Spanyol nátha 2.0?

Egyre gyűrűzik az új influenza körül gerjesztett őrület. A probléma csak az, senki sem tudja menyi ebből az őrület, mennyi a gerjesztés, mennyi a média, és mi az igazság. Természetesen jósok nem vagyunk, így senki sem tudhatja, mire lehet számítani, de a legszomorúbb, hogy az orvosokra bizton nem lehet számítani. Hiába próbálok furmányos kérdéseket feltenni a nőgyógyásznak, hogy ugyebár ő beadatná e a terhes feleségének az oltást. A válasz, elmennék vele a családorvoshoz, megnézném, mi van a dobozra írva, és ha azt látom, terhes nőknek adható, akkor bizony be. Magyarul: a felelősség továbbra is az enyém, ő nem mondja, igen vagy nem. A családorvossal is próbálkoztam, ő beadatná e a terhes lányának? Válasz: inkább igen a rövidtávú veszélyek miatt, de mégis ódzkodik a dologtól, mert a hosszú távú hatás a babára nézve nem ismert. Tehát megint kint vagyok a ....., a vízből. Dönteni nekem kell. Ha gondolom, hívjam még fel a Szent Lászlót, ahol az inflú válságstáb működik. Az előző években is ekkora hisztéria volt az influenza körül, csak én nem vettem észre, vagy most inkább ki vagyok hegyezve a hírekre, mert állapotos vagyok? Nálam, mint minden, ez is újra és újra felmerülő kérdés. Még nyáron, amikor az első izgalmak voltak, gondolkoztam el rajta, vajon mi lenne a helyes döntés az oltással kapcsolatban. Szépen, lassan megnyugodtam, eddig sem adattam magamnak oltást, nem is volt semmi bajom, most sem lesz. Megnyugtatott a gyógyszerész is, a magzatvédő megavitaminok szedése mellett nem kell izgatnom magam, csak így tovább. A védőnő már akkor is azt mantrázta, amit azóta is, megelőzés, nesze neked hivatalos állásfoglalás. Most újra gyűrűzik az őrület, mert az oltás megérkezett, a tv-ben mindennap mást mondanak. De a legszomorúbb számomra, hogy az orvosok, akiknek az a feladata, szakmájukból adódóan, hogy segítsenek, és vezessenek, hogy az egészségem érdekében a legmagasabb szinten tehessek, hogy éppen ők azok, akik most kiadják a kezükből a felelősséget. Átpasszolják nekem, aki mást tanultam, ergo honnan tudhatnám, mi a jó döntés egy ilyen helyzetben. Mert valóban a legnagyobb kérdés, lesz e hosszú távon hatása a magzatra, ha beoltatom magam. És lesz e hosszútávon hatása a magzatra, ha nem??? Úgy érzem, ez nem ugyanaz a helyzet, mint amikor beleegyező nyilatkozatot irattak velem alá, hogy elvégezhetik e a szívemen az életmentő beavatkozást vagy sem, tudva, hogy akár ott is maradhat a műtőasztalon, de ha nem végzik el, akkor biztos, hogy ott marad. Úgy érzem ez egy nagyon gerinctelen húzás az illetékesektől, hogy egyedül hagyják a döntésben a kismamát, éppen akkor, amikor épp elég rágódni valója van, minden máson. Vagy ez egy bevezető a nagybetűs életbe? Mert a későbbiekben is én fogok dönteni egy kicsiny élet hogyantovábbjáról? És nem lesz ott a védőnő, a nőgyógyász és a családorvos minden pillanatban, hogy segítsen engem a döntésben: most akkor jobbra vagy balra? Mi a jobb, vállalni, hogy én biztos nem kapom el a fertőzést, de mi a biztosíték, hogy a babám nem lesz felnőtt korára hiperaktív, rákos vagy nemzőképtelen az oltás valamilyen mellékhatásától. Tény, mindez bármiféle oltás nélkül is előfordulhat. Ki garantálja, hogy ha mégis elkapom az inflút megúszom némi lázcsökkentéssel, és nem lesz bármilyen baja a kicsinek, ha én magas láztól és tüdőbajtól fetrengek. Most még a kivárásra próbálok játszani, de ha isten ne adja egyszer csak kitör az igazi fertőzés hullám, akkor már késő beadatni az oltást. Bár folyamatosan változik, az időhúzás mellett, most mégis inkább az oltás felé hajlok. Mert az biztos, hogy a magzatnak nem tesz jót a láz, vagy ha én beteg vagyok. A döntéseimet pedig vállalnom kell. A legnagyobb döntés pedig az, hogy döntök e, vagy hagyom magam, és a bizonytalanra játszom, a vakszerencsére. Végeredményben bárhogy is döntök, a végén én leszek a felelős. Akármelyiket is választom, döntöttem, de az egyiknél a kontroll valóban az én kezemben marad. Utána persze, mit érek vele, ha bármi rossz történik, hiába hangoztatom, hogy "...de én legalább döntöttem". Egy magzat sorsa mégis talán több annál, mint bízni a vakszerencsémben, még ha eddig mellettem is állt. Csupa kérdés, de igazi választ senki sem ad. A felelősség, a döntés az enyém, én vagyok a gyerek anyja, ha hibázok, majd mehetek évekre pszichoterápiára, ahol majd megtudom,amit már most is, a helyzethez képest, a lehető legjobb döntést hoztam meg, azt viszont már sose, mi lett volna, ha másképp döntök, talán semmi, talán még nagyobb baj.