útközben

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk KedveseM-el, hogy ülünk az autóban, a dugóban, útban Eger felé. Ki tudja a hosszú hétvége, a baleset vagy a ballagások az oka, de mintha mindenki épp most döntött volna úgy, hogy menni kell. Főleg koncertek idején gondolkozom el ezen, pontosabban az emberek mentalizációs szokásain. Helyzet jelentés: - A 16. kiló méter kőnél tartunk, ahova kb egy óra alatt jutottunk el. „idézett: KevesM. Visszatérve tehát, a mentalizáció, nem holmi egyszerű gondolatolvasást jelent, hanem, hogy belegondolunk, valamilyen cselekedetünk milyen hatást vált ki a másikból. Hogyan kötődik mindez a koncertekhez és a dugókhoz? Igen egyszerű. Én abból indulok ki, ilyen események, mint koncert, vagy hosszú hétvége előestéje, biztosan egy csomó ember útnak indul, ergo én/mi nem megyünk ebbe bele, hiszen csak szenvedés lenne. És itt jön a gondolati csavar, nyílván mások is így gondolkodnak, vagyis inkább nem jönnek / mennek autóval , hiszen úgyis csak tömeg lenne belőle. Ezek szerint én/mi mégiscsak nyugodt szívvel nekiindulhatunk, hiszen mindenki más úgyis otthon hagyja az ótot, ergo nekünk lesz a tuti. Na de mi van, ha más is ezt a gondolatmenetet követi, akkor most bukó vagy nem bukó??? Helyzet jelentés 2: Kiértünk a dugóból, éljen, mehetünk, csak az útépítésekkel és az ezekből adódó sebességkorlátozásokkal kell megküzdenünk. Szeretnék még elmélázni KedveseM véleményén miszerint érthetetlen, ha a leállósávban állnak az összecsókolózott autók és a rendőrök is, és amint elhagytuk őket már lehet menni, akkor mégis miért ez a kettesben döcögünk? Szerinte, és látok némi igazságot ebben a gondolatban, az a baj, hogy az emberek bámészkodnak. Na de nem is ám a szép réti virágokon ámuldozunk, és lassítjuk a forgalmat, hanem a baleseteken, tragédiákon, szörnyűségeken állunk meg, és próbáljuk minél jobban feltérképezni a történteket, hogy aztán kellőképpen elszörnyülködhessünk rajtuk. Anyukámmal nem egyszer beszélgettünk már róla, hogy nem csak a buta ilyen/olyan országbeliek hajlamosak rá, hogy katasztrófa sújtotta övezetekbe utazzanak, és ez válik turista látványossággá, ahelyett, hogy a Taj Mahalban gyönyörködnének. Nem, ez ma már nem elég a népnek (és nem feltétlenül jelenti ez azt, hogy kivonom magam a nép sorából, mert biztos én sem tudok felülemelkedni egy csomó ilyen dolgon).  Tehát azt tapasztaltuk anyuval, hogy bizony a mi közvetlen környezetünkben is akadnak „katasztrófa turisták”, akik titkolt kéjes sóvárgással hallgatják a bajokat, és nehézségeket, hogy aztán elmondhassák: Ó te szegény, ó te drága, gyógyulj meg mihamarabb. Persze meg is értem őket, hiszen jobb más baját hallgatni és rajtuk sajnálkozni, addig sem kell a saját nyomorunkkal foglalkozni. Egyből felmerül bennem a kérdés, hogy hogy vagyok ezzel a kérdéssel én, mint cicológus. Mert hát, a mi feladatunk is jobbára abból áll, hogy egyéni sorsokat, tragédiákat hallgatunk meg. Mégis azt gondolom, hogy nem kell a katasztrófaturista címkéjét kiakasztanom a cégéremre, mivel ha magamba nézek más motivációkat látok. Más szempont szerint kezelem a problémákat is, legalábbis másokét, és másképp igyekszem gondolkodni a segítésről is.

De persze teljesen eltértem a kezdeti témától, és attól, amiről igazándiból írni akartam. Úgy érzem magam ilyenkor, mintha Jung díványán feküdnék és éppen a szabad asszociációt gyakorolnánk. A loptopot, tehát még a dugó idusában megszereztem a csomagtartóból, nem kis nehézségek árán, gondolván, hogy legalább kihasználom a fölös időt. Mesélni fogok róla, tegnap, miközben a fitneszben csöpögött rólam az izzadtság, milyen szimpi vega recepteket láttam a TVPaprikán. Mielőtt azonban a receptekről, meg kell osztanom Veletek, hogy ha van unalmasabb tevékenység, mint a negyven percen keresztül tartó taposás, akkor meséljetek. Szerintem kevés van még, de az tuti, hogy ez benne van az első ötben. Nehéz? Fárasztó? Az egy dolog, mondhatni kit érdekel, de hogy annak ellenére, hogy közben kistévén kapcsolgatom az adásokat,  nézhetek és hallgathatok bármit, és még így is, ennek ellenére is percenként kontrolálom, hogy mikor lesz már vége….  Ezt az érzésemet nem is tartottam magamban,hiszen az nem is igazán egészséges. Meggyőződésem ugyanis, hogy ami ki akar jönni, annak jobb utat engedni előbb, inkább, mint utóbb.. Szerencsére kedvenc, bongyor hajú edzőm épp mellettem „kínzott” valakit, így felé fordulva, halkan, de mégis érthetően artikulálva közöltem, hogy igen utálom én ezt a dolgot. Persze nem sikerült ezen kijelentésemmel meghatnom és angyali mosollyal közölte, semmi probléma, ha ezen múlik, akár még őt is utálhatom. Maradt tehát a tv kapcsolgatás, a morgolódás helyett, ahol is elcsíptem a már említett adó, említett főzős műsorát. Hejde fiatal lányka, kicsit még kezdő műsorvezetőnek tűnő stílusban és kezdő szakácsnőnek tűnő konyhai képességekkel, de csak elkészített három ételt, ami vegetáriánusok számára is fogyasztható. Feltett szándékom, hogy jövő héten meg is főzöm őket, de legalább egyet vagy kettőt belőle. Az első egy narancsos sárgarépa krém leves. Nem tűnt túl bonyolultnak, a sárgarépákat megpirította növényi vajon, rádobott hagymát, felöntötte zöldség alaplével, ment még bele kakukkfű és egy deci narancslé, amikor pedig megpuhult a répa, leturmixolta. Megszórta szerecsendióval és már kész is. Szerintem még ez kis pirított magvval fel lehetne dobni, de ha elkészítettem, és finom lesz, akkor jönnek a pontos részletek. A következő étel egy zöldséges rizottó volt. Itt először jött a hagyma pirítás, majd halványító zellerszár  következett beleaprózva. Ez utóbbi zöldséget az elmúlt hónapban fedeztük fel és nagyon finomnak találtatott. Úgy tűnik majd minden ételben nagyon klassz, feldobja az ízeket, akár krumplipürébe, akár rántottába tesszük bele. Krumplipüréről jut eszembe, hogy múltkor még ennek a maradékát is sikerült felhasználnom, amikor kukorica puffancsot készítettem. Több receptet is találtam erről az ételről, az egyik épp pürével javasolta az elkészítését, a másik liszttel, így én vegyítettem a lehetőségeket, és a krumplipürét egészítettem ki liszttel. Ebbe került a kukorica, paprika, de bármi más is bele keverhető, majd pedig kisütöttem helyes kis lepényke formákban, mellé pedig tejfölös túrót ettünk. Sajtkukac, és talán Nemis Béka gasztro blogján megtaláljátok az eredeti recepteket. Ezt azért is írtam, mert mindig nagyon büszke vagyok magamra, ha sikerül az otthon fellelhető dolgokból, akár maradékokból is valami finomat készítenem. Kicsit elkanyarodtam a rizottótól, de visszatérve a recepthez, a következő lépés emlékeim szerint a rizottó rizs lábosba borítása a már piruló zöldségekre. Ezzel kicsit kevergetni kell a kulimászt majd felönteni fehérborral, és pár keverés után apránként adagolni a zöldség alaplevet. Kb 15 perc kell, hogy a rizs megpuhuljon. Mikor az utolsó kanál levest adjuk hozzá, beledobunk előre főzött zöldborsót és egy kevés vajat, amitől finom krémes lesz az egész. Ezután már csak pár kevergetés és kész is a főétel, amit még petrezselyemmel és reszelt parmezánnal dúsíthatunk. A desszert egy pszeudo túró torta volt. Álságosságát abban képviselte, hogy a túrót tofura cserélte a leányka, amit szója joghurttal  v./ és zabtejjel dúsított, valamint mézzel ízesítette. Maga süti a lusta asszony rétesére hajaz, mivel a tészta, ami teljes kiőrlésű lisztből, barnacukorból és sütőporból állt, szárazon össze lett keverve, így került a fele a tepsi aljára. Erre jött a tofus krém a tetejére pedig a lisztes keverék másik fele. Nekem tetszettek a receptek, remélem jövő héten be tudok számolni a megvalósulásukról is.

Lassan pedig megérkezünk célállomásunkra. Helyzetjelentés 3.: Egy órát döcögtünk mínuszban, egy óra alatt elértük a füzesabonyi lehajtót, a hátsómat kicsit elültem, de gazdagabb lettem egy írással J