2009. július 13., hétfő

Gratulálunk, és …. ?

Mielőtt még a házasság rögös útjára léptünk volna az én egyetlen drágámmal, mindenki a következőt kérdezte tőlünk, de főleg tőlem, mert tudják, hogy KedvesM harapósabb erre, : -És mikor lesz az esküvő? Amióta ez megtörtént, azt kérdezik : - Gratulálunk, és mikor jön a gyerek? A következő mi lesz, ha már megszületett? Talán: - Na és mikor jön a második? Ilyesmiket miért nem kérdeznek, mint pl. : – Bizony, gyereket vállalni igen drága dolog, nem vehetném én nektek a baba bútort? vagy – Na hogy bírjátok a bezártságot? Mi lenne, ha este átmennék, én vigyáznék a kicsire, ti pedig elmehettek kettesben valamerre.

Azt hiszem érthető, mire akarok kilyukadni. A kedves környezet, habár valahol mélyen biztos tudja, mert nyílván ők is megkapták ezeket a kérdéseket, nem tanul a saját érzéseiből. Rendre fölteszik azokat a kérdéseket, amelyek még meg nem történtének ezer-millió oka lehet. Azon is lehet, megsértődik a hipotetikus kérdező, ha a gyerekre irányuló kérdésre esetleg, a szerencsétlen „wanna be mother” a képébe vágja, hogy fizetheti a lombik bébi programját akarja, mert esetleg nem véletlen, ha még nem született meg a várva várt trónörökös. Abba még véletlenül sem gondol bele senki, hogy mi van, ha bármilyen egészségügyi akadály áll a várakozás mögött. Ez senkire sincs ráírva, mégis a szíve vérezhet annak a nőnek, akinek ilyesmit rendre el kell viselnie.

Természetes, hogy a barátok beszélgetnek egymással ezekről a témákról, de amikor boldog, boldogtalan ezt kérdezi, óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, miért mászik bele mindenki a magánéletünkbe, természetesen csupa jóindulatból. Miért nem azzal támogatják a jövőnket, hogy tiszteletben tartják a magánszféránkat.

2009. július 8., szerda

Me beszéde

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hiszen KedvesM nem követte a családi hagyományokat, amikor megkérte a kezem, karácsony szent estéjén. Történt ugyanis pár évvel ezelőtt, hogy apósom kézen fogta jövendőbelijét, beültette a kocsiba és elvitte Egertől kb 50 km-re. Itt aztán feltette a nagy kérdést, hozzám jössz feleségül vagy sétálhatsz gyalog haza. A válasz szerencsére a várva várt igen volt, különben most mi sem állnánk itt. A továbbiakban igyekszem olyan rövidre fogni, mint az Oscar gálán megengedett idő, és a hasonlatnál maradva felsorolni mindazokat, akik hozzájárultak a boldogságunkhoz. Természetesen a felsorolás önkényes, ezért mielőtt bárkit kihagynék, mindenkinek köszönöm, aki eljött, hogy jelenlétével emeli az est fényét. Néhány embert pedig azért hagyok ki, mert őket a férjem már magasztalta. Amikor még szingli voltam, a legnagyobbaktól tanultam, Bridget Jones-tól főleg, aki óta tudjuk, hogyan kell az emberekről beszélni, amikor bemutatjuk őket. Először tehát szeretnék a hölgyek triumvirátusának köszönetet mondani, elsőként Skin-nek, aki a világ legjobb lánybúcsúja megszervezése mellett, mint gyönyörű koszorús lány és zenefelelős is jelen van. A következő B. Boop, akit bár nem mindenki tudta eddig, de éppen az nap, pontosabban az éjjel ismertem meg, mint a jövendőbelimet. Emellett a legjobb lánybúcsú szervező szárnysegédje is volt. Harmadikként pedig Osonkát sem hagyhatom ki a felsorolásból, aki már lassan 15 éve van mellettem, és aki mindig kapható arra, hogy az asztalon táncoljunk, ha a szükség úgy kívánja, de a türelme is határtalan, ha épp az aktuális hülyeségeimet kell végig hallgatnia. Jelzem ez fordítva is igaz. Van még néhány barátnő, aki az elmúlt évek alatt együtt izgult velem, és drukkolt kettőnkért, úgy mint Olasz és P. Végül még egy név a barátok közül, akire nagyon büszke vagyok. Mert amikor bárki megérdeklődte, hogy ő akkor ugye nem jön haza, Svédország mégiscsak messze van, én csípőből mondhattam, hogy az a legtermészetesebb, hogy itt lesz, úgyhogy Lenocska nagyon-nagyon örülök, hogy eljöttél.

A családnak, Klárinak, Csutinak, Settenkének, Anyunak és Apunak ennél lényegesen rövidebb idő alatt fogok köszönetet mondani, mivel elmondani nem is igazán lehet, maximum érezni. Inkább csak annyit, hogy én mindössze abban bízom, hogy a leendő gyerekeinknek is tudok majd annyit adni, mint amennyit én kaptam Tőletek.

Végül pedig a leges- legnagyobb köszönettel újdonsült anyósomnak és apósomnak tartozom, akik nélkül, nekem sem lenne egy ilyen drága férjem, mint KedvesM. Köszönöm.

KedvesM beszéde

Nem vagyok a szavak embere, főképp, ha mindezt ilyen sok ember előtt kell megtennem, így egészen röviden, köszönöm csak meg mindenkinek, hogy eljöttetek és velünk ünnepeltek ezen a számunkra oly fontos napon. Me-vel ellentétben én minden döntésemet hosszasan megfontolom, számba veszem a különböző lehetőségeket, és ezek ismeretében magabiztosan mondom ki a végső szót. Mindezek alapján elmondhatom, hogy a mai elhatározásomat is volt időm - uszkve 7 és fél év - jól átgondolni. Eleinte ugyan drága barátaim megkérdőjelezték, hogy biztos normális eszemnél vagyok-e, de végül is mindenben támogattak és segítettek, amiben csak tudtak. Busman barátom, aki a motorok és gyűrűk mágusa, és egyik legrégebbi barátom, GeGe, aki a jó hangulat letéteményese, SzuroMi, akinek a különleges borokat is köszönhetjük, és aki kedvesemet is igen komoly próbák elé állította, de ő bírta a sarat. További kihagyhatatlanok még Lormi, Lonya és Sinner, akik visszafogott, decens mivoltukkal állnak mellettem már sok-sok éve.

Természetesen, szüleimet is magasztalom, nélkülük ez a nap sem jött volna létre. Nem könnyű pár mondatban összefoglalni, mindazt amit tőlük kaptam, de ezt ők sem várják el, hiszen ebben is hasonlóak vagyunk, szavak nélkül is érzik.

Végezetül pedig, köszönöm, kicsi feleségem szüleinek, hogy ilyen szuper csajt neveltek, nélkülük én sem találtam volna új családot-

Egy kedves baráti házaspár esküvőjén történt, hogy miután a friss férj felállt szólásra, nem igazán tudta mit is mondhatna. Ezért igen bölcsen a következőket mondta: - … most pedig átadom a szót a feleségemnek. Most én is így teszek : Me..

Esküvő lépésről lépésre 2., ami kimaradt

Pár dolog még eszembe jutott, amit kifelejtettem a tegnapi beszámolómból, de érdekes, vagy hasznos lehet az utánam következő menyáknak.

- Amire igazán büszke vagyok, az a csokordobás. Na, nem ezt a gyönyörűséget dobtam el, hanem egy másikat. Szegény Skinnt már hónapok óta húztam, hogy márpedig a csokrot a dobásnál neki kell elkapnia, hiszen ő közöttünk a következő, akire mindannyiunk szerint a feleség szerep kellene, hogy következzen. Csak csöndben jegyzem meg, ezzel ő is egyetért. A lényeg tehát, hogy világ életemben lyukas kezű voltam, és ez igaz a mozdulat sor elejére is, vagyis nem éppen tökéletes a célzó képességem. Emellett talán épp KedvesM hívta fel rá a figyelmemet, hogy észnél legyek ám, mert én egy erkélyről dobtam a csokrot, aztán nehogy a túl nagy lendülettel együtt én is repüljek a virág után. Felajánlotta pl. hogy a lábamat dróttal rögzíthetjük, de nekem az a verzió sokkal szimpibb volt, hogy ő majd elbújik az igen méretes szoknyám alatt, és fogja a lábamat. Végül is egyedül vittem véghez a nagy attrakciót, ahol én inkább attól tartottam, nehogy a felső falhoz vágjam hozzá a csokrot, a magam mögé irány helyett. A vőfélyünk pedig azon izgult, lesz e elég eladó sorban lévő lehányka, aki majd oda áll kapkodni a levegőbe. Látható, hogy mindünknek meg volt a maga izgalma, de a végén mondhatom minden jól sikerült. Én ugyan a végletekig poénkodtam rajta, hogy kössünk damilt a csokorra és Skinn kezére, biztos, ami ziher alapon, de végül még erre sem volt szükség. Egyetlen szemvillanással felmértem kedves barátnőm helyzetét, és olyan simán dobtam a kacsói közé csuda lila kis csokrát, hogy öröm volt nézni. És az a győztes mosoly a szája körül, látni kell (a videó megörökítette). Azt a drágám mesélte, hogy Pók úr (Skinn kedves párja) vigyorogva tapsolt, majd ment gratulálni édes kedvesének. Remélem jövőre megyünk hozzájuk is lagziba!!!!

- A következő, szerintem fontos dolog, az ültetés. Azt hiszem, ezt nem lehet tökéletesen csinálni, mert biztos lesz olyan, aki a legnagyobb jó szándékunk ellenére sem fogja úgy érezni, jó helyre került, de a lényeg, hogy ültetés kell. Amit én kicsit eltoltam az asztalok elrendezése. Arra próbáltam figyelni, hogy a kis gyerekek közel legyenek egymáshoz, még ha külön asztalnál is ülnek, és elfelejtettem a többi szempontot figyelembe venni, ami talán fontosabb lett volna. Vagyis a családot távolabbra ültettem, mint kellett volna a barátok javára, ez pedig megkérdőjelezhető. Szerencsére sértődés nem volt belőle, másrészről pedig a fogások között már mindenki vándorolt (azt mégsem írhatom, hogy jött-ment), arra viszont sajnos (és remélem nem is lesz) nincs lehetőség, hogy újra próbáljam. Ami viszont remek ötlet volt, ezen az oldalon találtam: http://greenweddingshoes.blogspot.com/, a névkártyákat a bejáratnál megtalálhatta mindenki egy parafa táblára tűzve, ennek a segítségével talált oda mindenki a saját asztalához, elkerülve a kínos minden asztalnál körbe megyek tülekedést. Képet is fogok feltenni róla, amint lesz.

- A harmadik dolog, ami eszembe jutott a programok sokasága. A furcsa az volt, hogy szerintem nagyon klassz forgatókönyvet írtam, idő ráhagyásokkal, minden, ennek ellenére a vacsival elcsúszott az időbeosztás, és az volt az érzésem, hogy az étkezés után csak úgy rohanni kell a betervezett programokkal. Kezdve a beszédek elosztásával, a vetítéssel, majd a nyitó tánccal. Ezt követte még a torta, az átöltözés, menyecske tánc. A szuper szép és finom grillázs tortáról majdnem meg is feledkeztünk, az éjféli menü pedig totál fölösleges volt, mert egy csomó étel megmaradt még a vacsiról, plusz szerintem már kb senki sem volt éhes. Néha úgy éreztem, minden olyan sürgetős. Tegyük még hozzá, hogy lett volna még pár ötletem, amit bele tettünk volna a programba, nem tudom akkor mi lett volna... Ami bennem megfogalmazódott, hogy talán nem kell a hagyományokat annyira rugalmatlanul venni. Ha már nagyon szűk érzés a menya ruha, öltözzünk át menyecskébe. Ha elcsúszik az idő, sebaj, akinek fontos, úgyis megvárja.

- Végül pedig a legfontosabb, mindenki azt valósítsa meg, amit megálmodott. Ne érezzük rosszul magunkat, ha az anyós másképp gondolja (az enyém nem, ő nagyon jó fej volt, és nem szólt bele semmi ilyen részletbe) , ha a pap, a zenész, a fodrász másképp szokta meg, ez mindenkinek a saját esküvője. Aki nem akarja így megpróbálni, annak köszönjük meg az eddigi közreműködését (ha lehet) és engedjük útjára. Az számít, ami emléknek megmarad. Lehet, hogy most elfogadhatónak tűnik pár dolog, nem is olyan nagy áldozat akár, mégis, amikor visszagondolunk rá, iszonyatosan bosszantó és elkeserítő érzés lehet. Köszönöm mindenkinek, hogy velem ez nem fordult elő.

2009. július 7., kedd

Esküvő lépésről lépésre


Lassan túlteszem magam az esküvőt követő nyári lustaságon, habár a meleg még csak most kezdett dübörögni, amit meglepően rosszul viselek, de lényeg a lényeg, következzék a nagynapról a beszámoló.

Hisztis menyákat megszégyenítő módon rendkívül jól aludtam, egészen reggel 8ig, amikor kedvesemmel együtt keltünk. Egy picit ugyan zavaró volt, a mikor hajnalban egy régi, ám de nem túl kedvelt ismerős felhívta telefonon jövendőbelimet, és kb. 5 percen keresztül részegen ordított nyolc másik társaságában, hogy nagyon sok boldogságot kívánjon, de ettől függetlenül igen kellemes éjszakánk volt. A délelőttünk azzal telt, hogy a kanapén fetrengtünk, a tv-ben néztük az ünnepélyes falbontás, ’89-es megemlékezést, és lazán pakolásztunk, mit is kéne magunkkal vinni, amire egy esküvő közepette feltétlenül szükség van. Délben kicsit elkezdtem izgulni, mivel Osonka még nem érkezett meg (mint kiderült, telefonos jóváhagyásra várt az induláshoz…. ki érti ezt ;), Skinn pedig már egy órája telefonált, hogy még mindig a fodrásznál ül a búra alatt, és tuti nem fog a megbeszélt időben ide érni hozzánk. Végül befutott B. Boop, aki nagy izgalmában majdnem egy egész bögre sós kávét is legurított, begurult Osonka, és mire lepakoltunk a kocsiba Skinn is betipegett, totális pánikban, hogy madárfészket varázsolt a fejére a fodrász laza, romantikus konty helyett. A közös út a villához nagyon klassz volt, hangosan énekeltünk a rádió kíséretében, és hülyeségeket beszéltünk, és főképp sokat nevettünk. Miután megérkeztünk első lépésként megkezdődött a pörgés, hogy minden, amit nem jól pakoltak fel az asztalokra, pl ültető/köszönő ajándék mécsesek azt helyre rakjam, és minden egyéb, miközben mindenki azt kérdezgette: Na izgulsz már?? Megnyugtatásként mondhatom, nem továbbra sem izgultam, sőt a nyugalom szobrát is mintázhatták volna rólam. Inkább zavart, hogy miután elfoglaltuk a lányos szobánkat, rám tört az éhség, az ebéd ugyanis kimaradt, viszont a sós süti még nem érkezett meg, de egy rövid telefonnal ezt is sikerült elintéznem, sőt még arra is volt gondom, hogy kerüljön ásványvíz a szobánkba. Megkezdődött tehát a készülődés, befutott elvetemült fodrászunk B.Boop, hivatalos sminkesünk is lelkiismeretesen végezte a munkáját és megérkezett közben egyetlen vőlegényem is, szülei és rengeteg anyukája által sütött süti kíséretében. Megérkezett a videós, dj, anyakönyvvezető és a fotósunk is, aki egyből bevetette magát a szobánkba, és megkezdte a fényképezést. Bár egy ismerősünk, akinél pár éve fotózott már esküvőit, azt mondta irányítgatni kell, hogy mit örökítsen meg, én semmi ilyet nem éreztem, nálunk egyből feltalálta magát. Talán nem meglepő módon én készülődtem a leglassabban, de azért rám került a smink, majd a ruha és a hajam is kihúzódott, miközben Osonka még varrta rajtam az egyik ruha pántot, ami nem állt tökéletesen… E körül jelent meg apukám, és a vőfély is, hogy már megint rám kell várni, és tessék szépen elindulni, úgyhogy ez is megtörtént, miután felkötöttem a csukló csokrokat kedvenc koszorúslányaimra, illetve a piciknek a hajkoszorút. Elindultunk tehát, de amíg a vőfély kikérte KedvesM-et a szüleitől, és szimbolikusan engem is anyuéktól, mert ugye apu ott volt mellettem a lugas takarásában, várnunk kellett. Végre elkezdődött a vonulás, először a drága anyukájával, U2-ra, majd felcsendült az én zeném is, az Over the rainbow. Először a kislányok indultak, majd a nagylányok, akik szuper jól nézek ki, ugyanolyan színű és anyagú ruhájukban, végül én is, apuka karján. Elég hamar kiderült, hogy nem húztam fel eléggé az abroncsot, és kicsit botorkáltam benne, szóltam is az egyik lánynak, hogy azonnal jöjjön és segítsen felhúzni, de ez nem volt túl sikeres, úgyhogy próbáltam mini lépésekkel ellensúlyozni a dolgot. Ezt még nehezítette az is, hogy a fűre kiterített szőnyegen igen macerás volt lefele haladni, de apukával ketten fogtuk a ruhámat, úgyhogy szuperül megoldottuk. Az időjárás mellett, ami szerencsére őrülten kegyes olt hozzánk, csak azon izgultam, hogy KedvesM-nek vajon fog e tetszeni a ruhám, de szerencsére ezzel is minden rendben volt. Tetszem Neki. Nagyon kedves, szép szertartásunk volt, és nagyon ügyesen írtam alá az új nevemet is. A szülő köszöntő zene Zorán: Apám hitte, amit direkt a jiddishe pape kedvéért választottam, és mame szerint jól tettem, szegény apukám állítólag azt sem tudta, merre nézzen meghatottságában. Átadtuk a virágokat, drága nagyanyám is kapott (amit aztán jól el is felejtett és itt száradt meg nálunk, amit kicsit fájlalok, hogy még csak nem is hívott, hogy elkérje L ), majd a szuper mozaik családfákat, ami az igazi szülő köszöntő ajándékunk volt, és én igazán büszke vagyok rájuk. Szerintem remekül sikerültek, és különlegesek, és ketten csináltuk KedvesM-mel. Ezután felvonultunk a villa teraszára, ahol mindenki gratulált nekünk, és megkezdődött a koktél partiskodás, közös fotózkodás és folytatódott a vigyorkodás. B.Boop szuper szervezkedését követően bevágódtunk egyik barátunk kocsijába és a fotóssal együtt át hajtottunk a Campona parkolójába, ahol nagyon tuti, pl. ugrálós, bevásárló kocsiban tologatós, izgalmas képeket készítettünk. Szerintem ezek is szuperek lettek, bár még nem láttam őket. Sajnos a fotósnak több időre van szüksége, mint a videósnak, aki már két nap után elkészült a felvétel vágással, azóta is szinte naponta nézek egy-egy részt a videóból. Miután visszaértünk a fotózásról bevonultunk –nagyon- hivatalosan a vacsihoz, és miután apuka, és apósom is elmondták a köszöntő beszédüket, végre az étek következett, aminek már igen-igen ideje volt, mert nagyon éhesek voltunk. Mondanom sem kell én az előétellel, amiből a favoritom a töltött tojás volt, és a levessel – részemről sajtkrém – olyan jól laktam, hogy mást már nem is igen tudtam enni, csak pihegtem durván szűkített csuda ruhámban. A főétel előtt KedvesM, majd én is megköszöntük minden kedvesünknek a részvételt, amit a későbbi bejegyzésekben fogok közzé tenni. Az utolsó beszéd, a vacsi után Osonkáé volt, aki extra esti mesét mondott nekünk, a gomba és a szeretet hasonlatáról, amit, ha átküld nekünk szívesen megosztanék itt is. A vacsi végeztével volt még pár kardinális pont, mint a nyitó tánc, torta szeletelés, az Osonka által összeállított vetítés és a menyecske tánc.

A furcsa nekem az volt, hogy úgy éreztem, ezek a programok túlságosan is összesűrűsödtek, pedig az előzetes forgatókönyvben olyan jól összeállítottam…. Valószínűleg a vacsi csúszott meg, és ez okozta a torlódást. Volt még éjféli töltött képoszta és grillázs torta is, amiből nem fogyott már túl sok, mert mindenki igen-igen tele volt, de anyósom észnál volt, és csomagolt, így nem veszett mindez kárba. Innentől folyamatos táncolás (amit én már az előétel után megkezdtem;), és a jövés-menés folytatódott egészen hajnali 4ig, amikor az utolsó csapat is feladta és haza távozott. Valahogy ezután mentünk fel mi is aludni. Kihangsúlyoznám aludni, mert KedvesM és én is egyből ki is dőltünk, úgyhogy nászéjszaka még véletlenül sem. A pótlása pedig magánügy. Összefoglalóan azt mondhatom, tökéletesen sikerült napunk volt. Az idő remek (előtte, utána, de még aznap más városrészekben is esett az eső), ami pedig nem volt tökéletes, azt én észre sem vettem. Köszönet még egyszer mindenkinek, aki mindehhez a csodálatos naphoz hozzájárult, örök élmény, sőt visszagondolni rá és újra nézni talán még nagyobb élmény, mint ott átélni!!!!