Arra ébredtem ma reggel, hogy már mióta nem írtam semmi okosat,és szépet, frappánsat kreatívat. Ez persze "költői" túlzás, hiszen még véletlenül sem erre ébredtem, hanem a bébi őrre, miszerint a főnök úr hiába evett éppen két órája, megunta az egyedül létet a kiságyában. A biológiai órája, melyet úgy hét körülre lőtt be már amúgy is kakukkol, tehát itt az ideje, hogy anya és apa egyik vagy mindkettő most már aztán tényleg felkeljen, és csak vele foglalkozzon. Hát hiába, igaza van. Úgyhogy főnök úr átröppent a nagy családi ágyba, és apa hatékony közreműködésének köszönhetően még másfél órácskát pihegett az óvó mellkason, hogy anya behozhassa az éjszaka ébren átetetett órácskát. Tehát erre ébredtem. De a felkelés utáni etetés közben már tényleg az jutott eszembe, hogy semmi, érdekes, izgalmas, parádés bejegyzést nem alkottam mostanság... sőt éjszaka azt is észrevettem, hiába próbálom pörgetni az agy tekervényeimet, sehol egy jó kis gondolat, olyasmi, amiről a múltkor írtam ...
Mindezekből következően úgy döntöttem írok arról, hogy nem írok. Ami így nem is teljesen igaz. Mert írok én, csak nem ide, holmi bejegyzéseket, hanem rengeteg levelet. Amióta babát vártam, lett néhány kedves ismerősöm, régebbi is, és újabbak is, akikkel elkezdtünk egyre sűrűbben levelet váltani. Ezekben megtárgyalva a gyermeknevelés minden csínját - bínját.
Ezt a bejegyzést 3-4 hete kezdtem el írni. Akkor félbe maradt, úgy éreztem, tényleg a semmiről írok. Újra elolvasva viszont, úgy döntöttem, ez lesz az én töredékesen fenn maradt művem. Mintha csak az ókorból kerül volna elő … Imádom a nagy szavakat….
2010. április 18., vasárnap
2010. április 4., vasárnap
Metagondolatok
... avagy gondolkodás a gondolatokról. Mint a "mondolat", de az más cég :)
Mióta tervezem a bejegyzés megírását? Nem részletezem, elég az hozzá, hogy a bébi jövő héten lesz két hónapos...
Múltkorában azt olvastam, Fűszeres Eszter tolmácsolásában, hogy egy gyerek, az anyukája agyi kapacitásának kb 6 %-át foglalja le. Lehet, csak mert első gyerekes anyuka vagyok, de bizton állíthatom, az én kapacitásomnak, jelentősen nagyobb hányadát nullázza le. Pontosabban, sokkal több, mit 6% plussz fókuszál a kis tündérre, mondjuk úgy 76%. De erről majd később részletesebben. Mégis, mikor jutnak eszembe az ötletek és gondolatok? Többnyire éjszaka, az etetések alkalmával. Nem meglepő, ahhoz olyankor fáradt vagyok, hogy olvassak, de félálomban merengve a tüneményesen cuppogó csillagvirág fölött, annyi még belefér, hogy szabadjára eresszem a fantáziám.
Az egyik első ekkor megfogalmazódó kérdés bennem, mely azóta sem hagy nyugodni, de Freudig még nem jutottam el, a fiúk és az anyamell kapcsolata, illetve mindezek összességének hatása a későbbi erotikus életükre. Induljunk ki tehát onnan, hogy a kis lurkónak az anyamell élete kezdetén az életének a forrása. Ételem az életem alapon, úgy gondolom ez igen meghatározó élmény. Természetesen a tápos babák is túlélik, de az egy másik vonal. Mindenképp érdekes lenne összehasonlítani, akár egy longitudinális vizsgálat keretében, hogy van e valami markáns különbség a két csoport között. Kimutatható e kapcsolat a tápos és az anyatejes babák felnőttkori szerelmi élete között. Elsőként talán a magabiztosság vonását vizsgálnám meg, ha e fajta kutatásra adnám a fejem. Azt gondlom ugyanis, hogy az anyatejjel táplált fiuk magabiztosabbak. Mindezt a következőkre alapozom. Adott ugyebár a szoptatás, mint alap. A gyermeknek a drága mama felkínálja a mellét, vagyis a táplálékot. Ekkor a mell még nem kap erotikus jelleget. Ahogy a fiúcska cseperedik, úgy derül majd ki számára, hogy a mell a felnőttek életében nem táplálék, hanem szépség, nőiesség és öröm forrása. Erre talán az első felismerés, esetleg tudattalan szinten, amikor először kerül szembe a fiú az apjával az anya iránt folytatott küzdelemben. Persze ismerjük Freud véleményét a helyzetről, anyát szeretni bűntudatos vállalkozás, ergo a libidót átirányítják egy időre, más területekre, hogy az aztán serdülőkorban újult erővel térhessen vissza. Mi van a tudatalattiban eközben? Hát az abban való bizonyosság, hogy ő a kezdet kezdetén már rendelkezett a cicivel. Sőt kínálgatták vele, sőt az imádott nő boldog volt, ha odaadhatta. Vagyis, ha egyszer megvolt, akkor mindez ismét jár neki. Csak most már nem a mamáé kell, ezt egy életre megtanulta, miközben attól félt, hogy apa esetleg kasztrálja. De arról nincs szó, hogy más lányok cicije ne lehetne az övé. Sőt, ha anno az övé lehetett, akkor külön meg is érdemli. Innen pedig magabiztosan vezet az út a hölgyek öntudatos meghódítása felé.
Nézzük a további kérdéseket. Mi történik a lányokkal? Azt hiszem náluk azért nincs ilyen óriási hatása az anyamellnek, mert ők is rendelkeznek jó esetben két saját mellel, ami ha a mindenség (helyettesíthető, a szerint, ki miben hisz) és ők is úgy akarják, szintén táplálékforrássá válhat egyszer. És íme, mégy egy ok, amiért a férfiak szakadatlanul keresik, kutatják a női mellet. Mert nekik nincs. Egykoron adott volt, sőt, kérni sem kellett felkínálták, a cél tehát újra megszerezni. Hiszen, ha logikusan gondolkozunk, ez nekik jár.
Mellesleg, miután betekintettem ebbe a témába, még egy testrészt veszek szemügyre. Kicsit feljebb található, de legalább olyan fontos irányító szereppel rendelkezik, mint a cici. Ez az agy. Már a bejegyzésem elején utaltam arra a felvetésre, miszerint egy gyermek születése és a vele járó gondozás, az agyi kapacitás 6%-át foglalja le. Én részemről szeretném megvétózni ez az állítást. Egyik kedves - igen-igen komoly - pszichológus ismerősöm szerint, : " boldog lennék, ha csak 6 %-ot..." Én is inkább vele értek egyet. Elsőként persze, tény, lehet, hogy eleve csökkent volt a kapacitás, és abból a 6 %-os csökkenés komolyabb zűrzavart okoz, mint amúgy, na de akkor is. Mert tény, eddig is figyelmetlen voltam, esetleg kissé szétszórt, de jelen helyzetemben, tényleg komoly változásokon ment keresztül a koncentrációs képességem. Azt hiszem, nem is annyira a már sokat emlegetett figyelem hányadosom csökkent, hanem a fókuszálási tulajdonságaim változtak. Vagyis az eddigi struktúra megváltozott, és a babára való koncntráció a képességeim minimum 70%-át ez irányba mozgósította. Itt jegyezné meg Skinnetik barátnőm, hogy azt átkeretezés csodát tehet az élet pozitív szemléletének irányába. Ezek után nem csoda, ha az orvosnál visszakérdezek, hogy amit elmondott, pl. a csípőszűrésen a kontroll időpontjáról, az le is van e írva, mert különben: "a szó elszáll, az írás megmarad"... És az sem véletlen, hogy a takarításra sem tudok fókuszálni, hiszen minden igyekezetemet az köti le jelenleg, hogy elsősorban a babácska ki legyen elégítve, minden téren, és utána ne ússzon el a teljes napom. És az sem véletlen, amikor KedvesM kérdez valamit, aminek nincs köze a gyermek életéhez, akkor - főleg este 8 után - megpróbálok válaszolni, de hamar rájövök, ez nem megy most nekem, vagyis drágám kérlek, dönts most helyettem is. Már csak azt nem értem, hogyan képesek egyesek és kettesek gyermek szülés után tanulmányaik folytatására... Szakmájuk gyakorlására... Én csak abban reménykedem, hogy olyannyira kilogisztikázom a helyzetet, hogy lesz majd egyszer időm cikkeket írni - azokat, amiket már a bébi előtt sem tudtam valahogy beilleszteni az életembe....
Mióta tervezem a bejegyzés megírását? Nem részletezem, elég az hozzá, hogy a bébi jövő héten lesz két hónapos...
Múltkorában azt olvastam, Fűszeres Eszter tolmácsolásában, hogy egy gyerek, az anyukája agyi kapacitásának kb 6 %-át foglalja le. Lehet, csak mert első gyerekes anyuka vagyok, de bizton állíthatom, az én kapacitásomnak, jelentősen nagyobb hányadát nullázza le. Pontosabban, sokkal több, mit 6% plussz fókuszál a kis tündérre, mondjuk úgy 76%. De erről majd később részletesebben. Mégis, mikor jutnak eszembe az ötletek és gondolatok? Többnyire éjszaka, az etetések alkalmával. Nem meglepő, ahhoz olyankor fáradt vagyok, hogy olvassak, de félálomban merengve a tüneményesen cuppogó csillagvirág fölött, annyi még belefér, hogy szabadjára eresszem a fantáziám.
Az egyik első ekkor megfogalmazódó kérdés bennem, mely azóta sem hagy nyugodni, de Freudig még nem jutottam el, a fiúk és az anyamell kapcsolata, illetve mindezek összességének hatása a későbbi erotikus életükre. Induljunk ki tehát onnan, hogy a kis lurkónak az anyamell élete kezdetén az életének a forrása. Ételem az életem alapon, úgy gondolom ez igen meghatározó élmény. Természetesen a tápos babák is túlélik, de az egy másik vonal. Mindenképp érdekes lenne összehasonlítani, akár egy longitudinális vizsgálat keretében, hogy van e valami markáns különbség a két csoport között. Kimutatható e kapcsolat a tápos és az anyatejes babák felnőttkori szerelmi élete között. Elsőként talán a magabiztosság vonását vizsgálnám meg, ha e fajta kutatásra adnám a fejem. Azt gondlom ugyanis, hogy az anyatejjel táplált fiuk magabiztosabbak. Mindezt a következőkre alapozom. Adott ugyebár a szoptatás, mint alap. A gyermeknek a drága mama felkínálja a mellét, vagyis a táplálékot. Ekkor a mell még nem kap erotikus jelleget. Ahogy a fiúcska cseperedik, úgy derül majd ki számára, hogy a mell a felnőttek életében nem táplálék, hanem szépség, nőiesség és öröm forrása. Erre talán az első felismerés, esetleg tudattalan szinten, amikor először kerül szembe a fiú az apjával az anya iránt folytatott küzdelemben. Persze ismerjük Freud véleményét a helyzetről, anyát szeretni bűntudatos vállalkozás, ergo a libidót átirányítják egy időre, más területekre, hogy az aztán serdülőkorban újult erővel térhessen vissza. Mi van a tudatalattiban eközben? Hát az abban való bizonyosság, hogy ő a kezdet kezdetén már rendelkezett a cicivel. Sőt kínálgatták vele, sőt az imádott nő boldog volt, ha odaadhatta. Vagyis, ha egyszer megvolt, akkor mindez ismét jár neki. Csak most már nem a mamáé kell, ezt egy életre megtanulta, miközben attól félt, hogy apa esetleg kasztrálja. De arról nincs szó, hogy más lányok cicije ne lehetne az övé. Sőt, ha anno az övé lehetett, akkor külön meg is érdemli. Innen pedig magabiztosan vezet az út a hölgyek öntudatos meghódítása felé.
Nézzük a további kérdéseket. Mi történik a lányokkal? Azt hiszem náluk azért nincs ilyen óriási hatása az anyamellnek, mert ők is rendelkeznek jó esetben két saját mellel, ami ha a mindenség (helyettesíthető, a szerint, ki miben hisz) és ők is úgy akarják, szintén táplálékforrássá válhat egyszer. És íme, mégy egy ok, amiért a férfiak szakadatlanul keresik, kutatják a női mellet. Mert nekik nincs. Egykoron adott volt, sőt, kérni sem kellett felkínálták, a cél tehát újra megszerezni. Hiszen, ha logikusan gondolkozunk, ez nekik jár.
Mellesleg, miután betekintettem ebbe a témába, még egy testrészt veszek szemügyre. Kicsit feljebb található, de legalább olyan fontos irányító szereppel rendelkezik, mint a cici. Ez az agy. Már a bejegyzésem elején utaltam arra a felvetésre, miszerint egy gyermek születése és a vele járó gondozás, az agyi kapacitás 6%-át foglalja le. Én részemről szeretném megvétózni ez az állítást. Egyik kedves - igen-igen komoly - pszichológus ismerősöm szerint, : " boldog lennék, ha csak 6 %-ot..." Én is inkább vele értek egyet. Elsőként persze, tény, lehet, hogy eleve csökkent volt a kapacitás, és abból a 6 %-os csökkenés komolyabb zűrzavart okoz, mint amúgy, na de akkor is. Mert tény, eddig is figyelmetlen voltam, esetleg kissé szétszórt, de jelen helyzetemben, tényleg komoly változásokon ment keresztül a koncentrációs képességem. Azt hiszem, nem is annyira a már sokat emlegetett figyelem hányadosom csökkent, hanem a fókuszálási tulajdonságaim változtak. Vagyis az eddigi struktúra megváltozott, és a babára való koncntráció a képességeim minimum 70%-át ez irányba mozgósította. Itt jegyezné meg Skinnetik barátnőm, hogy azt átkeretezés csodát tehet az élet pozitív szemléletének irányába. Ezek után nem csoda, ha az orvosnál visszakérdezek, hogy amit elmondott, pl. a csípőszűrésen a kontroll időpontjáról, az le is van e írva, mert különben: "a szó elszáll, az írás megmarad"... És az sem véletlen, hogy a takarításra sem tudok fókuszálni, hiszen minden igyekezetemet az köti le jelenleg, hogy elsősorban a babácska ki legyen elégítve, minden téren, és utána ne ússzon el a teljes napom. És az sem véletlen, amikor KedvesM kérdez valamit, aminek nincs köze a gyermek életéhez, akkor - főleg este 8 után - megpróbálok válaszolni, de hamar rájövök, ez nem megy most nekem, vagyis drágám kérlek, dönts most helyettem is. Már csak azt nem értem, hogyan képesek egyesek és kettesek gyermek szülés után tanulmányaik folytatására... Szakmájuk gyakorlására... Én csak abban reménykedem, hogy olyannyira kilogisztikázom a helyzetet, hogy lesz majd egyszer időm cikkeket írni - azokat, amiket már a bébi előtt sem tudtam valahogy beilleszteni az életembe....
2010. március 12., péntek
Szülinapos
"29 éves lettem én, ajándék e költemény. Csecse-becse."
Ez a sor, kísértetiesen emlékeztet, a tavalyi szülinapi bejegyzésemre - és persze József Attila méltán híres versére. Gyanítom akkor is ezzel kezdtem mondandóm. Igen idén újból 29 éves lettem. Nem, nincs itt semmi elírás. KedvesM-el megbeszélve a dolgokat, arra jutottam, hogy a harmincadik születésnapomat energia és érdeklődés hiányában elhalasztom egy évvel. Kicsit hasonlóan, mint Garfield a hétfőket. Igazság szerint, azon kívül, hogy minden egyéb miatt is örülök annak, hogy éppen most született gyerekem, egy újabb előnyös szempont is befészkelte magát a fejembe. Mivel jelenleg úgysincs úgy igazán lehetőségem megünnepelni a határhelyzetet teremtő XXX-et, nem is kell foglalkoznom vele, ráér jövőre is. Egy év múlva, hátha könnyebb lesz elviselni és feldolgozni, hogy már harmincéves vagyok. Hiába, telik az idő, pedig még csak most voltam egy-kettő-néhány éves kis pipi. És valóban, habár a drága család meglepet aznap este, és babácska is azzal, hogy időt adott nekünk a kis ünneplésre, sőt még aludt is később négy órát egyben (!!!), a harminc éves érzésem elmaradt. Valóban nincs most energiám azon töprengeni, hogy történt ez a hirtelen: „Nem bírom kimondani: öregedés”. Nem, öregnek nem érzem magam. De hát, ha most 30 éves vagyok, akkor innen csak egy ugrás a 35, és aztán a 40. Azt pedig már csak egy paraszthajszál választja el az 50-től, hogy tovább már ne is mondjam. Ó irgalom/borzalom anyja ne hagyj el. Hogy történt mindez? Mikor röppent el ezer év fölöttem. Csoda, hogy nem őszülök még. Na, jó, nem csoda, mert festetem a hajam. De ki tudja, mi van alatta?
És mit csinál ilyenkor egy okos pszichológus? Hát átkeretezi a vállalhatatlannak tűnő helyzetet. Mi történt velem harminc év alatt? Van egy drága férjem, aki bár nálam jobbat keresve sem találhatna, a napokban újra rájöttem, hogy én se nála jobbat. Van egy szép lakásunk, egy szuper vörös macskánk. És leginkább egy gyönyörű, helyes, édes kisfiunk!!! Van egy életünk, ami lehet, hogy nem folyamatos izgalmaktól és extrém helyzetektől és egyebektől teli, viszont biztonságot és otthonosságot ad. Nem szorongató, hanem boldogító. Éppen nekem való. Így már talán nem is olyan rossz harmincnak lenni...
Ez a sor, kísértetiesen emlékeztet, a tavalyi szülinapi bejegyzésemre - és persze József Attila méltán híres versére. Gyanítom akkor is ezzel kezdtem mondandóm. Igen idén újból 29 éves lettem. Nem, nincs itt semmi elírás. KedvesM-el megbeszélve a dolgokat, arra jutottam, hogy a harmincadik születésnapomat energia és érdeklődés hiányában elhalasztom egy évvel. Kicsit hasonlóan, mint Garfield a hétfőket. Igazság szerint, azon kívül, hogy minden egyéb miatt is örülök annak, hogy éppen most született gyerekem, egy újabb előnyös szempont is befészkelte magát a fejembe. Mivel jelenleg úgysincs úgy igazán lehetőségem megünnepelni a határhelyzetet teremtő XXX-et, nem is kell foglalkoznom vele, ráér jövőre is. Egy év múlva, hátha könnyebb lesz elviselni és feldolgozni, hogy már harmincéves vagyok. Hiába, telik az idő, pedig még csak most voltam egy-kettő-néhány éves kis pipi. És valóban, habár a drága család meglepet aznap este, és babácska is azzal, hogy időt adott nekünk a kis ünneplésre, sőt még aludt is később négy órát egyben (!!!), a harminc éves érzésem elmaradt. Valóban nincs most energiám azon töprengeni, hogy történt ez a hirtelen: „Nem bírom kimondani: öregedés”. Nem, öregnek nem érzem magam. De hát, ha most 30 éves vagyok, akkor innen csak egy ugrás a 35, és aztán a 40. Azt pedig már csak egy paraszthajszál választja el az 50-től, hogy tovább már ne is mondjam. Ó irgalom/borzalom anyja ne hagyj el. Hogy történt mindez? Mikor röppent el ezer év fölöttem. Csoda, hogy nem őszülök még. Na, jó, nem csoda, mert festetem a hajam. De ki tudja, mi van alatta?
És mit csinál ilyenkor egy okos pszichológus? Hát átkeretezi a vállalhatatlannak tűnő helyzetet. Mi történt velem harminc év alatt? Van egy drága férjem, aki bár nálam jobbat keresve sem találhatna, a napokban újra rájöttem, hogy én se nála jobbat. Van egy szép lakásunk, egy szuper vörös macskánk. És leginkább egy gyönyörű, helyes, édes kisfiunk!!! Van egy életünk, ami lehet, hogy nem folyamatos izgalmaktól és extrém helyzetektől és egyebektől teli, viszont biztonságot és otthonosságot ad. Nem szorongató, hanem boldogító. Éppen nekem való. Így már talán nem is olyan rossz harmincnak lenni...
2010. március 10., szerda
Mit tudok, amit én nem...
Tegnap délután illatos kis csecsemőm mellett feküdtem, és figyeltem elalvás közben. Azt olvastam náluk még fordított az elalvás sorrendje, a felnőttekéhez képest, amennyiben először a REM szakaszban vannak, itt nyugtalannak tűnnek, egyenetlen a légzésük, fokozott a szem és végtag mozgásuk. Ezt követi a nemREM, vagyis nyugodt alvás, amikor kiegyensúlyozottan szuszognak, mint egy kis angyal földre szállva. Amíg még ébren voltam Tündér Lelele is az első szakaszban volt, vagyis forgatta a szemét, néha felhúzta a szemhéját, kalimpált a kezecskéivel, nyújtogatta a nyelvét. Ezt látva elgondolkoztam. Úgy tűnt, mintha az agya épp a különböző idegek huzalozását végezné, vagyis, hogy ez az az időszak, amikor betanítja az egyes rendszereket, a megfelelő feladatra, hogy majd már éber állapotban, menjen minden, mint a karikacsapás. Az agy ezek szerint - ami persze mondhatjuk nem több mint az én eszmefuttatásom - teszi a dolgát, tudja magától. De ki irányítja??? Mert az én tudatos, gondolkozó énem nem adta parancsba, hogy „Akkor most a szemmozgató idegek hangolását gyakoroljuk, kérlek...” Honnan tudja az agyam, mit kell tennie, ha én nem mondom meg. Kicsit hasonlónak tűnik a kérdés, mint a tyúk vagy a tojás. Ha én nem vagyok, mint tudatos, honnan tudja az agyam? Vagy egyszerűen ez a genetika/ösztönök/előre huzalozottság/kollektíven előre meghatározottság? És amikor már nem baba az ember fia-lánya, és van tudata, vagy legalábbis szeretné ezt gondolni, akkor mit tud még az agyam, amiről nekem halvány, lila fogalmam sincs. Mert azt ugye tudjuk, hogy a minket érő információk 90 x százaléka nem tudatosul. Ez helyénvaló is, hiszen ellenkező esetben, megzakkannánk a sok bejövő ingertől. Itt jegyem meg, ha megzakkanunk, akkor is hasonló a helyzet, mert a tudat újra nem fogja felfogni a külvilág nagy részét. De maradjunk az alap esetnél, amikor is az agyunk előszűrőként üzemel, és az érzékelésből, csak kevés dolog válik észleltté. És mi alapján mondja meg az agyam, hogy mi a fontos, és mi kevésbé fontos. És ha már nem fogom föl azt a sok csomó dolgot, amit kiszűrt, akkor miért befolyásolnak ezek mégis. Vegyük csak a klasszikus mozis-pattogatott kukoricás kísérletet. És, hogyan tudnék előszedni egy olyan információt, amiről nem is tudok?? Ja persze, sehogy, hiszen nem is tudok róla...
Végezetül, hol vagyok én, a tudatom, mire oly büszke vagyok? Mert az agyam biztos tudja. De ha én a tudatom vagyok, akkor az agyamat ki irányítja???
Végezetül, hol vagyok én, a tudatom, mire oly büszke vagyok? Mert az agyam biztos tudja. De ha én a tudatom vagyok, akkor az agyamat ki irányítja???
2010. március 5., péntek
Szülés.törté.net.2.0
A mai bejegyzés levélként íródott. A témája a születés után történtek.
… Képzeld el, már 3 hetes múlt a mi kis fiunk, totál hihetetlen. Őrületesen rohan az idő. Amúgy tényleg, biztos te is tapasztaltad, de úgy telnek a napok, hogy az valami eszméletlen. Eleve kb 10-11 körül kezdem a napot, mivel a reggeli etetés olyan 8-9 körül van, utána én is reggeli és/ vagy zuhany, és szinte máris a következő szoptatás jön. Tehát a délelőtt ezzel el is telik. Korábban nem is nagyon megy a kelés, mivel az éjszakai szoptatás, illetve az alvás megszakítás miatt én is elég mosott vagyok. De mindig bízom benne, hogy napról-napra alakulunk. Vannak nehezebb időszakok, de azt mindig követi valami pozitív megerősítés, ami új lendületet ad. Ma pl egész nap etetés volt, és egyszerre nem aludt túl sokat, mivel alkalmanként nem tudott eleget enni valami miatt. Utána fürdetés előtt már totál kész volt, és olyan vörösre bőgte magát szegénykém, attól féltem kipukkad. Aludni sem bírt, csak kézben tűrte el magát. Fürci után viszont különösen remek jól evett, és most alszik, mint a bunda. Úgyhogy most bizakodom, megtartja ezt a jó szokását.
A szülésről már írtam a blogon, azt olvasd el ott kérlek, viszont ami utána volt arról még nem írtam, úgyhogy most majd neked :) Szóval szülés után még egy ideig a szülőszobán maradtunk, babával és papával egyetemben, meg persze a család is egyből ott termett. Anyósom, aki szintén szülésznő, teljesen ki is volt bukva, hogy milyen lazaság van itt, és a látogatók minden védőruha nélkül bejöhettek. Szóval baba nem hiszem, hogy magának való típus lesz, mert már a születése után szinte rögtön kézről kézre járt. Később is, amikor már az osztályon voltunk, rengeteg látogató jött, pontosabban, majdnem mindig ugyanazok, de ők elég gyakran. Ez különösebben, nem is volt terhemre, sőt sokszor kapaszkodtam a jelenlétükbe, mert az a "kaszárnya" elég kiborító volt. A szülőszobát, miután rendbe raktak, Babszem Srácot pedig levitték az újszülött osztályra, kb két óra után hagyhattam el. Pontosan nem is tudom, az idő múlása eléggé összefolyt. Egy öt ágyas szobába kerültem, habár a hármasnak jobban örültem volna, de a szobatársakkal alapvetően nem is volt semmi baj. Ennek ellenére, nem tartom lehetetlennek, hogy a következő gyereknél megpróbálok az egyágyasba bekerülni... Nekem amúgy még szerencsém volt, mert kb másnapra vagy 10-12 gyerek született, és őket, anyukástól már a nőgyógyászaton tudták csak elhelyezni... A kórterem elég egyszerű volt. Jaaaa és itt jegyzem meg, hogy szerintem ez tök gáz, hogy kórteremnek hívják ezeket a szobákat, mert én nekem aztán semmi kórom nem volt sehol, viszont egy egészséges gyerekem annál inkább. Az ágy volt a "legtutibb". Vasszerkezet, rajta egy falap, azon egy matrac, egy kék műanyag huzat, végül pedig egy fehér lepedő. Ezekből a lepedő, a matrac és a fa folyamatos elcsúszásban. Az átlag hőmérséklet kb 25-30 fok, amitől állandóan átizzadtam magamat és az ágyat is. A két mellettem lévő lánnyal kb egy időben kerültünk a szobába, így egy nap után rájöttünk, hogy szellőztetés nélkül totál halál az egész. Az ágy végén volt a baba ágy, ahova pár óra után bekerült picurka is, akiért már én pingvineztem el a csecsemősökhöz, ami a szobámhoz képest a folyosó másik végén volt pont. Ez alapjáraton nyílván nem lett volna gond, de így szülés után, elég kellemetlen.... A mozgás maga is elég rosszul esett. Habár gátsebem nincs és nem is volt szerencsére, a menés is elég rosszul esett, hát még a lábaimat emelgetni pl, amikor az ágyban megfordultam.
Bene baba hosszú körmökkel született, de hiába próbálkoztam, lelkemre kötötték, hogy 2 hétig nem lehet levágni. Így a kórházban még kesztyűben nyomtuk, hogy ne karmolja össze magát, és hát engem sem. Emellett elég kis szörcsi is volt, nem tudni mitől, így néha sóoldatos vízzel spriccolták az orrát, később ezt én csináltam, és szegénykém nagyon utálta. Itthon a spricc után ki is szívtuk orrszívóval. Ezt a részt kevésbé utálta, és a lélegzése is határozottan könnyebbé vált.
A kórházban főleg az éjszakák voltak kemények. Én eleinte még nem nagyon szoptattam, talán egy-kétszer, bébi inkább aludt, néha nyöszörgött, de szerencsére nem gázosan, főképp, hogy én is tök fáradt, paff voltam. Mellettem viszont ordított a kisfiú, ami az amúgy is magas adrenalin szintemmel párosulva igen felszínes alvást eredményezett. Ja és az összes lámpát sem lehetett leoltani, mert akkor nem látjuk, ha bukik a gyerek... Ezt nem érzem pontosan, mert itthon is előfordul, hogy bukik, és nem látjuk, de attól még az kijön és semmi baj nem lesz.... Az éjszakát még színesítette, hogy éjfél körül az ötödik ágyat is betöltötték. A hölgy aludt, de azt olyan hangosan tette, hogy a horkolása, még apukámnak is a büszkeségére vált volna... Ha pedig nem ő aludt, akkor a kis lánya ordított, neki is volt hangja.... A hajnalt úgy vártam már, mint a megváltót... Ez minden éjszaka után így volt a kórházban. Ennél jobban csak azt vártam, hogy haza mehessünk. Első nap, még anyu segített a zuhanyozásban, a másodikon már egyedül tettem mindezt. Azt hiszem akkor voltam először egyedül, úgyhogy ki is jött rajtam az addig felgyűlt stressz és bőgtem, mint a záporeső. Aznap volt körúton a gyerekgyógyász is, aki megjegyezte, hogy bébi kicsit sárga, úgyhogy azonnal szoptassak-szoptassak és főleg szoptassak. Úgyhogy szoptattam... Éjjel-nappal. Az elbocsátásnál - a másik dokinő - már nem is említette, hogy bárhol is sárga lenne a gyerek, habár a szeme fehérjén még látszott. Én viszont addigra már teljesen kivoltam, úgyhogy miután biztosított róla, hogy nyugodt szívvel mehetünk haza, megkönnyebbülésemben és idegességemben a mosdóba vonultam vissza, hogy kibőgjem magam. Óriási kő esett le a szívemről, hogy hazamehettünk, mert több időt már tuti nem bírtam volna ki. Ami még érdekes volt, hogy habár a szobatársakkal, tök normálisan elbeszélgettünk, egyikükkel sem kérdeztük meg a másik nevét. A babák nevét viszont mind megbeszéltük... Fura.
Mire hazaértünk már csak arra volt energiám, hogy babát rábízzam a nagyszüleire és apukájára, és lefeküdjek aludni.
Hát így teltek az első napjaink. Örömmel és fáradtsággal. De egy biztos. Megérte.
… Képzeld el, már 3 hetes múlt a mi kis fiunk, totál hihetetlen. Őrületesen rohan az idő. Amúgy tényleg, biztos te is tapasztaltad, de úgy telnek a napok, hogy az valami eszméletlen. Eleve kb 10-11 körül kezdem a napot, mivel a reggeli etetés olyan 8-9 körül van, utána én is reggeli és/ vagy zuhany, és szinte máris a következő szoptatás jön. Tehát a délelőtt ezzel el is telik. Korábban nem is nagyon megy a kelés, mivel az éjszakai szoptatás, illetve az alvás megszakítás miatt én is elég mosott vagyok. De mindig bízom benne, hogy napról-napra alakulunk. Vannak nehezebb időszakok, de azt mindig követi valami pozitív megerősítés, ami új lendületet ad. Ma pl egész nap etetés volt, és egyszerre nem aludt túl sokat, mivel alkalmanként nem tudott eleget enni valami miatt. Utána fürdetés előtt már totál kész volt, és olyan vörösre bőgte magát szegénykém, attól féltem kipukkad. Aludni sem bírt, csak kézben tűrte el magát. Fürci után viszont különösen remek jól evett, és most alszik, mint a bunda. Úgyhogy most bizakodom, megtartja ezt a jó szokását.
A szülésről már írtam a blogon, azt olvasd el ott kérlek, viszont ami utána volt arról még nem írtam, úgyhogy most majd neked :) Szóval szülés után még egy ideig a szülőszobán maradtunk, babával és papával egyetemben, meg persze a család is egyből ott termett. Anyósom, aki szintén szülésznő, teljesen ki is volt bukva, hogy milyen lazaság van itt, és a látogatók minden védőruha nélkül bejöhettek. Szóval baba nem hiszem, hogy magának való típus lesz, mert már a születése után szinte rögtön kézről kézre járt. Később is, amikor már az osztályon voltunk, rengeteg látogató jött, pontosabban, majdnem mindig ugyanazok, de ők elég gyakran. Ez különösebben, nem is volt terhemre, sőt sokszor kapaszkodtam a jelenlétükbe, mert az a "kaszárnya" elég kiborító volt. A szülőszobát, miután rendbe raktak, Babszem Srácot pedig levitték az újszülött osztályra, kb két óra után hagyhattam el. Pontosan nem is tudom, az idő múlása eléggé összefolyt. Egy öt ágyas szobába kerültem, habár a hármasnak jobban örültem volna, de a szobatársakkal alapvetően nem is volt semmi baj. Ennek ellenére, nem tartom lehetetlennek, hogy a következő gyereknél megpróbálok az egyágyasba bekerülni... Nekem amúgy még szerencsém volt, mert kb másnapra vagy 10-12 gyerek született, és őket, anyukástól már a nőgyógyászaton tudták csak elhelyezni... A kórterem elég egyszerű volt. Jaaaa és itt jegyzem meg, hogy szerintem ez tök gáz, hogy kórteremnek hívják ezeket a szobákat, mert én nekem aztán semmi kórom nem volt sehol, viszont egy egészséges gyerekem annál inkább. Az ágy volt a "legtutibb". Vasszerkezet, rajta egy falap, azon egy matrac, egy kék műanyag huzat, végül pedig egy fehér lepedő. Ezekből a lepedő, a matrac és a fa folyamatos elcsúszásban. Az átlag hőmérséklet kb 25-30 fok, amitől állandóan átizzadtam magamat és az ágyat is. A két mellettem lévő lánnyal kb egy időben kerültünk a szobába, így egy nap után rájöttünk, hogy szellőztetés nélkül totál halál az egész. Az ágy végén volt a baba ágy, ahova pár óra után bekerült picurka is, akiért már én pingvineztem el a csecsemősökhöz, ami a szobámhoz képest a folyosó másik végén volt pont. Ez alapjáraton nyílván nem lett volna gond, de így szülés után, elég kellemetlen.... A mozgás maga is elég rosszul esett. Habár gátsebem nincs és nem is volt szerencsére, a menés is elég rosszul esett, hát még a lábaimat emelgetni pl, amikor az ágyban megfordultam.
Bene baba hosszú körmökkel született, de hiába próbálkoztam, lelkemre kötötték, hogy 2 hétig nem lehet levágni. Így a kórházban még kesztyűben nyomtuk, hogy ne karmolja össze magát, és hát engem sem. Emellett elég kis szörcsi is volt, nem tudni mitől, így néha sóoldatos vízzel spriccolták az orrát, később ezt én csináltam, és szegénykém nagyon utálta. Itthon a spricc után ki is szívtuk orrszívóval. Ezt a részt kevésbé utálta, és a lélegzése is határozottan könnyebbé vált.
A kórházban főleg az éjszakák voltak kemények. Én eleinte még nem nagyon szoptattam, talán egy-kétszer, bébi inkább aludt, néha nyöszörgött, de szerencsére nem gázosan, főképp, hogy én is tök fáradt, paff voltam. Mellettem viszont ordított a kisfiú, ami az amúgy is magas adrenalin szintemmel párosulva igen felszínes alvást eredményezett. Ja és az összes lámpát sem lehetett leoltani, mert akkor nem látjuk, ha bukik a gyerek... Ezt nem érzem pontosan, mert itthon is előfordul, hogy bukik, és nem látjuk, de attól még az kijön és semmi baj nem lesz.... Az éjszakát még színesítette, hogy éjfél körül az ötödik ágyat is betöltötték. A hölgy aludt, de azt olyan hangosan tette, hogy a horkolása, még apukámnak is a büszkeségére vált volna... Ha pedig nem ő aludt, akkor a kis lánya ordított, neki is volt hangja.... A hajnalt úgy vártam már, mint a megváltót... Ez minden éjszaka után így volt a kórházban. Ennél jobban csak azt vártam, hogy haza mehessünk. Első nap, még anyu segített a zuhanyozásban, a másodikon már egyedül tettem mindezt. Azt hiszem akkor voltam először egyedül, úgyhogy ki is jött rajtam az addig felgyűlt stressz és bőgtem, mint a záporeső. Aznap volt körúton a gyerekgyógyász is, aki megjegyezte, hogy bébi kicsit sárga, úgyhogy azonnal szoptassak-szoptassak és főleg szoptassak. Úgyhogy szoptattam... Éjjel-nappal. Az elbocsátásnál - a másik dokinő - már nem is említette, hogy bárhol is sárga lenne a gyerek, habár a szeme fehérjén még látszott. Én viszont addigra már teljesen kivoltam, úgyhogy miután biztosított róla, hogy nyugodt szívvel mehetünk haza, megkönnyebbülésemben és idegességemben a mosdóba vonultam vissza, hogy kibőgjem magam. Óriási kő esett le a szívemről, hogy hazamehettünk, mert több időt már tuti nem bírtam volna ki. Ami még érdekes volt, hogy habár a szobatársakkal, tök normálisan elbeszélgettünk, egyikükkel sem kérdeztük meg a másik nevét. A babák nevét viszont mind megbeszéltük... Fura.
Mire hazaértünk már csak arra volt energiám, hogy babát rábízzam a nagyszüleire és apukájára, és lefeküdjek aludni.
Hát így teltek az első napjaink. Örömmel és fáradtsággal. De egy biztos. Megérte.
2010. február 25., csütörtök
Pontosság kérdése ????!!!!
Miután kiderült, hogy babát várok, lelkesen feladtam a fitness karrieremet, és még lelkesebben belevágtam a kismama jógába. Ez is klassz dolog abszolút, bár a koreografált step aerobic igen-igen hiányzik az életemből. Ez főképp a harmadik harmadban tetőzött nálam, valószínűsítem, azért, mert akkor már egyre többször úgy éreztem, lassan itt az ideje a terhesség befejezésének, és visszazökkenni a régi kerékvágásba. Na, erről a régi kerékvágásról csak annyit, hogy mindenkinek üzenem, aki eddig naivan ebben a hitben ringatta magát, mint én is, hogy a régi kerékvágás visszatér... Hát nem tér vissza. Legalábbis gyanítom, hogy még úgy 5-6 évig köze nem lesz hozzá, mert a kerékvágás aszerint alakul, hogy mi Babszem Srác döntése. Ezzel persze semmi gond nincsen, de valaki felkészíthetett volna rá, mint ahogy arra is, hogy a köldökcsonk mielőtt leesik, akár vérezhet is, attól még nincs gáz...
Visszatérve a jógához, az ugyebár egy kellemes, nyugis mozgásforma, még akkor is, ha a jobb oktatók némi dinamizmust is visznek bele. A végén a napi várva várt relaxációval. Ezt nem egyszer remegve vártam napközben, hogy csak a melónak legyen vége, és mehessek lazulni és lazulni. A lazulás pedig a személyes sankalpával kezdődik. Ez utóbbi egy megerősítő mondat, amit azután háromszor ismételtünk el, a relax elején és a végén is. A mantra lényege, hogy valami pozitív mondatot mondogassunk magunknak, amiben amúgy hiszünk is, a tartalma pedig a gyerekkel, szüléssel kapcsolatos. Az enyém így hangzott: Gyermekemet egészségesen, természetes úton, könnyedén hozom a világra. Ez volt az a mondat, amit jógán kívül is, minden este lefekvés után, elalvás előtt elismételtem magamnak, hogy az agyam kellőképp ráhangolódjon és megjegyezze, mi a dolga, ha eljön a nagy nap. Ezután, még beszélgettem ugyebár picikével, hogy mikor is és hogyan is tervezzük a szülés napját, de ez nem működött. Talán azért is, mert bár fél évig kitartóan mondogattam neki a február 14-ét, mert a Valentin nap és a vasárnap igazán szuper időzítés, a vége felé elfogyott a türelmem, és akkor már mondogattam neki, hogy ha mégiscsak úgy döntene, hamarabb érkezne, hát ne tartsa vissza magát. Végülis nem panaszkodhatom, mert Tündér Benedek hallgatott is rám, és végül előbb érkezett pár nappal - na de Valentin nap jöttünk haza a kórházból!!!! Szóval néhány nappal előbb, ez ugyebár belefér, egészségesen szültem és született, ez is stimmelt, kivéve a ki/berobbanó náthámat, de az a szülés alatt kicsit sem zavart. Természetes úton szültem, ez is pipa. Na de a könnyedén, szubjektív érzéseim szerint hagy némi kívánnivalót maga után. Mert bár a nyolc óra vajúdás, amiből kb 3 már epidurral könnyített formában zajlott a nagy könyv szerint éppen megfelelő, ergó objektív mércével mérve könnyű szülésem volt, én totál nem így éreztem inside. Sőt. Gondolkoztam is rajta, mi történt a jól szerkesztett sankalpámmal, miért nem sikerült a könnyed, ha a másik két kívánságom ilyen szépen működött. Azután, rájöttem, hogy feltehetőleg pontatlan voltam. Mert nem elég, hogy határozottan pozitív formában adtam meg, a fontos mondatom, de nem konkretizáltam eléggé. Például mondhattam volna, hogy: "négy óra alatt megszülöm a gyermekem". Vagy, "fájdalom mentesen kicsusszan Babka, két óra alatt". Vagy valami hasonlót, esetleg még pontosítanom kell. Mindenesetre azt mondják a második szülés, fele annyi ideig tart, mint az első. Bár ez még biztos lesz pár év, mire újra belevágunk a nagykalandba, de tanulva a jelen hibáiból, biztosra fogok menni. És mindenképpen pontosítom a sankalpámat. Addig pedig visszatérek a step aerobichoz.
Visszatérve a jógához, az ugyebár egy kellemes, nyugis mozgásforma, még akkor is, ha a jobb oktatók némi dinamizmust is visznek bele. A végén a napi várva várt relaxációval. Ezt nem egyszer remegve vártam napközben, hogy csak a melónak legyen vége, és mehessek lazulni és lazulni. A lazulás pedig a személyes sankalpával kezdődik. Ez utóbbi egy megerősítő mondat, amit azután háromszor ismételtünk el, a relax elején és a végén is. A mantra lényege, hogy valami pozitív mondatot mondogassunk magunknak, amiben amúgy hiszünk is, a tartalma pedig a gyerekkel, szüléssel kapcsolatos. Az enyém így hangzott: Gyermekemet egészségesen, természetes úton, könnyedén hozom a világra. Ez volt az a mondat, amit jógán kívül is, minden este lefekvés után, elalvás előtt elismételtem magamnak, hogy az agyam kellőképp ráhangolódjon és megjegyezze, mi a dolga, ha eljön a nagy nap. Ezután, még beszélgettem ugyebár picikével, hogy mikor is és hogyan is tervezzük a szülés napját, de ez nem működött. Talán azért is, mert bár fél évig kitartóan mondogattam neki a február 14-ét, mert a Valentin nap és a vasárnap igazán szuper időzítés, a vége felé elfogyott a türelmem, és akkor már mondogattam neki, hogy ha mégiscsak úgy döntene, hamarabb érkezne, hát ne tartsa vissza magát. Végülis nem panaszkodhatom, mert Tündér Benedek hallgatott is rám, és végül előbb érkezett pár nappal - na de Valentin nap jöttünk haza a kórházból!!!! Szóval néhány nappal előbb, ez ugyebár belefér, egészségesen szültem és született, ez is stimmelt, kivéve a ki/berobbanó náthámat, de az a szülés alatt kicsit sem zavart. Természetes úton szültem, ez is pipa. Na de a könnyedén, szubjektív érzéseim szerint hagy némi kívánnivalót maga után. Mert bár a nyolc óra vajúdás, amiből kb 3 már epidurral könnyített formában zajlott a nagy könyv szerint éppen megfelelő, ergó objektív mércével mérve könnyű szülésem volt, én totál nem így éreztem inside. Sőt. Gondolkoztam is rajta, mi történt a jól szerkesztett sankalpámmal, miért nem sikerült a könnyed, ha a másik két kívánságom ilyen szépen működött. Azután, rájöttem, hogy feltehetőleg pontatlan voltam. Mert nem elég, hogy határozottan pozitív formában adtam meg, a fontos mondatom, de nem konkretizáltam eléggé. Például mondhattam volna, hogy: "négy óra alatt megszülöm a gyermekem". Vagy, "fájdalom mentesen kicsusszan Babka, két óra alatt". Vagy valami hasonlót, esetleg még pontosítanom kell. Mindenesetre azt mondják a második szülés, fele annyi ideig tart, mint az első. Bár ez még biztos lesz pár év, mire újra belevágunk a nagykalandba, de tanulva a jelen hibáiból, biztosra fogok menni. És mindenképpen pontosítom a sankalpámat. Addig pedig visszatérek a step aerobichoz.
2010. február 19., péntek
Szüléstörté.net I. rész.
Már egy hete, mintha új világban élnék. Már egy hete, mintha a világ legtermészetesebbikében élnék.
Az úgy kezdődött, hogy múlthét elejére tarthatatlanná vált a bölcsességfogam, pontosabban a növekedése okozta íny problémák. Ezt aztán megoldotta a fogdoki, de sajnos a következményes náthámon már nem tudott segíteni. Ezt követően kutya álmatlan éjszakám volt, a hibát az alap közérzetemen kívül a túl korai fekvésben láttam. Ergo a következő estéken direkt sokáig ébren maradtam, hogy tuti álmos legyek. Így volt ez szerdán is. Nem gondoltam, hogy épp aznap este bármilyen akció kezdődik, abszolút úgy éreztem, Bene Baba olyan kis nyugis, kivárja a megbeszélt időpontot, a vasárnapot. Hogy mi lehetett az indító inger, nem tudom biztosan, de az egyik tippünk a pizza - olasz fűszerekkel!!!, valamint a kettős front is igen gyanús. Kb. éjfélkor le is feküdtem hát, de egy körül arra ébredtem, hogy nagy fájás a pocakomban, uzsgyi a mosdó. És hopp egy adag víz kibluggyant. Még kissé hihetetlenkedő izgalommal konstatáltam, hogy ebből bizony szülés következik, mert a szép tiszta víz, a távozó magzatvíz első adagja volt. KedvesM hasonlóképp kételkedve fogadta a híreket, élve a gyanú perrel biztos vagyok- e a dologban... Elég hamar sikerült meggyőznöm igazamról, és hamarosan már vigyorogva, és kissé kéz remegve az izgalomtól pakoltam be a táskába az utolsó – legfontosabb - darabokat. Ekkor még tudtam vigyorogni... Igazság szerint nagyon szép utunk volt a kórházba, mert nemrég kezdhetett el csak esni a hó, és az egésznek nagyon kellemes, fehér, csöndesen meghitt hangulata volt. Utólag annak is örülök, hogy a történet nagy része az éjszakára esett, így egyrészt nem volt forgalom az utakon, másrészt, nem volt forgalom a kórházban sem. Szerintem hülyét kaptam volna tőle, ha a délelőtti tízes csúcsban kell a folyosón kétrét görnyedve grasszálnom a szülőszoba, a vizsgáló és a mosdó között, miközben izgatott kismamák mennek ctg-re, izgatott apukák kíséretében. Ehelyett izgatott KedvesM kísérgetett engem, mindenhova. Végig mellettem volt a szülőszobán is, és amilyen rosszul viseltem én a fájásokat, bár szerintem elég jól viseltem igazándiból, olyan rosszul viselte ő, hogy nem tud annál sokkal többet segíteni, mint hogy vizet ad, homeobogyókat a számba, és a karját, hogy jól megszoríthassam, amikor nagyon fáj. A kórházba érkezés után vizsgálat, majd ctg következett. Utána pedig betessékeltek minket az alternatív szülőszobába, aminek külön örültem, mivel komoly szándékaim voltak alternatív szülést illetően. Az igazi vajúdás három körül kezdődött, és ahogy a fájások erősödtek, a köztük lévő szünetek pedig egyre csökkentek, egyenes arányban csökkentek szándékaim is az alternativitás felé. Bár egy ideig még próbáltam sétálgatni, gumilabdán ücsörögni, de hamarosan rájöttem, hogy a legjobb meg sem mozdulni az ágy széléről, akkor van kis időm két hasgörcs között. Amikor a kádban vajúdásra gondoltam, már egy porcikám sem kívánta, hogy akár a kislábujjamat is beledugjam. Pedig eredetileg nagyon készültem rá. Egyszer még a négykézlábas pozíciót is próbáltam, a másik favoritom, de azt hittem menten leszakad a hasam, ha így maradok. Végül megérkezett a szülésznőm, és miután az alap fájdalomcsillapító semmit nem ért, az aktuális fájás után döntöttem, epidurt nekem, de azonnal. Az azonnal persze azt jelentette, hogy egy liter infúzió, különben az anestes orvos, szóba sem áll velem. Majd átköltözés egy másik szülőszobába, mert epidurral nem lehet sétálgatni, csak feküdni, de én ezt már egy kicsit sem bántam, mint a messiást vártam a gerinc érzéstelenítőt. Végül reggel hét felé kaptam meg. Utólag sokat gondolkodtam, hogy jó döntés volt e az epidur, nem voltam e túlságosan papírnyuszi, aki egy kis fájdalmat sem bír ki. De azt hiszem ebben az állapotban nem véletlenül éreztem így, és inkább a saját megérzéseimre hallgassak, mint nem létező elvárásoknak akarjak megfelelni. Azt eredetileg is tudtam, hogy nem akarok csak azért szenvedni, hogy megmutassam, én ezt is kibírom, és annyira nem haladt gyorsan a szülés, hogy már ne legyen, rá szükség. Az biztos, hogy az érzéstelenítő, ami amúgy nem szüntette meg totálisan a fájásokat, segített benne, hogy egy kicsit pihenjek, mivel a nem alvás miatt és persze a testemben zajló folyamatos igénybevétel miatt már elég fáradt voltam. Az epi viszont lelassította a tágulási folyamatot, így az infúziómba kaptam némi oxitocint is, miközben megérkezett 9 körül a dokim is. Neki volt csak "jó dolga" velem, mivel aznap amúgy is bent lett volna a kórházban, és sietnie sem nagyon kellett, mivel én sem "siettem". Anyu is bent volt közben, néha átvette KedvesM-től a stafétát, aki a stressztől legalább olyan fáradt volt, mint én. A vajúdás aztán lassan átalakult tolófájásokba, ami alatt jobb és baloldalamra kellett feküdnöm, hogy a baba feje a megfelelő helyre illeszkedjen a szülőcsatornában. Végül elindult a második, kitolás szakasza is, és alternativitás ide vagy oda, smafu. Háton fekve, lábakat felhúzva, alig fél óra alatt kint is volt a picurka, lila kicsi baba. Az egész folyamat totálisan hihetetlen, egészen más, mint a vajúdás. Miközben ott voltam, sem tudtam szinte elhinni, hogy most valóban megszülöm ezt a kis gyereket, hogy ez az egész velem történik, hogy én vagyok, aki az ágyon fujtat, és erőlködik, és akinek megjelenik egy picike, hajas fejecske a lába között, és aztán az egész kis csomagocska kibújik és megszületett a mi kis Bene Babánk. KedvesM is végig ott volt és amiben csak tudott, segített, fogta a lábam, locsolta belém a vizet, bíztatott és főleg ott volt mellettem, amiért nem tudok elég hálás lenni!!!!! A kis lila tigris már ott volt a mellkasomon, amikor a méhlepény is megszületett, kb. kicsusszant, úgyhogy azzal nem is volt szerencsére gond. Végül elvágta a drága a köldökzsinórt és elvitték tisztába tenni a pici fiút, ahova küldtem a nagyfiút is, mondván le ne vegye a szemét róla, egy pillanatra sem!!! Most leírva jutott eszembe, hogy ezután maradtam egyedül pár percre, amikor egy kicsit felfoghattam, hogy mi is történt. Nagyjából, ahogy felfogtam, tört rám az örömbőgés is, ami a következő napokban még előfordult párszor. Végül visszahozták a picurkát, engem is rendbe raktak és megérkezett a kis család is, hogy kézről kézre adva csodálják a kis csodát.
Az úgy kezdődött, hogy múlthét elejére tarthatatlanná vált a bölcsességfogam, pontosabban a növekedése okozta íny problémák. Ezt aztán megoldotta a fogdoki, de sajnos a következményes náthámon már nem tudott segíteni. Ezt követően kutya álmatlan éjszakám volt, a hibát az alap közérzetemen kívül a túl korai fekvésben láttam. Ergo a következő estéken direkt sokáig ébren maradtam, hogy tuti álmos legyek. Így volt ez szerdán is. Nem gondoltam, hogy épp aznap este bármilyen akció kezdődik, abszolút úgy éreztem, Bene Baba olyan kis nyugis, kivárja a megbeszélt időpontot, a vasárnapot. Hogy mi lehetett az indító inger, nem tudom biztosan, de az egyik tippünk a pizza - olasz fűszerekkel!!!, valamint a kettős front is igen gyanús. Kb. éjfélkor le is feküdtem hát, de egy körül arra ébredtem, hogy nagy fájás a pocakomban, uzsgyi a mosdó. És hopp egy adag víz kibluggyant. Még kissé hihetetlenkedő izgalommal konstatáltam, hogy ebből bizony szülés következik, mert a szép tiszta víz, a távozó magzatvíz első adagja volt. KedvesM hasonlóképp kételkedve fogadta a híreket, élve a gyanú perrel biztos vagyok- e a dologban... Elég hamar sikerült meggyőznöm igazamról, és hamarosan már vigyorogva, és kissé kéz remegve az izgalomtól pakoltam be a táskába az utolsó – legfontosabb - darabokat. Ekkor még tudtam vigyorogni... Igazság szerint nagyon szép utunk volt a kórházba, mert nemrég kezdhetett el csak esni a hó, és az egésznek nagyon kellemes, fehér, csöndesen meghitt hangulata volt. Utólag annak is örülök, hogy a történet nagy része az éjszakára esett, így egyrészt nem volt forgalom az utakon, másrészt, nem volt forgalom a kórházban sem. Szerintem hülyét kaptam volna tőle, ha a délelőtti tízes csúcsban kell a folyosón kétrét görnyedve grasszálnom a szülőszoba, a vizsgáló és a mosdó között, miközben izgatott kismamák mennek ctg-re, izgatott apukák kíséretében. Ehelyett izgatott KedvesM kísérgetett engem, mindenhova. Végig mellettem volt a szülőszobán is, és amilyen rosszul viseltem én a fájásokat, bár szerintem elég jól viseltem igazándiból, olyan rosszul viselte ő, hogy nem tud annál sokkal többet segíteni, mint hogy vizet ad, homeobogyókat a számba, és a karját, hogy jól megszoríthassam, amikor nagyon fáj. A kórházba érkezés után vizsgálat, majd ctg következett. Utána pedig betessékeltek minket az alternatív szülőszobába, aminek külön örültem, mivel komoly szándékaim voltak alternatív szülést illetően. Az igazi vajúdás három körül kezdődött, és ahogy a fájások erősödtek, a köztük lévő szünetek pedig egyre csökkentek, egyenes arányban csökkentek szándékaim is az alternativitás felé. Bár egy ideig még próbáltam sétálgatni, gumilabdán ücsörögni, de hamarosan rájöttem, hogy a legjobb meg sem mozdulni az ágy széléről, akkor van kis időm két hasgörcs között. Amikor a kádban vajúdásra gondoltam, már egy porcikám sem kívánta, hogy akár a kislábujjamat is beledugjam. Pedig eredetileg nagyon készültem rá. Egyszer még a négykézlábas pozíciót is próbáltam, a másik favoritom, de azt hittem menten leszakad a hasam, ha így maradok. Végül megérkezett a szülésznőm, és miután az alap fájdalomcsillapító semmit nem ért, az aktuális fájás után döntöttem, epidurt nekem, de azonnal. Az azonnal persze azt jelentette, hogy egy liter infúzió, különben az anestes orvos, szóba sem áll velem. Majd átköltözés egy másik szülőszobába, mert epidurral nem lehet sétálgatni, csak feküdni, de én ezt már egy kicsit sem bántam, mint a messiást vártam a gerinc érzéstelenítőt. Végül reggel hét felé kaptam meg. Utólag sokat gondolkodtam, hogy jó döntés volt e az epidur, nem voltam e túlságosan papírnyuszi, aki egy kis fájdalmat sem bír ki. De azt hiszem ebben az állapotban nem véletlenül éreztem így, és inkább a saját megérzéseimre hallgassak, mint nem létező elvárásoknak akarjak megfelelni. Azt eredetileg is tudtam, hogy nem akarok csak azért szenvedni, hogy megmutassam, én ezt is kibírom, és annyira nem haladt gyorsan a szülés, hogy már ne legyen, rá szükség. Az biztos, hogy az érzéstelenítő, ami amúgy nem szüntette meg totálisan a fájásokat, segített benne, hogy egy kicsit pihenjek, mivel a nem alvás miatt és persze a testemben zajló folyamatos igénybevétel miatt már elég fáradt voltam. Az epi viszont lelassította a tágulási folyamatot, így az infúziómba kaptam némi oxitocint is, miközben megérkezett 9 körül a dokim is. Neki volt csak "jó dolga" velem, mivel aznap amúgy is bent lett volna a kórházban, és sietnie sem nagyon kellett, mivel én sem "siettem". Anyu is bent volt közben, néha átvette KedvesM-től a stafétát, aki a stressztől legalább olyan fáradt volt, mint én. A vajúdás aztán lassan átalakult tolófájásokba, ami alatt jobb és baloldalamra kellett feküdnöm, hogy a baba feje a megfelelő helyre illeszkedjen a szülőcsatornában. Végül elindult a második, kitolás szakasza is, és alternativitás ide vagy oda, smafu. Háton fekve, lábakat felhúzva, alig fél óra alatt kint is volt a picurka, lila kicsi baba. Az egész folyamat totálisan hihetetlen, egészen más, mint a vajúdás. Miközben ott voltam, sem tudtam szinte elhinni, hogy most valóban megszülöm ezt a kis gyereket, hogy ez az egész velem történik, hogy én vagyok, aki az ágyon fujtat, és erőlködik, és akinek megjelenik egy picike, hajas fejecske a lába között, és aztán az egész kis csomagocska kibújik és megszületett a mi kis Bene Babánk. KedvesM is végig ott volt és amiben csak tudott, segített, fogta a lábam, locsolta belém a vizet, bíztatott és főleg ott volt mellettem, amiért nem tudok elég hálás lenni!!!!! A kis lila tigris már ott volt a mellkasomon, amikor a méhlepény is megszületett, kb. kicsusszant, úgyhogy azzal nem is volt szerencsére gond. Végül elvágta a drága a köldökzsinórt és elvitték tisztába tenni a pici fiút, ahova küldtem a nagyfiút is, mondván le ne vegye a szemét róla, egy pillanatra sem!!! Most leírva jutott eszembe, hogy ezután maradtam egyedül pár percre, amikor egy kicsit felfoghattam, hogy mi is történt. Nagyjából, ahogy felfogtam, tört rám az örömbőgés is, ami a következő napokban még előfordult párszor. Végül visszahozták a picurkát, engem is rendbe raktak és megérkezett a kis család is, hogy kézről kézre adva csodálják a kis csodát.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)