Ez az írás is korában, a Máltai utazás alatt, a repülőn íródott. A témája az éhség. Ez a „problémám” mostanra nagyjából rendeződött, a helyét átvette, pontosabban továbbra is fennmaradt a mindent elborító csokoládé és édesség függőségem, de ezzel, valamivel jobban tudok megbirkózni, mint az állandó ehetnékkel, korábban. Még talán annyit, hogy eddig a babavárásra írtak felét híztam. Kijavítom magam, gyarapodtam, összesen hat kilót. Még soha életemben nem örültem annak, hogy 67 kilót mutat alattam a mérleg, igaz ennyi nem is voltam még soha. Kíváncsi vagyok a későbbiekre, és hogy hol végezzük, de még inkább arra, hogy fog ez a sok plusz elillanni majd??? De ez már egy másik történet, amit majd egy következő bejegyzésben olvashattok.
Már a repcsin ülünk. Odalent, minő izgalom és meglepetés, megéheztem. Ami nem teljesen egyértelmű, ki is az igazi motiváló erő, én magam, vagy a magzat odabenn. Spenótos-túrós lasagne-t ettünk, írd és mond 1500 ft-ért. Enyhe túlzás szerény véleményem szerint, tudva azt is, hogy ez egy reptér, és én ennél sokkal finomabbatt sütök.
Na de végre valami, ami egy kis gondolkodásra késztetett – az utazás kezdete elég unalmasra sikerült ugyanis – hogy most akkor ki is éhes? Én vagy babka? Tisztességes lépés-e, hogyha ráfogom az édesre sósat, sósra édeset vágyam. Mert azt még csak beadtam KedvesM-nek, hogy az ifjú házasok megérdemlik a Haagen Dazs fagyit (végülis ketten ettük meg, az amúgy szuper finom kelyhet), de hogy miért is kell nekem este tízkor fűszeres töltött bagettet ennem, azt már kicsit nehezebb. Ilyenkor jön a lelkes magyarázat, a gyermeked kívánja, én mindössze csak a szócsöve, közvetítője és kiszolgáltatott elszenvedője vagyok a helyzetnek és a baba akaratának.
Ennél valószínűbbnek tartom, hogy felszabadulván a szépnekésvékonynakkelllennemazesküvőre „nyomása” alól, kicsit nyugodtabban engedhetem meg magamnak, hogy falatozzak, amikor megkívánom és amit megkívánok. Az eski előtt például nem is nagyon vacsoráztam. Általában igyekeztem későig húzni az utolsó étkezést, majd egy fehérje turmixszal lakattam jól magam. Mielőtt bárki elszörnyülködne, ez nem olyan rossz - sőt határozottan fogyasztható -, mint, ahogy hangzik. Most viszont, hogy már tudom, babkát várom, sokkal kevésbé érdekelnek a diétás megfontolások, és sokkal inkább kihegyezett lettem a testem jelzéseire. Azt azért hozzátenném, hogy két nap székrekedés után, egyre fontosabbnak ítélem meg az ici-picit tudatosabb táplálkozást.
A másik furcsaság számomra, ami talán abból is adódik, hogy a bébire fogom az éhségemet, hogy elkezdtem többes számban beszélni. Úgy, mint: - Jól laktunk…… - Elálmosodtunk ……. stb…. Ez most még nem is olyan nagy gond talán, sőt igazán büszke, és folyamatosan elolvadt (nem a melegtől) vagyok, hogy ebben a kontextusban, vagyis, hogy kettőnkről szólhat a fáma, na de mi lesz később. Ez alatt majd a következő évekre gondolok, hisz pár év múlva ezt a hibát már nem szabad elkövetnem, mármint, hogy Babszem Srác nevében beszéljek. Így tette ugyanis az egyszeri anorexiás lány apukája is, aki a terapeuta kérdésére lányát megelőzve, így válaszolt: - Bizony, már egyre jobban vagyunk, újra menstruálunk is ….
Jobban belegondolva, már régen is szerettem királyi többesben beszélni (magamban legalábbis). Most viszont, hogy tudom, nem vagyok egyedül, lassan tudathasadásos gondolatok kezdenek elborítani odabenn. Mindezt a másállapottal párhuzamba állítva a pszichózisok módosult tudatállapotnak tekinthető formájával, erősen skizó gyanús a helyzet. Ha abba belegondolok, hogy én most egy testben két test vagyok. És egy testben két lélek, habár a kislelkemnek is megvan már a maga burka… Hova is fokozzam, két test egy testben, két szív, két lélek, egy szív dobog és mosolyog a másik kicsi dobogóra, hogy csak így tovább lelkesen és egészségesen egy életen át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése