2009. november 26., csütörtök

Észrevétlen valóság

A mai bejegyzésben egy programajánló kapott helyet. Kedden voltam a Láthatatlan kiállításon (negyvened magammal). Reggel még nem volt túl nagy kedvem az egészhez, gondoltam, elmegyünk, végig megyek, aztán majd jól kijövök és vége. Valóban, a felszínes szemlélődőnek így tűnhetett, de a valóság az, hogy azóta újra és újra eszembe jutnak esemény részletek, amiken érdemes elgondolkozni. Aznap, szokás szerint sétáltam a buszhoz, miközben szembejött velem egy vak férfi. Eszembe sem jutott, hogy már előre párhuzamot vonjak közte és a délután rám váró program között, mindössze annyi suhant át a fejemen, hogy milyen keményen kell neki koncentrálnia így az utcán való közlekedés közepette. Délután öt körül már kiderült számomra, hogy amilyen felszínes volt ez a gondolatom, annál inkább igaz is. Miután a csapattal odaértünk a Ligetben székelő intézményhez, elrendeződtünk, és készülődött az első csoport a túrára, addig a "maradék" egy gyengén látó hölgytől hallgathatta végig, a vak emberek által használt hasznos holmik hogyanját és miértjét. Végre képet kaptam arról is, hogyan működik a Braille írás, és mennyire sokáig tanulják, míg végül ugyanolyan gyorsan tudnak vele olvasni, mint mi, akik a szemünket használjuk. A kiállítás fő programja persze, amikor végig vezetnek a különböző helyszíneket totális láthatatlanságban bemutató termeken. Ami egyből nagyon szimpatikussá vált, hogy amint megemlítettem, kismama vagyok, egyből olyan vezetőt kerítették a csoportom mellé, aki amúgy is családokat szokott vezetni, és külön figyeltek, hogy biztos semmi bántódásunk ne eshessen a már 1238 grammot nyomó Babszem Sráccal. Nehéz volt előre elképzelni, milyen az, amikor valóban semmit sem lehet látni, pedig így történt. Olyan helyszíneken mentünk keresztül, mint a parasztház udvara, az erdő és az erdészlak, egy kiállítás, majd a nyílt utca, de a legnagyobb élmény számomra mégiscsak a láthatatlan bár volt, és nem csak azért, mert egy kóla mellett végre leülhettem. Az első meglepetés akkor ért, amikor rájöttem, hogy itt tényleg nem lehet látni semmit, csak érezni. A következő megdöbbenés annak a bizonytalansága volt, amikor úgy kellett haladni, hogy egyik oldalamon sem volt fal, semmi, amibe bele tudtam volna fogódzkodni. Az az érzés, hogy állok a nagy semmi közepén, nincsen semmilyen érzékszervi visszajelzés arról, hogy körülöttem van e egyáltalán VALAMI, ijesztő. Talán olyasmi lehet, mint a Végtelen történetben, amikor a szereplők megpillantják a SEMMIT, a szemük is belefájdul, mert olyan érzés, mintha megvakultak volna. Az nagyon izgalmas volt, hogy végigtapogattam a dolgokat, és igyekeztem felismerni, mi micsoda lehet. Ez az alapvető használati tárgyaknál egészen jól is ment, a kiállításon viszont, egy dombormű is a kezeim közé került, amit biztos, hogy soha az életben nem ismerek fel, ha nem mondják el utólag, mi az. Kicsit hasonlóan éreztem magam ebben a szituációban, mint a lánybúcsúmon, amikor a lányok bekötötték a szememet, és fel kellett ismernem a tárgyakat. De ott azért könnyebb dolgom volt. A legnehezebb terem számomra a nyílt utca volt, ahol leginkább éreztem, hogy elveszítem a fonalat, mi merre és hol. Még zebrán is átmentünk, állítólag, de hogy milyen irányban, és egyáltalán, mikor léptem én le meg föl a járdáról ... ??? A vége, ahogy már írtam a láthatatlan bárban zajlott, ahol a felfrissülés mellett még tovább beszélgetésre is lehetőség nyílt. Vezetőnk mellett két másik fiú is csatlakozott hozzánk, szintén vakok, akik csak bejöttek egy sört meginni. Már maga a helyzet abszurditása is megfogott, ahogy én a kanapén, a csapat többi tagja a bárszékeken, és a srácok is valahol, és mint egy szórakozó helyen, ülünk és a világ dolgairól beszélünk. Ilyenkor jövök rá, hogy ők is járnak szórakozni, mint mi, néznek (!) tévét, és ugyanúgy van elképzelésük a világról, mint nekünk is. Beszélgettünk róla többek között, milyen képzeleti képek, sémák vannak a fejükben. Ugye a vizuális anyag hiánya, eléggé behatárolja a lehetőségeket, gondoltam én. Színeket persze nem észlelnek, ez nem információ számukra, de vannak formák, és a formáknak kapcsolatai, ami alapján szemlélik a világot. Sőt álmaik is vannak, na nem a jövőre vonatkozóra gondolok most, hanem az éjszakaiakra, amelyek az alapján szerveződnek, ahogy nekünk is, a napi tapasztalatok alapján. Végül, amit kicsit irigylek is, amit a vakok sohasem tesznek, közlekedés közben: nem rohannak. Hozzáteszem, nem is andalognak. Amikor közlekednek, koncentrálnak. Nehéz elképzelni, hogy nincs lehetőség a lazításra, bámészkodásra útközben, mert a figyelem lankadása, könnyen baleset helyzetbe sodorhatja őket. Sok-sok élményt szereztem kedden, és sok-sok minden elgondolkoztatott. Szerintem érdemes megnézni a kiállítást.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nagyon érdekes lehetett, én is megfogom majd nézni, ahogy lehetőségem nyílik rá. A történetet olvasva már csak azt nem tudom, hogy a láthatatlan kiállításról szólt vagy az 1238 grammot nyomó Babszem -úrfiról, Mi?!!!:D

Settenke