2010. január 22., péntek

Beszélgetések a testemmel

Eddig csak magammal, mondhatni a gondolataimmal beszélgettem. Vagy még egyszerűbben gondolkodtam. Remélem, nem érzi ezt senki tőlem túl nagyképű kijelentésnek. És főleg nem ijesztőnek, hiszen amíg nem hallatszik ki, addig senkit sem kell a Lipótra száműzni. Bizonyos irányzatok viszont azt szorgalmazzák, hogy legyünk sokkal-sokkal tudatosabbak testi téren is. Ez volt az egyik alap tétele az autogén tréningnek és jógán is mindig ezt szorgalmazzák, vagyis, figyeljük meg, milyen test érzetek keletkeznek bennünk egy-egy gyakorlat hatására. De ne csak ilyenkor, hanem más helyzetekben is, figyeljük meg, mit mond a testünk, reagáljunk rá, vélhetőleg nem ellenünk beszél. Következőként Raffai Jenő Kapcsolat analízis című könyvében (emlegettem már itt???)olvastam a következőket. A kismama első feladata a baba-mama kommunikáció kezdetén, hogy a méhével felvegye a kapcsolatot. Ezt eleinte elég kétkedve fogadtam - ahogy ők is. De a napokban meg kell valljam, nekem is eszembe jutott, hogy lenne némi megtárgyalnivalóm eme nemes és fontos szervemmel. Babkával már egy ideje próbálom megbeszélni, hogy mikor és hogyan is lenne a legjobb mindkettőnk számára a szülés és születés, de közben rájöttem, hogy mindehhez a méhemnek is lenne némi köze. Ergo elkezdtem vele is tárgyalni. (Mindenki azonnal tegye le a telefont, még nem kell hívni a helyi pszichiátriát!!! ;) Az egyik inger, ugye a baba, aki beindítja a születését - ha jól tudom - de a másik a méh, aki összehúzódik, elernyed, tágul és utat enged. Így hát megkértem segítsen majd minket, és zárós határidőn belül, nem holmi 10-12 órákon keresztül, segítsen engem is, és az ő kis védencét is abban, hogy a születés rendben folyjon. Na most itt kezdtem gondolkodni, méhem lehetséges érzésein. Hogyan is viszonyul ő az én kis tündéremhez??? Eleinte a baba betolakodónak számít az anya testében, ami megpróbálja kilökni a "hívatlan" betolakodót. Erről olvastam egy nagyon érdekes elméletet, miszerint a beágyazódás időszakában a – még alig - baba őssejteket küld az anya szervezetébe, ami még az apai és anyai örökítő anyagokat tartalmazza, így segíti azt, hogy a szervezet, mint mégiscsak ismerőst benntartsa, és ezért lehetséges egyáltalán szaporodás is. Ott tartunk tehát, hogy a méh megtartotta a kis hólyag, szeder, stb... csírát. Én úgy gondolom, a méhem szereti az én kis babámat, hiszen mindenféle ellenállás nélkül - gondolok itt se émelygés, se hányás, se vérzés és egyéb nyalánkságok - megtartotta őt. Nem volt féltékeny, hogy eddig csak mi voltunk ketten, édes duálunióban, mármint a méhem meg én. Na de mi van, ha jobban megszerette őt, és most nem akarja kiengedni. Úgyhogy főleg erről beszélgettem vele, éjszaka - nyugodtan kérdezzétek, miért nem alszom inkább, ahelyett, hogy ilyen hülyeségeken gondolkodnék. Elmondtam hát neki, hogy mennyire hálás vagyok érte, amiért ilyen óvón és védelmezőn tartotta a magzatot, de lassan ugyebár közeledik az idő, amikor majd el kell engednie. Megígértem azt is, hogy én is olyan nagyon fogok majd vigyázni Babkára, ahogy ő is tette, de még az utolsó felvonásnál szükségem lesz a segítségére, egy utolsó lökésre (vagy többre ;). Valami ehhez hasonló dialógus zajlott le közöttünk tehát, míg bele nem aludtam a nagy koncentrációba.
A nagy testtudatosság közepette viszont még egy dolog jutott az eszembe. Konkrétan ez a hipochondria volt. Erről már írtam korábban. Hogy jön össze a kettő? Utóbbi esetén túlzottá válik a saját testünk monitorozása. Felmerül tehát a kérdés, mint mindig, hol a határ a normális önmagunkra figyelés és a beteges önaggodalom között?? Egy ismerősöm annak idején, amikor droghasználókkal foglalkoztunk, azt mondta, onnan tudhatja valaki, hogy problémás használóvá vált, ha saját magának felteszi a kérdést: „Nem estem ez alkalommal túlzásba?”. Nekem ez a megállapítás nagyon frappáns, és azóta is sokszor eszembe jut, ahogy most is. Tehát mindig az az irányadó, hogy saját magunkban felmerül e a kérdés, ez még rendben van?

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia Liloocs!

Nem értem, heeeelp!

Az a jó, ha fel tudod tenni a kérdést, vagy az a rossz? Tehát akkor vagy "még" testtudatos, ha megkérdőjelezed, hogy nem viszed-e túlzásba, vagypedig akkor váltál "már" hipochonderré?


De amúgy ez annyira relatív. Hányszor mentem úgy orvoshoz, hogy ezt érzem, meg azt érzem, előzzük meg, ő meg nézett bután, aztán egykét nap múlva tényleg kitört rajtam. Pl az endometriózist is megkérdeztem, hogy nincs-e nekem véletlenül olyanom, merthogy baromi gyanús, elhessegettek. Aztán most pont amiatt kerültem bonyolult műtétre.

Az megint más lapra tartozik, hogy hiába folyik a csapból is, hogy megelőzés így, figyeljünk oda úgy, az orvosok legeslegnagyobb többsége igenis reaktív és nem preventív. Kértem pl beutalót mell-ultrahangra, merthogy vallom, nézzük meg ókor-ókor. Baromember kérdi, miért, van panasza? Erre én, mit gondol, ha volna panaszom, akkor itt ülnék, nem pedig az onkológián...? Áááááááá, hajattép-hajattép...

Szóval, igenis szemlélet dolga. Lehet, hogy mások hipochondernek tartanak már, de a végén kiderül, hogy az ember egyszerűen csak odafigyelt a teste jelzéseire.

Tudjátok... a pesszimista sírfelirata: Na ugye?!

Pusziiiii!
Manguszta

Unknown írta...

10 hetes terhes vagyok, egy most is nyomasztó szülésélménnyel a hétam mögött.. megpróbélok azthiszem jobban lenni a testemmelm tetszik aniket írtál, köszönöm!
Manguszta Veled is mérhetetlenül egyetértek....orvosok furán néznek rád ha megelőzéssel mész oda és ez baj,,,,,

Liloocska írta...

Mangu egyetértünk. szerintem inkbb legyél kicsit hipochonder, mint későn észrevenni vmi betegséget... és,h. mikortól gáz, azt többnyire érzi az ember. ez a normál neurózis. ha már nem érzed, és a környezeted mondja, az a súlyosabb valószínűleg....

Szilda, gratulálok, és sok sikert kívonok!!!! írjál néha ha van kedved, hogy minden redben!