Esküvő lépésről lépésre 2., ami kimaradt

Pár dolog még eszembe jutott, amit kifelejtettem a tegnapi beszámolómból, de érdekes, vagy hasznos lehet az utánam következő menyáknak.

- Amire igazán büszke vagyok, az a csokordobás. Na, nem ezt a gyönyörűséget dobtam el, hanem egy másikat. Szegény Skinnt már hónapok óta húztam, hogy márpedig a csokrot a dobásnál neki kell elkapnia, hiszen ő közöttünk a következő, akire mindannyiunk szerint a feleség szerep kellene, hogy következzen. Csak csöndben jegyzem meg, ezzel ő is egyetért. A lényeg tehát, hogy világ életemben lyukas kezű voltam, és ez igaz a mozdulat sor elejére is, vagyis nem éppen tökéletes a célzó képességem. Emellett talán épp KedvesM hívta fel rá a figyelmemet, hogy észnél legyek ám, mert én egy erkélyről dobtam a csokrot, aztán nehogy a túl nagy lendülettel együtt én is repüljek a virág után. Felajánlotta pl. hogy a lábamat dróttal rögzíthetjük, de nekem az a verzió sokkal szimpibb volt, hogy ő majd elbújik az igen méretes szoknyám alatt, és fogja a lábamat. Végül is egyedül vittem véghez a nagy attrakciót, ahol én inkább attól tartottam, nehogy a felső falhoz vágjam hozzá a csokrot, a magam mögé irány helyett. A vőfélyünk pedig azon izgult, lesz e elég eladó sorban lévő lehányka, aki majd oda áll kapkodni a levegőbe. Látható, hogy mindünknek meg volt a maga izgalma, de a végén mondhatom minden jól sikerült. Én ugyan a végletekig poénkodtam rajta, hogy kössünk damilt a csokorra és Skinn kezére, biztos, ami ziher alapon, de végül még erre sem volt szükség. Egyetlen szemvillanással felmértem kedves barátnőm helyzetét, és olyan simán dobtam a kacsói közé csuda lila kis csokrát, hogy öröm volt nézni. És az a győztes mosoly a szája körül, látni kell (a videó megörökítette). Azt a drágám mesélte, hogy Pók úr (Skinn kedves párja) vigyorogva tapsolt, majd ment gratulálni édes kedvesének. Remélem jövőre megyünk hozzájuk is lagziba!!!!

- A következő, szerintem fontos dolog, az ültetés. Azt hiszem, ezt nem lehet tökéletesen csinálni, mert biztos lesz olyan, aki a legnagyobb jó szándékunk ellenére sem fogja úgy érezni, jó helyre került, de a lényeg, hogy ültetés kell. Amit én kicsit eltoltam az asztalok elrendezése. Arra próbáltam figyelni, hogy a kis gyerekek közel legyenek egymáshoz, még ha külön asztalnál is ülnek, és elfelejtettem a többi szempontot figyelembe venni, ami talán fontosabb lett volna. Vagyis a családot távolabbra ültettem, mint kellett volna a barátok javára, ez pedig megkérdőjelezhető. Szerencsére sértődés nem volt belőle, másrészről pedig a fogások között már mindenki vándorolt (azt mégsem írhatom, hogy jött-ment), arra viszont sajnos (és remélem nem is lesz) nincs lehetőség, hogy újra próbáljam. Ami viszont remek ötlet volt, ezen az oldalon találtam: http://greenweddingshoes.blogspot.com/, a névkártyákat a bejáratnál megtalálhatta mindenki egy parafa táblára tűzve, ennek a segítségével talált oda mindenki a saját asztalához, elkerülve a kínos minden asztalnál körbe megyek tülekedést. Képet is fogok feltenni róla, amint lesz.

- A harmadik dolog, ami eszembe jutott a programok sokasága. A furcsa az volt, hogy szerintem nagyon klassz forgatókönyvet írtam, idő ráhagyásokkal, minden, ennek ellenére a vacsival elcsúszott az időbeosztás, és az volt az érzésem, hogy az étkezés után csak úgy rohanni kell a betervezett programokkal. Kezdve a beszédek elosztásával, a vetítéssel, majd a nyitó tánccal. Ezt követte még a torta, az átöltözés, menyecske tánc. A szuper szép és finom grillázs tortáról majdnem meg is feledkeztünk, az éjféli menü pedig totál fölösleges volt, mert egy csomó étel megmaradt még a vacsiról, plusz szerintem már kb senki sem volt éhes. Néha úgy éreztem, minden olyan sürgetős. Tegyük még hozzá, hogy lett volna még pár ötletem, amit bele tettünk volna a programba, nem tudom akkor mi lett volna... Ami bennem megfogalmazódott, hogy talán nem kell a hagyományokat annyira rugalmatlanul venni. Ha már nagyon szűk érzés a menya ruha, öltözzünk át menyecskébe. Ha elcsúszik az idő, sebaj, akinek fontos, úgyis megvárja.

- Végül pedig a legfontosabb, mindenki azt valósítsa meg, amit megálmodott. Ne érezzük rosszul magunkat, ha az anyós másképp gondolja (az enyém nem, ő nagyon jó fej volt, és nem szólt bele semmi ilyen részletbe) , ha a pap, a zenész, a fodrász másképp szokta meg, ez mindenkinek a saját esküvője. Aki nem akarja így megpróbálni, annak köszönjük meg az eddigi közreműködését (ha lehet) és engedjük útjára. Az számít, ami emléknek megmarad. Lehet, hogy most elfogadhatónak tűnik pár dolog, nem is olyan nagy áldozat akár, mégis, amikor visszagondolunk rá, iszonyatosan bosszantó és elkeserítő érzés lehet. Köszönöm mindenkinek, hogy velem ez nem fordult elő.