A családfa fényében és árnyékában

Mai gyöngyszemem is egy azok özül, melyeket már pár hónapja megírtam, de most jött el az ideje, hogy közre adjam. Olvassátok szeretettel.

Mint lelkes család és párterapeuta tanonc természetesen a saját családom fáját is felrajzoltam. Egy jó ideje úgy vettem észre, hogy részemről a női ág, ami meghatározó. Remélem, ezzel nem bántom meg az apai ág egyetlen tagját sem, mert hiszen nyílván tőlük is kaptam rengeteg sok szépet és jót, de …. A női ágból is két kiemelkedő személy van, természetesen nem lesz nehéz kitalálni kik ők, Mame és Klári. Utóbbira szerintem nagyon sok mindenben hasonlítok, de főleg olyan dolgokban, ami a külsőségekre vonatkozik, persze ez a fontosságából szemernyit sem von le. Többek között a szeplőimet és, hogy hiába vörös hajúnak kellett volna születtem, barnával áldottak meg az égi gének. Meg aztán a már emlegetett nőiességet, és a legfontosabb, a kis ujj pohártól való eltartását. Sokáig azt hittem Maméval nincs bennünk túl sok közös, de ahogy telnek az évek, egyre inkább rájövök, hogy rengeteg mindenben hasonlítunk egymásra. Ezek főként a benső dolgok, így nehéz is megfogalmazni miben állnak ezek. Az sem sokkal közelebbi, hogy a világnézetünk, vagy, ahogy a kapcsolatokról gondolkodunk, ahogy a párkapcsolatunkat ápoljuk. Ez már csak azért is nehéz, mert sokszor nem értettem Mame döntéseit, és utólag sokszor mégis rájöttem, hogy helyesen tette, sőt még büszkeség is töltött el, hogy elég bátor volt ezeket a döntéseit meghozni. A bátor döntésekben már Klárinál sem volt hiány. Többször is elmesélte azt a történetet, amikor a nyilasok megkezdték áldásos tevékenységüket Pesten, és elkezdték a Ferihegy felé gyalogosan kivezetni a zsidókat. Klári még fiatal lány volt, de ő is közéjük tartozott, és ő is ugyanúgy menetelt, mint a többiek. Ezután lett szállóigévé az a mondása, hogy ő egy életre kisétálta magát, többé nem megy gyalog. A sok meneteléstől a cipő azonban borzasztóan (véresre) törte a lábát, és egy idő után úgy érezte nem bírja tovább. Ekkor szólt a két mellette menetelő ismerős lánynak, hogy amikor jelez, dőljenek ki a sorból, mint akik meghaltak. Így is történt. Isteni (?) szerencse pedig, hogy a nyilasok nem lőttek beléjük, mert akkoriban ez volt a szokás, biztosítandó, hogy ne játszhassák meg magukat a rabok. Valaki nagyon vigyázott a három lányra.

Az mindenképpen látszik ezen az ágon, hogy a nők kemények, tudnak vigyázni magukra, az életösztön egy fontos dimenzió az életünkben.

Jelen állapotomban mégis más szempontok, amik igazán foglalkoztatják a gondolataimat. Bár mindezt már egy éve felfedeztem, most vált aktuálissá a dolog. Az első, hogy mindannyian kb 30 éves korunkban várjuk az első gyermekünket. Klári 33 éves volt, amikor megszületett a kislánya, Mame pedig pont 30, amikor én születtem. Ha minden a legjobban alakul, én egy hónap híján leszek 30, amikor a kis gyöngy a világra jön. Ez még rendben is lenne, ami jobban zavar, a következő. Nagyanyám (mit nem adott volna, ha életében is így hívom J ) anyu előtt 4 évvel már volt terhes, aki valószínűleg fiú lett volna. A baba fejlődött, de, ha jól emlékszem úgy hat hónapos kora körül – még a pocakban – meghalt. Mindez, tudható, a vitaminhiány okán történt, hiszen ez pont a háború utáni időszak volt. Másodikként jött tehát anyu, épen, egészségesen, erős szándékkal már pocak lakóként is, hogy ő márpedig élni fog. Talán innen származik az az óriási élet ereje, ami mindig segíti a tovább lépésben, gyógyulásban. És innen származhat a tökéletességre törekvés utáni vágya is, hogy mindenkinek bebizonyítsa, neki meg kellett születnie, nem hiába jött a világra. Huszonnyolc évvel később Mame terhes lett. Ez a baba, akiről bár nem tudni, de mégis az az érzet tapad hozzá, hogy fiú lett volna, sajnos nem volt életképes, és az első trimeszterben el is távozott. Anyu szerint biztos, hogy nem stimmelt valami, mert mikor ő már észrevette az állapotosságát, a doktor, akit felkeresett nem volt minderről meggyőződve, sőt anyu szerint elég durván vizsgálta, talán ez is hozzá járult az elvesztéséhez. Ennek ellenére nekem hálát kell éreznem ez iránt a magzat iránt, hiszen neki köszönhetem, hogy én megszülettem két évre rá. Kicsit tágabban szétnézve a családfán, több helyen is megjelenik a baba elvesztése még magzati korban, bár náluk nem az első gyermekről van szó. Anyósom KedvesM születése után (nem tudom hány évvel) veszített el egy gyermeket, ő a kórházban kapott sárgaságot a terhessége alatt, így nem volt biztonságos megtartani. Csuti Pape és nagynéném után veszített el egy magzatot, míg nagynéném fia születése után esett át ezen. Ezzel szemben a barátnőim között mindössze egy vetélésről tudok, de ez nem jelenti azt, hogy mindenhol és mindenkinél a legtökéletesebben haladtak az események. Ez persze az én szempontomból nem mond sokat, hiszen a vérkapcsolatok, amik itt talán számítanak. Sokat gondolkodtam rajta, mit jelenthet, hogy az említett két női felmenőm csak a második gyermekét szülte meg. Miért nem voltak felkészülve az első bébi fogadására? A választ még nem találtam meg. Mégis, abban bízom, hogy Lencsi lány, vagy Babszem srác egészségesen fog fejlődni. Most éppen 8 hetes, és abban bízom, hogy bár a választ nem találtam még meg, mégis a családtörténet segít benne, hogy én megtörhessem ezt a sort. Szeretném, ha a sorsunk ezennel új fordulatot venne. Nem szeretnék kemény lenni és nem szeretnék bizonyítani, de szeretnék boldog lenni az egész családdal, a családi sorsunk fényében fürödni.