Receptet az élethez?

Tulajdonképpen már a blog indulásakor is ezen törtem a fejem, pontosítva a választásokon. A választások sokszínűségén és mostanában a lehetőségek csalóka voltán. A legnehezebb dolog, hogy miért is nem kaptunk receptet az élethez. Mondjuk, amikor megszületünk, miközben világra jön a gyerek, meg az egyebek, egy kis cetli is kikerülne a szép új világba, amit aztán ki-ki kedve szerint bekeretezhetne, és ez alapján tudná, mikor merre meddig, hányóra. Na de e nélkül??? Nem tűnik néha nehéznek a döntés? Én annyit tudom rágni magam, hogy jól döntöttem e. És ha mást kellett volna választanom? Na de ki garantálja, hogy ha a hirtelen érzelmekre hallgatok, akkor az jobb lesz. Honnan tudjam nem az-e a tévedés. És amikor, majd nagyon öreg leszek és igazán tapasztalt (idézet: dalszöveg) és visszanézek az életemre, akkor azt fogom-e érezni, hogy jól tettem, nem voltak elhibázott lépéseim. Vagy épp ezek az elhibázott lépések tettek azzá, aki vagyok. 

Van egy szívemnek igen fontos ember, aki például úgy döntött, hogy ő inkább belebetegszik, de nem mondja meg jól a magáét. Inkább elfojtotta. Ő úgy döntött, kemény marad, nem mutatja meg micsoda düh is tud fortyogni benne. Talán így volt jó, ki tudja, mit okoz, ha kitör. Így azt okozta, hogy súlyos, visszatérő betegséget gyártott magának. Szerencsére most meggyógyult, Talán örökre. Talán tanult a dologból valamit. Talán mi is tanultunk belőle. Például azt, hogy nem egészséges magunkba fojtani azt, ami ki akar jönni. 

Egy másik fontos személy, sokszor elgondolkoztat. Osonka nem egyszer mondta már nekem, úgy érzi, nem ott van, ahol lenni szeretne. Néha leül, és úgy érzi, más sorsot szánt magának, amikor még a gimi padjában üldögéltünk és nevetgéltünk. Mely döntései vezették idáig? Pedig akkor is ő volt az, aki karakánul tudta mit akar. Én pedig már akkoriban is inkább álmodoztam, és a padba feltett lábbal olvastam az Esti Kornélt. Osonka úgy gondolja, valami mást kellene csinálnia, más életet is élhetne. Ez nekem is eszembe jut néha. Aztán, ha résnyi bepillantást kapok abból a másik világból, rájövök, talmi csillogás. Az érték máshol van. Ott ahol élek. És hogy ez gyávaság vagy értelem? Majd kiderül.

Egy kevésbé kedves ismerősöm szerint fatalista vagyok, mert azt gondolom, hogy aminek meg kell történnie, úgyis megtörténik. Szerinte ezzel kihúzom magam a döntések terhe alól. Szerintem pedig döntök. Szerintem az állandósághoz nagy bátorság kell. Az állandóságot választani nem könnyű. Menekülni, kételkedni egy életen át? Egy darabig esetleg, az ismeret, a tapasztalás szükséges. De százezer fokon égni csak a romantikusok tudtak, bele is haltak. Érdekes, úgy látom, az irodalmi ízlésem is hasonló utat járt be. Kezdtem velük, Edgar Allen Poe, Csáth Géza, Kosztolányi, Marquez, Kundera (?). Kétség nem fér hozzá, most is imádom őket, de mellettük gyönyörűen megférnek a hosszú életű hősök, mint ugye Szabó Magda többek között. Jut eszembe, érdekes, hogy a Petfő-Arany párosból utóbbit kedveltem igazán, pedig ő igazán nyugodt típus volt. Bár az is igaz, hogy a balladák, az igazi kedvenceim, tele voltak sodró érzelemmel. Vagy elég, ha a sodrást kiélem az olvasásban és az álmokban? 

Kicsit elkanyarodtam. Ha lenne az élethez receptünk, a fent említett kedves személy, talán nem tartott volna mindent magában. És Osonka, talán más utat választ, ahol valaki mással találkozik, aki másfelé tereli az életét. Én is dönthetek máshogy, mehetek másfelé, de csak ha akarok. Talán egy recept túlságosan is bekorlátozna. Épp elég, ha a szülők megírják az első receptet. Ha szerencsénk van, nem a békakirályét, inkább a hercegnőjét. Azt hiszem mindenki saját élet receptjének írója. És ha rájön, hogy elrontotta, újra írhatja. És szerencsére ki nem radírozhatja, így mindig újra tudja olvasni, hol rontotta el. Rájönni, hol írta rosszul, hogy fogalmazza szebben újra. Ez az élet, ez az életírás útja. 

Koncz Zsuzsa:

Mint hosszúcopfos, barna lány
Jó édesanyám faggattam én
Leszek-e boldog. Leszek-e én
S ő válaszolt könnyedén
Bárhogy lesz, úgy lesz
A jövőt nem sejthetem
A sors ezer rejtelem
Ahogy lesz, úgy lesz
Bárhogy lesz, úgy lesz 

Aztán az első randevún
Egy kócos fiú ki hozzám hajolt
Szeretsz-e mindig, kérdeztem én
S ő vidáman válaszolt
Bárhogy lesz, úgy lesz
A jövőt nem sejthetem
A sors ezer rejtelem
Ahogy lesz, úgy lesz
Bárhogy lesz, úgy lesz 

Sok évig éltünk boldogan
Aztán ő elment, oly messze jár
Visszatér hozzám, visszatalál
A levélben ennyi áll
Bárhogy lesz, úgy lesz
A jövőt nem sejthetem
A sors ezer rejtelem
Ahogy lesz, úgy lesz
Bárhogy lesz, úgy lesz

főzőcske

<-- a kezdet Az elmúlt napokban újra rám jött a főzhetnék. Azon melegében el is kezdtem nézegetni kedvenc gasztro blogjaimat, hogy mégis mit lenne jó 3 színes szép kaliforniai paprikámból készíteni. Legott meg is született az ötlet, és ma estére tárgyiasult is a dolog. Az előkészítést délelőtt végeztem, aminek eredményeképpen majdnem el is késtem az előadásomról, de az eredmény igen kívánatos lett. Sajnos a képek nem lettek csúcs szuperek, mivel szegény kis cannonunk már lestrapálódott az évek során, azért valami talán visszajön. 

A menü tehát: enyhén csípős csirkemell falatkákkal és füstölt sajttal töltött briós labdák, Nemisbéka után szabadon

 http://domesticgoddess.freeblog.hu/archives/2008/06/15/VKF_XVI_-

_Piknik_a_kisszobaban/ . 

Mellé pedig Fűszeres Eszter ötletétől vezérelve: 

http://fuszereslelek.blogspot.com/2008/07/sult-paprikasalata.html 

a piros és zöld paprika csíkok gyorsiban átsütve, egy kis rögtönzött 

túrókrémmel, hogy jobban csússzon. 

--> a végeredmény

Cipőcskék

Ahogy ígértem a könnyedebb, de annál fontosabb téma, ami most következik. KedvesM szerint túl sok van belőlük, szerintem soha nem lehet elég. Ebben a kérdésben inkább Carrie Bradshow véleményére adok, aki ugyebár szó nélkül kiad értük akár 500 $-t is, ha arról van szó. Hát ennyit nekem sajnos még soha nem sikerült költenem egy cipőcskére, de ha dúskálnék tuti megtenném. Véleményem szerint tehát egy gyönyörű cipő, még szűkös helyzetben is bele kell, hogy férjen a büdzsébe. Hiszen ha a topánkám legalább megjárja, a többi is menni fog valahogy. Én akár naponta többször is hajlandó vagyok váltani, főleg, ha van rá érkezésem. A kedves ettől tök padlón van. De hát olyan nehéz ezt megérteni??? Persze a svédcsavar az egészben az, hogy ritka csirke az, amikor sikerül egy igazán kényelmes darabot beszerezni. Sajna ez a magas sarok, krumpli orr átka, hogy nem egésznapra szánt viseletek. A minap is, betértünk egy Humanicba, jó, jó tudom, nem egy prémium kategóriás márka, de akit zavar, ne hordja... Gondoltam, csak nézzünk körül, mi a kínálat. Tudom, tudom, mindig így kezdődik ez. Az alkoholistáknál. Ezt az utolsó pohár kis pálinkát még legurítom, mi baj lehet belőle. Persze én is így jártam, minek után nem számoltam cipő addikcióm súlyosságával. Nézelődőm, nézelődöm, hát nem rám mosolygott egy gyönyörűséges piros, skót kockás, lakk betétes gyönyörűség. Hmmm, hmmm egy próba még nem árt meg senkinek, morfondíroztam magamban, na de nem találtam a mértemben. Szerencsére ekkor jött a felmentő hadsereg képét magára öltő kedves, és segített is egy passzentos darabka kiválasztásában. Persze nyílvánvaló, hogy mi lett a vége. Íme a gyönyörűség, már itthon az üveg asztalkán: 

Másnap természetesen már abban parádéztam, végig a városon. Igaz, hogy este, mikor odaértünk Osonkával a korábbiakban emlegetett bowlingozásra, már majd megpusztultam, úgy fájt a lábam, de ilyenkor eszembe jut anyukám mondása, amit főleg kicsi koromban hangoztatott, hogy bizony: "A szépségért szenvedni kell." egy ilyen topánka kedvéért pedig a hülyének is megéri...

Végezetül még egy kép, a további kis kedvenceimről. Ha rajtam múlna persze, tuti szerveznék magamnak egy olyan gardróbot, mint Mr Big Carrie-nek a SATC filmben, és feltölteném szebbnél szebb lábbelivel.  Most pedig decemberi terveim között szerepel egy kényelmes csizma beszerzése, mert egy magas sarkút sikerült  már újítanom, kb egy hónapja :) Még ezt is meg merem kockáztatni, hogy most egy lapos sarkút veszek, bár félek ez nem lesz egyszerű....

Csuda csapat

KedvesM tegnap megjegyezte, hogy mostanában nem nagyon írok a blogra. Ebből az állításból több lehetséges feltételezést is levontam. Egyrészről valóban kicsit ritkábban írok mostanság, mivel az elmúlt 1-2 hónapban elég sok dolgom akadt. Ezt semmi kép nem panaszként fogalmazom meg, hiszen ezek között akadnak izgalmas, új lehetőségek és persze anyagi, pontosabban pénzügyi tárgyiasulásai is az időmnek. Másrészről a fenti kijelentés azt is tartalmazhatja, hogy a Kedves szokta olvasgatni a blogom, amit nagyon helyes döntésnek tartok, és ebből talán még az is következik, hogy tetszik neki a dolog, hiszen minek hiányolná, ha egyszer kín lenne az olvasása. Annyit azért meg kell jegyeznem, hogy a blogot nem írás, nem egyenlő a gondolatok hiányával. Most két téma van bennem, következzen itt a komolyabb. A kellemesebbet fotomontázzsal a következő szabad félórámban.

Múlt szerdán Osonka társaságban, 3 óra fodrászati kezelés után, csatlakoztunk anyukához és kedves kollégáihoz a Duna Plaza bowling pályáján. Az este nagyon kellemes volt. Némelyikük a férjét, vagy a hölgyemény kedvesét, más a fiát, anyu ugyebár a kislányát vitte magával, én pedig Osonkát. A játék is kellemes volt, olyan kolleginák is egyre szuperebbül gurítottak, akikről nem is gondoltam volna. A saját teljesítményemről nem óhajtok véleményt formálni. Elég legyen annyi, hogy nekem volt a legklasszabb párom a játékban.

Nem csak azért tartom fontosnak, hogy írjak anyu munkatársairól, mert igen irigylésre méltónak tartom, hogy a munkahelyen kívül is szívesen érzik jól egymást, hanem azért, mert őszintén tisztelem őket. Ennek pedig egyetlen oka van, mégpedig az, hogy szeretik anyut. Persze ez nyílván azért is van így, mert a mame, mint igazi jiddishe, csuda érzékkel van az emberi kapcsolatok felé, nem is tudom miért nem ő lett cicológus…. Minden esetre a kollégái - úgy érzem - maguk is elfogadták anyut főnöküknek, és egyben barátjuknak is.

Szóljon hát ez a rövid beszámoló róluk, a kedves kollégákról. Több típust különíthetünk el. Az egyik csoportba tartoznak a hölgyek, akik nagyjából anyuval egyidősek. Legtöbben közülük már hosszú évek óta együtt dolgoznak, de legalábbis cég-a cégen keresztül ismerték egymást. Amikor anyunak az előző munkahelyén nagyon csúnyán köszönték meg az eddigi munkáját, az ismerősök segítettek, hogy házon kívül menedzseljék további sikeres pályafutását. Nem tudom pontosan ki-kit vitt magával, de lényeg, hogy a legközelebbi kollégáival együtt maradtak az új helyen is, és ez alapja a jó hangulatnak, és a munka minőségének. Van aztán egy régi-új titkárnője anyunak, akit leginkább egy pirosan mosolygó almához tudnék hasonlítani, csak vörös hajjal. Ő az, aki többek között beszerzi nekünk a színházjegyeket, és még arra is emlékszik, hogy anyu kicsi lánya Szabó Magda rajongó, és akkor az írónőről szóló fotós könyvet egyből továbbítja is felém. Állítólag eszméletlenül ügyesen gardírozza kis családját, a lányaival és az ő családjaikkal is pompás a közös megértés.

Leírhatunk egy egyszemélyes csapatot is, ő anyu velem egyidős kolleginája, akiről nekem Miki Egér jut eszembe, de mivel leányzóról van szó, inkább Mini címen fogom emlegetni. További közös vonás bennünk azon kívül ugyebár, hogy velem egy idős, és lány, és ember és két keze, meg két lába van, hogy kb. 2 saroknyira lakik tőlünk, és megígérte eljön velem tornázni. Ez szuper lenne, mert közösen mégiscsak jobb senyvedni, mint egyedül. Ezúton üzenem is, hogy mit szólnál, ha mondjuk Újpestre járnánk?? Én oda tervezem most.

A harmadik csoport létszáma két fiatalembert számlál, akik talán csak pár évvel idősebbek nálam. Mindketten beillenének anyu fiainak is. Szerintem néha úgy is érzik egymást. A sok emlegetett szeretetbe tisztelet is vegyül, érzéseim szerint, mert a haverkodás sosem megy a tennivalók rovására. A fiuk igen izgalmas példányok ám. Szuper kedvesek, kérés nélkül segítenek elintézni a dolgokat. Remekül alkusznak, és még a rosszból is képesek aranyvárat építeni végül. Hogy már a csecse parasztházat, amit egyikük felépített ne is említsem. Tudjátok az az igazi verandás beépített, búbos kemencés, sok ablakos, növényes.

Mindent összefoglalva, bár én feleannyira nem ismerem a csapatot, mint ők egymást, mégis őszinte tisztelettel adózom előttük, és csak reménykedem benne, hogy megtartják magukban azt a kis fénysugarat, amivel anyut is bevonták.

Lelkesedelem

Kb. 2 hete készülök rá, hogy írjak arról, mennyire megnőtt bennem a lelkesedés faktor szint. Olyannyira elhatalmasodott bennem ez az érzés, hogy annak ellenére, hogy két hétbe telt, mire úgy döntöttem, most erre a posztra szánom az időmet, ahelyett hogy az egyéb rendkívül fontos dolgaimmal foglalkoznék, hogy még mindig nem felejtettem el a téma ötletemet és lám bele is kezdtem. A felejtés mentesség elképzelhető, hogy arra az igazán egyszerű pszichológiai törvényre vezethető vissza, amit Zeigarnik effektusnak nevezünk (fontos, Zeigarnik nő volt, legnagyobb döbbenetemre), és röviden abban áll, hogy a még el nem végzett "feladataink" aktivált állapotban élnek bennünk, mindaddig, míg el nem végezzük őket. Ezzel a meggondolással magyarázzák például, hogyan képesek a pincérek fejben tartani a különböző rendeléseket. Miután azonban a kedves vendég kifizette a számlát, úgy elfelejtik, mint a sicc. 

Nade nem holmi pszichológiai törvényszerűségekről akartam írni, hanem a lelkesedésről. Azt vettem észre magamon az utóbbi időben, és ez a felismerés, ha nem is volt orgazmikus érzés, mégis kifejezetten boldoggá tesz, hogy egyre több dolog van, amiért lelkesedem. Ez azért fontos nekem, mert volt olyan időszak, amikor azt figyeltem, hogy sok ember mennyire tud lelkesedni bizonyos dolgokért, mint például egy hobbi, vagy akár egy vallás, még akkor is, ha én épp nem ebben hiszek. KedvesM-et például jó nézni, amikor a horgászbotjait tisztogatja, vagy képes hajnal 4-kor is felkelni, hogy elmenjen halakra vadászni. Szerintem ez nagyon klassz dolog. Én eközben nagyon sok mindent tettem, hobbi, sport, munka, tanulás, de az igazi lelkesedést nem éreztem. Lehet az írás is segített benne, mert az egyik dolog, amit iszonyatosan megszerettem, az írás. Belekezdeni kellett csak, a belső lökés, azóta pedig nagyon jó érzés, gondolatokat megosztani. Magukat a szavakat is megszerettem, a szép kifejezéseket, de erről már írtam korábban.

Aztán egy másik dolog a szakmám. Amikor elkezdtem tanulni, nagyon érdekelt a dolog. A munka során viszont nem éreztem, hogy hajrá, hajrá, újdonság, keresés, izgalom. Mostanában viszont azt veszem észre, hogy lelkesedem egy egy csuda izgalmas témáért. A lelkesedést többek között azon is vettem észre, hogy megváltozott a szóhasználatom. Sose mondtam mondjuk azt, hogy ez a szociálpszichológia, milyen csuda izgalmas egy dolog, annak ellenére, hogy simán az persze. Most viszont, ha bárkinek a családterápia izgalmai ecsetelem, biztos, hogy többször is elhangzanak olyan kifejezések, mint: csuda klassz, szuper, hiper izgalmas, lebilincselő, különleges, kitűnő, pompás, remek és amúgy is yyyyyeeeeeeeeeeee.

Extra meglepő vetületeit láttam meg továbbá a narratív pszichológiának. A devianciák témájú doktori órámon az egyik csoport társunk bemutatta a kutatását. A terület az addiktológia (kábítószerhasználat), azon belül is a rehabilitáció. Azt vizsgálták, hogyan változik azok kifejezési, emlékezeti szókincse, akik még a rehabilitció előtt állak, illetve, akik már tiszták. Az eredmények szerint az utóbbi csoport tagjai sokkal gyakrabban használtak olyan szavakat, amelyek a jövőre irányulnak, amelyek a társakkal, emberi kapcsolatokkal függnek össze, mint akik még a leszokás előtt állnak. Hogy miért érdekes ez? Mert a szociális kapcsolatokra utalnak.

Az egészségpszichológia iránya, mely már korábban is igen belopta magát a szívembe, és azt gondolom igen üdvözítő irány, hiszen nem a beteg emberből indul ki, hanem a cselekvőképes, önmagát képviselni tudó, ép személyiségből, foglalkozik sokat azzal a kérdéskörrel, mi az, ami támogatja az embereket egészségük megőrzésében, megtartásában. Egy ilyen témájú órán meséltek egy, a hatvanas években végzett vizsgálatról. E szerint, tovább élnek azok a férfiak, akik házasságban élnek, mint magányos társaik. Érdekes kitétele a vizsgálatnak, hogy az egészség, élethossz szempontjából a házasság és az élettársi viszony nem ugyanazt a kimenetet valószínűsíti. Vagyis utóbbi kapcsolati viszony alacsonyabb betegségek elleni védelmet valószínűsített, mint a jegygyűrűs téma. **Hallod ezt drágám ;) ** Mi is a lényege ennek az egésznek? Hát az, hogy akik kapcsolatban élnek több segítségre, odafigyelésre, szeretetre számíthatnak, azokkal szemben, akik elvonulnak a társadalomtól. Fent említett csoporttárs mesélt pl. a japán Ogimi falujáról, ahol a legmagasabb életkort elérő emberek élnek, igen nagy számban. Arra jutottak, hogy ez a meglepően hosszú élet többek között annak köszönhető, hogy az emberek a nyugdíjazásuk után is megtartják a fokozott szociális/társas aktivitásaikat. Vagyis emberek között vannak, másokkal foglalkoznak és azok is törődnek velük.  Egy másik érdekes összehasonlításban már elhunyt költők életműveit elemezték. Azt az eredményt találták, hogy azok az írók, akik műveikben többször használnak szociális szavakat, rendre magasabb életkor éltek meg. Szerintem ezekek nagyon érdekes, és izgalmas kutatások.

Azt is észrevettem, hogy egyre jobban kezdenek összeállni a fejemben az összefüggések, már a szakmámra vonatkozóan. Mintha lassan a helyükre kerülnének a dolgok. Kicsit azért félek is a dologtól. Ahhoz hasonlít ugyanis az, mint ahogy az angolt tanultam anno, és ami állítólag elég jellemző folyamat. Tehát eljutottam egy szintre, és úgy éreztem, hogy na most már igazán klasszul megy a dolog, beszélek, mint akinek parancsba adták, de igazándiból csak ezt követően nehezedik a dolog, és ilyenkor rájön az ember, hogy tulajdonképpen ez a tudás még szinte semmi, gyerünk tovább tanulni. 

 

Mi a lényege ennek a sok gondolatcsapongásnak? Az a már elcsépelt, örökigazság, hogy a hosszú élet titka az emberi kapcsolatokban keresendő. Továbbá az, hogy tessék megkeresni azokat a lehetőségeket, amikért őszintén lelkesedni tudunk!!!!

 

Ps. Én most perpillanat azért tudnék őszintén lelkesedni, ha a kis vörös, szőrös, vagyis a macska, visszavenne a nyávogásból és végre megszólalna emberi nyelven, és megmondaná, hogy mégis mi a franc baja van, amiért minket folyamatos izgalomban, pontosabban nyávogásban kell tartani, még éjszaka is!!!! 

Születésnap a felhőparti kávéházban.

Tegnap délelőtt még nem egészen értettem, miért akar anyu mindenképpen ma kimenni a temetőbe. Persze tudom, hogy halottak napja van, és a fontos szerettek sírjához illik kimenni, nade miért pont a legnagyobb tömegben kéne ezt megtennünk? Én a magam részéről úgy gondolom, nincs szükségem a temetőbe járásra ahhoz, hogy emlékezzem arra, aki nekem fontos. Persze lehet ez elcsépelt, vagy akár önmagamat kimentő okfejtés is, mindenesetre így működik nálam és kész. Aztán délutánra leesett a két fillér, merthogy ma van Klári születésnapja. És halottak napja ide, tömegroham oda, ilyenkor illendő a látogatás. Én lemondtam végül is erről a lehetőségről, inkább azon fantáziáltam, vajon hogyan is töltheti Klári ezt a számára koránt sem dicsőséges napot, az én álomképeim szerint. Dicstelen, mert ugye a születésnap azt jelenti, az ajándékkapás és rólunk megemlékezés örömén kívül, hogy ismét nem vonhatjuk ki magunkat az idő vasfoga alól, egy évet újból öregedtünk. S lám még az orrunk alá is dörgölik. Meg sem kockáztatom, kiszámolni, hogy Klári a mi időszámításunk szerint hányadikba lépett, bár halványan sejtem, hogy nem túl messziről veri már a 90-et. De, ssssssssss, számára a kor emlegetése nagyobb bűn, mint egy hívő számára Isten nevének hiába való szájravétele. Szóval nem is tudom, talán igaza volt, amikor pár évet rendre megtartott magának pluszban. A napokban én is azon töprengtem, hogy egészen kellemes dolog 28 évesnek lenni, tulajdonképpen pár évig meg is tartanám még magamat ebben a kettes számrendszerben. 

Az én szülinapi fantáziakép ajándékom Klári számára a következő hát:

            Elegáns ruhás, kalapos hölgyet látunk egy kényelmes felhő habos útján közeledni. Éppen befordult az égi Kékduna partján fekvő, békebeli kávéház udvarára. Ebben a pillanatban egyszerre öt gavallér ugrik fel az asztala mellől, hogy hellyel kínálják. A sudár dáma él egy magas, jóvágású, de szomorú szemű úriember kedves invitálásával. Miután leültek, ez a földöntúli jelenség cigarettára gyújt, amit az odarohanó fiatal pincér egy szikrával már meg is lobbant. A hölgy elfogyaszt egy kellemes kávét, kisujját kecsesen eltartva a pohártól. Majd megköszönve a kellemes társaságot a szimpatikus gyártulajdonosnak, feláll és egy közeli asztalhoz telepszik. Félszemmel éppen látja a vágyakozó tekintetű, barna bőrű férfit is. De csitt, az asztal zöld posztója megtelik élettel. A leosztás elkezdődött. A kártyapartnerek, Éva, Manyi és Miklós, aki máris mérgelődik a többiek lassúsága felett. Na de hiába a hőzöngés, hiszen a kibicelőnek a sarokra ülő gyáros száján hamiskás öröm látható, miközben még egyet pöfékel cigarettájából. Nem véletlen, hiszen miközben a felhőkön keresztül rákacsint Dicikére, éppen azt figyeli, Klára, hogyan nyeri meg immár a harmadik bulit is egy bravúros handdal.

Kreatív képriport

Pár héttel ezelőtt Skinnetik baártnőmmel a Normafánál voltunk, és megsétáltattuk magunkat Boszi kutya által. Skinnetikkel bár viszonylag ritkábban találkozunk, olyankor mindig nagyon jókat beszélgetünk. Élvezem, hogy másképp szemléli az emberi lélek működését, mint én és  nagyon izgalmas dolgokat szokott mesélni. Ilyenkor őszintén, kicsit irigykedem is, és nem egyszer felmerült már bennem, hogy előbb utóbb belevágok olyan tanulmányokba, hogy én is elsajátítsam az efajta tudásokat is. Na nem csak beszélgettünk és sétáltatódtunk, de Skinn. fényképezgetett is, például ilyen szépeket:  meg ilyeneket:

 Séta közben faleveleket is gyűjtöttünk, bogyókat és vadgesztenyé

t is. Ezekből itthon csináltam asztali díszeket, dísztökkel kombinálva.