2009. december 22., kedd

Klissé, de jogos

Kedd délelőtt zötyögünk a hetes buszon. Mi ketten és KedvesM. Szürke, latyakos, olvadós idő. A levegő már élhetőbb, de a lábfejem még mindig fagyoskodik. Ismét egy csodálatos találkozás vár ránk, a még odabenn peszterkedő Babszem Sráccal. Várom a pillanatot. A mai randit, de főleg, majd az igazit, amikor kibújik. És tudom, olyan pillanatok alatt be fog ez is következni. Annyi mindenre vártam már életemben. Jó nekem. Jó nekem? Jó nekem! Vártam, hogy gimibe kerüljek, mert oda már tényleg a nagyok járnak. Aztán bekerültem, és annyira nem is voltak nagyok. A négy év pedig elrepült. Utána vártam az egyetemet, de egy idő után főleg azt, hogy lediplomázzam és végre tanulás helyett dolgozhassam. A záróvizsga tényleg nagy élmény volt, de a diplomaosztó... Klassz-klassz, de akkor már nem éreztem az egészet olyan nehéznek. És láss csodát lett munkám, büszke is voltam rá, mert saját erőből értem el, protekció nélkül. Valami ehhez hasonlót éreztem, amikor mindenféle puska használata nélkül sikerült az egyetemi felvételim. Na de elég hamar rájöttem, hogy a munka annyira nem is nagy élvezet, mint gondoltam, úgyhogy újra tanulni kezdtem. Az a diploma is meglett, örültem neki, de nem tudtam elég büszke lenni, mert úgy éreztem nem kellett hozzá akkora erőkifejtés, mint azt elvárhatónak tartanám.

De vártam már fontosabb dolgokat is. Leginkább az esküvőnket KedvesM-el. Fél évig készültünk, ruhákat kerestünk, meghívókon törtük a fejünket, a tökéletes tortát kóstolgattuk. És aztán az a nap is elérkezett. Gyönyörű nap volt, éppen úgy tökéletes, ahogy volt. De ma már csak emlék, a fejünkben, a fotókon, a videókon és az ott lévők fejében is. De közben már valami máson is izgultunk. Főleg én. Hogy teljen már le az a keserves három hónap, amikor mindenkivel megoszthatjuk a Babkát övező örömünket. A nászúton is, feküdtünk az ágyon, és én csak mondtam, mondtam, hogy vajon, mi lesz a kis csodával, hogy ugye minden rendben lesz, és ugye ha már jött, amint hívtuk, akkor marad is, ugye? És KedvesM a szokott realitás érzékével, két lábbal a földön, megnyugtatott századszor is - pedig szerintem már nagyon elege volt belőlem - hát persze, hogy minden rendben lesz, hiszen ilyen génekkel.... És persze igaza lett. Utána vártam, hogy növekedjen a pocakom, hogy mindenki lássa, és irigykedjen, ahogy én is irigykedtem, minden alkalommal, amikor egy terhes nő jött szembe velem az utcán. Ez is megtörtént. Olyannyira, hogy már egy 2040 grammos pasaska forgolódik odabenn. Befészkelte a fenekét és a lábát a bordáim alá, miközben egy hónap alatt 800 grammot gyarapodott. Egyre többet gondolok a szülésre. Nehéz elképzelni. Még mindig él bennem a különlegesség érzése, hogy én egy kicsit mégiscsak más vagyok, mint mások, velem a dolgok is másképp történnek. Egy kicsit így is van, minden egy kicsit más az én szemszögemből. Egy kicsit minden ugyanolyan, mint másoknál is. Várom a pillanatot, hogy megszülessen babka. Egy pillanat lesz. Vajon ez is olyan gyorsan eltelik majd, mint az esküvőnk napja? Mennyi időre lenne jó megállítani a pillanatot? Talán ezt nem unnám meg soha...




1 megjegyzés:

Névtelen írta...

uh, szerintem ott helyben baromira azt fogod érezni, hogy kvahosszú egy pillanat ez, és mindegy már, csak így ne maradjon, hanem haladjunk kifelé, édes kisfiam :)

de értem, mire gondolsz, hogy a nagy várakozás után olyan semmiségnek tűnnek a dolgok, amikor végül megtörténnek, elmúlnak, nem olyan NAGYOK, mint ahogy az ember várta.
de a gyerekkel kapcsolatban azért ő itt marad neked egész életedre, egy életre elegendő és állandó feladatot adva. majd várod, hogy másszon, járjon, megszólaljon, bilizzen, ovizzon, sulizzon, csajozzon, érettségizzen, diplomázzon,. stb. stb. stb. aztán ugyanez a másodikkal :) és egészen addig, míg ki nem repülnek a fészekből, az idő repülni fog.

de szerintem az nagyon fontos, hogy az ember ott, abban a pillanatban át és meg tudja élni, hogy mekkora dolgok történnek, hogy ez mekkora csoda, hogy ilyen lehet, hogy többet nem lesz, tehát most az utolsó cseppig megélni mindent...

sk