Szívügyek

Régóta nem írtam. Csak formálgattam magamban a mondanivalóm. Sokszor jött volna az ihlet, hogy leüljek és írjak, de aztán fáradt voltam, nem volt időm. Valahogy nem éreztem azt a nagyon erős késztetést, hogy mindent leírjak szépen, sorjában. Most sem fogok mindent leírni, szépen- sorjában. Inkább szimbólumokban. Mert a két hete történtekről képekben gondolkoztam. Két hete majdnem megszakadt a szívem. Két hete majdnem megszakadt a szíve valakinek, aki az egyik legfontosabb ember a világomban. Két hete egy orvos, mintha lasszót kötött volna erre a szívre, és egy mély gödörből, izzadság cseppekkel a homlokán húzta kifelé. Mert ez a szív majdnem eltűnt a földről. Kicsit felelőtlen ez a szívem drága, és hát ez lett a sorsa, jól tudjuk ezt mind, tengerpart bús mezején, hogy jött felhőből éjjel a szél ... (E.A. Poe után szabadon)... De sokan álltunk a gödör szélénél, bíztattuk a szívet, és reménykedve néztünk a Dottore ő méltóságára, és láttuk, hogy a szív is küzd. És a szív mostanra kimászott a gödörből, de azért egy kicsit még ijedt. Egy kicsit talán zavarban is van. De tudja, hogy vele dobogunk.