2008. szeptember 28., vasárnap

Ki éri meg?

Hétvégén egy csoportos megmozduláson vettem részt, ahol nem mint résztvevő, hanem mint részvezető tettem hasznossá magam. A csapatot kb. 28 fiú/férfi és egy lány (hölgy) alkotta, plusz mi ketten részvezetők és egy hímnemű fővezető. Na nem áramot fővezető, hanem a csapatmunkát. Fura egy összetétellel rendelkeztek ezek a férfiemberek. Az egyik fele megérkezett, már igen kapatos állapotban, és ezt az állapotot igyekeztek is fenntartani a két nap folyamán. Mindebben segített nekik az a raklapnyi sör és egyéb rövid ital is, amit szépen, időben elosztva, folyamatosan fogyasztottak.  Na persze, nem vagyok álszent, én is szeretek és szoktam is alkoholt inni. De például a főnököm előtt kifejezetten utálok ilyet tenni. Hát ez a tény, ezeket a fiukat nem igen izgatta. Pedig fent említett "állatfajtából" (mármint főnökből) itt több is tálható volt. Azt gondolnánk minden vezető, olyan amilyen, meg olyan mint amilyennek korábban leírtam. De a hétvégén ismét tévednem kellett. A másik, amire egyre inkább rájövök, hogy az első benyomás, amiről ugye tudjuk, hogy nincsen rá második lehetőség, gyakran túl gyorsan megszületik, kb. 3 másodperc alatt. Sokszor, akik elsőre szimpatikusnak, érdekesnek tűnnek, hangos viselkedésükkel vagy izgalmas tekintetükkel megfogják a gondolataimat, hamar kiderül fölöslegesek. Nem, mint emberek fölöslegesek, hanem a figyelemre. A "ki ha én nem" viselkedés, vagy a hangos titokzatosság és a bátor, de nem helyénvaló (értsd ez alatt, nem a helyzethez illő) vedelés nem olyan érdekes, izgalmas, mint azt elsőre talán gondoltam. Ilyenkor pedig van idő azokra az emberekre, akik kicsit csöndesebben, kicsit visszafogottabban, és mégis mélyebben képesek létezni. Nincs szükségük arra, hogy mindenáron felhívják magukra a figyelmet, hiszen tudják, hogy akit a felszínes felszín mellett kicsit több is érdekel, az úgyis megtalálja őket. Sokszor észre veszem magamon, hogy mennyire fontosak nekem a külsőségek. Nem gondolom, hogy ez baj, hiszen a külső tényleg fontos, végső soron az első benyomás alapját is ez képezi. Újra, meg újra rá kell jönnöm azonban , hogy a külcsín nem elég. A szép/érdekes/ stb. külső mögött az üres belső mégsem elég. Így amellett, hogy tegnap sikerült csöndesebb, de emberibb emberekkel beszélgetnem, arra is újra ráébredtem, mi is az, természetesen a többi egyéb mellett, amit KedevesMben is szeretek és megszerettem, és amiért a mai napig szeretem.

 

Végül egy KFT dal szövege jutott eszembe:

 "Az a baj, hogy a nők vagy csúnyák, vagy szépek és buták,

Vagy, ha szépek és okosak is egyben, nem állnak szóba velem."

2008. szeptember 22., hétfő

Móricka, a hal

Móricka a hal kb. 2 hete költözött be Csuti nagyanyámhoz. Elnézést a nagyanyáért, de inkább, mint nagymama, ő annál keményebb. Korábban Csuti sokat mesélt, és képeket is mutatott, a fiatal és gyermekkoráról. Elmesélte, hogy mennyi minden izgalmas kaland történt vele akkoriban, de ezeket majd egy elképzelt, de még meg nem valósított novellában tervezem elmesélni, Klári (korábban már méltatott másik nagyanya) életképeinek megjelenítésével együtt. Csuti tehát elmesélte, hogy kutyája mindig volt, legalábbis gyermekkorában. Csak csöndben teszem hozzá, hogy a macskákat nem igen kedveli, amivel  nem is lenne semmi gond, ha történetesen én nem egy gyönyörű, okos, hihetetlen átéléssel nyávogó, és ezért jelenleg a lakásból kidobva a hideg házat bejáró macskának a büszke kiszolgálója lennék KedvesMel együtt. Lényeg a lényeg, Csuti már jó ideje egyedül lakik. Kis leánykája, vagy fiacskája, akik annyira azért már nem kicsik, főleg ha abból indulunk ki, hogy én is inkább a harmadik X-hez közelítek, és ugyebár, az ő kicsi fia, az én drága apukám (tudjátok a jiddishe papi), így Csuti kicsiny gyermekei is már igencsak felülről verik az ötvenet, majd mindennap meglátogatják. Ettől függetlenül megvan a maga élete, rendje, sétája a boltba, vagy a parkba, időtől függően. Ő erre remekül berendezkedett, semmi problémája a dologgal. Na de nekem, nekem igazán nehéz megértenem, hogy valaki hogy szerethet egyedül lakni. Biztos más a szociabilitási szintem, de ezt igen nehéz elfogadnom, még ha mégoly magas empátiás szinttel is rendelkezem. Egy ideje, úgy 1-2 éve, rendre kifejtettem neki, hogy szerintem szüksége van egy állatra. Belvárosi, egyszobás lakásba persze nem illik holmi szőrős fajta, mi lenne hát a véleménye egy halról. Na hát arról (sem) szó se lehet, mondta ő. Így inkább valami festett / rajzolt / szalvéta technikázott /  gyurmázott, stb. formán gondoltam, akkor a kecske, vagyis én és a káposzta, vagyis Csuti, is jól lakik. Két hete azonban szülinapot ültünk, most érte el fent nevezett nagyanyám a ... életévét. Eme nevesen nemes eseményre úgy gondoltam itt az ideje, hogy mégiscsak beszerezzek egy halat, ki csak nem dobja meg engem utána, és talán még a wc-ben sem fogja lehúzni. Így egy igen szemrevaló beta típusra hallgató harcos hal be is költözött a kis lakásba. Fogadtatása nem volt épp zökkenőmentes. Nevezett nagyszülőm igen kimérten és hidegen fogadta az új jövevényt. Ennek ellenére befogadta, etette, sőt még azért  is felhívott, hogy büdös a hal vize és most mégis mit kéne tenni... Az etetés mellett még arra is volt gondja, hogy tükröt tartson a halnak, aki ettől elkezd puffogni és morgolódni, felfújja magát, és sokkal szebb lesz. Azért ironikus játéka ez az evolúciónak, hogy míg mi emberek megpusztulunk az idegeskedéstől, ez a hal csak szebb lesz tőle. Itt sütném el egyik kedvenc viccemet:

            - Honnan lehet felismerni a mérges gombát?

            - Földhöz vágja a kalapját.

Tudom régi, de nekem bejön.  Hal tehát él. Aztán beszéltem anyukával (a szülőmmel), aki ráébresztett néhány dologra. Főképp arra, hogy csak mert én nem tudom elképzelni, hogy egyedül lakni jó is lehet, de legalábbis van aki ezt így szereti, még létezik a jelenség. Másrészt arra, hogy annak ellenére, hogy Csuti ellátja a halat, és természetesen sosem fogja a lefolyóba dobni halucit, még nem szereti, és nem örül neki. Így felhívtam drága nagyanyámat és elmondtam neki, sajnálom, hogy ráerőltettem a kis vízben úszót, és visszavonom sértődöttségi álláspontomat arra az esetre, ha mégis le akarná passzolni valamelyik családtagnak. Erre épp kapóra is jött az én drága apukám, akinek határozottan bejön a kis jószág. Csuti pedig elutazott a héten Sopronba, így haluci-haluci-haluci, aki a keresztségben a Móric nevet kapta, aki az én dédnagypapám volt, ha minden igaz, apuci gondoskodását élvezi. Biztos vagyok benne, hogy Móricka mostantól még szebben fog kéken virulni, azért kéken, mert kék az alapszíne, mert szerető környezetbe került. Szerető környezetben pedig nem csak a virágok nyílnak szebben és a halacskák élnek boldogabban, de az ember egyedek is kiteljesedhetnek, és testi-lelki védelmet élvezhetnek. Mondhatnám, testi-lelki immunrendszerük ilyenkor csúcsra járhat.

Egy szónak is száz a vége, ma Móric nap van, ezúton is szeretnék boldog névnapot kívánni Móricnak, a halnak.

 

2008. szeptember 21., vasárnap

Vasárnapi menü

Vasárnap szent napján finom ebédet főztünk. Na nem csak úgy személyes kedvtelésből, bár ez se lenne meglepő, de itt voltak KedvesM szülei, így igyekeztünk kitenni magunkért. Köztünk legyen szólva pompásan sikerült is teljesíteni a célkitűzést. Már persze, ha azt az apróságot nem számítjuk, hogy kb fél 3 kor lett kész az ebéd, de csakis azért mert délelőtt az IKEÁban nézelődtünk, mintegy négyesben. 

A menü:  - kukorica krémleves, 
   szárított paradicsomos lepénnyel, bazsalikomos, fokhagymás olajjal megkenve
- Ketchupös csirke comb, jázmin rizzsel.

Édesség sajnos nem készült, de ebéd előtt ettem egy almát. A lepény kenyértésztából készült, titka, hogy több órán keresztül kelt, majd a második átgyúrás után is legalább egyet. A kukorica krémleves nálunk nemzeti eledel, fejlesztését köszönjük áhítattal drága mamának (tudjátok, a jiddishe). A ketchupös csirke KedvencM kedvence. Roppant egyszerű, combokat fokhagymával előpirít, majd jénaiba. Erre ráöntünk tejszínben elkevert ketchupöt, dúsítva pirított, füstölt szalonnával, füstölt sajttal (reszelve), és petrezselyemmel. Rizs: főzés előtt megmosva, tyúkhúsleves kockával ízesítve. 
Ám ami a mai napon még fontosabb, ma ünnepeljük a hetedik szülinapunkat, 
évfordulónkat KedvesMel. Ez ugyebár, ahogy a monda is szól, gombócból is megártana, de mi úgy döntöttünk a következő hetest is együtt kívánjuk tölteni. Gyűrődve, veszekedve, morgolódva, vihogva, vacogva, forgolódva, kufárkodva, de leginkább egymást nagyon-nagyon szeretve. 

2008. szeptember 20., szombat

Mitől leszel boldog emberke?

Mi a boldogság kulcsa? Sok pszichológus próbált már választ adni erre a kérdésre. Ez igazán egy olyan kérdés, ahol az életünk a tét, hát nem babra megy a játék. Félre söpörve a giccses mondásokat, arra jutottak az okos kutatók, hogy a megoldás egyik, hangsúlyozom egyik kulcsa, abban rejlik, milyen célokat tűzünk ki magunk elé az életben. E szerint a túl nagy elvárások, például egy tűzpiros sportkocsi, nem csak hogy túlságosan tárgyiasult vágyálom, de igen nehezen is hozzá- férhető (ami nem véletlen, hiszen épp azért tudja megőrizni különlegességét, mert csak kevesek számára hozzáférhető). A lényeg tehát, hogy azok az álmok, amelyek nehezen megvalósíthatóak, és abba a csoportba tartoznak, amiért akár egy életen keresztül is kell dolgozni (és ezt nem csak szó szerint értem), még ha el is érjük, nem hozza azt a magas szintű kielégülést, mint amit vártunk tőle. Ezzel szemben, ha képesek vagyunk a vágyainkat kisebb részletekre bontani, sőt akár a napi szintű eseményeknek örülni, sokkal több apró kielégülés érhet minket, ami a napi boldogság szintünket, és talán a hosszú távú boldogság igényünket is kielégíti.
Miért jutott mindez eszembe? Mert ma vidáman, és egy apró, kis boldogság jeggyel a zsebemben utaztam hazafelé a 7esen. Történt ugyanis, hogy a kollégáimmal egy konferencián vettünk részt. Maga a kongresszus is megérne egy külön misét. Az
evészavarokról szólt, de ez egy másik történet, regélésére máskor kerül majd sor (ez olyan Michael Endés, a Végtelen történetből). Arra viszont még nem volt példa, legalábbis az én pályafutásom alatt, hogy a mi kis csoportunk így, együtt ment volna el bármiféle szakmai, szervezett heppeningre. Mindez pedig kedvenc főnökömnek köszönhető. Eddig még nem igen volt kedvenc főnököm. Egy pár szót engedjetek meg, hogy a korábbiakról is beszámoljak. Az első főnököm elsőre szimpatikus volt. Na, nem azért, mert akár csak távolról is rá lehetet volna fogni, hogy kedves, szívélyes ember. Ez egy olyan első látására eldőlő dolog, megkedveltük egymást. Természetesen nem jelentette azt, hogy barátnők lettünk és innentől kezdve együtt jártunk ruhácskát vásárolni, a távolság tartás mindig megmaradt, de ez nem baj! Jó főnöknek mindazonáltal nem mondanám. Nem tudott igazán csapatot építeni, de velem többnyire normális volt. Egy valami miatt azonban nagyon mérges és haragos voltam irányában. Az pedig az addikció. És sajnos ezt látták mások is. Zavart, hogy az az ember, akit én szívembe fogadok, valakinek tartok, nem bírja megállni, hogy ne igyon. Szeret irányítani, hatalmaskodni, utasítgatni, Igazi hangulatember, mint sokszor én is. Vodannában azért volt emberségesség is.
A második főnököm, aki a jelenlegi is, ő nálunk a fő-fő néni. Nem ugyanaz, akiről az előbb áradozni kezdtem, őt kicsit több humorral áldotta meg a jóisten, mint a korábbi kedvest. Ami még érdekes, hogy mindketten velem közös származásúak, amit utóbbival eleve tudtunk egymásról, hiszen a bekerülésem útja adott volt. Elsővel, nevezzük Vodannának, kb. a második héten kiderítettük egymásról. Van- e ennek jelentősége? Valószínűleg igen, valamit megalapoz, talán épp csak egy lehetőséget. De az, hogy ez a lehetőség hova fejlődik, csak rajtunk múlik. Egy főnökben nem olyan könnyű egyből megtalálni a jót, de például az új vezetőnk megtalálása, igazán remek húzás volt. Persze előtte ezt csak félve merem kinyilatkoztatni, - már ha alkalom nyílik a nyilatkozásra, és közénk, egyszerű földi halandók közé ereszkedik, - mert félek, hogy a dicséret téves gondolatokra sarkallja, és esetleg felmerül benne, hogy megszabaduljon attól aki jó. Na nem mintha az a veszély fenyegetne, hogy az én véleményemet akarná kikérni.... Persze az előző közvetlen (tehát Főnéni alatt lévő) főnökömmel sem volt gond, említsük őt Erkel álnév alatt, de ennyiben ki is fújt. Korrektül viselkedett mindig, nem konspirált, nem kavart, nem szivatott. Konkrét elvárásai voltak, véletlenül sem teljesíthetetlenek. Nem érzem, hogy ennél a korrektségnél többet adott volna nekem, de tény, hogy igazi, régi vágású úriemberként viselkedett mindig. Erkel idén véglegesen nyugdíjba ment és visszavonult. Őt követte Mara Gréta. Vele egészen új dimenziók nyíltak meg. Kicsit kezdem úgy érezni túlzott a rajongásom, szinte nyálasba forduló, de meglehetőst elfogult vagyok, mivel először tapasztaltam meg, hogy a főnököm dicsér és bíztat. Nem gondolja, hogy a fiatalságomból adódóan nem vagyok elég talpra- esett a feladatok ellátásához. Megbízik bennem, támogat és bíztat. Meg még bíztat is egy kicsit. És ha ez nem lenne elég, akkor szokott még bíztatni is. Valószínűleg ha férfi lenne, szerelmes lennék belé. Szerencsére azonban nő, mert mi is lenne KedvesMmel, ha hírtelen szerelemre lobbannék a főnököm iránt. De azon kívül, hogy Mara Gréta bíztat, az egész kis csoportunkat is elkezdte valódi csoporttá kovácsolni. Össze- fog minket szakmailag és munkailag, perspektívát és lehetőségeket ajánl és talál nekünk. Mindezek mellett pedig szakember, jó, elismert, magabiztos és tapasztalt szakember. Letett jó pár dolgot az asztalra, és mégsem hordja fenn az orrát. Úgy tűnik, igyekszik mindenkiben a pozitív értékeket meglátni, megtalálni, és azt megerősíteni. Remélem bírni fog minket, és a melót, és még sokáig őt tudhatjuk magunk mellett. Így ma és tegnap a kollégákkal együtt kongresszusoztunk, és ahogy így együtt sétáltunk már elfelé, olyan érzésem volt, mintha azoknak a legendás munkacsoportoknak a tagja lehetnék, akikről annyi legenda szól szakmai berkekben. Mi persze még csak az elején vagyunk, de még bármivé kinőhetjük magunkat.

2008. szeptember 15., hétfő

Itt van az ősz, itt van újra

Anno, irodalom órán nem mondhatom, hogy Petőfi lett volna a kedvenc költőm, sőt. De a verseit igen-igen a fejembe verték, és a helyzetnek megfelelő idézet mindig eszembe jut (amúgy nem csak tőle, mástól is szoktam idézgetni; magamban, leginkább). Ma éppen a fent említett, ősz köszöntő vers jutott eszembe. A mai időjárásra azonban túlzás a köszöntést említeni, hiszen határozottan csúf egy napnak örvendhettünk. Nem tudom miért, de éppen ilyenkor rám jön, hogy akkor, ím itt az ideje, hogy szoknyát húzzak.

Pár éve kezdődött a dolog. Előtte többnyire nadrágot hordtam amint beköszöntött a kb. 20 fok alatti időjárás. Ilyenkor rendre megszállt az ihlet, s miután elterveztem előző este, hogy melyik szoknyát, melyik felsővel, melyik cipőcskével fogom majd szépen magamra húzni, másnap hosszú sorokban hoztam az ellenvéleményeimet, és nagy kényelemben és farmerben útnak is indultam a napnak.  Úgy 2 évvel ezelőtt valami megváltozhatott, talán a nap- éj egyenlőség, vagy a hold tömegvonzása volt rám igen furcsa hatással, mert a legnagyobb hidegekben elkezdtem szoknyában flangálni. A szoknya mellett el kezdtem igen magas sarkú, határozottan csúszós, és többnyire igen kényelmetlen csizmákat vásárolni. Utóbbiakat kizárólag hóban, esőben, jégben és sárban viselem, hiszen laposban bárki tud menni, nem vitás. Ma tehát éreztem már, amikor reggel kikeltem a pihe-puha, frissen húzott ágyikóból, hogy ez a mai az én napom lesz. Eljött az ideje, hogy szoknyát viseljek. Kicsit úgy érzem, hasonlóképp viselkedem ilyenkor, mint az agresszív kismalac, és csak azért is megáztatom formás kis csülkeimet. Mondván én majd jól megmutatom a világnak. Mit nekem holmi eső, amúgy is szeptember közepén ez tuti kamu, hogy ilyen hűvös van, az eső pedig nem eshet egész nap, délutánra egész biztos pár fokkal melegebb is lesz már. Hát ezt nevezem én szívásnak. Estére ugyanis nem lett melegebb (sokkal hidegebb sem szerencsére), viszont ez eső is folytatta szomoronykodását, töretlenül. Még szerencse, hogy szoknyát vettem fel ma, mert mellé még igazán be sem öltöztem, pedig nem ártott volna, mert a hőmérséklet is határozottan mélynövésűnek mutatkozott. Ez igaz amúgy a lakás hőfokára is, viszont elvből nem vagyok hajlandó bekapcsolni a melegítést, meg azért sem, mert nehéz szívvel válnék meg a két ezer forintos gázszámláktól, szemben a téli harminc ezressel. 

Holnap tehát farmert veszek, sportcipőt, ami nem ázik be, és még a lábfejem sem lesz vizes, hosszú ujjú felsőt, kardigánt (vastagot) és kabátot. Télire pedig betárolok egy fülvédőt is.

Útközben pedig vígan fogom kántálni: "Itt van az ősz, itt van újra...."

 

2008. szeptember 12., péntek

Kiegészítés: jiddishe mame

Osonka szerint, aki sárgán villámló villámot megszégyenítő gyorsasággal elolvasta az előző írást, nem mindenki számára egyértelmű, mit is takar a jiddise mame kifejezés. Őszintén szólva én sem tudom igazán megfogalmazni, leginkább csak érzéseim tapadnak ehhez a fogalomhoz. Talán olyasmit mondanék, hogy ő az ősanya típus, aki irányítja a családot, összefogja a rokonokat. Kedves ha kell, de tud kemény is lenni és irányítani, ha a család fennmaradásához, tovább lépéséhez erre van szükség. Olyan tyúkanyó típusnak gondolom, akihez oda bújhatnak a gyerekek, ha vigasztalásra van szükségük, de a férje lelkét is meg tudja simogatni, ha annak egy kis nyugalomra van szüksége, amikor a sok stressz már beteríti. Mindeközben pedig NŐ. Olyan tökéletes féle fajta tehát, mint amilyen az én Anyukám is.
Kérem azért a nálam hozzá értőbbeket, hogy megjegyzésben egészítsék ki, szerény elképzeléseimet a jiddise mame fogalomkör területén. Mondanom sem kell, maga a szó, a kifejezés is nagyon tetszik. Csuda szép dallama van számomra, amit lehet a mögé társított jelentéstől is kap. Mert ugyebár, ha a szó mondjuk azt jelentené, hogy szippantós autó, akkor valószínűleg nem tetszene ennyire :) 

My jiddishe mame

Az anya. A főnök. Szeretjük, csodáljuk és elismerjük. Olyan szeretnék lenni, mint Ő. Olyan, mint az én anyukám. Azt hiszem hivatalosan nem lehet még yiddishe mame, mert ott van az én drága nagymamám, akit ez a cím megilletne. Igaz ő meg inkább okos és intelligens, ami nem zárná ki a jiddishe mame létet, de mégis. Ezt lezárva viszont felmerül bennem a kérdés, hogy mi van a yiddishe papikkal? Az apukákkal. Ő róluk miért nem szól hasonlóan szívhez szóló dal, legenda. Pedig mind tudjuk, hogy a kislányoknak az egyetlen élő isten az apjuk. Nem volt ez másképp nálam sem. Aztán sajnos felnőttem, és gyanússá vált, hogy talán még sem olyan mindentudó az én drága apukám, mint gondoltam. Sőt néha (gyakran) kifejezetten hirtelen haragú és hisztis és morog és nem bírja egyszerűen azt mondani a főztömre, vagy bármi egyéb tettemre, hogy jó volt, finom volt, klassz vagy. Csak annyit, hogy nem is olyan rossz, megjárja.... Miért van ez így? Valószínűleg ugyanazért, amiért körbe kellett udvarolnom, hogy kölcsönadja nagykegyesen a családi autót (aminek persze ő a feltétlen ura, s parancsolója), ha nagy ritkán úgy éreztem szükségem van rá. De még egyszer visszatérve, miért olyan nehéz azt mondani, hogy valami jó???

És mi lett a félistennel? Mert ugye az már megváltozott. Ahogy felnövünk, ráeszmélünk, hogy a szüleink sem istenek, hanem pont olyan halandók, mint mindenki más. Talán mire megöregedünk azt is belátjuk, hogy mi  magunk sem vagyunk felsőbb rendű lények. Igen, egyre inkább úgy látom, hogy a saját magunkra irányuló omnipotenciánk (mindenek felett állóság) múlik el a legkésőbb, bár az okos fejlődés pszichológusok szerint, ez már valamikor 3 éves kor környékén megtörténik. Olyan ez az omnipotencia, mint amikor Darwin az emberek képébe vágta, hogy a majmoktól származunk, vagy amikor Freud bedobta, hogy nesze nektek nagyképű fellengzősség, titeket Ember csak az alantas, és tudattalan ösztöneitek irányítanak. 

Na de kis kitérő, vissza az apukámhoz. Szóval szegényt jól lehúztam a fentiekben, de még nem említettem, hogy a nehézkes, morgolódós, hisztizős dolgai ellenére, még mindig talpon van. Pedig az élet eléggé huzigálja a régen göndör, mára csak rövidre vágott fürtjeit. Betegségek, rokonok, munkák, elég rendesen kijutott neki. Nem könnyű mindig megérteni, miért így döntött, mért nem úgy, ahogy szerintem sokkal boldogságosabb lenne, de ez mégiscsak az ő választása. Tehát az én apukám, aki félistenné vált, amikor megszülettem, és letaszíttatott, amikor tudatra kezdtem derengeni, még mindig tapossa a mókuskereket.  És hiába tépázza az élet vihara, még mindig szeret engem, még mindig felhívhatom, hogy ugorjon már át hozzánk és legyen oly drága megetetni macska ő méltóságát, amíg mi jövünk-megyünk valamerre az ország egyéb szegletében. És ő még mindig büszke rám bármibe is kezdek. És habár néha igen nehezen tudjuk elviselni egymást (hiszen a morcogás természetesen kölcsönös) még mindig szeret. És én is szeretem. 

Itt be is kellene fejeznem ezt az írást, mert ez olyan szép lezárás volt, de hiába nem akarok parancsolni, kecsesen pörgő ujjacskáimnak. Mert azon is érdemes elgondolkodni, hányan vannak az életünkben, akik igazán szeretnek. Csak úgy, mindenféle hátsó szándék nélkül. Tudom, ez lerágott csont és elcsépelt duma,nem is  részletezem tovább, de ami tény, az tény. Visszakanyarodva pedig a fenti témához, még ha néha nehéz is együtt élni a morgós apukákkal, nem szabad eltávolítani őket, hiszen igazán ritka, hogy olyan emberre találunk, aki feltétel nélkül szeret minket. Úgyhogy inkább begyűjteni, mint eldobni. Zárszóként pedig, rá kell jönnöm, hogy bizony vannak ám jiddishe papik, sőt nekem egy igazi jiddishe APUKÁM van (csupa nagybetűvel).

 

2008. szeptember 11., csütörtök

Címzetes hölgy

Osonka címzetes Úrhölgy egyik fő-főszereplője legjobb barátnőim körének. Nem túl nagy ez a kör, épp csak pár fontos emberből áll. Osonka, akit még középiskolából ismerek, ami azt jelenti, hogy immáron 10 éve, az elmúlt időkben előlépett hű fegyverhordozómmá. Értem ezalatt, önként és dalolva elvállalta, nem kis örömömre, hogy szakmai szúrós és éles szemmel lektorálja szívemnek oly kedves kicsiny bejegyzéseimet. Mondván mégiscsak kultúrális ügyosztályon dolgozik, ez a feladat épp az ő hatásköre. Sokszor jól is jönnek a meglátásai. és jól esnek a dicséretei. És persze morgolódom, amikor a fejemhez vágja bizonyos gyengeségeimet, mint például helyesírási képességeimet... "Pink" fedőnév alatt futó kis morcogásom olvastával megjegyezte például, hogy láthatóan kissé elragadott a hév - ez így van - és biztos vagyok -e benne, hogy ezt így szeretném e közzétenni a nagyvilág szeme láttára. Hát igen, bár hév már csökkent, én ezt mégiscsak így szeretném.
Osonka arról is híres, hogy különlegesen jól lehet vele napozás közben martinit inni, napozni, és urambocsá néhány szál - szigorúan vékony és hosszú - cigarettát elszívni. Híres még továbbá arról is, hogy remekül lehet vele az asztalon táncolni. Meg még egy csomó mindent lehet vele remekül csinálni, úgy mint Kozmixot énekelni, mindenféle eszetlen figurákat mutogatva közben, valamint takarítani, gyermeket nevelni és főzni. Persze ezt a hármat így együtt leginkább ő szokta csinálni. Én közben megjegyzéseket teszek, és vélemény alkotok, tisztes távolságból. Aztán mozi délutánt is igazán remekül lehet vele tartani (jelzem ilyenben is régen volt már részem!!!), amikor is, kizárólag pattogatott kukoricát, chipst és fagyit majszolunk a film mellé, szigorúan ásványvízzel, hogy ne hízlaljon.
Ami pedig a legfontosabb, hogy lehet vele beszélgetni. Lehet nyavalyogni, és szipákolni, nyávogni, és elégedetlenkedni, úgyis érti miről van szó.
Osonkát még kedvesM is határozottan csípi, pedig neki aztán igen finnyás ízlése van a barátnőim terén.
Ja és Osonka volt az egyetlen barátnő, aki a költözésünkkor nem kérdezgette, hogy kell e segítség, hanem jött reggel, melegítő szerkóban tetőtől talpig, takarító géppel és gumikesztyűvel és egész nap törölte velem együtt az ablakokat, meg a port, meg az ajtókat, meg mindent, míg nem csillogot-villogot minden, mint az én kis barátnőm tündér lelke.

2008. szeptember 7., vasárnap

A pink visszavág

Gondolkoztam hazafelé, hogy mi legyen a mai bejegyzés címe. Felmerült még bennem pl. A rózsaszín megbosszulja önmagát. Vagy éppen: Szabad nekem az élet jó oldalát látnom? Egy szó, mint száz, ma egy igen meglepő visszajelzést kaptam, és mint olyan nem igazán tudom elhelyezni. A történet ott kezdődik, hogy van nekem egy barátnőm (?, az egyszerűség kedvéért nevezzük Lolonak), aki mostanában kissé megorrolt rám. Ennek reális oka, szerintem max annyi, hogy nem vagyok elég figyelmes, vagy legalábbis nem annyira, mint amennyire ő azt elvárta volna. Félretéve mindenféle sárdobálást, mostanában úgy döntött nem kér belőlem. Na ezt még túl élem, amúgy is ő tudja mit veszít... Az ok mindenre, már amennyire ezt ki tudtam venni közös barátnőnk (álnevén: Dikó) visszafogott magyarázatából, az hogy én túl rózsaszínben látom a világot, ezért most, hogy neki, mármint Lolónak gondjai vannak, ő nem tud az én, világhoz való hozzáállásommal mit kezdeni. Na ezzel pedig én nem tudok mit kezdeni. Adott tehát ez a bakfisnak már nem mondható lány, aki épp életgörbéje mélypontján van. Sajnos ilyen előfordul, hogy összejönnek a dolgok. Pár héttel korábban, ő mondta, hogy szeretne velem beszélni, arról kb., hogy én milyen vagyok. Gondoltam, most majd akkor meghallgathatom, hogy mi is velem a probléma, amire játszmaszerűen meg is adhatom a megfelelő, védekező választ. Ezek után mégsem lett semmi a beszélgetésből, mondván neki most nagyobb problémái vannak, minthogy azzal foglalkozzon, hogy nekem "beolvasson". Rendben gondoltam, maximum nem tudom meg éppen tőle, hogy mi is a tenger nagy probléma a viselkedésemmel. Persze, tudom én, hogy nehéz most neki, mert ez van, meg az van, de ez megint úgy csapódott le, hogy én tehetek a történtekről, sőt az is az én hibám, hogy nem érek rá... Ez után persze találkoztunk még, mert a nagy gondok közepette még volt arra ideje és energiája, hogy egy házibulit csapjon, ahol engem leginkább ételszállítónak, amúgy meg főképp levegőnek nézett. Sajnos a party nem úgy sikerült, ahogy ő szerette volna, de ez, már csak hal a torkán. Ezután Dikó, megosztotta velem abbéli véleményét, miszerint én, ő, mármint Dikó szerint, az a féle-fajta vagyok, aki elkezd barátkozni, majd mikor mélyülni kezdene a kapcsolat, és az ominózus illetőről kiderül, hogy gondjai vannak, én felveszem a nyúlcipőt és kihátrálok a kapcsolatból. Hát úgy gondolom fölösleges ezen vitatkoznom, mert amint belekezdek, az visszatetszővé válik, és leginkább csak mosakodásnak tűnik (és tényleg az is). Ma pedig ugyanezen barátnőm azt mondta, valószínűleg fent említett közös barátnőnk, a már emlegetett, az egyszerűség kedvéért Lolonak nevezett, azért nem beszél velem, mert, és ezt a véleményt úgy tűnik Dikó is osztja, én azt gondolom hogy az élet egy nagy rózsaszín gumimaci az istenadta. Épp csak azt nem mondta, hogy mit is tudok én egyáltalán a nagyok gondjairól... Hát itt álljunk meg egy szóra, ahogy Grétsy Tanár Úr mondaná. És mondtam én is. Való igaz, igyekszem rózsaszínnek tekinteni a világot, még akkor is, ha tudom, hogy igen sötét, libafos zöld is tud lenni éppenséggel. Az, hogy én nem számolok be minden pillanatban a bajaimról, a gondjaimról, és a nekem fontosak bajairól, nem jelenti azt, hogy nincsenek. Sőt, én is szoktam nyafogni, előfordul, hogy rossz napom van, de akár hetekig is tudok örlődni bizonyos dolgokon. Viszont nem osztom meg ezeket a dolgokat fűvel-fával. Azt is gondolom, nem véletlen, hogy csak bizonyos emberekkel osztom meg őket. Kitekintésként jegyezném meg, hogy ezt akár pozitív visszajelzésként is tekinthetném, mivel én mindig azt veszem észre magamon, hogy ha valami bajom van, de akár valami jó történt velem, nem bírom befogni a számat. Az én élményfeldolgozási módszerem épp abból áll többnyire, hogy minél több emberrel megosztom a problémámat, és ezek hatására konszolidálódik bennem. Amúgy meg visszatérve a főtémámhoz, miért kell nekem azt bizonygatnom, hogy: Jaj, nyugi, én is szarul vagyok, nem látszik eléggé??? Most akkor kezdjem el rosszul érezni magam, mert én még nem vagyok depressziós? Már az is bűn, ha megpróbálom az életemet a „féligtelivanapohár” szemléletből tekinteni? Úgy tűnik nem túl trendi vidáman szemlélni az életet. Nekem anyu azt tanította, sőt "belém verte", hogy én szerencsés vagyok, és annyira sikerült is neki ez a misszió, hogy valóban szerencsés vagyok. Itt említeném, hogy ha Berne elemezné a sorskönyvemet, melegen megszorongatná anyu kis kacsóit, sőt még a vállát is megveregetné, hogy nem békát, hanem hercegnőt nevelt a lányából. (***Berne: Minden ember hercegnek és hercegnőnek indul, de csak aztán út közben béka lesz belőlük. A varázscsókot azonban bármikor megkaphatjuk.) Az én életfilozófiám (és most azonnal saját magamat is meglepem azzal, hogy rádöbbenek: Van ám nekem is életfilozófiám!) szerint egyszer élünk. Az élet pedig túl rövid ahhoz, hogy én rosszul érezzem magam. Ez nem jelenti azt, hogy a szomorúságot, bánatot nem kellene megélni, sőt. De ha én minden adandó alkalommal a nehézségeimen és problémáimon rágódnék, már rég a zárt osztályra kerültem volna súlyos mániás depresszióval. Vagy csak egyszerű depresszióval, de abból is a legsúlyosabb fajtából valóval, esetleg paranoid skizofréniával. Vagy bármi  egyébbel. Esetleg ki is ugrottam volna már a tizedikről.

És akkor azért, mert én mégsem ezt teszem, ki vagyok zárva? Mert ha az alaptermészetem vidám, már fel se foghatom mások nyomorát? Hát igazság szerint tényleg, így már nem is akarom tudni. Jól el vagyok én a saját kis gonosz manóimmal. Köszönöm szépen. Meghajlás, kalap emelés: Ajánlom magamat. 

2008. szeptember 1., hétfő

Szomszédok

A pár évvel ezelőttig nagysikerrel vetített Magyarország teleregénye, a Szomszédok című remek kis ópusz sikerén felbuzdulva, most én is megemlékeznék pár szóban életünk oly fontos résztvevőiről. Egyesek, például kevésbé szociábilis embertársaim talán egy legyintéssel elintézik a kérdést, mondván miért is lennének ők, a SZOMSZÉDOK oly fontosak életünkben, hiszen legtöbbjüket nem is ismerjük. Épp ez az, gyakran igaz az állítás, miszerint: addig jó, míg nem is ismerik a szomszédjukat. Ez természetesen az antiszociális, gonosz, elmeháborodott, kíváncsian kellemetlenkedő szomszédokra igaz, ami szerencsére nem jellemző a mi szomszédainkra. A legtöbbre legalábbis. Azt tehát leszögezhetjük, és ez nem újdonság, hogy a rossz szomszédtól az Isten mentsen meg. Akkor inkább nézzen levegőnek, de ne keserítse meg az életem. A mostani, kettesszámú lakhelyünkön remek kis szomszédokra találtunk. Már írtam egyikükről, sőt a szavait is tolmácsoltam. Ő az, aki úgyis, mint DonGatto keresztanyja funkcionál, vigyázza és eteti kis kedvencünket, amikor nem vagyunk otthon. Rajta kívül, egy velünk korú, fiatal (!!!!) pár lakik még a szintünkön. Ők szintén nagyon helyesek, és természetesen macska is szabad bejárást élvez hozzájuk is. Múlt héten igazán remek kis összejövetelt tartottunk, mi "három lakások". Hivatalosan "Első emelet party" néven futott a rendezvény (remélem mindenki érti a szójáték lényegét ;), melyet keresztanyu születésenapjának apropójából rendeztünk. Kellemes kis vacsorázós, eszegetős-iszogatós összejövetel volt. A jó viszony további előnye, hogy mindig kapsz a sütiből. Így, amikor mi főzünk, sütünk valami finomat, viszünk kóstolót, és fordítva. Sőt az a nagyszerű lehetőségem is megvolt, hogy míg szombaton kedvesM egész nap paradicsomot szárított a sütőben, addig én bérbe használhattam keresztanyu sütőjét répatorta szilárdításra, amiből természetesen leadtam a vámot :) Az is abszolút támogatandó, hogy Kiskati szomszédlány belejött a tiramisu készítésbe, amit egyre magasabb szintre emel, és ezen tudományát velünk is megosztja. Igaz megjegyeztem, hogy hosszú távon lesznek kedvesek nekem egy tornabérletet is biztosítani, mert jelen helyzet hamarosan a guruló közlekedést fogja maga után vonni, ha így folytatom.
A szomszédokból azonban nem csak ez a jó fajta forma létezik. Igen furcsák is vannak. Régi helyünkön is nagyrészt kedvesek voltak, de akit én kiemelnék egy külön esetnek tekinthető. Pontosan mellettünk lakott egy idősebb házaspár a lányukkal. A házaspár kedves, figyelmes, mindig kaptam tőlük krumplis tésztát, és remek sárgaborsó receptet is. Lányuk is kedves volt, pici korom óta ismertem, nem volt vele semmi gond. Aztán egyszer csak megváltozott. Mármint a lány. Nem igazán tudjuk, mi történhetett, de lassan egészen paranoiddá vált. Mindenféle pletykák szerint elhagyta a kedvese, és nem bírta a vénlány státuszt, ez reccsenthette meg az életét. De a régen kedves, mosolygós nő iszonyatosan nyúzottá vált, úgy néz ki, mint a saját öreganyja. Mindenkitől fél, nem megy fel a lépcsőn, ha valaki szembe-, vagy mögötte jön. Nem köszön, inkább elfordul. Néha még hangoztatott holmi összeesküvés elméleteket is, de erről legjobb tudomásom szerint leszokott. Mindig is elszomorított, amikor azt láttam, hogy emberi életetek derékba törnek. Az egyik dolog, hogy valaki nem azt az életet éli, ami emberhez méltó, de a másik, a szegény szülei. Mert abban is biztos vagyok, hogy szegény szülei belerokkantak a lányuk "elvesztésébe". Borzasztó lehet a szomszédaik előtt magyarázkodni, vagy egyáltalán csak a szemükbe nézni, hiszen ők is látják, hogy mi lett a gyermekükből. Ez majdnem olyan szörnyű, mint amikor valaki elveszíti a gyerekét. A Sírhant művek című, amúgy határozottan morbid sorozatban mondták egyszer, hogy mindenre van szavunk, de arra, amikor egy szülő elveszíti a gyermekét, arra nincs kifejezés, mert annál borzasztóbb, mint eltemetni azt, aki belőled született, keveset ismerünk.