2009. április 23., csütörtök

Petike a díjbirkózó

Igen megtisztelve érzem magam, mivel kedves szomszéd asszonyom által fel lettem kérve (ez aztán a szenvedő szerkezet), hogy írjak az életében meg jelenő új férfiról. Erről egyből a reneszánsz időszaka jutott eszembe, amikor is a művészeket felkérték, hogy némi anyagi juttatás ellenében készítsék műalkotásaikat. Na már most mi lenne megtisztelőbb, mint az, hogy valakinek fontos, hogy egy általa szeretett lény, általam kerüljön a világháló végtelen sztrádáinak középpontjába. Így hát szeretném mindenkinek bemutatni Petikét, a díjbirkózót. Amikor megérkezett kis házunkba még Sammy névre hallgatott, de elég gyorsan sikerült beolvadnia a társadalomba és ez magával hozta a névváltoztatást is, így lett belőle Petike.  Kis kuty, mint ahogy az a képen is látszik, nem az a tipikusan erőemelő méret, de ahogy be tud állni... Képzeljük el a két tenyerünkben elférő állatot, miközben áll a rács mögött, két lába között óriási karika és csahol. Mit csahol, ugat, sőt morog és néha még vakkant is. Jaaa, és persze a kora. Mert nem holmi csenevész ifjúsággal van dolgunk, Petike ugyanis már két éves felnőtt úriember. A koránt sem süldő eb állítólag kedveli a macskákat, merthogy közöttük nőt fel, a legenda szerint. Ha bárki is holmi kételkedést vél kihallani szavaimból, nem téved sokat, azt még ugyanis nem vettem észre, hogy DonGatto főherceg úrral, puszi pacsi viszonyban járnák a környéket. Ennek persze számtalan oka lehet. Az egyik rögtön az, hogy Petike nincs még annyira szabadjára engedve, hogy amikor kedve tartja, és a zárt ajtó nem korlátozza, mehessen amerre lát, mint ahogy ez macskuszunknak adott. Más részről Gatto is csak tisztes távról méregeti új lehetséges játszópajtását. Igaz, határozott változás is észlelhető már a kapcsolatukban, hiszen már nem borzolja föl a farkát háromszorosára, mikor megpillantja kutyt. Gatto úrnak, amúgy is van bizonyos negatív előítélet rendszere a kutyákkal kapcsolatban. Nem tudom, találkozott e valaha is olyannal, amelyik megkergette volna. Mielőtt hozzánk került nem hiszem, hiszen ez úgy három hónapos korában esett meg, addig pedig a kis cicákat többnyire lakásban tartják, anyjuk óvó felügyelete mellett. Nagyobb esélyt látok arra, hogy a régi házban élő vizslákkal szerzett tapasztalatai és a génjeiben lakozó magával hozottak ösztönzik arra, hogy elkerülje ezeket a szőrös állatokat. A Petikével való találkozásnál is meglepőbb volt a következő eset, mely már jó pár éve történt. B.Boop barátnőmmel elhoztunk egy kis kutyát menhelyről. Nem nekem, neki. Kis fekete gombóc, picit talán nagyobb, mint Petike, de határozottan és látványosan apró kölyök. Kis fekete gombóc először feljött hozzánk. Épp a padlón próbálta összerendezni magát, és mind a négy lábát, hogy azok megfelelő összhangban működjenek, ami hát ismerjük be, egy ilyen kiskorúnak nem mindig egyszerű feladat, amikor Gatto meglátta őt. Több minden is lejátszódott gyors egymásutánjában. Vörös cica felfújta magát, mint egy valamire való lufi, a kanapé szélén óvatosan egyensúlyozva végig vonult, majdan megérkezett fekete gombóc elé. Mit sem sejtő kis kamaszunk megpróbált interakcióba lépni macskával, mit sem mögé mentalizálva tette igen gyanús és fenyegető voltáról. Ergó, cic fújt, odapofozott kettőt a kis mancsaival, és felszegett orral távozott a helyszínről. Hát így történt a kutya-macska találkozó. Meglepő módon Petikére nem fúj, már, a múltkor is leült elé, és merőn bámulta a számára igen furcsa szerzetet. Ezt szerzet eléggé nehezményezte is, és azonnal ugatással válaszolt a kihívásra. Remélem, előbb utóbb megszokják egymást, és talán Gatto még szomszédasszonynak is megbocsát, hogy elzárta előle a hozzájuk való átjutás lehetőségét...

Petike, kis szumó bajnokunknak pedig sok jó élményt kívánok új otthonában.

2009. április 21., kedd

Egy lélek jön, egy másik távozik

Tegnap meghalt KedvesM nagymamája. A múltkor már írtam róla. KedvesM látta még a hétvégén. Azt mesélte, ha anyukája nem mutatja hozzá az utat, meg sem ismeri. Hétfőn 10kor kapták a telefont. Útközben, a kórházhoz, a lánya és a veje megálltak a temetőnél, ahol a férje nyugszik. "Ne félj papa, már nem leszel sokáig egyedül." Talán az életkedve is akkoriban ment el, amikor a párja elment. Mindketten kemény emberek voltak. Dolgoztak, a mai fogalmaink szerint egészségesen éltek. A nagypapát a veséje vitte el, a nagymama teste erős volt. De fejben valami mégsem ment. Őt az irányítórendszer leépülése veszejtette el. Ezt már a Klárinál sem értettem. Mitől függ, hogy valakinek a teste mondja föl a szolgálatot, másnak az idegrendszere. Mert a testet még megértem, elhasználódik. De az agyunk? Saját maga ellen fordul, saját magát emészti fel. A test és a fej nem élhet egymás nélkül. Vagy az agy önmaga ellen fordulása is csak az elöregedését jelenti? Lehet, nem pont ide tartozik, de az egyik kedvenc filmemből jut eszembe a jól ismert történet:

A skorpió megkéri a békát, hogy vigye át a hátán a folyó túloldalára. Mire a béka, így felel:

- Dehogy viszlek, hiszen ha a hátamra veszlek, megmarsz, és meghalok.

- Miért tennék ilyet, hiszen ha te meghalsz, én is belefulladok a vízbe. - feleli a skorpió.

A béka jogosnak véli az érvet, így hát belemegy a dologba. A hátára veszi a skorpiót, és elkezd úszni vele. Már a folyó felénél járnak, amikor a skorpió belecsíp. Utolsó szavaival még ezt kérdi a haldokló béka:

- Miért tetted ezt te eszetlen, hiszen most mindketten meghalunk???!!!!!

- Tudom - mondja a skorpió - de nem tehetek róla, a véremben van.

 Aki megírja megjegyzésben, melyik filmben hangzott el a fenti történet, egy 100 dolláros mosoly, és meleg kézszorítások büszke tulajdonosa lesz :)

Egy lélek hát elment, éppen KedvesM születésnapján. Érdekesek ezek az egybeesések.  Az én déd mamám, két nappal a születésem után halt meg. Nem tudom mi, de úgy érzem ezeknek az eseményeknek jelentősége van az életünkre. Talán a lelkéből ad valamit az enyémbe. A dédmama, amúgy a különleges Elefánt Róza névre hallgatott. Imádom a különleges, neveket, izgalmas és szokatlan. Legalábbis az én 21. századi fülemnek. 

Most pedig az érkező lélekről pár szót. Lenocska, Svédországba származott kedvenc barátnőm, tegnap többször is próbált kommunikációba bocsátkozni velem, de minek után én a drága szülinapjával voltam elfoglalva, ez nem igazán volt sikeres. Este végre mégiscsak sikerült beszélgetnünk. Eleinte csak a szokásos, hogy vagy, mizu, és hasonló kötelező. Aztán a mesélnék valamit. Na, kitaláltátok már? Igeeeeeeeeeeeeeennnnnnnnnnn. Lenocska már jó agy pocakkal érkezik majd az eskire!!! Szóval ez annyira csúcs szuper, nagyon klassz. Örülök neki. Úgy érzem ráfért már valami jó a sok nehézség után. És ezt a kis jövevényt már egy ideje várta, és remélte. Úgyhogy ma reggel, amikor villamoson mentem a fiumei temető előtt, be is üzentem apukájának, ha esetleg Svédországból lassabban ér ide a hír, hogy tudja, újabb unokája készülődik.   

Születésnapi menü

Hétfő szent napján KedvesM betöltötte életének 31-ik évét. Ez alkalomból korábban eljött a munkából, amit igen csak támogattam, de ez utóbbi tette volt az is egyben, ami kicsit felpörgetettségre kárhoztatott, ami pedig nem az erősségem, mármint a gyorsaság. Meglepijének egy része, már itthon várta, két rubik kocka (3*3*3; 4*4*4) megtestesülésében. Másrészről fejben az új kispárnája is meg volt, gyakorlatilag pedig hétfő de. meg is vettem, ügyesen. Eddigi közös pályafutásunk alatt, kapott már tőlem pár kispárnát, bevett szokása ugyanis, hogy laposra alussza őket. Remélem még sok-sok párnicskuval lephetem meg, közös sorsunk útján. Na de a lényeg, ami a majdnem csúszást eredményezte, hogy  kitaláltam, torta nélkül nem szülinap a szülinap. Persze már előbb kellett volna gondolnom rá, ha mondjuk kör alakút akarok, de hála a Vanilin cukinak, ami tőlünk egy köpésre van (legalábbis olimpiai köpésre :) nagyon helyes, téglalap alakú, fekete erdő tortát szerveztem. Na ezt követte az ételkészítés. Egész pontosan úgy kezdődött, hogy reggel neki indultam a nagyvilágnak, és mire oda értem, hogy a vacsihz bevásároljak, már eléggé fájt a lábam, kis tavaszi pipőkémben. Úgyhogy még a piacra bementem, és irány haza. Husi bepácol, és immáron kényelmes balerinában négy keréken száguldás a fent emlegetett tortáért. Viszont saját magamat is meglepve turbó tűzzel kb 1 óra alatt kész is lett a hami, épp mire hazaért a drága.

És a végeredmény:

Baconnal fonott szűzpecsenye, krumplipüré szárzeller és tejszínes cukkini mártás. Valamint a mosolygós KedvesM.

 

Kiegészítés: a drága két napja ül a számítógép előtt és a 3*3*3-as kockát gyötri, egy algoritmus segítségével próbálja helyére rakni a kockákat. Ma már egyszer kijelentette, hogy most pár órára lerakja a kockát, mert hülyét kap rövid úton. Életkép: ül mellettem a kanapén, és természetesen a színeket próbálja egységesíteni.  És nem hagy engem nyugton írni, mert mindig meg kell nézni a leírást…….

2009. április 12., vasárnap

Napi irigyelt

Meg kell osztanom veletek a hiányérzetemet. Tudom, tudom Osonka, azt mondta, ne írjak arról, hogy jajj, de milyen régen nem írtam már. De az az igazság, hogy bennem is növekszik a hiányérzet, amikor kavarog több téma is a fejemben, és ennek ellenére nincsen időm/elszántságom/ vagy bármi egyebem (az aktuális aláhúzandó) ahhoz, hogy mindezt képernyőre vessem. Most viszont itt ez az édes húsvét vasárnap délelőtt, amikor is, úgy döntöttem kicsit szabadságolom magam, és eltántoríthatatlanul belekezdek egy új bejegyzésbe. Már tegnap elöntött az elszántság, de amikor kivittem a gépet az egri teraszra (ez természetesen azért jegyeztem ide, hogy nektek is legyen mire irigykedni, kedves olvasó ;), a gyönyörű napsütéstől nem láttam a monitort. Pontosabban a monitort láttam, csak az azon megjelenők nem jelentek meg...  Így hát nem volt mit tennem, engedtem a természet kényszerítő erejének és szendergős napozással töltöttem a délutánt. Régen éreztem, hogy szükségem van a pihenésre, de most egy ilyen időszakot élek. Habár kisded korom óta arra vágytam, hogy feleségül legyek véve, most kezdenek a szervezéssel kapcsolatos tennivalók beborítani. Vegyük például a meghívó esetét. Már legalább két éve kitaláltam, különleges forma, egy különleges alkalomra. (Amint kész lesz, teszek fel képet róla, de addig nem szeretném lelőni a poént.) Megvalósítása külső segítséget igényel. Az első lekért árajánlat: 40.000 Huf a tervezés és 750 Huf/db a megvalósítás. Köszönjük, keressünk tovább. Kedves grafikus ismerős, fétise a betűk. Ő ingyen megtervezte, szerintem  szuper szépre. El is készültek a tervek. Ismerős nyomda megkeresése, abszolút korrekt árak. Az első kinyomtatott próba példány oké. Össze eszkábálásban apróbb nehézségek, de sebaj áthidalható. Első kinyomtatás. Tévedések. Kezdjük újra. Újabb nyomtatás. De hiába, még mindig nem tökéletes. Kinek a hibája, kitudja, nem is érdekes. Mindenesetre ez volt az a pont, amikor majdnem elbőgtem magam csalódottságomban. Egyből vizionáltam magam előtt az összes ismerőst, aki megérdeklődi csupa szeretetből, hogy: " És hoztátok a meghívót?" Aha, nekünk is ez volt a tervünk... Pedig a tegnap reggelt azzal kezdtem, hogy totál kómásan elgurultam a Panthon nevű papírbolthoz, mellyel eddig csak a buszról szemeztem, és rövid úton beszereztem lila organzát és lila szalagot, hogy legyen miből tasakot varrni a meghívóknak. Persze arra már nem lett volna időm, hogy mindezt egyetlen éjszaka alatt meg is varrjam, de ez már részletkérdés. Ez tehát a meghívó, de a héten lezongoráztuk a fotóst és a dj-t is. Hála az égnek a videóst már lefixáltuk. Talán úgy csütörtök magasságában tettem fel a nagy kérdést a már félálomban lévő KedvesM-nek, hogy miért is nem fogadtunk esküvő szervezőt, mennyivel könnyebb lenne az életünk... Jaaaaa és a drága koszorús lányok ruháját akkor még nem is említettem. Én kis naiv azt gondoltam, hogy négy kb. egykorú csajszit nem lesz túl nehéz összeszervezni, és az ízlésünk is rendben lesz. Hát ehhez képest nem volt olyan alkalom, amikor mind a négyen együtt mentünk volna anyagot nézni. De én még reménykedem, mert már mindegyikük látta azt az anyagot, ami nekem is nagyon tetszik, és mindegyiküknek tetszik is. Úgyhogy talán a jövő héten, amikor megvesszük, mert a néni, végre egy kereskedő, akivel találkoztam!!! és nem kellet bemutatkoznom neki, hogy: "Csókolom, én vagyok A vevő", addig, addig kereste és hívott fel, hogy van a megfelelő anyagból, megfelelő mennyiség, mind a négyen együtt leszünk ott. És akkor talán azt is meg tudjuk beszélni, hogy ki milyen fazont képzelt el magának. Hát ez az esküvő része.

Ott van még az én szívem. Nem az amelyik az én mellkasomban dobog, hanem az, akiről már fentebb írtam. Már nincs kórházban, már otthon van, már sokkal jobban vigyáz magára. De még mintha ez sem lenne elég. Apró szutyokságok, amik történnek, és egy ilyen időszak után sokkal nagyobb jelentőséget kapnak.  Tegnap előtt lekísértem a (gyűlölt) háziorvoshoz. Ültében elzsibbadt a lába, hát, ahogy sétált be a rendelőbe elbotlott. Szerencsére semmi komoly nem történt, csak egy kis duzzanat a bokáján, de egy pillanatra elsápadtam, hogy úristen mi történt. Otthon aztán rajta is láttam, hogy megviselte a dolog, hogy miért kell még ilyenkor is apró, kis szarságoknak becsúszniuk, amit fel se vennénk tán, ha nem lennének a meglévő előzmények... Ő is csalódott volt. Én is. Talán el is bőgtem volna magam, de nem tettem. Amúgyis, mostanában sokszor szívesen elbőgném magam, de főleg akkor, amikor vijjogó mentő autó közlekedik és az autósok egyöntetűen (!!!!) félrehúzódnak. Nem tudom miért jelent ez ilyen sokat nekem, a közös összefogás érzése, valakiért, egy ismeretlenért.... de erről már írtam korábban (ha jól emlékszem legalábbis). Szóval ezek után kicsit összeszűkül a gyomrom, amikor a családi csengőhang megszólal. Vajon mik lesznek a hírek, ugye semmi rossz??? Az a nehéz ezzel a szívvel, hogy teljesítménykényszeres. Mindig tudnia kell, hogy megfelelően ver-e? Mindig azonnal rendben kell lennie, bizonyítania, hogy jól működik, sőt nem csak jól, de kiválóan, kiválóbban, mint mások. Pedig szerintem éppen ezt kellene megtanulnia. Hogy elengedje magát, hogy megengedje magának, hogy egy kicsit pihenjen, hogy engedélyt adjon magának arra, hogy néha lehet ő is gyenge, lehet ő is kicsit beteg, nem kéne addig erőltetnie a dolgokat, amíg a szervezete bebizonyítja neki, hogy most már aztán tényleg pihenésre van szükséged, és ha nem megy magadtól, akkor majd kényszerítünk, bármi áron. És a végső döbbenet, amikor ez a szív még csak ébredezett a sokk után, az anyukáját hívta. Azt hiszem ez volt a legőszintébb szava, amit halhattam. Anyu, anyukám. Néha úgy tűnik Klári hagyatéka végtelen. 

Amikor KedveseM-et hívják a szülei, akkor is még néha jön a gyomor ideg. Mondjátok rám, hogy halálmadár vagyok, de a tudat, hogy a nagymama, kitudja meddig lesz még köztünk, és bármikor hívhatnak a rossz hírrel, elég idegtépő. Pedig nem voltam én ilyen károgó. Talán csak a Klári óta. Amikor ő volt, egészen a vége felé, akkor saját magamon is megdöbbentem. A telefonomat ugyanis mindig kikapcsolom, amikor órát tartok, ismerem magam, csak fölöslegesen nézegetném. Az volt az az időszak, amikor óra alatt is megnéztem, van e hívás, hogy tudjak minden hírről, ha kell. Igen ezek a telefonkezelési szokások elég jellemzőek rám. Többek  között éjszakára is mindig kikapcsoltam a telefonom. Amikor a szívem kórházban volt, éjjel nappal bekapcsolva hagytam. És rosszul aludtam, aminek semmi köze persze a telefonhoz, és nem is meglepő, pedig már egész jól beállt a rendszerem... De most már megint kikapcsolom a csilingelőt. De lehet, új zenét fogok beállítani a családhoz, amihez még nem asszociálódott rossz élmény.

Ezek után még írjam azt, hogy a melókkal is mindig el vagyok úszva? Hogy a mindig eltervezett előre készülésből a mindig megtörténő utolsó pillanatos csúszás lesz? Ah, mindez már szóra sem érdemes, ahogy az sem, hogy legalább a heti háromszori fitness most végre egy kis rendszert hozott az életembe.  

És végül, hogy kire is vonatkozik a fenti cím? Mostanában sokat jártam Tétényre, családozni. Ezért még a távolság is megéri. Meg azért is, mert így gyakran láttam azt a helyet, ahol az eski lesz, és mindig gyönyörködöm benne. ( Jelzem a Pécsre tartó vonat ablakából is láttam :))) Na tehát, utazom a buszon, és a megállóban kilesek az ablakon. Kerítés mögött kert terül el, a kertben facsemeték, vagy inkább süldők, és a zöld fűben keverék kamasz kutya terül el. Hát ő vált a hétfői délutánon irigységem tárgyává. Mert ez a magát láthatóan  szemtelenül kényelemesen érző kuty csak ott feküdt, kinyúlva, és a legnagyobb feladatot az jelentette a számára, hogy néha megvakarja a füle tövét, ha az átok legyek, már nagyon birizgálták. Hát igen, mondhatom, ez aztán élet. Én is erre vágyom, és szerintem hamarosan ezt is fogom tenni, vagyis kipakolom magam a napra és csak heverészem. Ez a kutya ugyanazokat a gondolatokat ébresztette bennem, mint amit néha Gatto, ő urasága. Mert képzeljük el azt a képet, amikor Me beállít a piacra, és a hentesünk (mert nekünk már olyan is van) rám néz, előre köszön, majd megkérdezi, hogy a macskának a szokásost? S akkor én bájosan, e szinte pironkodva mondom, hogy igen, de csapjon a pulyka sonka mellé egy csirke mellet is. És mikor a mellettem álló középkorú férfiember mindezt végighallgatja, félhangosan megjegyzi, hogy mellettem ő is szívesen lenne macska... Hát én mondjuk, nem örülnék, ha ez a kéjsóvár pasas lenne a macskám, de minden esetre, a saját cicám én is szívesen lennék. És miközben azon gondolkodom, hogy irigykedem, ezekre az állatkákra magamért, rájövök a mások vissza jelzéseiből, hogy sokszor ők irigykednek rám. Mert nekik nincs olyan Kedvesük, mint nekem, és nincs talán olyan szívük sem, mint nekem, és nincs fülig érő mosolyuk sem, még a nehézségek ellenére sem, mint nekem. Úgyhogy hiába irigykedem, csak körbe kell néznem, és rájövök, hogy minek irigykedjem, maga magamra? . !!!

2009. április 5., vasárnap

A falánkság átka

Szerintem a falánkságot még véletlenül sem kellene bűnnek titulálni. Aki falánkoskodik, úgyis megissza a levét. A mérgező levét. Másnap ugyanis tutira görcsben fetrengve átkozom magam, amiért nem áldoztam kicsit többet a visszafogottság erényének. Most épp a túlzott étel és ital fogyasztás hiábavalóságára gondolok, de lehetne szó bármi  másról, a falánkság tárgya behelyettesíthető. Tehát a kérdés: habár tudom, hogy az alkoholizálás, sok rágcsa, olajos étek fogyasztása másnap has és / vagy fejfájást okoz, miért mégis? Melyik az a pont, amelyiket nem ismerek fel, ami jelezné, ez éppen elég volt, ne folytasd tovább, mert az már ma sem fog jólesni, holnap meg aztán hajjajjj.

Gondolkodom, mivel folytathatnám, de úgy érzem ez így kerek. Épp a Marie Antoinette című filmet néztem a HBO-n. Ez a Soffia Coppola féle, 2006-os változat. A spot szerint ő az intrikák és egyebek elől a gátlástalan kicsapongásba menekül. Állandó szórakozás, party az élete, drága ruhák, gyönyörű cipők, disagne torták az élete. A falánksága persze kivívja a nép ellenszenvét, a történet végét pedig ismerjük... Álljon itt a filmből egy igen beszédes klipp, ami engem, mily meglepő módon az esküvőkre emlékeztet. 

 http://www.youtube.com/watch?v=EAyRAXAAcDQ&feature=related 

Egész pontosan a gyönyörű sütemények és torták, a pompázatos anyagok. Én is ilyet szeretnék!!! Csak utána a fejemet le ne vágják ;) A vájt szeműek persze felfedezhetik azt a kellemes Sex és New York elő (utó?) érzést is, amit a színes, díszes, szatén, tollakkal, kövekkel, strasszokkal ékesített topánkák közvetítenek. Igen, sok, sok ilyet szeretnék az eljövendő, hófehér gardrób szobámba. És természetesen, kismadárkát a felpolcolt hajamba. 

2009. április 1., szerda

Szívügyek

Régóta nem írtam. Csak formálgattam magamban a mondanivalóm. Sokszor jött volna az ihlet, hogy leüljek és írjak, de aztán fáradt voltam, nem volt időm. Valahogy nem éreztem azt a nagyon erős késztetést, hogy mindent leírjak szépen, sorjában. Most sem fogok mindent leírni, szépen- sorjában. Inkább szimbólumokban. Mert a két hete történtekről képekben gondolkoztam. Két hete majdnem megszakadt a szívem. Két hete majdnem megszakadt a szíve valakinek, aki az egyik legfontosabb ember a világomban. Két hete egy orvos, mintha lasszót kötött volna erre a szívre, és egy mély gödörből, izzadság cseppekkel a homlokán húzta kifelé. Mert ez a szív majdnem eltűnt a földről. Kicsit felelőtlen ez a szívem drága, és hát ez lett a sorsa, jól tudjuk ezt mind, tengerpart bús mezején, hogy jött felhőből éjjel a szél ... (E.A. Poe után szabadon)... De sokan álltunk a gödör szélénél, bíztattuk a szívet, és reménykedve néztünk a Dottore ő méltóságára, és láttuk, hogy a szív is küzd. És a szív mostanra kimászott a gödörből, de azért egy kicsit még ijedt. Egy kicsit talán zavarban is van. De tudja, hogy vele dobogunk.