Nosztalgikus Veresegyház

A nosztalgiázás már a kocsiban megkezdődött, miközben robogtunk Veresegyház felé. Benedekkel a válogatás cd-jét hallgattuk, amin a sok tűztombolós (az ő nyelvén, értsd: zúzós, veretős) dal mellett helyet kapott a Bonanza Banzai: Elmondatott című ópusza is (https://www.youtube.com/watch?v=pM9D9K2OMWE). Ennek kapcsán kezdtem el mesélni neki, hogy ezt én valamikor 14 évesen, az általános iskola végén hallgattam, a táborban. Akkor ez nagyon menő, haladó szellemű, és azóta is alapműnek számító szerzemény volt. Ezt hallgattuk a bungalók lépcsőjén ülve, és ezekre lassúztunk az esti diszkóban is... Még akkor, valamikor régen, gyerekkorom végén, a felnőttkor kapujában. 

A hangulatunkat ilyetén megalapozva értünk ki Veresegyházra, ahol egyből a strand felé vettük az irányt. Már napok óta meséltem a gyereknek, hogy én itt töltöttem gyerekkori nyaraim túlnyomó többségét, és mennyire örülök, hogy most együtt megyünk és neki is megmutathatom. Meséltem róla, hogy Pesti Mamával, Papával, és Mama anyukájával mindig kijártunk a strandra. Eszembe jutott, hogy ültem a strandot a horgász résztől elválasztó "csíkon" merengve az élet nagy dolgain, a jövőmön, a szerelmeken....

Miután leparkoltunk Benedek kijelentette, hogy ő márpedig ide nem akar menni, és inkább rögtön forduljunk is vissza, mert ő abba a vízbe be nem megy, hat ökrös szekérrel vontatva sem. Ami a nem tetszését kivívta, az a nyílt víz volt. Megszokta az uszoda átlátszó vízét, a viszonylag melegebb hőfokot. Hozzáteszem, a tegnapi paskálozás végül fele olyan jól sem sikerült, mint a mai strandolás. Ott ugyanis a nagy medence pont olyan mély, h csak akkor kap levegőt, ha folyamatosan ugrál, valljuk be ez igen fárasztó egy az úszást most tanuló gyerek számára. Továbbá olyan hideg volta víz, hogy egy adag jégkrémet is simán lehűtött volna. A gyerek medence hőfokilag rendben volt, viszont víz mélységét tekintve egy kacsaúsztatóval vetekedett, így abban sem tudott úszkálni, ami most a legkedvesebb tevékenysége. 

Visszatérve tehát a veresi strandhoz, megegyeztünk,hogy először ebéd, utána fürdés. Lángos sajnos nem volt, de ezen kívül kb minden más. Ő hekkezett, és megette a rántott sajtomat, én amit meghagyott. (A Tavirózsa étterem strandra kinyúló részében ültünk, én ár -érték arányban kicsit sokalltam amit fizettünk, következőre inkább valamelyik hátsó retro strandbüfét fogjuk választani). 

Az ebédet laza egy óra alatt abszolváltuk, majd ezt követően kijelentettem, hogy én márpedig fürödni fogok. A gyermek úgy döntött, hogy akkor nagy duzzogva ő is velem tart. Innentől kezdve csak jól éreztük magunkat. A víz egyenletesen, lassan mélyül, imádta. Tudott úszkálni, mint egy gyakorlottabb ebihal, és közben még a lába is leért. Lubickolt, a vízpart mentén oda-vissza úszott. A víz kb 26 fokos lehetett, így kb negyed-fél óra után elkezdett fázni. Ilyenkor kimentünk, ő négy kézláb melegítette magát a homokban. Pörgött, forgott benne, be kellett ásni, homokozott. A víz parton csöpögtetős sár várat építettünk, óriási fák lombja alatt. Egyszóval remekül éreztük magunkat. Úgy volt 4 körül találkozunk anyukámmal, ehhez képest 5 után csatlakoztunk hozzá, miután Benedeket úgy a negyedik-ötödik próbálkozásra sikerült csak kikanalaznom a "vízbe megyek, hogy lemossam magamról a homokot, jaj de fázom meghempergek a homokban" ördögi körből.

A legjobb pillanat az volt, amikor két percig hevertem a törülközőn, mellettem ült a gyerek, szőlőt majszolva. Közben néztem a kék eget, ahogy a faleveleken keresztül megcsillant a nagy kékség, mint régen 15-25 évvel ezelőtt is, pont ugyanígy, ugyanilyen csillogósan.

Bagoly és cica

Múlt csütörtökön a Belvárosi színházban jártam anyukámmal és két kis barátnőjével (értsd tisztes hatvan körüli hölgyek). A délután folyamán nagyon gondolkoztam, hogy inkább az otthoni pihenésre szavazok, de végül beértem egy óra alvással, kirittyentettem magam és elindultam. Szerény véleményem szerint jól tettem, anyukám kevésbé szerény véleménye szerint nem. De legalábbis neki kellett volna otthon maradnia és aludnia pihennie, kívánt rész alá húzandó. Én részemről végig nevettem a 100 perces, egy felvonásos darabot, ő végig szörnyülködte, ahogy a lányok is. A történet dióhéjban egy magának való, az ablaka és írógépe nyújtotta biztonságos terep mögül leskelődő íróról (gyönyörű, tehetséges Szabó Kimmel Tamás) szól, aki mérhetetlen világfájdalmát próbálja átadni a papírnak és letuszkolni azt a szerkesztők torkán. Ebbe a nyugodt, ámde rendkívülien unalmas életbe robban be a ledér életű "wannabe" színésznőcske (Jordán Adél), akit miután kiraktak a lakásából, főszereplő írónk feljelentése miatt, azzal a lendülettel be is költözik hozzá. A történet és a darab nem akar több lenni, mint amit ki lehet hozni belőle. Mindketten tanulnak a másiktól, próbálják lebeszélni magukat a másikról, ami természetesen sikertelenül, egymásba szeretnek. Természetesen és mindent elsöprően. Mindketten tanulnak a másiktól, változnak és nyitottabbak lesznek a világ eddig számukra ismeretlen és/vagy kiélvezetlen részére. Ezt így, nem túl cirádázva, nem túl bonyolítva, viszont annál több humorral. Anyukám szerint Jordán Adél tenyérbemászóan idegesítő, sipító, buta, és sok. Szerintem igaza van, Jordán Adél tökéletes színésznő, pontosan az volt a szerepe, hogy ezt eljátssza, és a a lányok véleménye szerint is, ez tökéletesen sikerült neki. Nekem úgy tűnt a két színész lubickol a szerepben, lazán, természetesen mutatják be a történetet. Részemről tökéletes esti felüdülés.

Ami már nem a darabhoz tartozik, de nekem furcsa volt: a két színész külön külön, de az előadás végeztét követően kb. 20 perccel távozott. Bennem az a kép él, amikor a színészek még előadás után a színész büfében beszélgetnek, iszogatnak (minden színész alkoholista ;) és élik a különlegesen misztifikált életüket, melyet földi halandók csak álmodni mernek.

Ami szimpatikus volt, hogy Jordán Adél tökéletes földi halandóként szált fel a bicajára és elkerekezett az előadás végeztével.

Ewil beszámolója a hétvégénkről - néhány személyes megjegyzéssel

Ironman párban Zsuzsival (Extrememan 2014)

July 30, 2014 at 6:07pm

        Mivel egyéniben kedvezményesen tudtam nevezni az őszi Balatonman Kenesére, de Nagyatádot semmiképp nem szerettem volna kihagyni, hisz az elmúlt 5 évben mindig rajthoz álltam valamilyen formában. Szóval mivel hazajáró lélek vagyok és barátaim ismerőseim nagy számban indultak, addig beszélgettünk Zsuzsival míg felvetődött az ötlete egy páros teljesítésnek. Ez valljuk be igen bátor vállalás részéről, mert eddig sprinttávon kívül nem állt rajthoz semmilyen triatlonversenyen. 

A szerelem meghüjit!!!!! 

Némi brainstorming után így kelt életre a Kukori és Kotkoda csapat...

       Bevallom aljas módon megfordult a fejemben, hogy azért ilyen nagy a szája és mer nevezni, mert azt gondolja ha elfárad akkor semmi gond, mivel én már csináltam egyénit majd bevergődöm valahogy hiába nem erre számítottam. 

Bevallom, én előre megmondtam, hogy nem lesz ilyen, mert az volt a fejemben, hogy részletekben már mindegyik számot meghágtam, akkor itt se lehet gond. Majd szépen, nyugodtan, de biztosan.

Vissza kell szívnom és leborulni nagysága előtt, mert becsülettel megfeleztük és még voltak olyan szakaszok is ahol jobban teljesített nálam...     Na ne szaladjunk ennyire előre. Csütörtöktől közös szokott szállásunkon laktunk Ati+MAriettával Deka+Zsófi és Dóri+Ágival és még anyám is lejött pénteken, hogy segítsen nekünk, így minden feltétel adott volt a jó teljesítéshez. Remek hangulatban telt az idő de azért a háttérben nőtt a feszültség, hisz mégsem egy ifitávról van szó.

       Elrajtolt Gyékényesen az egyéniek mezőnye, kicsit furcsa volt hogy nem vagyok köztük, sírt az egész falu szépen fürdött a mezőny az első bója felé. Nekünk 1 óra 20 percet kellett várni a rajtra emiatt a szintidőink szűkösebbre lettek véve, de azt írták segond mert ha nem ér be a váltótárs emiatt akkor tartalék chippel elindítják azt aki váltaná és folytatódhat a száguldás. Az első kört ésszerű döntéssel én úsztam, mert Zsuzsi sosem úszott/rajtolt ekkora tömegben és nem úszott még 1,9 kmt nyílt vízben egyfolytában. Első kört leúsztam, nem ment különösebben jól, de az idei úszómennyiségemet meg a múltamat figyelembe véve nem is számítottam valami nagy időre. 

Borzolta a kedélyeimet, hogy miután nagy magabiztosan berohantam a vízbe, két kartempó után páánik szerűen elkezdtem kapkodni a levegőt. Pánik szerűen néztem körbe, hogy na most aztán mi lesz, megfulladok/visszaúszom, és megmondom a pasimnak,hogy menjen úszni, most azonnal, mindezt hisztérikus hangon/ vagy most azonnal feladom a versenyt, semmi sem érdekel alapon. Végül előkerült valahonnan a mélyből a józan eszem, mert pár perc fuldoklás, szívroham közeli pulzus és mellúszásban megtett kartempó után elkezdtem úszni. Innentől kezdve nyugodtan elporoszkáltam a vízben. Mivel még nem ismerem eléggé vizes teljesítőképességem határait, nem siettem, a cél az volt, hogy fixen leússzam. További furcsa érdekessége, de tulajdonképpen pozitívuma is volt a helyzetemnek, mivel én voltam az utolsó még tóban lévő versenyző, folyamatosan két felvezető hajó is ment mellettem. Így ha véletlen eltértem a bóják kijelölte útiránytól, egyből mutogattak, hogy merre-tovább-hányóra.

Borzolta a kedélyeket, hogy mikor az úszóköröm végén átadtam a chipet Zsuzsinak ő elhagyta (szerencsére még a part közelében) és PéterAttiék szóltak, hogy hoppá itt a chip na mi lesz?!! 

Az én kedélyeimet is eléggé felborzolta, amikor kb 500 m után észrevettem, hogy ez aztán mindenhol van, csak az én bokámon nem, de onnan fixen eltűnt!!! De ennyi úszás után, már nem merült fel az opció, hogy visszamenjek érte, tudtam, hogy van tartalék chip, majd csak beledumáljuk az okosat a szervezők fejébe!!!!

Míg Zsuzsi úszott megbeszéltem a chipesekkel hogy ott a parton megvárom és ahogy kiér az úszásról lecsippantom a szőnyegnél és mehetek bringázni. Az volt a tervünk hogy a váltóknak kiírt 2óra10 perces szintidőben benne legyünk ez sikerült is 1óra57. 

       Keró eleinte nagyon jól ment...27-28 km/h átlag körülit mentem 50 kmig...kicsit demotiváló volt,

az én hősies pasim végig bevállalta, hogy ő megcsinálja a demotiváló szakaszokat!!!

hogy utolsóként indultam el, sokáig kísért a zárómotoros. Kb 22 kilinél fogtam be az első váltót akit sikerült megelőznöm és így már nem nyomasztott a zárómotor meg az, ha meg kell állnom technikai szünetre addig ott áll mellettem a motoros...     A második frissítőnél 50 kilinél elfogyott a kaja pedig azért még utánam is jöttek páran (lenyomtam kb 5 váltóst meg egy egyénit), összvissz fél banánt tudtak hozzámvágni, ami tekintve hogy kezdtem nagyon éhes lenni és semmi nem volt nálam már,

nem megmondtam, hogy vigyél magaddal enni? hát nem megmondtam??? na de majd Kenesén, nem lesz ott lazázás!!!!

nem sok jóval kecsegtetett a Nagyatádig hátralévő huszonegykét (szinte végig sunyi emelkedős szeles) kilométerre....itt visszaesett az átlagom elég rendesen már csak a Nagyatád feliratú táblát vártam.     Végre leváltott Zsuzsi...meleg lett eléggé a sisak nem volt kellemes viselet, nagyon nem. Zsuzsi ment két db 35 kmes kört én meg elmentem sajtostejfölöstésztáért a strandbüfébe, éljenek a versenyközbeni ismeretlen kaják! Zsuzsi egész jól tartotta a megbeszélt 23 körüli átlagot a trekkingbicajával, egy zokszó nélkül letekerte a 70 kmt!  

Zsuzsi egy kör után már elátkozta a felüljárót, eldöntötte, hogy ha egyszer komolyan veszi a versenyzését, akkor befejezi a bohóckodást a trekkinggel, és egy országúti nyergébe pattan, és megtanulja még az spd-t is. Zsuzsi a második körben, már szinte inkább állva tekert, úgy fájt a hátsója, és közben felhangon emlegette, Zaki előző napi jelmondatát, miszerint, "Ha könnyű lenne, nem csinálnám". Amikor pedig semelyik előbb említett dolgot nem tette, akkor fennhangon szavalta Arany János Walesi bárdok-ját.

      A nagy várakozásban anyámmal és Ágival meg Bosznay Diáékkal elvoltam, de valahogy nem vártam, hogy újra kerón legyek a maradék 35 kmre. Kiszámoltuk, hogy nem fogok visszaérni az egyénieknek kitűzött délután 18 órás futásmegkezdési szintidőre, de pont a hozzájuk képest időben messze kitolt rajtunk miatt azt írta a versenykiírás, hogy ha nem ér be a kerékpáros időre akkor a futót elindítják a tartalékchippel. Segond Zsuzsi elkezdett futni annak rendje s módja szerint, 

miután 5 percen keresztül rohangált fel s alá, mint a mérgezett egér, hogy megtudja, mégis lesz e most indítás, és ha igen, mikor és honnan??? még szegény Ivánt is jól megkavarta, aki szerintem azon kívül, hogy "vigyázz kérlek a cuccomra" semmit nem értett a mondandómból. Később azért, már futás közben, amikor látott, megérdeklődte, hogy minden oké-e és megtaláltam e, amit kerestem :)

én meg félóra csúszással beértem a bringáról kicsit megfáradva, kiszáradva. Ekkorra már Zsuzsi lefutott majdnem 1 kört így mire leadtam a kerót chipet mindent és kimentem a futópálya mellé, hogy megkeressem pont lekéstem a váltást, pedig még Iván mondta is hogy itt ment el az előbb, de hiába rohantam utána addigra már odébb volt és eltűnt a tömegben.

Feladatát komolyan véve, vágtázott körbe-körbe :D

       

 

        Így a 8 körből a 3-adik volt az enyém és be kell vallanom nem voltam a topon, Zsuzsinak sokkal jobban ment a futás mint nekem, lüktetett a fejem és nem akartak menni a lábaim pedig én igen...Mivel Zsuzsinak ilyen jól ment a 4-5. kört ő futotta nagyon jó tempóban és akkor már felmerült az ötlet ha én bringáztam többet akkor ő meg fut egy körrel többet így tényleg egyenlő arányú a táv elosztása amennyire ezen a kissé asszimetrikus pályán lehetséges. Leváltottam hogy fussak 10 kilométert a 6-7. kört és ezzel már csak a befutókör maradjon, állapotom kevéssé javult bár legalább forróság már nem volt. Úgy futottam be, hogy itt a vége és Zsuzsi tolja az utolsót de láthatóan neki sem volt kedve viszont én úgy osztottam be fejben, hogy idáig jövök és innen egy tapodtat sem! Kissé hasfájósan, de Zsuzsi indult el az utolsó körre, én meg beálltam kb a céltól 300 méterre KálmánAtival dumálni, hogy ha jön Zsuzsi akkor együtt befutunk és jó lesz nekünk.  

Jó is volt:)

        14:10 percél léptük át a célkaput (+30 perc a tartalékchipes móka miatt) ahol Pantocsik Feri barátom várt minket és mindenkit, elengedhetetlen fényképezőjével a kezében. Ezt a képet ő csinálta a célba érkezés után közvetlenül: 

"jó is volt" értsd: na ne üldögélj már, gyere onnan, belehallatszol a felvételbe, menjünk már enni. nade könyörgöm!!! most futottam életem leghosszabbját, elfáradtam, pihenek, menj, egyél, majd mászom utánad!!! És amúgyis, kérek engedélyt dugámba dőlni és kipurcanni!!

Érted jöttem....

Érte jöttem a FM mánia éremért. persze nem csak az éremért, a futás a lényeg, de őt nagyon akartam. A mai K&H bár időben nem lett sokkal jobb (kb 2 perc) a Vivicittánál, de mégis sokkal kiegyensúlyozottabban ment végig, jobb kedvvel.
Egyszer egy éve már elhatároztam, hogy kell nekem ez a négy évszak FM, de akkor a Balaton előtt lestoppoltam, nem voltam túl jó passzban. Sebaj, lesz jövőre is, és lett is. A Nike nem volt kérdés, hogy megyek-e. Jól éreztem magam, kényelmes tempóban, tartalékokkal sikerült végig futnom és Holló Dóri remek társaságában. A legnagyobb motivációm az volt, hogy Csibi vár a célnál és együtt fogunk befutni. A Balaton FM előtt sokat edzettem, sokat jártam a hegyre, igazi PB lett. Erre ezért vagyok büszke. A Vivicitta előtt elég nyavalygós voltam, fájt a lábszáram, nehezen melegedtem be. Aztán az eleje mégis nagyon ment, megörültem neki, olyannyira, hogy a második felét alig bírtam. De végig mentem, sok sétával. Eszter épp a legjobbkor ért utol, amikor azt fontolgattam, hogy én akkor életemben először, fogom magam és kiszállok. Ez volt Ewillel a második közös nagy verseny, jól vizsgázott, elviselt :* A mai K&H-nak is együtt mentünk neki. Két körön keresztül kísért, végre ő is jó formában :) Kölcsönzött, két évvel ezelőtti váltós rajtszámommal, becsempésztük, vicces volt (BSI szem becsuk, előző mondatot nem olvassa!!!).  Én szerettem a kőrözgetést, szeretem a ligetet, nem volt gondom a fordítókkal, és még az is tetszett, hogy sokat találkoztam szembe az ismerősökkel. Nagyon jól esett a sok szurkolás, köszi érte mindenkinek, különösen Kobza Andrisnak, és a többi Zugflows kispajtásnak :) jó volt látni a csiguszokat is, nektek is köszi a szurkolást. Jó volt tudni, hogy Anschau Petra  mindig valahol a környéken fut, és előre szólt Csibisnak, hogy anya is mindjárt jön :) Köszi Lackó, hogy kijöttetek, sokat jelentett a Csibe ölelgetés és drukkolás. Sok csókkkk Ewilnek a közös körökért, a biztatásért, folyamatos tudósításért.
Kiegyensúlyozottan futni jó, jobb és eredményesebb. Most pedig indulhat a felkészülés a nyárra, reszkess Nagyatád, Szálka, Suhanj6 és a többiek :)

Négy évszak FM mánia 2013-2014

És a jól megérdemelt pihenés :)

Pátoszos levél a lakáshoz..

Kedves Lakás,

hát eljött ez a pillanat is. Véget ér 2007 decembere óta tartó kapcsolatunk. Ez barátok között is legalább 5 év. Sok mindent láttál ez idő alatt. Új élet született falaid között, és volt, aki elment. Jókedv és szomorúság. Nevetés és sírás. Néha a nyugalom szigete, néha csak idegeskedés. 

Ahogy te fejlődtél, szépültél, változtunk mi is a lakóid. Amikor szépítettünk, mi is épültünk. Ahogy kiürülsz, bennünk is véget ért valami. Valami, ami már sokkal korábban kezdődött. A változás valami újnak is a kezdete, elcsépelt, de igaz. A falaid között felnőttem, felelősséget vállaltam. Aggódtam, és boldog voltam, vártam és vártam, és végül döntöttem. De legalább döntöttem. A döntés hatalom. Irányítás, lehetőség.

Amikor kikerültek az első bútorok 5 év után, rossz volt látni téged. Megbomlott az egység. Már nem voltál ugyanaz. Mint a beteg, amikor csak nézed, és még nem látod, mi hiányzik, de valami nem stimmel. Most pedig teljesen kiüresedtél, szinte csak szellem táncot járnak benned az emlékek. Sok-sok emlék, szépek és keserűek, de mind-mind rólunk szól. Rólam és a többi lakóról. A barátokról, vendégekről, átjárókról, fontosakról és érdektelenekről, mindenkiről, aki itt hagyta a nyomát.

Még egy nap és végleg itt hagylak. Mindkettőnk számára új fejezet nyílik. Neked új lakóid, nekem új otthonom lesz. Új fejezet a könyvben, új lehetőség, új emlékek, új történetek.

Jó volt itt, jó volt veled. 

Ghost, avagy szellemjárás az Operett színházban

Tegnap este volt szerencsém megtekinteni az agyon hájpolt Ghost musicalt. Hát meg van róla a véleményem, és ezt most nem is rejtem béka alá.

Mielőtt előadom a negatív hullámom, szeretném kiemelni, hogy nagyon jó volt a társaság, élveztem minden pillanatát, még akkor is, amikor a telefon/ fb / net függőségem miatt is zrikáltak. Jó volt velük lenni (alatta), beszélgetni (közben), pezsgőt és bort inni (utána).  A kötelező  körök lefutása után akkor belekezdek.

A darab a filmre épül, ami szerintem egy aranyos, kedves, és főként romantikus darab. Patrick Swayze pedig személyes kedvencem, ahogy erről írtam már korábban. A filmben kb egy darab, sláger dal van, és ez így jó. Na most a színdarabban, és itt kezdődnek a gondok, is ez az egy dal van, ami igazán jó. Van még egy bulizós, kórus dal, ami elfogadhatónak mondható, de ezzel snitt. Az volt az érzésem, hogy muszájból írták a zenét, mégiscsak egy musicalt kellett összerakni. De hiányoztak a dallamok, amiket dúdolhatnánk hazafelé az utcán, az egység az egészből. Ezzel párhuzamosan sok volt a duma. Amivel alapvetően nincs semmi baj, ha olyan darabról van szó, de ez, szeretném újra kiemelni, egy MU-SI-CAL.

A színpadképben voltak érdekes megoldások. Jól nézett ki, ahogy Sam átsuhant a csukott ajtón. Trükkös volt a metró jelenet is, ahol fényekkel adták vissza a dübörgő kocsit, a rázkódásokat, de ha trükköket akarok látni, akkor megnézem valamelyik Hollywoodi filmet, ahol a számítógép mindent megold. Szerintem a színház maradjon meg színháznak, a maga klasszikus értelmében.

Két dolog volt, amin extrán kész voltam. Az egyik a Red Bull reklám. Könyörgöm ez nem a tv, tudom én, hogy a színháznak is meg kell élnie valamiből, de ez annyira gagyi és kiábrándító, amikor Oda Mae kér egy doboz energia italt, hogy tudjon jósolni.

A másik Szabó Dávid. Igen tudom, ő az üdvöske, az X-faktor fickó. Helyes, kétségtelen, de annál hatás vadászabb, mint, amikor a filmet hűen követve leönti az ingét, és gyorsan le is veszi, hogy Mollynak tetsszen, mindezt úgy, hogy 5 percen keresztül a közönség fele fordul, félmeztelenül, hogy a leghátsó sorokban is lássák az el kell ismerni dögösen kidolgozott kockás hasát.... Nincs jobb szó, gyenge és hatásvadász. Oké, oké, nagyon, szép, és erre nyilván bejön a tini lányok garmadája, de könyörgöm!!!!! Ez egy színház, a tehetséget ne keverjük a kondi teremmel.

A többi színész rendben volt, Vágó Bernadett és Dolhai Attila oké, Szulák Andrea pedig Szulák Andrea. Hozta, amit tőle elvárhatunk, vicces, ahogy azt megszoktuk. Na de aztán, aztán hálát adtam a szereposztásért. A másik "Sam" ugyanis az a Kerényi Miklós Máté, akitől már az Ördög ölő Józsiásban is borsózott a hátam. Szerény véleményem szerint őt ebbe szerepbe helyezni, egyszerűen Patrick Swayze emlékének a megcsúfolása. Brrrr..

Összefoglalva, én úgy gondolom ezt a darab nem sikerült valami fényesen és inkább a nem ajánlom kategóriába sorolom.

Néhány szóban - Nike FM_2013

Már majdnem egy hete, hogy lefutottam a második Nike félmaratonomat. Azt hiszem vízválasztó volt és örömmel jelenthetem, hogy pozitív irányban. Egy ideje már kifulladt a lelkesedésem a futás tekintetében, és 5-8 km-nél többre, vagy holmi gyorsításra, már ami a tempómat illeti nem is vágytam. Ezt leküzdendő elindultam terepre, ami határozottan megtetszett, valamint kijelentettem, hogy csak egyszer legyek túl szeptember 8-án, aztán ide nekem, kánaán. A felkészülést sem vittem túlzásba, habár elég rendszeresen futogattam rövidebb távokat, de a megnyugtató hétvégi hosszúak leredukálódtak kettő, azaz kettő darabra. Ebből egy 12 km-es egyedül, és egy majdnem 18 km, jó társaságban, de csapnivaló gyomor állapotban. Úgy voltam vele, ha már egyszer (kétszer) sikerült megcsináltam, most is sikerül, ha kell lésétalom, le van ejtve. Aztán elkezdtem fejben rendezni a dolgokat, és eldöntöttem, hogy ha folytatni akarom ezt a sportot, össze kell szednem magam. Míg tavaly a fókusz az volt, hogy megmutassam másoknak, na és persze magamnak is, hogy képes vagyok rá, idén mást kerestem. Végül pedig meg is találtam a célom, hogy idén magamért küzdjek. Eldöntöttem, hogy csak a magam tempójában fogok futni, a magam szükségleteihez fogok igazodni, azért fogom végigcsinálni, hogy én jól érezzem magam. És ezért is döntöttem úgy hogy idén egyik kedves csapatom mezét sem fogom felvenni, (habár annak, hogy ott vannak, és lelkesítenek, drukkolunk egymásnak elmaradhatatlanul fontos része volt a versenynek)  csak úgy a magamét, amiben ön-azonosnak érzem magam.
A rajtnál legnagyobb örömömre aztán "összefutottunk" Dórival, és együtt indultunk el. Ez jó döntésnek bizonyult, mert most is, mint korábbi közös futások alkalmával, sikerült megtalálnunk a közös tempót, ami mindkettőnknek feküdt. Később csatlakozott, hozzánk Imi is, így az egyik kedvenc párosom kedélyes társalgását hallgatva csak úgy átsuhantam az első 6 km-en.

Majd eljött a rettegett budai alsó rakpart, ahol tavaly megfájdult a fejem és komolyan elgondolkoztam róla, hogy én akkor és ott helyben feladom. Most ez nem történt meg. Itt és a verseny további szakaszain és el-el csodálkoztam magamba, hogy milyen könnyedén is megy most a dolog. Arra pedig csak utólag eszméltem rá, hogy tökéletesen kimaradt a máskor, kezdéskor,  oly jellemző, "Á, nem is kell ez nekem, hagyjuk inkább ezt a dolgot, és amúgy is fáj, szúr, nem esik jól..." A rakpart abszolválása után tehát, máris a pesti oldalon suhantunk. Itt úgy 10 km-nél éreztem, hogy egy kicsit nehéz, és már nagyon várom a frissítőt. 12-nél beütött a zselé v. a placebó, a Suhanj pom pom lányok biztatása és máris az Alkotmány utca magasságában találtam magamat. Ekkor jött a következő mumus, a nyugati felüljáró. Ezt a mumust végül úgy kilőttem, mint a walkind dead-ben a zombikat szokás, meg sem fordult a fejemben, hogy sétáljak - mint tavaly - sőt kicsit még gyorsítani is sikerült.

Ezután talán az utolsó 3 km következett, ahol szárnyakt kaptam. Azt még nem mondtam, hogy a beérés tekintetében és a motivációmat növelendő, biztosra akartam menni, így megkértem anyukámat és Skin-t, hogy hozzák ki Csibust is mert nagyon szeretnék vele befutni a célba. Innen tehát már leginkább csak az lebegett a szemem elől, hogy mindjárt vége az egésznek, szinte el sem fáradtam, és hamarosan bébivel kézen fogva fogunk száguldani. Habár nem ez volt a cél - de hiába tagadom jól esik a tudat is -, mégis, talán mindennek köszönhetően, az utolsó km-eim voltak a leggyorsabbak. Itt már Dóritól is elváltam és vigyorogva közeledtem. A Ligetben szerencsésen kiszúrtam az aprónépet is és könyörtelenül kikaptam anyukám kezéből. Na jó, az már nem ment, hogy végig az ölemben vigyem, meg mégiscsak nagyfiú, szóval saját lábán jött ő is. mondhatni szaladt, meglátszott hogy gyakorolta párszor a dolgot a 400-as pályán!!!
Hát így esett, hogy megesett, lefutottam életem első félmaratonját, ami jól esett, ami után még ment volna pár km, ha nem "kell" abbahagyni, és ahol a kisfiammal értem célba.