Néhány szóban - Nike FM_2013

Már majdnem egy hete, hogy lefutottam a második Nike félmaratonomat. Azt hiszem vízválasztó volt és örömmel jelenthetem, hogy pozitív irányban. Egy ideje már kifulladt a lelkesedésem a futás tekintetében, és 5-8 km-nél többre, vagy holmi gyorsításra, már ami a tempómat illeti nem is vágytam. Ezt leküzdendő elindultam terepre, ami határozottan megtetszett, valamint kijelentettem, hogy csak egyszer legyek túl szeptember 8-án, aztán ide nekem, kánaán. A felkészülést sem vittem túlzásba, habár elég rendszeresen futogattam rövidebb távokat, de a megnyugtató hétvégi hosszúak leredukálódtak kettő, azaz kettő darabra. Ebből egy 12 km-es egyedül, és egy majdnem 18 km, jó társaságban, de csapnivaló gyomor állapotban. Úgy voltam vele, ha már egyszer (kétszer) sikerült megcsináltam, most is sikerül, ha kell lésétalom, le van ejtve. Aztán elkezdtem fejben rendezni a dolgokat, és eldöntöttem, hogy ha folytatni akarom ezt a sportot, össze kell szednem magam. Míg tavaly a fókusz az volt, hogy megmutassam másoknak, na és persze magamnak is, hogy képes vagyok rá, idén mást kerestem. Végül pedig meg is találtam a célom, hogy idén magamért küzdjek. Eldöntöttem, hogy csak a magam tempójában fogok futni, a magam szükségleteihez fogok igazodni, azért fogom végigcsinálni, hogy én jól érezzem magam. És ezért is döntöttem úgy hogy idén egyik kedves csapatom mezét sem fogom felvenni, (habár annak, hogy ott vannak, és lelkesítenek, drukkolunk egymásnak elmaradhatatlanul fontos része volt a versenynek)  csak úgy a magamét, amiben ön-azonosnak érzem magam.
A rajtnál legnagyobb örömömre aztán "összefutottunk" Dórival, és együtt indultunk el. Ez jó döntésnek bizonyult, mert most is, mint korábbi közös futások alkalmával, sikerült megtalálnunk a közös tempót, ami mindkettőnknek feküdt. Később csatlakozott, hozzánk Imi is, így az egyik kedvenc párosom kedélyes társalgását hallgatva csak úgy átsuhantam az első 6 km-en.

Majd eljött a rettegett budai alsó rakpart, ahol tavaly megfájdult a fejem és komolyan elgondolkoztam róla, hogy én akkor és ott helyben feladom. Most ez nem történt meg. Itt és a verseny további szakaszain és el-el csodálkoztam magamba, hogy milyen könnyedén is megy most a dolog. Arra pedig csak utólag eszméltem rá, hogy tökéletesen kimaradt a máskor, kezdéskor,  oly jellemző, "Á, nem is kell ez nekem, hagyjuk inkább ezt a dolgot, és amúgy is fáj, szúr, nem esik jól..." A rakpart abszolválása után tehát, máris a pesti oldalon suhantunk. Itt úgy 10 km-nél éreztem, hogy egy kicsit nehéz, és már nagyon várom a frissítőt. 12-nél beütött a zselé v. a placebó, a Suhanj pom pom lányok biztatása és máris az Alkotmány utca magasságában találtam magamat. Ekkor jött a következő mumus, a nyugati felüljáró. Ezt a mumust végül úgy kilőttem, mint a walkind dead-ben a zombikat szokás, meg sem fordult a fejemben, hogy sétáljak - mint tavaly - sőt kicsit még gyorsítani is sikerült.

Ezután talán az utolsó 3 km következett, ahol szárnyakt kaptam. Azt még nem mondtam, hogy a beérés tekintetében és a motivációmat növelendő, biztosra akartam menni, így megkértem anyukámat és Skin-t, hogy hozzák ki Csibust is mert nagyon szeretnék vele befutni a célba. Innen tehát már leginkább csak az lebegett a szemem elől, hogy mindjárt vége az egésznek, szinte el sem fáradtam, és hamarosan bébivel kézen fogva fogunk száguldani. Habár nem ez volt a cél - de hiába tagadom jól esik a tudat is -, mégis, talán mindennek köszönhetően, az utolsó km-eim voltak a leggyorsabbak. Itt már Dóritól is elváltam és vigyorogva közeledtem. A Ligetben szerencsésen kiszúrtam az aprónépet is és könyörtelenül kikaptam anyukám kezéből. Na jó, az már nem ment, hogy végig az ölemben vigyem, meg mégiscsak nagyfiú, szóval saját lábán jött ő is. mondhatni szaladt, meglátszott hogy gyakorolta párszor a dolgot a 400-as pályán!!!
Hát így esett, hogy megesett, lefutottam életem első félmaratonját, ami jól esett, ami után még ment volna pár km, ha nem "kell" abbahagyni, és ahol a kisfiammal értem célba.