egyszer hopp az élet....

Ma reggel egy gyermekkori barátom ébresztett, akivel már több éve nem beszéltem. Nem vesztünk össze, nem történt semmi, csak úgy elmaradoztunk egymás mellől. Először akkor, amikor KedvesM és Me szorosabbra fűztük a szálainkat, utána pedig akkor, amikor ő és hites kedvese szorosabbra, majd házasságra fűzték szálaikat. Itt jegyezném meg, hogy soha, semmilyen szerelmi száll nem ébredt kettőnk között, annak ellenére, hogy mint Karinthy én sem hiszek férfi és nő közötti barátságban, itt mégis erről volt szó. Gyerekkori ismerősök voltunk, pontosabban vagyunk. És reggel 9kor ez a fiú keltett szendergésemből. A korai időpont megbocsátható, végül is már nem az igazak álmát aludtam, hanem a lustálkodókét, és amúgy is én hagytam bekapcsolva a telefont. Szóval eltelt írd, és mond, legyen 3 év, amióta nem beszéltünk és Muhi felhívott. Még most sem tudom igazándiból, hogy miért. Meglepett, főleg reggeli kómásan. Elmesélte, hogy egy ideje vidéken laknak, de mindenféle munkaügyi okokból most visszaköltöznek Pestre. Régen tőlünk kb 5 percre laktak, tehát igazán mondhatjuk, hogy tősgyökeres belvárosi srác volt, mint ahogy én is ide datálom a gyökereimet. Sokszor irigykedtem rá, pontosabban az anyagi lehetőségeikre. Az apukája műkereskedő volt, nagyon ügyesen, jól csinálta. Emberileg nem az én világom, de anyuékat nagyon kedvelte, sőt Klárit is nagyon kedvelte (legalábbis szerette volna nagyon, nagyon kedvelni :) Én pedig Muhi anyukájának a vajkrémes, szalámis, uborkás szendvicsét kedveltem nagyon. Ez akkor történt, már hogy többször is ez volt a suli uzsim, amikor megszületett kisöcsém és anyu még lábadozott. Akkor is sokat segítettek. Muhival igazán dinamikus volt a kapcsolatunk. Hol gyűlöltük egymást, hol nem. Nem tudom miért alakult így... Jártunk közös általánosba is. Jellemzően imádtam őt, míg be nem tette a lábát az osztályba, utána beindítottam az offenzívát ellene. Nah ja, gyerekek. Utána cseperegtünk, illetve cseperedtünk, mert az előbbi az eső, ami az ablakon kívül rekedt, külön oskolába jártunk és a kapcsolatunk ismét normalizálódott. A közös találkozások, szülőké, mién egyre ritkultak. Az utolsó, legborzasztóbb hír, Muhi apukájának betegsége volt. Agydaganat. Pár hónap alatt ment el, az amúgy nekem mindig bikaerősnek, és igazi dúvad típusnak látott ember. Mindez épp akkor, amikor Muhi és párja összeházasodtak. A nagynapon még ott volt, de mindezt egy betegség árnyékában végig élni.... Hárman maradtak. A fiatal pár, és a még mindig fiatal anyós. Először közösen vettek házat, összeköltöztek. Hiba volt. A menny és az anya kb egy éve nem beszélnek. Régi barátom teljes mellszélességgel kiáll a kedvese mellet, és azt hiszem ez így korrekt. Ezzel a kedves mame, a jiddishe, nem ért egyet, de nem tudjuk a részleteket, fölösleges is lenne pálcát törni bármelyikük fölött. Ami viszont fontos, hogy ő teljesen lesújtónak találta a híreket. Én inkább a folyamatot tartom elkeserítőnek. Azt a tényt, hogy mi lesz egy család sorsa. Elindultak felülről, sokáig éltek kívülről látva klasszul, és utána a mozgató rugó kiesett a képből és mintha az egész család élete megtört volna. Azt érzem, hogy míg mi, a családom és a családom talán vágytunk volna sok mindenre, ami nekik volt, szépen együtt maradtunk, addig ők széthullottak atomjaira. Ha már valami szörnyű, azt hallani, hogy Muhi anyukája adogatja el a régiségeiket, áron alul. Széthullik a verítékkel felépített birodalom. A családról azt szoktuk mondani, egy rendszer, amit ha valamilyen esemény megborít, igyekszik visszaállítani az egyensúlyát. Ebben a rendszerben úgy látom nem sikerült újra felállítani az egyensúlyt és rendszer szétesett. De talán születik majd belőle egy új.  Az ember is ilyen rendszerként működik, de erről majd a következő bejegyzésben. Azt viszont még mindig nem tudom, hogy Muhi tulajdonképpen miért is hívott.