, de egy idő után főleg azt, hogy lediplomázzam és végre tanulás helyett dolgozhassam. A záróvizsga tényleg nagy élmény volt, de a diplomaosztó... Klassz-klassz, de akkor már nem éreztem az egészet olyan nehéznek. És láss csodát lett munkám, büszke is voltam rá, mert saját erőből értem el, protekció nélkül. Valami ehhez hasonlót éreztem, amikor mindenféle puska használata nélkül sikerült az egyetemi felvételim. Na de elég hamar rájöttem, hogy a munka annyira nem is nagy élvezet, mint gondoltam, úgyhogy újra tanulni kezdtem. Az a diploma is meglett, örültem neki, de nem tudtam elég büszke lenni, mert úgy éreztem nem kellett hozzá akkora erőkifejtés, mint azt elvárhatónak tartanám.

De vártam már fontosabb dolgokat is. Leginkább az esküvőnket KedvesM-el. Fél évig készültünk, ruhákat kerestünk, meghívókon törtük a fejünket, a tökéletes tortát kóstolgattuk. És aztán az a nap is elérkezett. Gyönyörű nap volt, éppen úgy tökéletes, ahogy volt. De ma már csak emlék, a fejünkben, a fotókon, a videókon és az ott lévők fejében is. De közben már valami máson is izgultunk. Főleg én. Hogy teljen már le az a keserves három hónap, amikor mindenkivel megoszthatjuk a Babkát övező örömünket. A nászúton is, feküdtünk az ágyon, és én csak mondtam, mondtam, hogy vajon, mi lesz a kis csodával, hogy ugye minden rendben lesz, és ugye ha már jött, amint hívtuk, akkor marad is, ugye? És KedvesM a szokott realitás érzékével, két lábbal a földön, megnyugtatott századszor is - pedig szerintem már nagyon elege volt belőlem - hát persze, hogy minden rendben lesz, hiszen ilyen génekkel.... És persze igaza lett. Utána vártam, hogy növekedjen a pocakom, hogy mindenki lássa, és irigykedjen, ahogy én is irigykedtem, minden alkalommal, amikor egy terhes nő jött szembe velem az utcán. Ez is megtörtént. Olyannyira, hogy már egy 2040 grammos pasaska forgolódik odabenn. Befészkelte a fenekét és a lábát a bordáim alá, miközben egy hónap alatt 800 grammot gyarapodott. Egyre többet gondolok a szülésre. Nehéz elképzelni. Még mindig él bennem a különlegesség érzése, hogy én egy kicsit mégiscsak más vagyok, mint mások, velem a dolgok is másképp történnek. Egy kicsit így is van, minden egy kicsit más az én szemszögemből. Egy kicsit minden ugyanolyan, mint másoknál is. Várom a pillanatot, hogy megszülessen babka. Egy pillanat lesz. Vajon ez is olyan gyorsan eltelik majd, mint az esküvőnk napja? Mennyi időre lenne jó megállítani a pillanatot? Talán ezt nem unnám meg soha...

A fiam barátnője

Politikailag persze sokkal korrektebb lenne, ha úgy fogalmazok: a születendő fiam (feltételezhetően) születendő barátnője. Tudom kicsit még korai, de mégis, egy ideje motoszkál a fejemben, vajon milyen lesz a fiam leendő barátnője. Na, nem a futó kapcsolatokra gondolok, a komolyabbakra. Legfőbb kérdésem, hogy fogom e kedvelni a lányt? Lehet e elég jó majd valaki az én tökéletes fiacskámnak? Vagy talán nem is így kell majd gondolkoznom, mert addigra ő felnőtt, önálló férfi lesz ... Na de szeretni tudom e majd a lányt, aki elveszi az én kicsi fiamat tőlem??? Következő gondolati hiba, sosem fogja elvenni, hiszen más lesz a kapcsolat közöttünk, és más lesz köztük. Tehát miért lehet kedvelni / vagy (szigorúan!!!) csöndben utálni a lányt? Mi alapján is választ majd a (felnőtt) gyermek? Vagy olyan lányt keres, mint amilyen én vagyok, hiszen az első szerelem alapvetően meghatározó. Vagy pedig pont az ellentétemet keresi majd, mert az anyját, még ha csak szimbolikusan is, de nem túl egészséges nőül kérni. Vagy még mindig az ellentétemet, mert mindegy milyen legyen az a lány, csak anyámra ne emlékeztessen.... Nos reméljük ezt az opciót el is vethetem már így előre. Az első helyzetben mindenesetre azért utálhatom majd a hölgyeményt, mert két dudás egy csárdában nem fér meg. A másik eseten pedig pont azért, mert annyira különbözik majd tőlem, nem értem, majd mit eszik rajta ez a kis pernahajder. Közben azért bízom benne, hogy olyan kedves tudok majd lenni a lánnyal, mint mondjuk Mame, Settenke kedvesével. De legalábbis elfogadom majd, mert nekem is az lesz a fontos, hogy találjon maga mellé valakit, akit szerethet, és aki viszont szeretheti. És remélem, hogy baráti lesz a kapcsolatunk, és majd mesélhetek neki tippeket a terhessége alatt, mert mi más lenne a következő gondolatom, a még meg sem született picurkámmal kapcsolatban, mint az ő még meg nem született picurkája...

Te jó ég, mi jöhet még ezután???????