2010. július 8., csütörtök

Milyen volt vörössége...

Milyen volt vörössége? Nem tudom már. De még itt él az emlékeimben. A nyávogása itt visszhangzik a fülembe. "Mááájjj, máájjjj." Még egy kis májat Gatto? Ám legyen, de hát már csak azt eszed meg, nagy nehezen, amit a tappancsodra kentem galád mód. Most pedig? Befogad a föld, körül ölel és elringat.
Csak a szépre emlékezem? Meg a huncutkodásokra, rosszalkodásokra. Egyszóval macskáságodra. De csalfa az élet, mert oly kevés, amire emlékszem. Hét közös év, sok-sok élmény, vagy csak egyszerű mindennapok, mégis kevés, ami ebből megmarad. De egy, ami ennél fontosabb, az érzés. Semmi konkrétum, csak a tudat, hogy éltél, velünk éltél, és mi szeretünk. Még akkor is, ha most épp az angyal egereket hajkurászod vörös ördögünk.
Kezdetben vala Me, aki nagyon vágyott rá, legyen legalább egy macska, akit lehet simizgetni, gyömöszkélni, hamár KedvesM, ezt nem kedveli túlzásba vitt mértékben. Nosza, legyen egy macskánk, akin kiélhetem ilyen irányú igényeimet. Az első emlékezetes élmény, rögtön amikor hazavittünk. A gyomrod nem bírta az utazást, persze mi voltunk a hülyék, miért nem kocsival mentünk, ő királyfi hátsójáért. Mindenesetre új otthonodban első utad a zuhany alá vezetett. Na, innentől kezdve utáltad a vizet. Hiába a korai élmények bevésődnek. Talán csak a fénykép tanúsága, de még mindig látom magam előtt, ahogy csapzott szőrrel, aprócskán ülsz a lila kanapén egy törülközőből kikandikálva. Egy pár hónap és újabb izgalomra adtál okot, talán egy kósza légáramlat, vagy ki tudja, és az utcán landoltál. Hogy csináltad, nem tudom, de mire KedvesM alvásból fölébresztve lezavart érted, már a kapualjban voltál, és keserves nyávogás közepette ugráltál felfelé a lépcsőfokokon. Mert persze fel nem vehettelek. Dehát mit neked és a kilenc életednek egy háromfelé törött combcsont.... Eb, illetve cicacsont beforrt. A lépcsővel máskor is próbálkoztunk. Volt ugyanis, hogy elhatároztam, macskasétáltatás az igazi élmény, gyerünk hát, menetre fel. Gondosan beszereztem egy neked való kötőféket. Odáig egész könnyen el is jutottunk, hogy rád szereltem. Na de a lépcső aljáig lejutni kb fél óra volt. Ennél tovább nem sikerült. Így hát elfogadtuk, hogy Te magánzó vagy, és önállóan jársz sétálni, amikor Te akarsz, és ahová Te akarsz. Ez nem egyszer kevert kellemetlen helyzetbe is. A cica ajtón keresztül természetesen szabad ki-bejárásod volt a lakásból. Egyszer egész éjszaka nem jöttél haza, így délelőtt úgy döntöttünk apukámmal, nem mehet ez így tovább, keresésedre indulunk. Mivel korábban is, kedvelt helyed volt a padlás, így hamar odaértünk, mint lehetséges rejtek. Meg is találtunk, de nem is pont a padláson, hanem éppen a fölött a tetőn. Ott gubbasztottál a szabad ég alatt, és az istennek sem akartál elmozdulni a ferde macska lépcsőről. Végül addig ügyeskedtünk, míg kitápászkodtam a tetőre, közben apuci fogta a lábamszárát, és nagy nehezen bevonszoltalak. Mérgesen zavartalak be ezek után a lakásba és közben nagyon örültem, hogy egyben megúsztad ezt a kis kalandot. KedvesM szerint persze egy kiadós eső is beterelt volna, de kitudja...
Szintén a szabad élet folyománya az a négy hónap, amikor szerény véleményem szerint feketelyukba keveredtél és egy szomorú vasárnapon - talán bünti kép, hogy mi egy hétre a nagyszülőkre hagytunk - elmentél világot látni. Akkoriban Máté Pétert hallgattam, és takarítás közben énekeltem szipogva az "Elmegyek" című klasszikust. A feketelyuk teóriámat erősíti meg, hogy éppen hétfőn jöttél meg, mintha mi se történt volna. Ez persze így nem igaz, mert miután KedvesM egy hősies padlás ajtó lakat lerúgással kiszabadított önként vállalt fogságodból, csont és bőr formát mutattál. Anyukám szerint, úgy lefetyeltél, mint a hallhatatlanságra vágyó nyeli a forrásvizet. Mennyire örültem, amikor a tükör sarkából megláttalak, még simogatni is engedted magad. Na persze azt is csak módjával, mert én továbbra is hajlamos voltam túlzásba vinni. És milyen kis fifikás vagy, épp nem sokkal az előtt találtál haza, mikor költözni készültünk.
De nem csak nagy események, apróságok is eszembe jutnak. Egy időben nem tudtunk nyugodtan aludni, mert ha bármelyik testrészünk kilógott a takaró alól, egyből elkaptad a karmocskáiddal. Így becéző formában, mert akkor még kölyök macska voltál. Eszembe jut az is, hányszor ültem reggel a galéria tetején, néztem lefelé, és arra gondoltam, hogy suli, vagy munka helyett, mennyivel jobb lenne, ha a saját macskám lehetnék és itthon pecózhatnék, kedvemre sétálhatnék, és kikövetelhetném a legfinomabb falatokat.
Biztos ezt is, azaz téged is mi rontottunk el, de kétségtelen, hogy válogatós egy macska voltál. Leginkább a bélszint szeretted, azt a hörrögést, bürrrögést, nyivákolást utánozni sem lehetne, amikor felvágtuk a színhúst és te már messziről érezted az illatát. Ezzel hozzáteszem leginkább nagyanyád rontott el. Én csak a szülinapodra készítettem hústortát.
Imádtál a ruháinkon aludni, felugrani és bepilledni a szekrény puha sötétjébe. Egy időben a fiókokba törülközőt tettünk, mert ott szerettél pihengetni, mi meg nem szerettük a szőrös alsóneműt.
És emlékszem a riadalomra, amikor az első egeret hoztad haza. Majd utána a másodikat, és a harmadikat, és a kék tollú madarat, aminek csak a maradékát volt "szerencsénk" látni a falon. És persze nem hiányozhatott a valahonnan kilopott sült csirkecomb sem. Erre még rákérdeztünk a szomszédságban, nem hiányzik e valakitől, a madárra már nem mertünk. Az persze természetes volt, hogy mindenkihez a legnagyobb természetességgel bejárkáltál, ez nem is volt kérdés, senkinek eszébe sem jutott az apelláta.
Emlékszem, miután elköltöztünk, és ismerkedtél az új környezettel. Épp tanulás közben jutott eszembe, milyen rég elmentél már, megnézem, merre lehetsz. Ebben a pillanatban puffantál a bejárati ajtóra és csüngtél rajta, hogy most azonnal tessék téged beengedni.
És, és, és.... Tévedtem, amikor fentebb azt írtam, kevés, amire emlékszem. Minden esemény felidézése, egy újabbat juttat az eszembe. Örülök neki, talán még oldalakon keresztül tudnék sztorizgatni Rólad.
De már csak egy történetet szeretnék megosztani. Az utolsót. Nagy pocakkal, a kanapén, mindig itt ültél mellettem, szorosan idebújtál és simogattattad magad. Én legalábbis erre következtettem abból, hogy simiztelek és nem volt ellenedre. Akkoriban sokat nyávogtál, mindig azt mondogattam, hogy a gyereknek ez lesz az első hang, amit majd megismer. Majd megszületett a Csibe, és nekem már nem nagyon jutott rád időm. Akkor is lelkiismeret furdalásom volt emiatt, de most meg végképp. Úgy érzem, azért növesztetted azt az óriási daganatot, mert úgy hitted fölöslegessé váltál. Pedig nem ... Egyszerűen csak örültem, ha magamra van pár percem. De most üres a lakás. Hiányzik a jelenléted a háttérből, a szemem sarkából, hogy látom, átszaladsz a szobán. Hiányzik, hogy nem kell bezárnom a szekrényt, nem kell becsuknom a gyerek szobát, és már a játszószőnyeget sem kell bevinnem a szobába, hogy rá ne ülj.
De már látom, beléptél a vörösök klubjába és Klári széke mellé telepedtél, aki az égi kávéházban egyre csak kártyázik. Azért csak kíméletesen, ha egeret viszel neki, biztosan sikítva fog a székre ugrani...





 

Nincsenek megjegyzések: