2009. december 27., vasárnap

Nem látszik rajtad a gazdasági válság...

Ezt a kedves kijelentést egy "kedves" ismerősünk tette szent karácsony második estjén, miután végig mért. Azt is megjegyezte, úgy terpeszkedek és mozgolódok, mint valami fensőbbsége teljes tudatában lévő nagysasszony. Ezt nem ilyen szépen és veretesen fejezte ki, de a lényeg ugyebár ... Utóbbi kijelentésével már nem is nagyon foglalkoztam, amúgy is megszoktam, hogy ő az a folyamatosan beszólogatós fajta, és többnyire engem sem kell félteni. Erre viszont nagy hirtelen én sem tudtam replikázni, viszont KedvesM csípőből olyat villantott vissza, hogy egész szívemet elöntötte a büszkeség!!! Hiába, nem hiába mentem férjhez. Na de azért a mozgás kultúrám mostanság valóban határozott változásokon ment keresztül. Ebben a nagysasszonyos, lassan és komótosan helyváltoztatós formában van némi igazság. Először is, jól meggondolom, mikor kezdek bele, mármint a mozgásba, merre teszem mindezt, és hogy biztos szükséges e a dolog. Másodszor, van amikor muszáj. Olyankor, például amikor egyszer csak jön egy has keményedés, amitől összenyomódik a hólyagom, akkor nincs mese, hanem indulás a kitérőre, de azonnal. De azért még ez sem olyan egyszerű, mert ilyenkor kizárólag begörnyedve lehetséges felállni, és a további cél megközelítés is, csak az istenség előtti hosszas hajlongás során lehetséges. Amúgy már az ülés sem a legkényelmesebb, mert kb. 5-10 percen belül kispocak változást igényel, különben a derekam bemondja az unalmast. Ilyenkor amúgy a legkényelmesebb a négykézlásbas pozíció, ezzel készülök a szülésre is… És ma még csak istenes volt a helyzet, mert tegnap kifárasztotta magát az én kis Tündérem. Biztos rajta volt a denszelhetnék, mert egész nap szinte meg sem állt. Mostanában nem is annyira rugdalózik, inkább dudorog. Ide-oda forgolódik, keresi a helyét. Szerintem növekszik, amihez talán szűkösnek találja a belső teret, ezért próbálja feszegetni a határokat. Ügyes, okos, aranyos. A legutóbbi bejegyzésemben, említettem, hogy már átlépte a két kilós határmezsgyét, majd utána számoltam, hogy ez a szülésig akár meg is duplázódhat. Hááát, egy kicsit tartok a dologtól, biztos nem csak ettől függ a szülés menete, de így elsőre egy négy kilós kis purdé.... nem éppen könnyed darabnak ígérkezik. Na persze, legyen egészséges, szép nagy meg minden, de.... Ezek után elgondolkoztam újra azon, amit a doki a vizsgálatokkal kapcsolatban mondott. Tette volt ugyanis ama kijelentését, hogy majd a 38. héten ugorjak be hozzá- már ez magában is egy szürreális kép, hogy Me csak úgy ugrándozik jelen állapotában - és akkor megvizsgálja a méhszájam, és a megnézéstől talán még a jósló fájások is elindulnak. Ezek azok a típusú fájások, amikor az egyszeri terhes leányka téves riasztást észlelvén beszaladgál a kórházba szülni akarván, de megnyugtatják, a végső felvonás még odébb van, ez csak az előkészítés. Anyósom már felvilágosított - ő szülésznő, nagy kincs az ilyen, tessék megbecsülni - nem tartom lehetetlennek, én is szaladgálok majd. Helyesbítek, KedvesM és Me kocsiba be, kórházi csomag kocsiba be, és száguldás a fiumein.... Aztán meg haza. Na de elvben ezek a jóslások pár órán keresztül tartanak, utána maguktól elmúlnak, vagy elalszunk, mert már azt is tudom, hogy ezek gyakran az ágymelegre indulnak. Mint ahogy a szülések nagy része is, inkább este-éjszaka indul be, feltehetően hasonló okból kifolyólag. Na de, térjünk vissza ehhez a bizonyos 38. heti abajgatáshoz. Amikor a helyszínen ezt előadta a doki, akiben amúgy száz százalékosan megbízom, még nem gondoltam végig, de utólag annál többször. És azt mondhatom, egyre kevésbé volt ez nekem szimpatikus. Mármint engem és a gyerekemet csak ne abajgasson senki, se kint, se bent. És ezt még egy már lebabázott barátnőmtől sem hallottam, ergo miért pont nekem??? Csak ne siettessék az én kis kincsemet. Majd fog ő jönni, amikor úgy érzi, itt az ideje. Az a jó, ha szépen, a maga tempójában érkezhet meg. Amúgyis, talán el akar utazni, vagy valami hasonló, hogy nem várunk??? Mert erre harapok. KedvesM sem tud siettetni, el is késünk mindenhonnan, de ez van. És pont. Szóval el is határoztam, utánajárok én ennek a kérdésnek. Sokkal okosabb nem lettem azóta, de a hozzáértők szerint, ez még nem biztos, hogy főben járó bűn. A tegnapi nap után már én sem vagyok benne biztos, hogy olyan nagy baj lenne ezzel az egész dologgal. Írtam ugyanis, hogy babika nő és nő (ez a feladata), és egésznap mocorog, ami nem fáj, de egy kicsit már sok volt. És ez éjszaka is folytatódott, némi hascsikarással megspékelve... ezek után felmerült bennem a gondolat, hogy mi lesz velem pár hét múlva, amikor még egy csomót fog nőni, én meg, ha már most így bírom a mozgolódást - a sajátomat és az övét, akkor mi lesz még később??? Addigra lehet meg leszek róla győződve, hogy abajgasson csak nyugodtan, mindegy már, csak vegyék ki a picurit. Na de most még nem siettetem, mert még mindig fejlődik, például a tüdeje, az agya - legyen csak okos nagyon -, és az éleslátása is, ahogy azt éles elmével Skinn barátnőm megjegyezte. Azóta ez is fontos szempont. Úgyhogy addig is, elpingvinkedem, amerre kell - mert a járásom leginkább erre, az amúgy roppant helyes madárra kezd hasonlítani - és ha közben bálnásodni is kezdek hozzá, na mond már. Növekszik az állatkert a kiscsaládban.

2009. december 22., kedd

Klissé, de jogos

Kedd délelőtt zötyögünk a hetes buszon. Mi ketten és KedvesM. Szürke, latyakos, olvadós idő. A levegő már élhetőbb, de a lábfejem még mindig fagyoskodik. Ismét egy csodálatos találkozás vár ránk, a még odabenn peszterkedő Babszem Sráccal. Várom a pillanatot. A mai randit, de főleg, majd az igazit, amikor kibújik. És tudom, olyan pillanatok alatt be fog ez is következni. Annyi mindenre vártam már életemben. Jó nekem. Jó nekem? Jó nekem! Vártam, hogy gimibe kerüljek, mert oda már tényleg a nagyok járnak. Aztán bekerültem, és annyira nem is voltak nagyok. A négy év pedig elrepült. Utána vártam az egyetemet, de egy idő után főleg azt, hogy lediplomázzam és végre tanulás helyett dolgozhassam. A záróvizsga tényleg nagy élmény volt, de a diplomaosztó... Klassz-klassz, de akkor már nem éreztem az egészet olyan nehéznek. És láss csodát lett munkám, büszke is voltam rá, mert saját erőből értem el, protekció nélkül. Valami ehhez hasonlót éreztem, amikor mindenféle puska használata nélkül sikerült az egyetemi felvételim. Na de elég hamar rájöttem, hogy a munka annyira nem is nagy élvezet, mint gondoltam, úgyhogy újra tanulni kezdtem. Az a diploma is meglett, örültem neki, de nem tudtam elég büszke lenni, mert úgy éreztem nem kellett hozzá akkora erőkifejtés, mint azt elvárhatónak tartanám.

De vártam már fontosabb dolgokat is. Leginkább az esküvőnket KedvesM-el. Fél évig készültünk, ruhákat kerestünk, meghívókon törtük a fejünket, a tökéletes tortát kóstolgattuk. És aztán az a nap is elérkezett. Gyönyörű nap volt, éppen úgy tökéletes, ahogy volt. De ma már csak emlék, a fejünkben, a fotókon, a videókon és az ott lévők fejében is. De közben már valami máson is izgultunk. Főleg én. Hogy teljen már le az a keserves három hónap, amikor mindenkivel megoszthatjuk a Babkát övező örömünket. A nászúton is, feküdtünk az ágyon, és én csak mondtam, mondtam, hogy vajon, mi lesz a kis csodával, hogy ugye minden rendben lesz, és ugye ha már jött, amint hívtuk, akkor marad is, ugye? És KedvesM a szokott realitás érzékével, két lábbal a földön, megnyugtatott századszor is - pedig szerintem már nagyon elege volt belőlem - hát persze, hogy minden rendben lesz, hiszen ilyen génekkel.... És persze igaza lett. Utána vártam, hogy növekedjen a pocakom, hogy mindenki lássa, és irigykedjen, ahogy én is irigykedtem, minden alkalommal, amikor egy terhes nő jött szembe velem az utcán. Ez is megtörtént. Olyannyira, hogy már egy 2040 grammos pasaska forgolódik odabenn. Befészkelte a fenekét és a lábát a bordáim alá, miközben egy hónap alatt 800 grammot gyarapodott. Egyre többet gondolok a szülésre. Nehéz elképzelni. Még mindig él bennem a különlegesség érzése, hogy én egy kicsit mégiscsak más vagyok, mint mások, velem a dolgok is másképp történnek. Egy kicsit így is van, minden egy kicsit más az én szemszögemből. Egy kicsit minden ugyanolyan, mint másoknál is. Várom a pillanatot, hogy megszülessen babka. Egy pillanat lesz. Vajon ez is olyan gyorsan eltelik majd, mint az esküvőnk napja? Mennyi időre lenne jó megállítani a pillanatot? Talán ezt nem unnám meg soha...




2009. december 14., hétfő

A fiam barátnője

Politikailag persze sokkal korrektebb lenne, ha úgy fogalmazok: a születendő fiam (feltételezhetően) születendő barátnője. Tudom kicsit még korai, de mégis, egy ideje motoszkál a fejemben, vajon milyen lesz a fiam leendő barátnője. Na, nem a futó kapcsolatokra gondolok, a komolyabbakra. Legfőbb kérdésem, hogy fogom e kedvelni a lányt? Lehet e elég jó majd valaki az én tökéletes fiacskámnak? Vagy talán nem is így kell majd gondolkoznom, mert addigra ő felnőtt, önálló férfi lesz ... Na de szeretni tudom e majd a lányt, aki elveszi az én kicsi fiamat tőlem??? Következő gondolati hiba, sosem fogja elvenni, hiszen más lesz a kapcsolat közöttünk, és más lesz köztük. Tehát miért lehet kedvelni / vagy (szigorúan!!!) csöndben utálni a lányt? Mi alapján is választ majd a (felnőtt) gyermek? Vagy olyan lányt keres, mint amilyen én vagyok, hiszen az első szerelem alapvetően meghatározó. Vagy pedig pont az ellentétemet keresi majd, mert az anyját, még ha csak szimbolikusan is, de nem túl egészséges nőül kérni. Vagy még mindig az ellentétemet, mert mindegy milyen legyen az a lány, csak anyámra ne emlékeztessen.... Nos reméljük ezt az opciót el is vethetem már így előre. Az első helyzetben mindenesetre azért utálhatom majd a hölgyeményt, mert két dudás egy csárdában nem fér meg. A másik eseten pedig pont azért, mert annyira különbözik majd tőlem, nem értem, majd mit eszik rajta ez a kis pernahajder. Közben azért bízom benne, hogy olyan kedves tudok majd lenni a lánnyal, mint mondjuk Mame, Settenke kedvesével. De legalábbis elfogadom majd, mert nekem is az lesz a fontos, hogy találjon maga mellé valakit, akit szerethet, és aki viszont szeretheti. És remélem, hogy baráti lesz a kapcsolatunk, és majd mesélhetek neki tippeket a terhessége alatt, mert mi más lenne a következő gondolatom, a még meg sem született picurkámmal kapcsolatban, mint az ő még meg nem született picurkája...

Te jó ég, mi jöhet még ezután???????

2009. november 26., csütörtök

Észrevétlen valóság

A mai bejegyzésben egy programajánló kapott helyet. Kedden voltam a Láthatatlan kiállításon (negyvened magammal). Reggel még nem volt túl nagy kedvem az egészhez, gondoltam, elmegyünk, végig megyek, aztán majd jól kijövök és vége. Valóban, a felszínes szemlélődőnek így tűnhetett, de a valóság az, hogy azóta újra és újra eszembe jutnak esemény részletek, amiken érdemes elgondolkozni. Aznap, szokás szerint sétáltam a buszhoz, miközben szembejött velem egy vak férfi. Eszembe sem jutott, hogy már előre párhuzamot vonjak közte és a délután rám váró program között, mindössze annyi suhant át a fejemen, hogy milyen keményen kell neki koncentrálnia így az utcán való közlekedés közepette. Délután öt körül már kiderült számomra, hogy amilyen felszínes volt ez a gondolatom, annál inkább igaz is. Miután a csapattal odaértünk a Ligetben székelő intézményhez, elrendeződtünk, és készülődött az első csoport a túrára, addig a "maradék" egy gyengén látó hölgytől hallgathatta végig, a vak emberek által használt hasznos holmik hogyanját és miértjét. Végre képet kaptam arról is, hogyan működik a Braille írás, és mennyire sokáig tanulják, míg végül ugyanolyan gyorsan tudnak vele olvasni, mint mi, akik a szemünket használjuk. A kiállítás fő programja persze, amikor végig vezetnek a különböző helyszíneket totális láthatatlanságban bemutató termeken. Ami egyből nagyon szimpatikussá vált, hogy amint megemlítettem, kismama vagyok, egyből olyan vezetőt kerítették a csoportom mellé, aki amúgy is családokat szokott vezetni, és külön figyeltek, hogy biztos semmi bántódásunk ne eshessen a már 1238 grammot nyomó Babszem Sráccal. Nehéz volt előre elképzelni, milyen az, amikor valóban semmit sem lehet látni, pedig így történt. Olyan helyszíneken mentünk keresztül, mint a parasztház udvara, az erdő és az erdészlak, egy kiállítás, majd a nyílt utca, de a legnagyobb élmény számomra mégiscsak a láthatatlan bár volt, és nem csak azért, mert egy kóla mellett végre leülhettem. Az első meglepetés akkor ért, amikor rájöttem, hogy itt tényleg nem lehet látni semmit, csak érezni. A következő megdöbbenés annak a bizonytalansága volt, amikor úgy kellett haladni, hogy egyik oldalamon sem volt fal, semmi, amibe bele tudtam volna fogódzkodni. Az az érzés, hogy állok a nagy semmi közepén, nincsen semmilyen érzékszervi visszajelzés arról, hogy körülöttem van e egyáltalán VALAMI, ijesztő. Talán olyasmi lehet, mint a Végtelen történetben, amikor a szereplők megpillantják a SEMMIT, a szemük is belefájdul, mert olyan érzés, mintha megvakultak volna. Az nagyon izgalmas volt, hogy végigtapogattam a dolgokat, és igyekeztem felismerni, mi micsoda lehet. Ez az alapvető használati tárgyaknál egészen jól is ment, a kiállításon viszont, egy dombormű is a kezeim közé került, amit biztos, hogy soha az életben nem ismerek fel, ha nem mondják el utólag, mi az. Kicsit hasonlóan éreztem magam ebben a szituációban, mint a lánybúcsúmon, amikor a lányok bekötötték a szememet, és fel kellett ismernem a tárgyakat. De ott azért könnyebb dolgom volt. A legnehezebb terem számomra a nyílt utca volt, ahol leginkább éreztem, hogy elveszítem a fonalat, mi merre és hol. Még zebrán is átmentünk, állítólag, de hogy milyen irányban, és egyáltalán, mikor léptem én le meg föl a járdáról ... ??? A vége, ahogy már írtam a láthatatlan bárban zajlott, ahol a felfrissülés mellett még tovább beszélgetésre is lehetőség nyílt. Vezetőnk mellett két másik fiú is csatlakozott hozzánk, szintén vakok, akik csak bejöttek egy sört meginni. Már maga a helyzet abszurditása is megfogott, ahogy én a kanapén, a csapat többi tagja a bárszékeken, és a srácok is valahol, és mint egy szórakozó helyen, ülünk és a világ dolgairól beszélünk. Ilyenkor jövök rá, hogy ők is járnak szórakozni, mint mi, néznek (!) tévét, és ugyanúgy van elképzelésük a világról, mint nekünk is. Beszélgettünk róla többek között, milyen képzeleti képek, sémák vannak a fejükben. Ugye a vizuális anyag hiánya, eléggé behatárolja a lehetőségeket, gondoltam én. Színeket persze nem észlelnek, ez nem információ számukra, de vannak formák, és a formáknak kapcsolatai, ami alapján szemlélik a világot. Sőt álmaik is vannak, na nem a jövőre vonatkozóra gondolok most, hanem az éjszakaiakra, amelyek az alapján szerveződnek, ahogy nekünk is, a napi tapasztalatok alapján. Végül, amit kicsit irigylek is, amit a vakok sohasem tesznek, közlekedés közben: nem rohannak. Hozzáteszem, nem is andalognak. Amikor közlekednek, koncentrálnak. Nehéz elképzelni, hogy nincs lehetőség a lazításra, bámészkodásra útközben, mert a figyelem lankadása, könnyen baleset helyzetbe sodorhatja őket. Sok-sok élményt szereztem kedden, és sok-sok minden elgondolkoztatott. Szerintem érdemes megnézni a kiállítást.

2009. november 21., szombat

2009. november 1., vasárnap

Fantom forradalom

Fantom forradalom

Azzal kell kezdenem, hogy már a bejegyzés címe is nagyon tetszik. Hiába, na, elfogult vagyok a saját alkotásaimmal, legyen akár szó mindössze csak egy címről. Most gondoljatok bele, ha ez ilyen büszkeséggel tölt el, mit gondolhatok a még meg sem született Babszem Srácról.... Na, nem véletlenül kanyarítottam erre a mese fonalát, tulajdonképpen hozzá is kötődik, amiről most elgondolkoztam. Pontosabban az evolúcióról. Talán már említettem, hogy igen szoros szimpátia fűz az evolúció ténye, fogalma, léte - nevezzük akárhogy is a gyereket- felé. Ami pedig szöget ütött a fejemben most, konkrétan, az az evolúció okos próbálkozása, folyamatos változása. Az a csoda, ahogy kialakult, hogyan is születik egy gyermek. Pontosabban, hogyan fogan, és utána 9 (10) hónapig, hogyan fejlődik a biztonságos kis burkában. Miért is alakult ki, hogy nem a mezőn locsoljuk a virágot, és aztán, mint bimbóból a virág, kinyílik a kisbaba is. Miért inkább úgy alakult, hogy magunkban hordozzuk az élet lehetőségét, és bennünk fejlődik, és két pici sejtecskéből, tovább osztódik, szedercsírából egyre tovább, embrió formája lesz, míg egyre nagyobb és nagyobb, egészen kis magzat forma, aki már most, 25 hetesen, alkalmas lehetne az életben maradás lehetőségére, míg végül, ha kivárja az idejét, egy életrevaló, egészséges újszülöttként kikacsint a világra, és belebőg, sőt ordít, hogy: Helló, megérkeztem. Mostantól velem tessék ám foglalkozni. És miért pont 9 hónap? Ott kezdődött ugye a dolog, ha félre tesszük a " Mi volt előbb a tyúk vagy a tojás" kérdését, hogy kialakultak az első sejtes élőlények, zöldszemes ostorosok, amőbák és egyéb hasonlók, akik osztódással szaporodtak. Vagyis már ők maguk is saját testükből alkottak egy újabb életet. Igaz náluk ez elég rövid idő intervallum alatt lezajlott, na de mégis, már ehhez is, mennyi időnek kellett eltelnie a föld történetében. Addig - addig szaporodtak ezek a kis lények, míg szépen lassan kialakultak a különböző, nagyobb testű vízi élőlények, az egyszerűség kedvéért a halak. Ők ugyebár, már ikrákkal folytatták önmagukat. Ami pedig a legfontosabb, hogy nemmel rendelkeztek, mert, hogy a kishalhoz kell az anya hal, és az apa hal. Kettőjük együtt működése volt szükséges ahhoz, hogy sok, sikamlós, színes lény töltse meg az őstenger végtelenjeit. Ugorva "kicsit" az időben, az ikrából szaporodást megunta Evolúció, és egy újabb formát talált ki, a tojás rakás intézményét. Míg az ikrákat anyu kirakta egy ős növény alá, apu pedig odaúszott, és megtette férfi nemesítői feladatait, addig anno pulyka tyúkunk pulyka kakas nélkül nem rakhatott tojásokat. Ami további változás, hogy pulyka tyúk, tojásai kipottyantása után még egy jó darabig csüccsent babérjain, melegítve kerekded utódait, míg azok meg nem értek a kitörésre. További fontos lépés kijöttünk a vízből a szárazföldre. Végül pedig Evolúció újra gondolt egyet, ne tovább ezzel, van más lehetőség is. Mi lenne, ha ős utód mostantól nem kint érne be, de a mamája pocakjában forgolódna, alakulna, gyarapodna és sokasodna, hogy mire kijön, már csak a szocializáció nemes feladata várjon drága szüleire, mint fontos nevelési feladat. És láss csodát Evolúció, aka Teremtő Istenünk megalkotta az emlősöket. Na de ezen belül is volt ám sok változat. Leginkább a bennfejlődés idejében. Zsiráf bébi, amikor megszületik pár órán belül már szinte szalad, elefánt bébi szintúgy. Nem is csoda. Elefánt mama 18-22 hónapig vemhes nagyfülű porontyával. Belegondolok... Majdnem 2 évig hordozni ezt a pocakot.... Pedig én aztán igazán nem panaszkodhatom!!! Tehát az állatok sokasága már igen-igen fejletten lát napvilágot, a hosszú hónapokon keresztül eltöltött magzat burki létet követően. Érdekes változata még a változatoknak a kenguru, aki ugye mama erszényében még kibújás után is sokat parádézik, mielőtt végleg úgy dönt, kitekint a nagyvilágra.

És végül a "koronája, azonmód a teremtésnek", Evolúció úgy döntött, jöjjön a csúcs alkotás az EMBER. A baba poronty, aki aztán 9 hónap elteltével kicsusszan (jó esetben) (így legyen - így legyen), és bár életképes, mert szervei kifejlettek, lélegzik, emészt (úgy ahogy), hőháztart (úgy ahogy), de ha nem lenne mellette a mama, egyedül esélytelen lenne. Ha csak nem talál egy másik behálózható egyént maga mellé, akit nagy eséllyel tudna meggyőzni, tündéri kis formájával, hogy: Gyere, gondozz engem, de azonnal!

Na de tényleg mi vagyunk a csúcs? Mert abban biztos vagyok, hogy Evolúció nem pihen. Legegyszerűbb példa erre a bölcsesség fog. Röpke pár száz év, és teljesen megszűnik a sokakat gyötrő fogsor tartozék. Ez alapján, hova fejlődhet a gyermeknemzés??? Mert ugye mi emberek, még azt is megkaptuk, hogy nem csak új élet születik az együttlétből, de mindez még élvezetes is lehet. Ehhez képest mit szóljanak szegény macskafajták, ahol a nősténynek igazán kínokat kell kiállnia, a megtermékenyítés folyamatán... Tehát élvezzük is, akarjuk is, várjuk is. De mi lesz a következő lépés? Valóban a szűznemzés lenne az új alternatíva, ahogy a Szexmisszió című örökérvényű, nagyfilm elképzelte? Vagy egyszerűbb, ha a jólsikerülteket klónozzuk? Vagy megalkotjuk géntechnikával a szupereket? Ti mit gondoltok? Mi lehet a következő forma?

2009. október 27., kedd

Terhes hiszti


Tegnap este egy Olasztól kölcsön kapott könyvet olvastam. Címe: Barátnőim a terhességről, by Vicki Iovine. Egyenlőre nem mondhatnám, hogy csupa új információt tudtam volna meg a babavárásról, mint olyan, de rendkívül jókat rötyögtem rajta. Gyanítom KedvesM csak azért nem ébredt fel az ágy ütemes rázkódására, mert ő annál mélyebb szuszogó. Reméljük a jó alvókáját a gyerek is tőle örökli majd. A tegnap esti rész a terhesség alatti hiszti témakörét járta körbe, amire én egy laza mozdulattal legyintettem, mondván én ezen már túl vagyok, nem is nagyon érintett. Igaz a könyv éppen ennek az elhamarkodott mozdulatnak az elkerülésére hívta fel a figyelmet, mégis gondoltam én vagyok a tökéletes kivétel. Nos, a ma reggel bebizonyította, nem, ez éppen nem így van.

Az úgy kezdődött, hogy éppen túl voltam a szokásos időbeni elcsúszásomon l(ehet, hosszú távon ezzel is kalkulálnom kellene). Na, jó előtte már könnyekre fakadtam, a reggeli fő hírén, miszerint egy mentős diszpécser telefonon keresztül segített apukának levezetni egy otthon szülést, mi ez ha nem megható??? Utóbbi nem tervezett volt természetesen - a tervezettről is van véleményem, de attól most eltekintek. A baba tehát jönni akart, ilyenkor pedig nincs vita. Hááát első szülésnél nem jellemző, hogy a gyermek elsietné a dolgokat, őszintén bízom benne Babszem Srác sem tervez ilyesmit. Na tehát először bőgicséltem, utána meg idegeskedtem, hogy el fogok késni. Főképp, hogy beterveztem ma autóval megyek, mert ki vágyik a reggeli csúcsban a 7-es buszra és sok influenza gyanús egyénre. KedvesM persze belém ültette a bogarat, meg az ideget, hogy túl nagy lesz a forgalom, időben induljak el, mindenképp. Ezek után, már a macskát is megetettem, mert éhen nem maradhat a jószág, mire is kapnám elő a lakás kulcsot. Itt esett meg a következő bibi, hol az az elátkozott kulcs??? Kétszer kutattam át a táskámat, amire épp a napokban csodálkozott rá az én drágám, hogy hogyan is lehet ennyi sz**rt felhalmozni egy helyen. Nos, a női táska rejtelmei megint csak egy olyan dolog, ami külön posztot érdemelne. Ezt a bizonyosat próbáltam tehát felforgatni, majd a sikertelenségtől tajtékozva hívtam fel életem párját. A telefonos segítség sajnos nem járt sikerrel, de közben kiborítottam az emlegetett,et mármint a táskát. Ez utóbbi célra vezetett és kiderült, hogy az anyaszomorító becsúszott egy számára illetéktelen fakkba, és még oda is szorult... Ezzel is meglévén, kb. 15 perccel a tervezet tán elindultam, mondhatni viharzottam. Volna.... Merthogy a szomszéd autója épp a miénk mögött parkolt, amivel nem szokott gond lenni, időben szólunk, és akkor helycsere, stb... Most, mint egy jobb dúvad csörgettem fel, majd le őt a kapuból. És bizony addig nyomtam, kb. 2-3 percig, míg fel nem vette. Nem lehetett kellemes. Valószínűleg az a fej sem volt túl kellemes, amit az autóból vágtam rá, miközben szó nélkül jött, és állt odébb. De nem dühöngtem hangosan és látványosan, sőt röviden és kimérten parancsoltam le a fiatalembert. Ezúton is bocs, terhes hiszti. Ezek után, mondanom sem kell, lazán beértem a dolgozóba, sőt 10 perccel korábban, mint hogy elkéssem. Igaz egész nap fáradt voltam, de a délutáni alvás csodákra képes, és utána még vacsorára is futotta. Végül, hogy a pozitívumokkal zárjak, találkoztam útközben mame-vel, aki immár másodikként a Kedves után érezte, ahogy a világ leghelyesebb, legtökéletesebb, legszuperebb kicsi magzata rugdalkózik a pocakomban. Mi lenne, ha elfogult lennék???

2009. október 25., vasárnap

Katalin utca

Ismét egy gyöngyszem Szabó Magdától. Ahogy az író korát, a történetet is áthatja a történelem. A második világháború, ötvenhat, a kommunizmus mind-mind befolyásolja a szereplők sorsát. De tulajdonképpen mindegy is mikor zajlanak az események, hiszen a viszonyok állandóak, így vagy úgy, mindenki, aki a Katalin utcában él egymásra van utalva. Sorsuk összefonódott, a korszak csak színesíti, megpecsételi előre lerendelt sorsukat.

Az első fejezeteket kétszer olvastam el. Ez nem az a könyv, amit csak úgy lefekvés előtt, három oldal erejéig lapozgatunk, mert akkor úgy jártok, mint én. Nem áll össze a kép. Eleinte nem értettem, mi történik, mert a hipotetikus mában játszódik. Olyankor, amikor még nem ismerjük a szereplőket, nem tudjuk mi a sorsuk, ami pedig meghatározza a jelenüket. Tulajdonképpen a jelen nem is érdekes ebben a történetben. Csak a múlt. A múlt, a gyermekkor, a közös évek, amik egy életre meghatározzák három család életét. A könyv fülszövege szerint a Katalin utca, ahol szereplőink sorsa elindul, és ahol végleg eldől a további évek útja, szimbolikus. Hát próbálkozzunk meg e szimbolikus családtörténet, és szimbolikus városrész, és szimbolikus mese megfejtésével. Nekem legalábbis úgy érzem meg kell fejteni, mert ez nem a tipikus elolvasom, és mindent értek, egyértelmű story.

Mit is jelent például, hogy a jelen nem számít? Csak amit gyermekként együtt átéltünk? Szabó Magda nagy tanító. Különleges beleérző stílusával éppen azt mondja el, amit a pszichológusok, hosszú évtizedek óta mantráznak, próbálnak megértetni, egy ember sorsa kisgyermekkorban többé-kevésbé eldől. Az, hogy mit tanul meg az életről, hogy hogyan fog viselkedni másokkal, együtt érez, vagy rombol, szeret vagy menekül, szoros kapcsolatban van a korai tanulással. Természetesen nem mindegy a saját egyénisége, de ami erre ráépül, az a környezeten múlik. Innentől már érthető, hogy ami most történik, mind mind, tulajdonképpen eleve elrendeltetett. A díszlet változik, a burok öregszik, de belül marad minden ugyanolyan.

A könyv szereplői. Három család, négy gyerek. Három lány, egy megfontolt, jó tanuló, néha esendő. És érzi, hiába felel meg, mégsem őt szeretik jobban, hanem húgát, aki rossz, aki tombol, akinek érzelemkitörései vannak. Aki feljelent, mert bosszút akar szeretteiért, és feljelent, mert féli, hogy félnek tőle. Aki még felnőttkorában is a szekrénybe vagy az ágy alá bújik félelmében, mert ez az ő megküzdési mechanizmusa. Ő az, aki talán sosem nő fel, és aki a legmesszebbre kerül a Katalin utcától, aki egy szintén talán csak kitalált szigeten, félőrülten él. Ő képviseli a Freud féle id-et, az ösztönén szimbóluma. Komolyabb testvére az ego, édesapjuk talán a szuper ego, a tökéletes tanár, a naív, a kormányban feltétlen hívő. Aki a legnagyobb pofonokat kapja, mikor mégis ki kell nyitnia szemeit. De amit minden itt lakó megtanul az az összetartás. Az együtt élők vigyáznak egymásra mindennek felett.

Két fontos szereplőnk maradt még. Henriett a harmadik lány. Aki már életében meghalt, mikor tudatosult, akit szerelmesen szeret sose lesz az övé, és aki, mikor meghalt (túlságosan is fiatalon), rájött, mégiscsak élni szeretne. Talán ezért kerül egy furcsa, lét közi állapotba. Nem nyugszik, újra és újra visszajár élete főszereplői közé, keresi őket, valóssá válik, hogy hozzászóljanak újra. De sorsa, mint a görög tragédiák szereplőié, nem ez. Hiába látják őt a számára fontosak, nem ismerik fel, csak valakit, aki nagyon hasonlít egy régi árnyhoz, egy szívfacsaróan szomorú emlékhez, aki valaha az életük része volt. Ilyen szerencsétlen hős Erüszikthon, akit kielégíthetetlen éhséggel sújtott Deméter, miután az ifjú esztelenül kivágta az istennő ligetéből a fákat (ennek is meg van a maga szimbolikája). A deli, szenvedett, míg végül magát is felfalta kibírhatatlan éhségében. Henriett is ilyen kilátástalanul bolyong a Katalin utcában, míg végül mindig visszatér a kiindulóponthoz hiszen a történteken már nem tud változtatni.

Végül pedig a FÉRFI. A mozgatórugó, a csábító, a fáradt, aki megjárja hadak útját. Ő az, aki valamilyen módon, mindhárom lány sorsát a kezében tartja és irányítja, mégis boldogtalanná teszik mindüket.

Irén az idősebb testvér, aki apja nyomdokaiba lépve tanárnő lesz, talán épp Szabó Magda alteregóját jeleníti meg. Mindketten édesapjuktól örökölték a tudás átadás és nevelés készségét, azt a fajtát, amit nem lehet az iskolapadban elsajátítani, amire születni kell.

A Für Elise-ben Szabó Magda a testvéréről ír, aki az egész történet során kicsit megfoghatatlan, kicsit misztikus. Felnőtt koráról nem tudunk sokat. Talán nem is létezett valójában, csak az írói képzelet szülötte. Az ő alakja bukkanhat fel újra Blankában, a testvérben, aki megtestesít mindent, amit nem szabad, ami nem elfogadott a társadalom joviális polgárai között, és amire mégis mindannyian vágyunk egész életünk során.

Az írónő egész életét befolyásolta a gyermekkora. A szülei adománya, édesapja tudása, édesanyja meséi, az iskolái. Mind - mind alapját jelenti írói munkásságának és tanári kvalitásainak. Debrecen az ő Katalin utcája. A Király utca az én Katalin utcám. Eger KedvesM Katalin utcája. A tiétek hol található?

2009. október 24., szombat

Spanyol nátha 2.0?

Egyre gyűrűzik az új influenza körül gerjesztett őrület. A probléma csak az, senki sem tudja menyi ebből az őrület, mennyi a gerjesztés, mennyi a média, és mi az igazság. Természetesen jósok nem vagyunk, így senki sem tudhatja, mire lehet számítani, de a legszomorúbb, hogy az orvosokra bizton nem lehet számítani. Hiába próbálok furmányos kérdéseket feltenni a nőgyógyásznak, hogy ugyebár ő beadatná e a terhes feleségének az oltást. A válasz, elmennék vele a családorvoshoz, megnézném, mi van a dobozra írva, és ha azt látom, terhes nőknek adható, akkor bizony be. Magyarul: a felelősség továbbra is az enyém, ő nem mondja, igen vagy nem. A családorvossal is próbálkoztam, ő beadatná e a terhes lányának? Válasz: inkább igen a rövidtávú veszélyek miatt, de mégis ódzkodik a dologtól, mert a hosszú távú hatás a babára nézve nem ismert. Tehát megint kint vagyok a ....., a vízből. Dönteni nekem kell. Ha gondolom, hívjam még fel a Szent Lászlót, ahol az inflú válságstáb működik. Az előző években is ekkora hisztéria volt az influenza körül, csak én nem vettem észre, vagy most inkább ki vagyok hegyezve a hírekre, mert állapotos vagyok? Nálam, mint minden, ez is újra és újra felmerülő kérdés. Még nyáron, amikor az első izgalmak voltak, gondolkoztam el rajta, vajon mi lenne a helyes döntés az oltással kapcsolatban. Szépen, lassan megnyugodtam, eddig sem adattam magamnak oltást, nem is volt semmi bajom, most sem lesz. Megnyugtatott a gyógyszerész is, a magzatvédő megavitaminok szedése mellett nem kell izgatnom magam, csak így tovább. A védőnő már akkor is azt mantrázta, amit azóta is, megelőzés, nesze neked hivatalos állásfoglalás. Most újra gyűrűzik az őrület, mert az oltás megérkezett, a tv-ben mindennap mást mondanak. De a legszomorúbb számomra, hogy az orvosok, akiknek az a feladata, szakmájukból adódóan, hogy segítsenek, és vezessenek, hogy az egészségem érdekében a legmagasabb szinten tehessek, hogy éppen ők azok, akik most kiadják a kezükből a felelősséget. Átpasszolják nekem, aki mást tanultam, ergo honnan tudhatnám, mi a jó döntés egy ilyen helyzetben. Mert valóban a legnagyobb kérdés, lesz e hosszú távon hatása a magzatra, ha beoltatom magam. És lesz e hosszútávon hatása a magzatra, ha nem??? Úgy érzem, ez nem ugyanaz a helyzet, mint amikor beleegyező nyilatkozatot irattak velem alá, hogy elvégezhetik e a szívemen az életmentő beavatkozást vagy sem, tudva, hogy akár ott is maradhat a műtőasztalon, de ha nem végzik el, akkor biztos, hogy ott marad. Úgy érzem ez egy nagyon gerinctelen húzás az illetékesektől, hogy egyedül hagyják a döntésben a kismamát, éppen akkor, amikor épp elég rágódni valója van, minden máson. Vagy ez egy bevezető a nagybetűs életbe? Mert a későbbiekben is én fogok dönteni egy kicsiny élet hogyantovábbjáról? És nem lesz ott a védőnő, a nőgyógyász és a családorvos minden pillanatban, hogy segítsen engem a döntésben: most akkor jobbra vagy balra? Mi a jobb, vállalni, hogy én biztos nem kapom el a fertőzést, de mi a biztosíték, hogy a babám nem lesz felnőtt korára hiperaktív, rákos vagy nemzőképtelen az oltás valamilyen mellékhatásától. Tény, mindez bármiféle oltás nélkül is előfordulhat. Ki garantálja, hogy ha mégis elkapom az inflút megúszom némi lázcsökkentéssel, és nem lesz bármilyen baja a kicsinek, ha én magas láztól és tüdőbajtól fetrengek. Most még a kivárásra próbálok játszani, de ha isten ne adja egyszer csak kitör az igazi fertőzés hullám, akkor már késő beadatni az oltást. Bár folyamatosan változik, az időhúzás mellett, most mégis inkább az oltás felé hajlok. Mert az biztos, hogy a magzatnak nem tesz jót a láz, vagy ha én beteg vagyok. A döntéseimet pedig vállalnom kell. A legnagyobb döntés pedig az, hogy döntök e, vagy hagyom magam, és a bizonytalanra játszom, a vakszerencsére. Végeredményben bárhogy is döntök, a végén én leszek a felelős. Akármelyiket is választom, döntöttem, de az egyiknél a kontroll valóban az én kezemben marad. Utána persze, mit érek vele, ha bármi rossz történik, hiába hangoztatom, hogy "...de én legalább döntöttem". Egy magzat sorsa mégis talán több annál, mint bízni a vakszerencsémben, még ha eddig mellettem is állt. Csupa kérdés, de igazi választ senki sem ad. A felelősség, a döntés az enyém, én vagyok a gyerek anyja, ha hibázok, majd mehetek évekre pszichoterápiára, ahol majd megtudom,amit már most is, a helyzethez képest, a lehető legjobb döntést hoztam meg, azt viszont már sose, mi lett volna, ha másképp döntök, talán semmi, talán még nagyobb baj.

2009. október 17., szombat

Az éhségem én vagyok 2.0.

Ma délután moziban voltunk a lelkes anyai lánycsapattal és a Julie & Julia c. filmet láttuk. Annyira nem voltam elájulva tőle, kicsit hosszúnak is éreztem, de két dologhoz újra meghozta a kedvem. Az egyik a főzés, a másik pedig a blog írás. Itt kell megjegyeznem, hogy a felhelyezett számláló szerint 1155 látogatónál tart a kis büszkeségem. Így ezúton is üzenem nektek kedves látogatók, hogy adjatok magatokról életjelet, és mondjátok el ti is a véleményeteket az itt felvetett témákkal kapcsolatban. Előre is köszönöm.

A másik vonal tehát a főzés, a film alatt el is határoztam, hogy holnap reggelire összerittyentek egy kis izgalmas, sárga és piros koktélparadicsomból, természetesen friss bazsalikomból és fokhagymából kevert bruscettát. Ez bele is fog illeni a holnapi menü vonalába, ebédre ugyanis milánói sertésbordát tervezünk.

És akkor a már napok óta foglalkoztató téma, az étvágyam. Az előző postban még arról számoltam be nektek, hogy a folytonos ehetnékem az első hónapokhoz képest csillapodott, és mindösszesen az édesség addikciómmal kell megküzdenem. Nos, nem túl nagy örömmel jelenthetem, hogy a héten mintha vissza spirálba kerültem volna, és az étvágyam visszanyerte korábbi magas szintjét. Ez még nem lenne baj, ha mondjuk kielégítene a zöldségek és gyümölcsök nagy tálnyi hada, de nem meglepő módon nem erről van szó. Azt azért mindenképp meg kell jegyeznem, hogy igyekszem nap, mint nap odafigyelni, hogy legyen gyümölcs, joghurt a menümben, de nem éppen ez teszi ki az ékezéseim nagy részét. A másik gond, talán már említettem, hogy az elmúlt pár hétben mindig este7-8-9 körül sikerült elkészülni a vacsival... Az evés amúgy nem is zavarna, hanem a gondolat, hogy mi lesz ennek a következménye, már ami a felhízott kilókat illeti. Most szerintem egész jól állok, fél idő vége felé 6 kilóval gyarapodtam, és ez épp megfelelő is, ha ennek a dupláját nem haladom meg a 9. hónapig. Persze amikor Réka, akitől a kedvenc mondásom : - Szép vagyok már, mint a béka, mert az edzőm Rubint Réka. - a kismama torna közben előadta, hogy ő 28 hetes terhesen 2,5-3 kilót hízott, akkor az egy kicsit mellbevágott. Másrészről szerintem inkább ez az ami nem oké, mint ahogy az sem, hogy a kazihoz az intrókat a kórházban vették fel, kb 1-2 nappal azután, hogy a kis Lara 2,5 kilósan (ez sem volt egy díjbirkózó újszülött...) a világra jött. De ebből is láthatjátok, hogy próbálok újra belerázódni egy kicsit a mozgásba is, ami már nagyon hiányzott. Kb a 3. hónap óta nem sikerült eljutnom semmi értelmes mozgás stúdióba, de Réka után, végre a kismama jógát is kipróbáltam, ami nagyon tetszett. Vettem is gyorsan egy 4 alkalmas bérletet, és hétfőn egy másik helyen egy másik kismama torna kipróbálását is tervezem. Tetszenek ezek a dolgok, és őszintén szólva nem látom elhízottnak magam, de nem is szeretnék a későbbiekben sem. Ehhez persze kell az önuralom is, amiben mindig újra kell treníroznom magam.

Végül még egy gondolat. Egy kedves ismerősöm, aki nem utolsósorban sportoktató, azt mondta, ő leginkább azért tart a terhességtől, mert akkor elveszíti majd a kontrollt a saját teste felett. A kontroll egy nagyon érdekes kérdés számomra, nem csak ezen a területen (!!!). Amíg nem volt visszajelzésem Babszem Srácról a rugdalózásán keresztül, én is sokkal többet gondoltam rá, hogy vajon jól van e, minden rendben? Persze, azóta is nagyon fontos ez, de így nem csak az uh-ra kell hagyatkoznom. Engem sokkal inkább foglalkoztatott korábban is, és most is az az öröm, hogy gyerekem lehet, mint az hogy a testem esetleg megváltozik. Szerintem ez sokkal fontosabb, mint az, hogy pár kilót hízom, hiszen azt korábban is le tudtam adni, és nem félek tőle, hogy később is menni fog majd. Biztos azonban, hogy a sporttal foglalkozóknak sokkal nehezebb megélni, hogy az addig tökéletesen az irányításuk alatt tartott külalakjuk megváltozik, és sok olyan szokásuk, mint az intenzív mozgás vagy a határozott figyelem alatt tartott étkezés változtatásra szorul, ha egészséges gyermeket szeretnének. Bár szerintem még így sem kell félni, hiszen ha nem annyit eszik az ember lánya, amennyit nem szégyell, ehelyett odafigyel és tudatosan táplálkozik, nagy gond nem lehet. Én is igyekszem, mert tegnap bizony kicsit szégyelltem magam, amikor túlfaltam magam abból az isteni rakott cukkíniből, amit ebéd-vacsira sütöttem. Olyannyira, hogy a túl sűrű, banános tejbegríz, amit desszertnek készítettem, már nem is bírt beférni. Jobb is... Holnap újra Rékával fogom enyhíteni a lelkiismeret furdalásom és Skinnetik féle almás diós salátával.

2009. október 9., péntek

Az éhségem én vagyok

Ez az írás is korában, a Máltai utazás alatt, a repülőn íródott. A témája az éhség. Ez a „problémám” mostanra nagyjából rendeződött, a helyét átvette, pontosabban továbbra is fennmaradt a mindent elborító csokoládé és édesség függőségem, de ezzel, valamivel jobban tudok megbirkózni, mint az állandó ehetnékkel, korábban. Még talán annyit, hogy eddig a babavárásra írtak felét híztam. Kijavítom magam, gyarapodtam, összesen hat kilót. Még soha életemben nem örültem annak, hogy 67 kilót mutat alattam a mérleg, igaz ennyi nem is voltam még soha. Kíváncsi vagyok a későbbiekre, és hogy hol végezzük, de még inkább arra, hogy fog ez a sok plusz elillanni majd??? De ez már egy másik történet, amit majd egy következő bejegyzésben olvashattok.

Már a repcsin ülünk. Odalent, minő izgalom és meglepetés, megéheztem. Ami nem teljesen egyértelmű, ki is az igazi motiváló erő, én magam, vagy a magzat odabenn. Spenótos-túrós lasagne-t ettünk, írd és mond 1500 ft-ért. Enyhe túlzás szerény véleményem szerint, tudva azt is, hogy ez egy reptér, és én ennél sokkal finomabbatt sütök.

Na de végre valami, ami egy kis gondolkodásra késztetett – az utazás kezdete elég unalmasra sikerült ugyanis hogy most akkor ki is éhes? Én vagy babka? Tisztességes lépés-e, hogyha ráfogom az édesre sósat, sósra édeset vágyam. Mert azt még csak beadtam KedvesM-nek, hogy az ifjú házasok megérdemlik a Haagen Dazs fagyit (végülis ketten ettük meg, az amúgy szuper finom kelyhet), de hogy miért is kell nekem este tízkor fűszeres töltött bagettet ennem, azt már kicsit nehezebb. Ilyenkor jön a lelkes magyarázat, a gyermeked kívánja, én mindössze csak a szócsöve, közvetítője és kiszolgáltatott elszenvedője vagyok a helyzetnek és a baba akaratának.

Ennél valószínűbbnek tartom, hogy felszabadulván a szépnekésvékonynakkelllennemazesküvőre „nyomása” alól, kicsit nyugodtabban engedhetem meg magamnak, hogy falatozzak, amikor megkívánom és amit megkívánok. Az eski előtt például nem is nagyon vacsoráztam. Általában igyekeztem későig húzni az utolsó étkezést, majd egy fehérje turmixszal lakattam jól magam. Mielőtt bárki elszörnyülködne, ez nem olyan rossz - sőt határozottan fogyasztható -, mint, ahogy hangzik. Most viszont, hogy már tudom, babkát várom, sokkal kevésbé érdekelnek a diétás megfontolások, és sokkal inkább kihegyezett lettem a testem jelzéseire. Azt azért hozzátenném, hogy két nap székrekedés után, egyre fontosabbnak ítélem meg az ici-picit tudatosabb táplálkozást.

A másik furcsaság számomra, ami talán abból is adódik, hogy a bébire fogom az éhségemet, hogy elkezdtem többes számban beszélni. Úgy, mint: - Jól laktunk…… - Elálmosodtunk ……. stb…. Ez most még nem is olyan nagy gond talán, sőt igazán büszke, és folyamatosan elolvadt (nem a melegtől) vagyok, hogy ebben a kontextusban, vagyis, hogy kettőnkről szólhat a fáma, na de mi lesz később. Ez alatt majd a következő évekre gondolok, hisz pár év múlva ezt a hibát már nem szabad elkövetnem, mármint, hogy Babszem Srác nevében beszéljek. Így tette ugyanis az egyszeri anorexiás lány apukája is, aki a terapeuta kérdésére lányát megelőzve, így válaszolt: - Bizony, már egyre jobban vagyunk, újra menstruálunk is ….

Jobban belegondolva, már régen is szerettem királyi többesben beszélni (magamban legalábbis). Most viszont, hogy tudom, nem vagyok egyedül, lassan tudathasadásos gondolatok kezdenek elborítani odabenn. Mindezt a másállapottal párhuzamba állítva a pszichózisok módosult tudatállapotnak tekinthető formájával, erősen skizó gyanús a helyzet. Ha abba belegondolok, hogy én most egy testben két test vagyok. És egy testben két lélek, habár a kislelkemnek is megvan már a maga burka… Hova is fokozzam, két test egy testben, két szív, két lélek, egy szív dobog és mosolyog a másik kicsi dobogóra, hogy csak így tovább lelkesen és egészségesen egy életen át.

2009. október 5., hétfő

Babszem srác kikandikál a családfa ágai közül

Válaszom a családfára. Beszélgetek maga-magammal. Így van ez már majdnem 30 éve. Miért éppen most változtatnék rajta???

Holnap készül pici magzatunk betölteni 20., a földön eltöltött hetét. Két fontos és egymással összefüggő beszámolni valóm van ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy minden bizonnyal fiú lesz. A doki véleménye szerint ez igen valószínű, az általa (!!! J) látottak alapján. Persze ezzel kapcsolatban Olasz rögtön megnyugtatott, hogy neki a 7. hónapig állították, fia lesz... KedvesM volt a legaranyosabb, amikor azt mondta, hogy ő nagyon örül neki, hogy fiú lesz (ő inkább ezt szerette volna), de akkor is ugyanilyen boldog lenne, ha lányka lubickolna a pocakomban. Mindezzel teljesen egyetértek. Én inkább lányt szerettem volna, de amikor láttam az uh-n babkát, és megállapította a doki, hogy tökéletesen egészséges, az sokkal fontosabb volt és megnyugtatóbb, mint az hogy milyen a neme. Ajuska szerint mindazonáltal, a fiukkal mégiscsak könnyebb, hiszen kevésbé kell félteni, stb,stb… Ebben is van igazság, de azért mindkét nemnek megvan a maga előnye, és még előnyösebb tulajdonsága.

Mindenesetre számomra fontos jelentése van annak, hogy kisfiút várok. Az egyik, ahogy már a nagyfa korábbi részében beszámoltam róla, női ágon az első gyermek feltehetően fiú lett volna, de sajnos mindkettőt elveszítették, hol korábban, hol kicsit később. Úgy érzem különleges, hogy talán a mi kis fiúcskánkkal törik majd meg ez a szomorú sors ezen a vonalon. Azt hiszem ez a kis baba egy csoda, aki új lendületet és irányt adhat a családi karmának. Persze ezzel nem akarom predesztinálni már előre, hogy neki különlegesnek kell lennie, és mint a legkisebb királyfinak a mesében, minimum felfedeznie egy Nobel díjat érő találmányt. Szerintem különleges ő már magában is, csak attól, hogy létezik.

A másik dolog, ami számomra különleges, az a létezése. Van, hogy ébredés után, máskor lefekvéskor, de nem ritkán az utcán, séta közben jut az eszembe, hogy úristen gyerekünk lesz. Hogy mekkora csoda, hogy erre a most még apró kis boldogságra lehetőséget kaptunk. És, hogy mekkora csoda ez az egész folyamat, hogy egy új életnek adhatunk lehetőséget. Elmúlik ez az érzés, ha megszületik? Remélem nem! Talán halványul, de biztosan örök kis csoda marad.

2009. szeptember 27., vasárnap

A családfa fényében és árnyékában

Mai gyöngyszemem is egy azok özül, melyeket már pár hónapja megírtam, de most jött el az ideje, hogy közre adjam. Olvassátok szeretettel.

Mint lelkes család és párterapeuta tanonc természetesen a saját családom fáját is felrajzoltam. Egy jó ideje úgy vettem észre, hogy részemről a női ág, ami meghatározó. Remélem, ezzel nem bántom meg az apai ág egyetlen tagját sem, mert hiszen nyílván tőlük is kaptam rengeteg sok szépet és jót, de …. A női ágból is két kiemelkedő személy van, természetesen nem lesz nehéz kitalálni kik ők, Mame és Klári. Utóbbira szerintem nagyon sok mindenben hasonlítok, de főleg olyan dolgokban, ami a külsőségekre vonatkozik, persze ez a fontosságából szemernyit sem von le. Többek között a szeplőimet és, hogy hiába vörös hajúnak kellett volna születtem, barnával áldottak meg az égi gének. Meg aztán a már emlegetett nőiességet, és a legfontosabb, a kis ujj pohártól való eltartását. Sokáig azt hittem Maméval nincs bennünk túl sok közös, de ahogy telnek az évek, egyre inkább rájövök, hogy rengeteg mindenben hasonlítunk egymásra. Ezek főként a benső dolgok, így nehéz is megfogalmazni miben állnak ezek. Az sem sokkal közelebbi, hogy a világnézetünk, vagy, ahogy a kapcsolatokról gondolkodunk, ahogy a párkapcsolatunkat ápoljuk. Ez már csak azért is nehéz, mert sokszor nem értettem Mame döntéseit, és utólag sokszor mégis rájöttem, hogy helyesen tette, sőt még büszkeség is töltött el, hogy elég bátor volt ezeket a döntéseit meghozni. A bátor döntésekben már Klárinál sem volt hiány. Többször is elmesélte azt a történetet, amikor a nyilasok megkezdték áldásos tevékenységüket Pesten, és elkezdték a Ferihegy felé gyalogosan kivezetni a zsidókat. Klári még fiatal lány volt, de ő is közéjük tartozott, és ő is ugyanúgy menetelt, mint a többiek. Ezután lett szállóigévé az a mondása, hogy ő egy életre kisétálta magát, többé nem megy gyalog. A sok meneteléstől a cipő azonban borzasztóan (véresre) törte a lábát, és egy idő után úgy érezte nem bírja tovább. Ekkor szólt a két mellette menetelő ismerős lánynak, hogy amikor jelez, dőljenek ki a sorból, mint akik meghaltak. Így is történt. Isteni (?) szerencse pedig, hogy a nyilasok nem lőttek beléjük, mert akkoriban ez volt a szokás, biztosítandó, hogy ne játszhassák meg magukat a rabok. Valaki nagyon vigyázott a három lányra.

Az mindenképpen látszik ezen az ágon, hogy a nők kemények, tudnak vigyázni magukra, az életösztön egy fontos dimenzió az életünkben.

Jelen állapotomban mégis más szempontok, amik igazán foglalkoztatják a gondolataimat. Bár mindezt már egy éve felfedeztem, most vált aktuálissá a dolog. Az első, hogy mindannyian kb 30 éves korunkban várjuk az első gyermekünket. Klári 33 éves volt, amikor megszületett a kislánya, Mame pedig pont 30, amikor én születtem. Ha minden a legjobban alakul, én egy hónap híján leszek 30, amikor a kis gyöngy a világra jön. Ez még rendben is lenne, ami jobban zavar, a következő. Nagyanyám (mit nem adott volna, ha életében is így hívom J ) anyu előtt 4 évvel már volt terhes, aki valószínűleg fiú lett volna. A baba fejlődött, de, ha jól emlékszem úgy hat hónapos kora körül – még a pocakban – meghalt. Mindez, tudható, a vitaminhiány okán történt, hiszen ez pont a háború utáni időszak volt. Másodikként jött tehát anyu, épen, egészségesen, erős szándékkal már pocak lakóként is, hogy ő márpedig élni fog. Talán innen származik az az óriási élet ereje, ami mindig segíti a tovább lépésben, gyógyulásban. És innen származhat a tökéletességre törekvés utáni vágya is, hogy mindenkinek bebizonyítsa, neki meg kellett születnie, nem hiába jött a világra. Huszonnyolc évvel később Mame terhes lett. Ez a baba, akiről bár nem tudni, de mégis az az érzet tapad hozzá, hogy fiú lett volna, sajnos nem volt életképes, és az első trimeszterben el is távozott. Anyu szerint biztos, hogy nem stimmelt valami, mert mikor ő már észrevette az állapotosságát, a doktor, akit felkeresett nem volt minderről meggyőződve, sőt anyu szerint elég durván vizsgálta, talán ez is hozzá járult az elvesztéséhez. Ennek ellenére nekem hálát kell éreznem ez iránt a magzat iránt, hiszen neki köszönhetem, hogy én megszülettem két évre rá. Kicsit tágabban szétnézve a családfán, több helyen is megjelenik a baba elvesztése még magzati korban, bár náluk nem az első gyermekről van szó. Anyósom KedvesM születése után (nem tudom hány évvel) veszített el egy gyermeket, ő a kórházban kapott sárgaságot a terhessége alatt, így nem volt biztonságos megtartani. Csuti Pape és nagynéném után veszített el egy magzatot, míg nagynéném fia születése után esett át ezen. Ezzel szemben a barátnőim között mindössze egy vetélésről tudok, de ez nem jelenti azt, hogy mindenhol és mindenkinél a legtökéletesebben haladtak az események. Ez persze az én szempontomból nem mond sokat, hiszen a vérkapcsolatok, amik itt talán számítanak. Sokat gondolkodtam rajta, mit jelenthet, hogy az említett két női felmenőm csak a második gyermekét szülte meg. Miért nem voltak felkészülve az első bébi fogadására? A választ még nem találtam meg. Mégis, abban bízom, hogy Lencsi lány, vagy Babszem srác egészségesen fog fejlődni. Most éppen 8 hetes, és abban bízom, hogy bár a választ nem találtam még meg, mégis a családtörténet segít benne, hogy én megtörhessem ezt a sort. Szeretném, ha a sorsunk ezennel új fordulatot venne. Nem szeretnék kemény lenni és nem szeretnék bizonyítani, de szeretnék boldog lenni az egész családdal, a családi sorsunk fényében fürödni.

2009. szeptember 20., vasárnap

Vámpírok

Már jó ideje feltűnt, és nem csak nekem, hogy a vámpír történetek reneszánszukat élik. Talán a Holdfény című "B" kategóriás sorozat volt a jelenlegi előfutár, majd következett az Alkonyat című film és az Inni és élni hagyni (True blood), HBO gyártmányú sorozat. Az én kedvencem az utóbbi. Hogy a vérszívók iránti fellángolás nem csak nekem tűnt fel, hanem a mainstreambe is radikálisan bevette magát, azt mi sem mutatja jobban, minthogy egyik reggel még a Mokka is a műsorára tűzte a kérdést. A meghívottak csapata igen hozzáértő, és parádésan összeválogatottra sikerült. Az Alkonyat főszereplőinek magyar hangját kölcsönző szinkronszínészek mellett, prominens szerepet kapott Almási Kitty, felkapott, csinos pszichológusunk - oké, oké csak irigykedem - is. A hangemberek leginkább arról számoltak be, mennyire magával ragadta őket a történet, hogy a szőke és okos szakasszony mit is mondott, arra sajnos nem emlékszem már - nesze neked szakmai féltékenység ;) Így magamnak kell feltennem a kérdést, mi vonz engem, és feltételezem még sokunkat, a vámpírokban? Valamint azt a kérdést is fel kell tennem magamnak, hogy miért is feltételezi ez az írás kimondva, kimondatlanul is, hogy ez főleg nekünk nőknek szól.

Ami minden filmből egyértelműen kiderül, a rizsporos arcúak, hókaságuk ellenére nagyon helyesek, már persze ha hímek. És amellett, hogy 10-ből legalább 8-10 pontot kapnának a legjobb pasik mércéjén még nagyon-nagyon titokzatosak is. Azt hiszem ez a fő kombináció, a jó külső és a titokzatosság, egy kis érzékenységgel megfűszerezve, ami mellett az erő és a férfiasság is hatványozottan dominál. Mi kell tehát a nőnek, tehetnénk fel Mell Gibson nyomdokain járva a kérdést? Titokzatosság + férfias erő + érzékenység + jó küllem. A titokzatos férfit fel kell deríteni. Arra már zsenge tini lány koromban rájöttem, azok a legények kicsit sem tudnak érdekelni, akik feltétel nélkül érdeklődnek irántam, és még egy picit sem kell harcolnom érte, hogy felhívjam magamra megtisztelő figyelmét. Aki azonban elutasító volt, nem loholt utánam, de legalább is úgy tett, mintha nem különösebben izgatnám a fantáziáját, na ő volt az én emberem. Persze itt is fontos a mértékletesség. Itt kerül képbe a vámpírok érzékenysége. Még mielőtt felborulna a mérleg a magának való személyiség irányába, a finom beleérző készség kiegyensúlyozza a serpenyőket. A titokzatossághoz hozzátartozik az is, hogy nem csak a személyiségét (értsd ezalatt külső és belső egyaránt) izgalmas felfedezni, de a múltjukat is. Micsoda történelmi gazdagságot rejthet magában valaki, aki már száz - kétszáz éve köztünk él. Mit látott, élt át, tapasztalt, hallott ennyi végtelen idő alatt. A történelem persze csak az egyik izgalmas kérdés, de az emberi gyarlóság évszázadokon át megtapasztalt mélysége súlyos keserűség barázdákat hagy az arcán. Hát nem az minden nő álma, hogy ezeket a régről beivódott ráncokat és szarkalábakat egy múló pillanatra akár, de elsimogassa? A másik oldalról pedig, csalódva a földi férfiak viselkedésében (és természetesen nem beszélünk a földi nőkéről e bejegyzésben) kinek ne lenne vonzó egy kis unikum, egy kis izgalmas újdonság. Nem csak újdonság, de a veszély lehelete. Mert a veszély sejtése izgalmas és erotikus (a szokásos megfelelő mértékhatárokon belül) és vágyfokozó. Mert a mai vámpírok, már persze, akik a jobbik nemzetség vérvonalából származnak, nem isznak emberi vért, csak finomított, porított, palackozott, stb formában élnek a vörös ital élvezetével. Kis kitérővel élve, emlékezzünk csak vissza, hogy már Lestat (Interjú egy vámpírral) is csak patkányok bűzös bíbor folyóiból kortyolgatott. A mai retro szemfogúak maximum nemes célból, például az imádott nő életének megóvása érdekében kóstolnak bele a gonosz nedv tartályába, és itatják a saját életet adó vérüket a bajbajutottal.

Konklúzióként úgy érzem, ők az új szuper hősök. Mint régen Supermen és Pókember, akikből viszont hiányzott az a kis negatívum, hogy belőlünk táplálkoznak. Lányok mit gondoltok? Mi a vámpírok titkos bája?

Természetesen, ha véletlenül egy vámpír keveredne az olvasók közé, nagyot fog nevetni a feltételezéseimen, nyugodtan ugorja is át ezt az írást. Ha viszont egy férfiember méltatná figyelemre az írásom, remélem, talál benne hasznosítható információkat, melyek segítik a női szívek elrablásában.

Az én KedvesM, habár nem vámpír, mégis ráérzett ezekre a tulajdonságra. Lám már mennyi ideje is J Ezúton is tisztelegve neki, a holnapi nap előtt.


Kedvcsináló a kedvencemből:

2009. szeptember 19., szombat

Őrület a hetesen

Már másodszor fordult elő velem két héten belül, hogy előbb egy fiatal lány, pár napja pedig egy középkorú hölgy adta át a helyét a buszon. Ebből két, pozitív dolog is következik. Az egyik, hogy nem azt gondolják rólam, hogy meghíztam, hanem határozottan látszik, hogy növekszik a pocakom, vagyis növekszik a kis tündér odabenn. Ez igen-igen fontos visszajelzés, mivel, ahogy már tőlem az megszokható, mindig találok magamnak valami izgulni valót. Az elmúlt pár hétben ez éppen a méreteimre vonatkozott, vagyis azon tépelődtem, vajon elég megfelelően nő e a has körfogatom, és nem kellene e már nagyobbnak lennie??? E felől kezdek megnyugodni, főleg azóta, amióta a nyáron vett, testhez simuló nadrágomat hordom, ami szuper jól kiadja a pocakomat. A legújabb hipotézisem a terhességi cukorra vonatkozik, úgyhogy igyekszem visszafogni magam az édesség fogyasztással, és előnyben részesíteni a gyümölcsöket. Erre természetesen nem vonatkozik a mai nap, amikor is, kizárólag Csutika 80. születésnapjának tiszteletére megettem két szelet csoki tortát (úgy 6 óra különbséggel). Meg kell jegyeznem nagyon - nagyon finom volt. Az étkezésemmel másrészről nem is az a legnagyobb baj mostanában, hogy mit eszem, hanem az, hogy a vacsora, egyre gyakrabban, egyre későbbre tolódik, akár este 8-9-re is. Ezzel szemben a megszokott, de még a csökkentett torna mennyiségem is parkoló pályán landolt, amióta elkezdődött a munka. Pedig már részletesen felmértem a környéken adott lehetőségeket, és a környéken kívülieket is. Így feltett szándékom, hogy a jövő héten valóban elkezdjem, és szépen lassan, mint a viccben is, végig látogassam őket.

Az ominózus vicc:

Két bika, egy fiatalabb és egy idősebb, áll a domb tetején és nézik a völgyben legelő teheneket. A fiatalabbik levágtázik, elkap néhány csinos tehenet, kedvét tölti velük, majd lihegve sétál visszafelé. Az idősebbik bika komótosan baktat lefelé. Félúton találkozik a két kan. A fiatalabbik megkérdezi:

- Hát te, nem sietsz a lányokhoz?

- Csak nyugalom fiam, majd szépen lassan, az egész csordát.

Ott tartottam tehát, hogy újból előjött visszatérő nagy problémám, az időbeosztás és a feladatok közötti logisztikai rendtétel. Logisztika alatt értem, a munka, és az itthoni, valamint az elvi (!!!) szabadidős tevékenységek összerendezését. Még szerencse, hogy optimizmusom töretlen, így jövő héten újra próbálkozom, mármint a rendszerezéssel, és tornázni is elmegyek. Tutira.

Végül pedig a buszos helyátadás arra is utal, hogy mégsem olyan elvetemültek a mai fiatalok és középkorúak, mint azt minden csoportommal rendre megállapítjuk.

2009. szeptember 15., kedd

Johnny emlékére

Nagy szomorúságomra, tegnap elhunyt gyermekkorom egyik első nagy szerelme Patrik Swayze. Bár az indexes beszámoló szerint a Ghost volt a legnagyobb sikere, számomra a Dirty Dancing-el beírta magát a filmtörténelmembe. Mind zeneileg, mind romantikus történetileg, mind a táncos filmek sorában a legjobbnak gondolom. Azt szerettem ebben a filmben, hogy eleinte nem sokat fogtam fel belőle, tekintettel zsenge koromra, mindössze annyit, hogy nagyon szerelmesek benne, és ez éppen elég volt. Aztán, ahogy egyre többször láttam, kezdtem megérteni, miért is ciki dinnyét cipelni, és mennyire romantikus - erotikus valakivel egy táncbemutatóra készülni. Szépen lassan, aztán minden mondat a helyére került. Ma már egy csomó dialógust avíttnak érzek benne, sokszor nem értem, miért kell bizonyos helyzeteken annyit problémázni, de összességében mégis úgy jó az a film, ahogy van. A végére összeáll a kép, és lehet álmodozni, dúdolni, és őrülten vágyni rá, hogy Johnny engem is megtanítson táncolni.

Amikor kiderült, hogy Swazye rákos, mégpedig egy ilyen agresszív formában, döbbenet volt bennem. Mint mindig, amikor ilyen híreket hallok. De aztán olyan keményen küzdött. Kezdtem elhinni, hogy meggyógyul, drukkoltam is neki, még ha nem is minden este jutott az eszembe. Talán azért is különösen erős ilyenkor a remény, mert, ha egy ismert embernek sikerül, akkor nekünk "átlagosoknak" is lehet esélye. De sajnos, a rák nem arról ismert, hogy bármiféle irgalom lenne benne. A rák a természet nyers ereje, talán az evolúció jobb keze, és ahogy a jégkorszak nem volt tekintettel a dinókra, ez a betegség sincs tekintettel ránk. Miről lehet szó, a fejlődésünk egy lépcsőfoka a halálos rém, ez kell ahhoz, hogy az ember biológiailag tovább fejlődjön? Vagy a természet így védekezik a pusztító humánum fenyegetése ellen? Nem tudom.

De a Dirty Dancing már mindig bennem fog dalolni.

2009. szeptember 11., péntek

Lencsi lány vagy Babszem srác

Ezt az írást egyelőre csak a fiók mélyének, pontosabban a számítógép eldugott file-jainak írom, mivel még 2 hónapot kell várnom, hogy nyugodtabb szívvel a Drága Olvasóim elé tárjam. Maga az írás, ennek az írásnak a megkezdése, már majdnem egy egész hete feszít. Pontosan azóta, hogy hivatalosan is megtudtam babánk lesz. Azóta nagyjából semmi más gondolat nem is foglalkoztat, minthogy magamban imádkozom, egészséges legyen a kis magzat, és minden menjen a maga természetes rendjén. Elég furcsa is, hogy még az esküvőnk ténye is kevésbé mozgat, azóta hogy tudom, pedig hét évig vártam egyfolytában … Előtte persze biztos izgulni fogok, ahogy azt illik.

Azt is leírom, mert bízom benne, ha leírom, nem valósul meg a butaságom, hogy amikor azon gondolkoztam, mi legyen a titulusa ennek az első leírásnak, a posztumusz szó jutott az eszembe. Ez persze, ahogy KedvesM is megállapította, elég rossz megfogalmazás, hiszen pont arról szól, amit elkerülni szeretnénk. A szó tehát mindössze abban az értelemben jutott az eszembe, hogy valami az esemény megtörténte után kerül nyilvánosságra. Mivel a szónak teremtő ereje van, erről még lesz szó a későbbiekben, ezennel ezt a szót hivatalosan is törlöm!

Na de vissza az örömhöz, és a lényeghez, s a fontoshoz. Egy hete már tehát, hogy megtudtuk hárman vagyunk. A legnehezebb az egészben, hogy a legboldogabb titkot még jó pár hétig hordoznunk kell. Nem könnyű azzal a tudattal jönni-menni a nagyvilágban, hogy arra várunk semmi baja ne legyen a miniatűrnek. Ezt én támogatom a leginkább, de mégis szívem szerint mindenkinek boldogan mesélném, cifráznám, hogy képzelje el, micsoda csoda a világtörténelem során. Mert, hogy csoda az már egyszer biztos. Minden gyerek egy csoda, de a miénk az különösen az, hiszen amint zöld utat engedtünk neki, ő jött. Ez pedig, valljuk be igen ritka, még a doki is ezt mondta. Azóta a szlogenem is erre épült, hogy egy magzat, akit már annyira, de annyira kívántam, és aki az első hívásra meg is érkezett, az igazán nem lehet beteg. És ha már ilyen gyorsan jött, mert tudta, hogy itt az ideje, és helye van az életünkben, akkor tutira egészségesnek kell lennie, és biztos nem lesz semmi baja. Picit több mint egy hónappal ezelőtt, hogy kiengedtük a jó szellemet a palackból, és én az első ilyen szabad alkalom után egyből el is bőgtem magam, hogy lehet, hogy akár már ma megfogalmazódott… A vizsgálatok alapján pedig ez elég valószínű is, visszaszámolva, most lehet úgy egy hónapos a kis babka. A fontosságához az is hozzátartozik, hogy bizony jó szokásomhoz híven azon is sokat problémáztam, vajon könnyű vagy nehéz lesz e teherbe esnem, mi lesz, ha nem sikerül. Így ez a történés, a normalitásomba vetett hitemet is visszaerősítette. Igen, én is csak gyarló átlag lélek vagyok, akinek fontos, hogy legalább kicsit normálisnak tűnjön fel maga előtt.

Mielőtt elmentem a dokihoz, már legalább 1-2 hónapja halasztgattam a meglátogatását, mivel nem a legkellemesebb programról van szó. Pár napja mondogattam KedvesM-nek, hogy ad1 érzékenyek a cicijeim, mint amikor elfekszem őket, ad2 folyamatosan ehetnékem van. Biztos a fogyókúra, enyhébb önmegtartóztatás csap vissza, de mindig képes lennék a tápanyag bevitelre. Itt jegyezném meg, hogy ez a két tényező azóta sem változott, és bár a mell feszülés kevésbé zavar, az sokkal inkább, hogy állandóan enni tudnék. Viszont azt is észrevettem, hogy egyszerre csak keveset szabad, különben megfájdul a gyomrom. Pillanatnyilag tehát olyan vagyok, mint Garfield, aki napjában csak egyszer eszik, de akkor folyamatosan. Azt is megjegyeztem kedves uramnak, hogy lassan már meg kellett volna jönnie a havi pírnek, de mivel éppen csak abba hagytam a tablettát, ez össze - vissza csúszkálhat is akár. A drága egyből tudta mire megy ki a játék, és leszögezte, nyugodjak meg, nem sok az esély, hogy itt baba témáról lenne szó, ne éljem bele semmibe sem magamat. Ezek után elmeséltem Jidishe Maménak is a tüneteket, plusz, azt is, hogy elég ideges vagyok, mert tuti elkaptam már megint valami fertőzést, ez volt ugyanis a fő ok, hogy meglátogatom a dokit. A Mame, aki igen fejlett éleslátásáról is ismert, rögtön bejelentette, hogy ez tuti gyerek kezdemény, nála is így indult a dolog. Ez volt az a pillanat, amikortól kezdve, egészen másnap délutánig – és utána sem - semmi másra nem tudtam gondolni, és miközben próbáltam legyűrni magamban a hiú reményt, azon imádkoztam, hogy bárcsak, bárcsak, bárcsak. Ezek után kb gyomor ideggel sétáltam végig a rendelőig, mivel a vizsgálat mindig nagy trauma számomra, de azzal bíztattam magam, hogy legalább túl leszek rajta, és legalább nem ér felkészületlenül, tudom mire számíthatok. Szépen el is soroltam a dokinak minden búmat, bajomat, főleg, hogy nem akarok fertőzötten férjhez menni, amúgy meg…. (lásd följebb). Megérdeklődte, nem gondoltam – e, hogy esetleg babát várok, mire mondtam, semmi másra nem gondoltam jobban, mint erre, de félek reménykedni, mert pofára esni elég sz***. Mondta egyet se izguljak, nem jellemző, hogy így egyből már azonnal, igaz azt is ő javasolta, hogy a tabletta leállítsa után egyet se várjunk a gyerek gyártással, hiszen ilyenkor a legesélyesebb, hogy beakad. Egyet se izguljak tehát, majd ő megnézi a tutit. Így is lett, és láss csodát már maga a vizsgálat sem volt olyan borzalmas, mint máskor, és végül láss csodát, ott csücsült a képen egy babszem formájúnak és méretűnek látszó, dupla falu magzatburok, benne a gyermek kezdeménnyel. Ez volt az a pont, amikor minden izgulás kitört belőlem, bőgés formában, annyira, hogy szerintem még a doki is meglepődött, főleg amikor a nyakába ugrottam meghatódottságomban. Mame épp a hétvégén filozofált azon, hogy a boldogságtól sírni (nem ordítani), ez pontosan az az eset volt. Életemben először boldogan, húsz centivel a föld fölött lebegve, jöttem el a nőgyógyászati rendelőből, és súlytalanul tipegtem tova utamon, talán még bárgyún vigyorogtam is, minden szerencsétlen szembejövőre. Képem is van a kis porontyról, amit napjában minimum egyszer megnézek, de inkább többször, és sok szépet s kedveset mormolok neki. Itthon el kezdtem főzni, és azon filozofáltam, hogyan is mondjam majd el KedvesM-nek, az esetleges titoktartásról só sem lehetett. A drága tehát hazajött, és elkezdte volna mondani, hogy jaj-jaj, ez történt, ami amúgy tényleg fontos, és elnézést, hogy akkor kicsit elhanyagoltam, de abban a pillanatban ellentmondást nem tűrő hangon leültettem az asztalhoz. Azt gondoltam, már kibőgtem magam egy időre, nos, tévedtem. Azzal a lendülettel, ahogy elé raktam a képet, újabb könnyzáporban törtem ki, és így mondtam el neki, hogy igen, bizony, apuka lesz belőle. Ezen ő is mélyen meglepődött, de egyben nagyon is örült. Azóta egyensúlyozunk, hogy most épp boldog vagyok, vagy hisztis, ami szerinte csak annak köszönhető, hogy azt olvastam az interneten, hogy ilyenkor ez így szokás. Pedig tényleg ez a szokás, mert a hormonháztartásom éppen felborultban leledzik, így hát végre igazoltan lehetek hisztis. Amit még nem értek, hogy amikor korábban hipnózissal próbálkoztam, vagyis mások velem, miért bizonyultam nem tökéletesen hipnábilisnak. A doki ugyanis megkérdezte, nem vagyok e mostanában álmosabb a szokásosnál. Erre válaszolhattam, hogy „most, hogy így mondja”…. Nos azóta sokkal álmosabb vagyok, és egyedül tegnap nem tartottam du-i sziesztát. A drágám szerint, tehát tökéletesen nyitott vagyok a szuggesztiókra, és ezzel nekem is egyet kell értenem, de azért próbálkozom. Itt el értünk beszámolóm utolsó gondolatához, a szuggesztiókhoz, és a szó teremtő erejéhez, ahogy már korábban is előre jeleztem. Ennek fontosságát Varga Kata és Diószeghy Csaba egy remek kis könyvben írták le, azóta én is próbálom fejben tartani ezeket. Azt például, hogy terhes vagyok, korábban ki nem mondtam volna, mivel azt az érzést keltette bennem, hogy ez azt jelenti, a babavárás terhes időszak. C. Molnár Emma viszont leírja, hogy a kifejezés a „tereh” szóból származik, ami a kiteljesedettségre utal. A teremtő erő jogán, kijelentem tehát, hogy terhes vagyok, és egészséges babát várunk, nagyon, nagyon.

2009. szeptember 6., vasárnap

A óvó lakás oltalmában

Sok mindent lehet látni erkély ablakunkból, többek között a ház kukáit is. Egy pillanatra megálltam előtte, míg bekentem a kezemet. Ezzel a lendülettel el is kezdtem mérgelődni, hogy egy guberáló épp a kukákat túrja, és körülötte a kidobált szemetek. Gondoltam majd szépen itt hagyja, a mi rendesen bezacskózott, emeletről lehordott fölöslegességeinket. De ahogy kence-ficéztem magam ott ragadtam az ablak előtt. Elkezdtem nézni a barnára cserzett, ráncokkal mélyen barázdált arcú nénit, ahogy fehér narancssárga csíkos pólója fölött piros alapon fehér pöttyös műanyag otthonkájában módszeresen átnézi a mások számára már értéktelen, de a neki talán a túlélés kulcsát jelentő lim-lomokat. Átnézte egyik kukától a másikig, zacskóról-zacskóra a kidobott dolgokat. Több, valószínűleg már lejárt chipset, száraz kenyér félét is külön rakott magának. Ezután módszeresen kiválogatott néhány zacskót, melyekbe belerakta kétes szerzeményeit. Végül összeszedte a kuka mellé esett papírokat, és kendős fejét lehajtva tovaballagott. Én pedig elszégyellve magam, a lakás óvó melegébe visszahúzódva távolodtam el az ablaktól.

2009. augusztus 29., szombat

Diktatúrista

A diktatúrista én vagyok. Hasonló képen, mint, ahogy az állam is én vagyok :) Habár a fenti szóösszetét, egészen egyértelmű, mivel az én életérzésem, mégis egy kis magyarázatot fonok köré. Az egész onnan indult, hogy megkezdődött kis lakásunk helyre pofozása, vagyis, gardróbból hálószoba varázslás, falak átpakolása, ablak és ajtó cseréje. Hátra van még a glettelés, festés és laminált lapok lepakolása. Nem részletezem, mivel jár egy ilyen dráma. Amikor anyósom még a munka megkezdése előtt megkérdezte, hogy: - Na, ideges vagy már? - nem értettem, mire gondol. Nos, másnapra már világos volt, hogy a kérdés, nem az én froclizásomra irányult, inkább a hosszú évek és a rutin hangja szólt belőle. Nem véletlen, hogy az első adandó alkalommal, anyuka hívására, el is szaladtam, egészen a Balatonig.

Értsd: Me épp elindult, hogy tornázzon, inkább, mint a port szívja itthon. Mama épp a motor beindítása előtt telefonál: -Nincs kedved utánunk jönni, van egy hely a szobámban.

Me gondolkozik: -Miért is ne mennék. Minek is maradjak itthon?

- Megnézem mama a vonatok indulását, ha tudok, megyek.

Me felrohan, internetet bekapcsol, Elvirára felkapaszkodik, 16h környékén. 18.15: Me a déliben, már a vonaton ül, és elindul robogó sebességgel Füredre.

Mindezen átalakítási munkálatok, pedig úgy árasztanak el, hogy nekem igazándiból vaj mi keveset kellett mindezzel dolgoznom. Legfőbb feladatom inkább abból állt, hogy ebédet főzzek a fiúcskáknak, ami többnyire du 3-5 között el is készült. Mielőtt azonban, bárki azzal gyanúsítana meg, hogy elkanyarodtam, a témánktól, ne tegye. Itt jön a magyarázat. Apósom legnagyobb hibája ugyanis, hogy ezermester. Mindez pedig azt eredményezte, hogy a keddtől vasárnapig tervezett ittlétéből, következő csütörtök lett. Mert nem elég, hogy a már eleve nagy munkákat elvégezték KedveseM-mel, de ha már itt van ő az összes ügyességével és szuper szerszámaival, amin még mame mindent tudó kollégája is csak ámulva bámuldozott, akkor rögtön az összes házkörüli teendőt is megkértük, kijavításra szemügyre ugyan vegye már. Így, amikor már kezdték azt hinni, hogy végeztek a tennivalókkal, akkor én elkezdtem sorolni, hogy: még ragad a bejárati ajtó, a fürdőszoba ajtó is akad, és hiányzik a csempe a balsarokból, és.... Talán most már érthető, honnan jön a diktátor része a szóösszetételemnek. A turista kifejezés lényege, abban áll, hogy nyílván fogalmam nincs, hogyan kell ilyen dolgokat csinálni, eszik-e vagy isszák a szerelést, de mint messziről jött idegen, rengeteg jó ötletem van, mit és hogyan. Tehát beleütöm az orromat, és próbálom szervezni és irányítani a munkálatokat. Ennek természetesen a fiúk is roppant mód örvendeztek. Kicsit tovább szőve a gondolatmenetet, már korábban is észrevettem, hogy van bennem némi, vagy kicsit több mint némi irányítási vágy. Mondhatnám úgyis, szeretem, ha a dolgok úgy történnek, ahogy azt én elképzeltem. Eleinte azon töprengtem, miért is a pszichológiát választottam hivatásomul, ahelyett, hogy valami nyíltan irányításon alapuló szakmát kerestem volna magamnak. De ha jobban meggondolom, itt is van rá lehetőség, hogy irányítsak, még ha ez nem is olyan kifejezett, vagy feltűnő, mint, ha mondjuk én lennék az elnök. Leginkább talán a csoportvezetésen kifejezett mindez, olyankor ugyanis én irányítom, mi történjen, hogy történjen, igazodva ahhoz, amit a csoport kifejez. És ti? Ha egy 1-10-es skálán kéne jelölni, menyire érzitek magatokat irányítónak? Én bevállalom a 7est. Várom a megjegyzéseket!!!



2009. augusztus 23., vasárnap

Nászút Máltán, 3. befejző rész

A nagy Gozoi kirándulás után, ránk fért a pihenő. Ezért célba vettük Melliah Bay-t. Ez egy a kevés máltai, homokos tengerpartok közül, az egyik legnagyobb. A homok persze nem csak úgy keletkezett hirtelen, tekintve, hogy a legtöbb máltai partszakasz sziklás, hanem szorgos kezecskék (és ehhez talán a kínaiaknak nincs sok köze), vélhetően egy turista szezont lezárva, odaszállították, még vonzóbbá téve az infrastruktúrát. Busszal remekül megközelíthető helyszín, mint minden a szigeten. Ez a rész különösen ajánlható azoknak, akik gyerekkel tervezik az utazást, a víz lassan mélyül és ugyebár nem köves. Kellemes hely, részemről alig is akartam elindulni innen, de mivel délutánra már újabb programot irányoztunk elő magunknak, nyakunkba vettük a buszozást. Utólag úgy gondolom, nyugodtan maradhattunk volna, na, nem a du-i városnézés rovására, mert az szintén remekül sikerült, inkább más helyszínt hagyhattunk volna ki. A városnézés Mdinába repített minket. A legérdekesebb a helyben, hogy tulajdonképpen ez egy város, egy másik városon belül. Mdina a korábbi főváros, ami tulajdonképpen egy méretes várfalon belül helyezkedik el. Kb. úgy lehet elképzelni, mint az Egri várat. Tudvalevő, hogy az egri vár falai is kijjebb helyezkedtek el, mint most, Mdina is valami hasonló. Egy hídon keresztül lehet bejutni a városba, amit várárok vesz körül. Víz nincs benne, nem tudom, valaha volt-e, most mindenesetre narancsfák és macskák lakják. Külön ki kell emelnem, hogy hazafelé utunk során, tündér helyes macska kölyökkel találkoztunk a hídon átsétálva. Miután kigyönyörködtük magunkat ő kicsinységében, szomorú szívvel sétáltunk tovább. Büszkén tapasztaltam, hogy utánunk a következő páros, aki megállt a cicát csodálni, két magyar lány volt. Igen, szeretem a Magyarokat (és ez nem Soproni reklám :). A városban állítólag 300-an laknak, de nekem még ez is soknak tűnik. Kb. egy óra alatt bejártuk a szűk utcás, magas falakkal szegélyezett házrengeteget, és ebben benne volt a Máltai Lovagrendet bemutató múzeum húsz perces bemutatója is. Összességében nagyon tetszett a város, szép sárga falaival, árnyékos utcácskáival, virágzó falaival. Állítólag érdemes megnézni a Mdinát körülvevő helységet is, de nekünk erre már nem volt érkezésünk.

A következő napot újabb utazással folytattuk. Első állomásunk a Ta Quali Crafts Village volt. Málta és Gozo is a csipkéjéről és az üveg tárgyaikról híres, ebben a faluban a kézművesség virágzik. Természetesen a turistákra építenek erőteljesen, rengeteg kézzel készített üveget vásárolhatunk és megnézhetjük, hogyan készülnek ezek a szépségek. Nem volt rossz program, de annyira nem is estünk hasra tőle. Innen kedvenc buszosaink segítségével áthoppanáltunk Valettába, a fővárosba. Röviden összefoglalva a következőket tettük itt: séta, kávé, meleg, séta, meleg, meleg, pizza, finom, de lassú, ragadós meleg. Kicsit részletesebben, nagyon meleg volt, de ezzel mit sem törődve sétálgattunk. Az utcák itt is inkább szűkek, a házfalak magasak és sárgák, nagyon kellemes. Körben tenger, parkok, és egy múló festa díszei. A templomokról és hasonló néznivalókról lemaradtunk, mivel szombat lévén dél körül volt záróra, és ezzel egy időben szieszta borult a városra, de ezt még túléltük valahogy. Valetta kellemes, szép hely, egy fél napot mindenképp megér. Állítólag szuper a piaca is, ezt inkább sajnálom, hogy lemaradtunk róla.

Az esti terv Sliema és St Julian volt. Sliemat buktuk, leginkább mert mire odaértünk sötét volt, mi pedig fáradtak és éhesek, ezért a tengerparton igyekeztünk visszasétálni St Juianbe, az ordító szél kellős közepén, ami az éjszakai élet központja. Kisebb nagyobb nehézségek árán, de megérkeztünk és végre vacsihoz is jutottunk, amit én kicsit elszúrtam... Nem tudom, hogy sikerült kipécéznem a rizottót (a jól bevált spagetti helyett), amit ha én főzök itthon nagyon szeretek, de ők nem jól készítették. Van viszont nekem egy drága férjem, aki megosztotta velem a szuper finom burgerét, úgyhogy szerencsére nem pusztultam éhen abban a minutumban!!!! St Julian tehát a szórakozó negyed, annak érdemes oda mennie, aki szeretne százával az utcán hömpölygő csitrikkel bulizni, és őrült hangon dübörgő diszkókban heringet táncolni hajnalig. Mi erre az élményre nem igazán voltunk felkészülve, így inkább szépen, komótosan haza buszoztunk, és közben jókat vigyorogtunk, a menni alig tudó, csacsi részeg kislányokon.

A Máltai nyaralás tartogatott még egy látogatást a Golden Bayre, ami a korábban említetthez hasonlóan homokos tengerpart. Kisebb, mint Melliah, de hegyoldalak veszik körül, és kicsit kevésbé frekventált talán. A tenger ezen a napon sokkal bolydultabb volt, de KedvesM imádta az ingyen hullámfürdőt, nagyon-nagyon. Ezen a napon sikerült elég durván le is égnünk, úgyhogy napokon keresztül csak vakartuk a viszkető égéstermékeinket. Ettől függetlenül kellemesen sikerült program volt. Az utolsó napunkat már csöndesen, a szállodai medence partján töltöttük. A medencébe elvből nem mentem be, egyszer sem, de helyette lesétáltunk a tengerpartra, amikor kedvünk tartotta. Másnap kissé náthásan, hogy a leégéstől vagy a klímától nem tudom, indultunk hazafelé, egy kicsit jó kedvűen is. Azt mondhatom Málta kellemes hely, jól sikerült az utunk. Még egyszer azonban nem hiszem, hogy ide indulnék nyaralni. Máskülönben lehet érdemesebb Gozot választani úti célként, de nekem azért jobban tetszik az itthoni buja természet, mint a kissé kopár máltai.