Ghost, avagy szellemjárás az Operett színházban

Tegnap este volt szerencsém megtekinteni az agyon hájpolt Ghost musicalt. Hát meg van róla a véleményem, és ezt most nem is rejtem béka alá.

Mielőtt előadom a negatív hullámom, szeretném kiemelni, hogy nagyon jó volt a társaság, élveztem minden pillanatát, még akkor is, amikor a telefon/ fb / net függőségem miatt is zrikáltak. Jó volt velük lenni (alatta), beszélgetni (közben), pezsgőt és bort inni (utána).  A kötelező  körök lefutása után akkor belekezdek.

A darab a filmre épül, ami szerintem egy aranyos, kedves, és főként romantikus darab. Patrick Swayze pedig személyes kedvencem, ahogy erről írtam már korábban. A filmben kb egy darab, sláger dal van, és ez így jó. Na most a színdarabban, és itt kezdődnek a gondok, is ez az egy dal van, ami igazán jó. Van még egy bulizós, kórus dal, ami elfogadhatónak mondható, de ezzel snitt. Az volt az érzésem, hogy muszájból írták a zenét, mégiscsak egy musicalt kellett összerakni. De hiányoztak a dallamok, amiket dúdolhatnánk hazafelé az utcán, az egység az egészből. Ezzel párhuzamosan sok volt a duma. Amivel alapvetően nincs semmi baj, ha olyan darabról van szó, de ez, szeretném újra kiemelni, egy MU-SI-CAL.

A színpadképben voltak érdekes megoldások. Jól nézett ki, ahogy Sam átsuhant a csukott ajtón. Trükkös volt a metró jelenet is, ahol fényekkel adták vissza a dübörgő kocsit, a rázkódásokat, de ha trükköket akarok látni, akkor megnézem valamelyik Hollywoodi filmet, ahol a számítógép mindent megold. Szerintem a színház maradjon meg színháznak, a maga klasszikus értelmében.

Két dolog volt, amin extrán kész voltam. Az egyik a Red Bull reklám. Könyörgöm ez nem a tv, tudom én, hogy a színháznak is meg kell élnie valamiből, de ez annyira gagyi és kiábrándító, amikor Oda Mae kér egy doboz energia italt, hogy tudjon jósolni.

A másik Szabó Dávid. Igen tudom, ő az üdvöske, az X-faktor fickó. Helyes, kétségtelen, de annál hatás vadászabb, mint, amikor a filmet hűen követve leönti az ingét, és gyorsan le is veszi, hogy Mollynak tetsszen, mindezt úgy, hogy 5 percen keresztül a közönség fele fordul, félmeztelenül, hogy a leghátsó sorokban is lássák az el kell ismerni dögösen kidolgozott kockás hasát.... Nincs jobb szó, gyenge és hatásvadász. Oké, oké, nagyon, szép, és erre nyilván bejön a tini lányok garmadája, de könyörgöm!!!!! Ez egy színház, a tehetséget ne keverjük a kondi teremmel.

A többi színész rendben volt, Vágó Bernadett és Dolhai Attila oké, Szulák Andrea pedig Szulák Andrea. Hozta, amit tőle elvárhatunk, vicces, ahogy azt megszoktuk. Na de aztán, aztán hálát adtam a szereposztásért. A másik "Sam" ugyanis az a Kerényi Miklós Máté, akitől már az Ördög ölő Józsiásban is borsózott a hátam. Szerény véleményem szerint őt ebbe szerepbe helyezni, egyszerűen Patrick Swayze emlékének a megcsúfolása. Brrrr..

Összefoglalva, én úgy gondolom ezt a darab nem sikerült valami fényesen és inkább a nem ajánlom kategóriába sorolom.

Néhány szóban - Nike FM_2013

Már majdnem egy hete, hogy lefutottam a második Nike félmaratonomat. Azt hiszem vízválasztó volt és örömmel jelenthetem, hogy pozitív irányban. Egy ideje már kifulladt a lelkesedésem a futás tekintetében, és 5-8 km-nél többre, vagy holmi gyorsításra, már ami a tempómat illeti nem is vágytam. Ezt leküzdendő elindultam terepre, ami határozottan megtetszett, valamint kijelentettem, hogy csak egyszer legyek túl szeptember 8-án, aztán ide nekem, kánaán. A felkészülést sem vittem túlzásba, habár elég rendszeresen futogattam rövidebb távokat, de a megnyugtató hétvégi hosszúak leredukálódtak kettő, azaz kettő darabra. Ebből egy 12 km-es egyedül, és egy majdnem 18 km, jó társaságban, de csapnivaló gyomor állapotban. Úgy voltam vele, ha már egyszer (kétszer) sikerült megcsináltam, most is sikerül, ha kell lésétalom, le van ejtve. Aztán elkezdtem fejben rendezni a dolgokat, és eldöntöttem, hogy ha folytatni akarom ezt a sportot, össze kell szednem magam. Míg tavaly a fókusz az volt, hogy megmutassam másoknak, na és persze magamnak is, hogy képes vagyok rá, idén mást kerestem. Végül pedig meg is találtam a célom, hogy idén magamért küzdjek. Eldöntöttem, hogy csak a magam tempójában fogok futni, a magam szükségleteihez fogok igazodni, azért fogom végigcsinálni, hogy én jól érezzem magam. És ezért is döntöttem úgy hogy idén egyik kedves csapatom mezét sem fogom felvenni, (habár annak, hogy ott vannak, és lelkesítenek, drukkolunk egymásnak elmaradhatatlanul fontos része volt a versenynek)  csak úgy a magamét, amiben ön-azonosnak érzem magam.
A rajtnál legnagyobb örömömre aztán "összefutottunk" Dórival, és együtt indultunk el. Ez jó döntésnek bizonyult, mert most is, mint korábbi közös futások alkalmával, sikerült megtalálnunk a közös tempót, ami mindkettőnknek feküdt. Később csatlakozott, hozzánk Imi is, így az egyik kedvenc párosom kedélyes társalgását hallgatva csak úgy átsuhantam az első 6 km-en.

Majd eljött a rettegett budai alsó rakpart, ahol tavaly megfájdult a fejem és komolyan elgondolkoztam róla, hogy én akkor és ott helyben feladom. Most ez nem történt meg. Itt és a verseny további szakaszain és el-el csodálkoztam magamba, hogy milyen könnyedén is megy most a dolog. Arra pedig csak utólag eszméltem rá, hogy tökéletesen kimaradt a máskor, kezdéskor,  oly jellemző, "Á, nem is kell ez nekem, hagyjuk inkább ezt a dolgot, és amúgy is fáj, szúr, nem esik jól..." A rakpart abszolválása után tehát, máris a pesti oldalon suhantunk. Itt úgy 10 km-nél éreztem, hogy egy kicsit nehéz, és már nagyon várom a frissítőt. 12-nél beütött a zselé v. a placebó, a Suhanj pom pom lányok biztatása és máris az Alkotmány utca magasságában találtam magamat. Ekkor jött a következő mumus, a nyugati felüljáró. Ezt a mumust végül úgy kilőttem, mint a walkind dead-ben a zombikat szokás, meg sem fordult a fejemben, hogy sétáljak - mint tavaly - sőt kicsit még gyorsítani is sikerült.

Ezután talán az utolsó 3 km következett, ahol szárnyakt kaptam. Azt még nem mondtam, hogy a beérés tekintetében és a motivációmat növelendő, biztosra akartam menni, így megkértem anyukámat és Skin-t, hogy hozzák ki Csibust is mert nagyon szeretnék vele befutni a célba. Innen tehát már leginkább csak az lebegett a szemem elől, hogy mindjárt vége az egésznek, szinte el sem fáradtam, és hamarosan bébivel kézen fogva fogunk száguldani. Habár nem ez volt a cél - de hiába tagadom jól esik a tudat is -, mégis, talán mindennek köszönhetően, az utolsó km-eim voltak a leggyorsabbak. Itt már Dóritól is elváltam és vigyorogva közeledtem. A Ligetben szerencsésen kiszúrtam az aprónépet is és könyörtelenül kikaptam anyukám kezéből. Na jó, az már nem ment, hogy végig az ölemben vigyem, meg mégiscsak nagyfiú, szóval saját lábán jött ő is. mondhatni szaladt, meglátszott hogy gyakorolta párszor a dolgot a 400-as pályán!!!
Hát így esett, hogy megesett, lefutottam életem első félmaratonját, ami jól esett, ami után még ment volna pár km, ha nem "kell" abbahagyni, és ahol a kisfiammal értem célba.

Vigyázz mit kívánsz...

Vigyázz mit kívánsz, mert a végén még valóra válik. Avagy 212 km tekerés a Balaton körül.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy péntek reggelen csúnyán összeszólalkoztunk egy asztal lábával. Gyanús volt a dolog, mert agresszorkodtak már a lábujjaim más kemény tárggyal is, de ennyire még nem fájt utána. Sebaj gondoltam, majd elmúlik, le is futottam kicsit bicegve, kicsit kacsázva, de sok jó élménnyel gazdagodva Szekszárd dombjait. Egy hét pihenőt tartottam, és jöhetett a Keszthelyi verseny. Na ott már igen-igen hisztis p**-ként sikerült abszolválnom a 10 km-emet, pure Giorgione :(
Mivel már több mint két hét telt el az ominózus vita óta és a kis lábujjam még mindig dupla méretet képviselt a másik lábimhoz képest, csak megnézettem egy hozzáértővel. Az ítélet csúnya törés, szigorúan tiltott a futás, találkozunk egy hónap múlva..
Mindez az UltraBalaton előtt egy héttel. BalCsiga csapat újra logisztikázta a helyemet, köszönet mindenkinek, aki elvállalta a kilométereimet, különösen a beugró Petrának.
Egy ideje, már kacérkodtam a gondolattal, hogy a napi 1-2 órás városi bringás kommandózásnál kicsit hosszabb távokat is jó lenne menni, pl megkerülni holmi tavakat,  hát jött az ötlet, az UB-n van tókerülés magánszámként, akkor gyerünk. Csöppet azért határozatlan voltam, mert szerdán, miután mindezt kitaláltam, csütörtök reggelre az lett, hogy inkább hagyom is ezt, mert túl sok a macera, ez egy jel, inkább visszaszerzem a gyerekem (nyaralásból) és vele leszek. Hát ezt a tervemet Giorgione és Andi lazán megfúrta, utóbbi ugyanis előbbi hatására benevezett a versenyre. Innen nem volt visszaút, viszont két nap hasmenés a parától, na az igen. Arról szerencsére már korábban lebeszéltek, hogy az én kis masszív, de határozottan városi bicajommal vágjak neki, így újra csak köszönet Timinek, aki rám merte bízni a treckingjét, és még táskát, és cuki lila, virágos kesztyűt is kölcsönzött nekem :)
Apró ugrás az időben és máris szombat reggelre ébredtünk. Őrület, rohanás, gyomrom összeugorva. 8.45 egyéni bicajosok indulnak. Az én csigáim elindítanak, és innentől magam vagyok. Egyedül, de mégsem. 10 km-nél üdvrivalgás, a csigák. Az első pont amikor majdnem bőgtem. Ez a bíztatás előre repített 30km-t egy pötty alatt. 40 környékén lehetett, hogy leszakadt az ég. Gyors átöltözés, kamásli felszerel, azóta is áldom érte Giorgione nevét!!! Esőkabát fel, ezért meg Andi érezhette a hálálkodásomat a távolból, arra sisak és száguldás. Igazándiból van annak egy diszkrét bája, amikor a napszemüvegeden kopog az eső, de ha leveszed nem látsz egy szót sem, se előre, se máshova.. Ritka szerencsés kézzel választottam biciklis nadrágot, az egyetlen volt, ami tiszta víz lett, de jó anyagának köszönhetően hamar meg is száradt. Azt meg már csak csendben jegyzem meg, a beépített ülés pelenkája kivehető, így pillanatok alatt futó nadrággá alakítható :D
Ezután nem sokkal beértem a Zugflows csapatokkal, és végig velük is haladtam. Többnyire én előre tekertem, pihentem úgy 15-20 percet, ők beértek engem, tovább mentek én pedig utánuk kerekeztem, alkalmasint kísértem a Főnököt. Nagyon jó volt időközben csapattársakkal, ismerősökkel találkozni, lassítani és pár szót váltani velük. 80 kili után elgondolkoztam, valóban végig akarom e én ezt csinálni, és ha kidőlnék, mihez és hova is kapja. Végszükségre el is mentettem egy telefonszámot, de valahol mélyen már itt is tudtam, hogy nem lesz rá szükségem.
E közben egyre csak gyűltek az ellenőrző pontoknál beszerzett pecsétek. Ezeken a pontokon mindig lejelentkeztem, ahol kellett, anyukámnak, aki otthonról izgult értem és szentségelt, valamint BAnditának, aki szuper sms-eket írt, és ha nem jelentkeztem időben, akkor utánam koppintott, hogy mi újság is vagyon velem. 100 után az volt bennem, hogy ha már a fele meg van, kizárt, hogy itt feladjam. Fáradt igazándiból nem is voltam, csak úgy, mit amikor az ember egész nap talpon van, de a lábam bírta, nehéz csak a dombokon felfelé volt. De ott nem általlottam és toltam a bicajt, a síkon nem volt probléma semmi. Na jó egyszer feldőltünk egy másik bringásal, aki szembejött, és csak így tudtuk elkerülni, hogy a közénk ékelődő, süket (nem hallod, hogy csengtek bazzzz***) gyalogost telibe üssük. De szerencsére sérülés mentesen megúsztam a találkozót. Valahol volt még egy nagyobb eső, de akkor már rutinosan kaptam fel a víz taszító kellékeket és ugyanilyen rutinosan fohászkodtam és lestem az eget a felhőkkel miután elállt az ár. A mélypontom 130 környékén kezdődött. Vélhetőleg itt kezdtem jobban fáradni. Bár korábban kaptam egy mentő szendvicset Krisztől, de a sok iso, meg energia szelet kikészítette a gyomromat, és csavarta, húzta vonta, ááá. Nem csak a gyomrommal, hanem a sötétedéssel is versenyt futottam. Ez volt a kettes számú félelmem, sötétben, egyedül tekerni. Világosban (igaz összefüggő eső függönyben) is sikerült eltévednem kicsit igaz szerencsére nem egyedül. Viszont ebből a kalandból a későbbiekben még fontos szerepet kapó ismerősökre is szert tettem. Siettem tehát, egyszer el is dőltem, mert az egyensúlyommal és a bicaj fél kézzel történő kormányzásával padkáról lecsúszva akadnak még gondjaim, de szerencsére ezt is megúsztam gond nélkül. Tehát zene be (idáig spóroltam a telefonom energiájával, értsd nulla facebook megtekintés!!!) és tekerés, de gyorsan. Ez idő alatt utáltam eléggé a dolgokat, és vélhetőleg káromkodtam is, még jó, hogy nem hallatszottam ki. 161-hez már sötétben értem, gondoltam itt letáborozok egy időre, bevárom a Zugflowsokat, és kísérem már innen őket, nem csak 180-tól, ami a terv volt. Itt viszont belefutottam két kedves fiatalemberbe, akik miután kicsodálkozták magukat, hogy egyedül indultam neki, na jó, ez kétségtelenül legyezgette a hiúságomat ;), megérdeklődték mik a további terveim és társaik. Azt éreztem, hogy társaságban még tudok menni tovább a nagyobb pihenőm előtt, megköszöntem a lehetőséget és csatlakoztam hozzájuk. Kaptam még sok kis szendvicset is Gábortól sé Zsolttól - Szegedről -, ami a panadollal együtt igazán jót tett meggyötört gyomromnak. Így hát az egyik legjobb, de nyilván nem a leggyorsabb szakaszomat tettem meg az urakkal. 185-nél a Suhanj frissítőpontnál könnyes búcsút vettem tőlük, megígérve, hogy nevüket aranyba foglalva fogom csak emlegetni. Itt vártam be Krisztiánt, aki a Zugflow csapat utolsó 30 km-ét húzta be, meg kicsit engem is, és remélem egy kicsit én is őt. Szépen, nyugodt tempóban poroszkáltunk, és így értük el a célt, ahol az egész csapat várta már őt. Én szépen, mögöttük, arcomon büszke vigyorral gurultam be, mert megcsináltam!!! Körbe tekertem a Balatont, 212 (+2-3 km, de azt már ki számolja ;) km-en keresztül kb 18-19 óra alatt. Gyönyörű érmet kaptam. Az egészet még fel sem fogtam, csak érzem, hogy fáj mindenem, de közben nagyon jó is, hogy sokan gondoltak rám közben és biztattak, és hittek bennem. És én is hittem magamban, és ez tényleg csak fejben dőlt el!!!

Sajttal, sonkával sült cipó

Az ötletet ehhez a cipóhoz az elmúlt hetekben a fészbúkon keringő kép adta, ahol egy már kisült cipót több irányból bevágtak, sajtot, sonkát tettek bele és úgy átpirították. Eredetileg én is ezt találtam ki csütörtöki reggelinek, de a boltban (szerencsére) nem volt már semmi cipónak való, amikor odaértem.
Így hát jött a szokásos este bedagasztom, reggel megsütöm módszer, ami a tökéletes reggeli alapja. Sajnos az illata és az íze a képernyőn keresztül nem tud átmenni, de ez valami isteni lett!

Hozzávalók
(itt pontos mennyiségeket adok meg, de a liszten kívül nem nagyon méregettem semmit, csak érzésre :)

250 g liszt
2-3 kanál zabpehely
1/2 zacskó élesztő
1,5 dl langyos víz
1kk cukor
2 ek oliva olaj
1 kk só

töltelék és kenni való
sajt (bármilyen, itthon trappista volt)
tarja, picit vastagabban szeletelve, mint a boltban
olvasztott vaj+bazsalikom+só

A kenyértészta hozzávalóit a kelesztőtálba öntöttem és kb 15 percig hagytam, hogy a gép kedvére dolgozzon. A tésztát ezután letakartam, Csibe pedig lefektette az ágyba, hosszas pihenőre ítélve őt.
Lefekvés előtt kitessékeltem  a tálat és tartalmát az ágyból, és átirányítottam a hűtőbe. Ide már nylonnal letakarva, jénaiban került.

 

Reggel kicsit átgyúrtam a tésztát, de még előtte jól befűtöttem a sütőbe. A cipót mindkét irányból bevágtam a tetején, tehát kis kockákat kell kapni, illetve az ezek között lévő árkokat. Na ezekbe dugdostam be a szeletekre vágott sajtot, sonkát tetszőleges sorban és mennyiségben. A tetejét a fűszeres vajjal megkentem és így toltam be a sütőbe. Kb 45 perc kellet, hogy megsüljön. Sülés alatt kb még kétszer kentem meg a tetejét a vajjal és amikor kivettem még akkor is egyszer.