Megtört a jég

Ezen bejegyzésben, abban a megtisztelő helyzetben van részünk, hogy kedves vendég írót mutathatok be a nagyközönségnek. Kedves szomszédasszonyom Liliána néhány hete azzal az izgalommal jött hozzám, hogy a buszon utazva megszállta őt az ihlet, és ezt követően a lejjebb olvasható szösszenetet vetette papírra. Namost ha azt mondta,  buszon szállta meg az ihlet, mindenképpen el is kell ezt hinnem neki, mivel már velem is törtét hasonló eset. Többnyire olyankor, amikor egy-egy cikket olvasok, és néhány korszakalkotó gondolat, amit majd a megírandó cikkembe mindenképpen bele fogok venni, típusú gyújtja fel a pilácsot. A mű tehát megszületett, és itt olvashatjátok. Az eredetiben apróbb változásokat tettem, nagyészt stilisztikai, mint lényegi téren. Ez pedig egy újabb változást is jelentett számomra, hiszen eddig kizárólag Osonka tetszeleghetett a lektor szerepben, és most én is ráérezhettem az ízére. Aki ismer, tudja, kritizálni mindig, nagy kedvvel, akár kérés nélkül is... Na de jöjjön a vendég mű:

Ő urasága (Don Gatto a szomszéd cica) és közöttem mostanság nem igazán volt felhőtlen a kapcsolat.  Ugyanis Ő kelméje idáig szabadon járkálhatott, mint a Király a mi becses folyosónkon korlátlanul ki és be. Ezt a szabadságot azonban derékba törte egy új jövevény.

Történt ugyanis, hogy kedves otthonomban megjelent életem piciny kis jövevénye Petike

Néven nevezett kis kutyuska. Ha pár szóval leírhatom Ő kelme adottságát. Petike már túl van a serdülő korán, inkább a legénykorát éli, ugyanis kettő éves lett az idén. A fajtája Yorksire Terrier, abból is a miniatűrfajta. Kb. 20-25 cm. hosszú, a fejével együtt, és majdnem ugyanannyi magas is. A hangját illetően, amilyen picike olyan magasan tud ugatni. A nagytestű járműveket ugyancsak nem szereti, szinte beleremeg az ugatásba, míg el nem halad egy mellette. Őt egy kedves ismerősömtől kaptam. Kifejlett akarattal, mert az kérem szépen van neki. Mikor elhoztuk első nap a hangját se lehetett hallani annyira meg volt illetődve, hogy bőséges társasága hirtelen megcsappant. Ugyanis ahol idáig az otthona volt, két kutyus és egy macska társaságában élte piciny kis életét. Igen kérem Petike az a kivétel egyike, aki szereti a macskákat. Képzelhetik mikor egy tálból, ettek ők négyen. Visszatérve az én macskámhoz, jobban mondva „kéri fiamhoz” ugyanis névlegesen azzá fogadtam őt, vagyis ő fogadott el engem, na ezt még lehetne szaporázni tovább. Ahogy meglátta az én kis jövevényemet fel-le rohangálva a folyosón egy nagy kérdőjel alakzatot vett fel, -Na de kérem mi is, folyik itt? A kérdés, ami a héten megfogalmazódott benne most meg kapta a választ rá. Ugyanis fogalma se volt arról, hogy mi a kedves párommal mi a csudának szerelünk fel hálót a bejárati ajtóra, ahol Ő szinte bekúszott a két rács között és farka csóválásával jelezve, hogy, megjöttem, és most kérem az én kis királyomat ettől fosztottam meg. Ezt a találkozást mindenkinek látnia, kellet, volna mikor az én királyom, meglátta az én piciny kis kutyuskámat. Petike rohant volna feléje, ha az a fránya háló nem akadályozta volna meg, így hát csak két piciny kis lábára ágaskodva nézett át a kerítésen halk nyüszítés közepette. Gattókám büszkén állta a sarat, mereven nézte őt, majd farkcsóválásával méltóságteljesen bevonult az ő kis birodalmába. Gattókám az én kis királyom bölcsen viselte el, hogy már nem csak ő a birtok egyedüli ura. Azóta három hét telt el, hogy így méregetik egymást. Igaz a héten Petikét elengedtem szabadságra kedvesemmel Z. Egerszegre, hogy ott is hódítsa meg a jó népet.

És hogy miért is írtam le a fenti gondolataimat? Kedvenc szomszédaim, elutaztak jól megérdemelt pihenésükre Egerbe. / ezúttal is utólag kívánok Boldog Anyák Napját mind kettő

Édesanyának/. A ház úrnője megkért, hogy a már rutinos felvigyázásomat gyakoroljam

Don Gattó úrnál. Este átmenvén, felkészülve, hogy talán majd, fúj rám, hogy mi a csodát keresek én ott nála, hiszen hátat fordítottam neki és egy számára nem létező miniatűrrel

élek egy fedél alatt. Ajtót nyitván, az én kis cicám-hallom, hogy nyávog az ő hangján, amit megszoktam tőle, majd megszagolva elfekszik előttem a földön és rákezdte a szokásos megszokott rituálét. Igaz még nem dorombolt, mint régen, majd rám nézett és a szemével kérdezte: Na Mi Lesz Nem Simizel Meg? És akkor kérem megtört a jég. Szép lassan leültem mellé a földre majd óvatosan, elkezdem simizni, s ő hálából azt a kedves kis fejecskéjét belefúrta a tenyerembe. Hát kérem, ezért érdemes élni, hogy az ilyen „barátságok” újra egymásra találjanak. Azóta is felhőtlen a mi kapcsolatunk, sőt már hozzánk is újból bejár.

Ugyanúgy várja, hogy benyissak hozzá, és csak vele foglalkozzak. Igaz ma megint eltűnt, egész délután nem láttam. Este diszkivilágitást csináltam a lakásban hogy hol bujt el.

            Majd már arra gondoltam veszem elő a B tervet, mentem a cica kolbászért, azzal ugyanis még mindig haza tudtam csalogatni, de már erre nem volt szükség, mert megelégelte bánatos hangom, hogy mily keservesen keresem, és gondolván, na eleget szenvedtél, megbocsátok neked és hazatérek.

Hát kérem, igy történt a mi kis kibékülésünk története és remélhetőleg azt is el fogja fogadni, ha kezemben látja az ő kis vetélytársát!

Igazándiból sokat gondolkodtam milyen frappáns befejezést irjak a végére. Sok-sok szálon függő történet jutott a tudatomba , de végül az a válasz fogalmazódott meg bennem,

hogy igazán, ennek a történetnek még nincs vége, hiszen csak most kezdődik  a közös élet,

ebben, a mi kis közösségünkben ezen a folyósón ahol három igazi pár talált magára , és kettő

különböző állatfaj, akik még nagyon sok örömet, boldogságot hoznak a  mi életünkbe.

Köszönöm Neked, hogy ismételten hozzá tudtam járulni önzetlen barátságunk ápolásához.

Kedves szomszédasszonyod:

Liliana