Máltai nászút /2. rész/

A gozói kirándulásra, ahogy a többi alkalommal is, saját szervezésben indultunk. Málta összesen öt szigetből áll, ezek közül három lakott. A legnagyobb Málta, ezt követi Gozo, végül pedig Comino, ahol összesen egy szálloda található, más nem igazán, főképp, hogy a kis sziget átmérője úgy 2 km lehet. Nagy híressége viszont a Kék Lagúna, gyönyörű partszakasza, ami arról híres, hogy szuper kék a tenger, és annyi a turista, hogy szabad –törülköző - helyet találni igazi művészet. Mi ide már nem mentünk el, a beszámolók szerint, csodás a hely, de azért nem életünk útját hagytuk ki. Gozóra két újdonsült útitársunkkal és a 48-as busszal mentünk, ami épp a komp előtt rakja le az ember tömeget. A komppal kb. 3/4 óra alatt átkeltünk a szigetre. Azt a fülest kaptuk a központi idegenvezetőtől, hogy lehet itt taxisokat találni, akik fél napos túrákra elvisznek, úgy 70 euróért. Miután Luis, későbbi taxisofőrünk nem hagyta levakarni magát, és eltántorítani, a mi előbb még kávéznánk és majd utána tárgyalunk dumával, kikötöttünk mellette. Az is nyomott a latba, hogy eleve 60 euróra ajánlotta magát, és egyből vitt is a kávézóba. A felfrissülés után nekiindultunk. Odakint irtó meleg, a hűtött merciben kellemes klíma mellett első állomásunk Rotunda volt. Itt egy kb. 4000 férőhelyes templomot néztünk meg, amit az eredeti templom köré építettek, és mondjuk a Bazilika 75%a lehet, tehát elég nagy, elég magas, elég jó panorámával. Ha azt kérdeznétek, minek egy alig 4000 fős városkába 4000 fős templomot építeni, a válasz igen egyszerű. A máltaiakra két dolog jellemző. Az egyik, hogy hiper vallásosak (ez biztos, a népesség 4% megy apácának/papnak), a másik, hogy igen-igen vetélkedő fajták. Vagyis feltehetően a Rotundaiak valamelyik másik helység templom tornyán akartak túltenni azzal, hogy még nagyobbat építettek. A máltai szállóige amúgy is az, hogy nincs valamire való város egy Bazilika nagyságú templom nélkül... Maga a templom határozottan megfogott, a toronyban körbe lehetett sétálni, és mivel Gozo sem a nagyságáról híres, az egész sziget panorámáját beláttuk innen. Elég sokat is időztünk itt, Luis már várt is minket rendesen, és innentől, mindig megbeszéltük, hogy mikor indulunk tovább. Következő állomásunk a Xlendi öböl, ami részben szép, részben van ott egy kilátótorony vagy magasles, vagy őrtorony, lényeg, hogy kémlelő, amit mi nem néztünk meg. És a fjorodokhoz hasonló leszakadt sziklafal, ami azért annyira nem volt különleges. Innen az Azúr-ablakhoz kocsikáztunk, ami szintén

tipikus látványosság Gozon, bár az is igaz, hogy tényleg szép.

Az ablak szomszédságában áll a Fungus Rock, ami egy háborítatlan, milliónyi madárfaj lakhelyéül szolgáló szikla, a tengerből kinyúlva. Messziről láttuk még a Belső tengert, aminek a méltán híres filmhez semmi köze, de szintén helyi látványosság. Konkrétan egy tóról van szó, ami a tengerből kapja a befolyást. A fáma szerint egyszer két delfin is betévedt ide, akik pár napot vendégeskedtek a tengeren kívüli környezetben, mg vissza nem irányították őket a nagy vízbe. A tengerparti szépségektől, befele vettük az irányt, és Xara-ba mentünk, ahol a Ggantija nevű, közel 5000 éves kő templomot tekintettük meg. Mindazonáltal, akinek nincs kedve 40 fokban, hatalmas kődarabokat nézegetnie, melyek köralakban vannak elrendezve és úgy a háromnegyedük, az eredeti magasságnak, nem ajánlom azt a túrát, mert a kifizetett 8 eurót abszolút nem éri meg. Tudom-tudom a Stonhenge és a piramisok is csak kövek, de egy kicsit komolyabb hype veszi körül őket, még ha fiatalabbak is, mint a gozói kőhalom. Ha jól emlékszem, szintén ebben a városban, elmentünk még Xendi barlangjába, ami egy mini cseppkő barlang, az aggtelekinek talán egy fél szobájához tudnám hasonlítani. Azért is érdekelt, mert az útikönyv azt írta, hogy egy echte, helyi ház kertjében, illetve az alatt találták meg, és a háziasszony visz körbe, ami szuper tuti, mert így őslakosokat is meg lehet ismerni. Ehhez képest bár tényleg a ház asszonya mutattam meg, de túl barátságosnak nem lehetett mondani. Úgyhogy az őslakosokat továbbra sem ismertük meg :) Terveztük még, hogy felfedezzük Victoriát, a fővárost, de addigra már annyira kifáradtunk, hogy azt a tervünket megváltozattuk és helyette beültünk ebédelni egy Venezia nevű helyre, ahová Luis kalauzolt minket, helyi, tradicionális étterem felkiáltással. Itt elkövettük azt a hibát, hogy a főúr javaslatára hagyatkoztunk, és nem kértünk étlapot. Az előétel is tök fölösleges volt, mert bár igen ízletes, de olyan sok, hogy a főételből én már egy falatot sem bírtam enni. Részben mert nem ízlett a máltai paradicsom szószos fuzili, részben mert én még az Azúr ablaknál bevágtam egy sajtburit, miután rámtört a kínzó éhség. KedvesM viszont nagyon remek halat falatozott legalább. Ezzel aztán zártuk is a gozoi kirándulásunkat, totál kimerülten, de összességében jó élményekkel. Abban mind a négyen megegyeztünk, hogy Gozo igen szép hely, rendezettebb, mint Málta, úgyhogy ha következőre a környékre vetődnénk, inkább itt keresnénk szállást magunknak.

A máltai nászút /1. rész/

Ez a bejegyzés főképp Máltáról fog szólni, így aki a nászút nem pikáns részeiről szeretne érdeklődni, az hívjon fel telefonon. Annyit azért elárulhatok, hogy az utazásunk remekül sikerült. Remekül, de ez elsősorban nem is a szigetnek köszönhető, hanem annak, hogy együtt lenni, nyugalomban, egyetértésben, összehangolódva szuper jó volt. Megerősödött bennem, amit persze már eddig is tudtam, hogy KedvesM igazi úriember és nagyon – nagyon figyelmes. Tehát, hogy a mostanában jellemző szállóigénkkel szóljak, ha még nem lenne a férjem, én bizony hozzámennék.

Visszatérve a szigethez, mi az Air Máltával mentünk, az út kb. 2 óra. El lehet még jutni komppal is, Sziciliából, de akkor ugyebár oda is el kell jutni előtte. Így ez max. akkor éri meg, ha épp Olaszországban nyaralunk. A sziget első látásra elég kopár, és ez a benyomásom a későbbiekben sem változott. Az viszont igazán megejtő, ha épp kerítést kerítenénk helyi lakunk köré, akkor óriásira növő kaktusszal, vagy leander bokrokkal ezt remekül megtehetjük, ahogy az ott lakók valóban teszik is. Tény, hogy az egy hetes nyaralásunk alatt küldetéssé nőtte ki magát, hogy olyan virágokat fényképezzünk, melyek itthon max. ablakba rakható méretűek, ott pedig hatalmas bokrokban, fákban nőnek, mint pl. a muskátli.

Ami a szállást illeti, és ezt korábbi beszámolók is megerősítik, inkább fölé licitáljunk, mint az olcsót keressük. Az utazási irodában azt mondták, hogy jó szállodát választottunk, és mivel az elsőként kigondolt időpontra nem volt hely, ha tudunk érdemes várnunk egy hetet, mert jók a visszajelzések a szállodáról. Szerény véleményem szerint a Hotel Qawra (értsd: Aura) http://www.qawrapalacemalta.com/ nem valami nagy durranás, inkább egyszerű, de arra, hogy aludjunk benne, éppen megfelelő. Inkább az az érzésem volt, mint a debreceni Hungest Hotel's-ben, ami a szocializmusból itt maradt, és a felújítás már igen-igen várat magára.

Összefoglalóan 4 csillagtól kicsit többet várnék, de üsse kavics. Mivel nem volt kedvünk plusz pénzt fizetni a tengerre néző feltétért, a belső udvarra figyelő szobát kaptunk. Az is igaz viszont, hogy innen remekül lehet tanulmányozni az emberek nyaralásra magukkal vitt törülközőkre vonatkozó szokásait.

Nagyon tetszett az utak megoldása. A sima, városon belül futó utak is sokszor leander bokorral vannak elválasztva. Emellett a szembe menők sokszor futnak dombról le, dombról fel. Ezt a benyomásom elég nehéz leírnom, inkább nézze meg mindenki maga, hátha úgy jobban átmegy.

Maga az építkezési stílusuk egyértelműen az arab hagyományokat követi, ami nem túl meglepő, hiszen ők is elég sokáig tanyáztak a szigeten, karöltve még sok más népséggel a múltban. Málta volt már föníciai, római, francia és legutoljára angol megszállás alatt is. A 70-es évek elején függetlenedtek, azóta, önmaguk irányítása alatt állnak. A hivatalos nyelv a máltai, az angol és az olasz. Hosszú időt töltöttek itt a johanniták, azaz az a híres, hírhedt máltai lovagrend, akik a gyógyítás szolgálatát állították életük első helyére. Máltát azért szerették ennyire a külföldiek, már az ókorban is, és a modern időkben egyaránt, mivel kereskedelmi és hadászati szempontból igen jó az elhelyezkedése.

Mi Qawra nevű helységben laktunk, mely nagyjából összeépült Bugibaval. Ez a két helység leginkább a turizmusáról ismert, ami annyiból lehet meglepő, hogy Máltán általában rengeteg emlék, templom, vagy bármi egyéb néznivaló található. Az esti sétáink nem voltak igazándiból túl változatosak, maximum annyival fűszereztük, hogy a rövidebb, vagy a hosszabb tengerparti sétányon mentünk. A hosszú séták viszont jók voltak arra, hogy amúgy sem szűkösködő étvágyunkat így még motiváltabban elégíthettük ki. Itt emelném ki a George’s nevű műintézményt, mely igen kellemes, tengerparti falatozó Bugiba főutcáján. Az ételekre hármas tagoltság jellemző leginkább. Vannak a Máltai specialitások, nem túl nagy számban. Én ebből a nyulas spagettit kóstoltam, amely inkább nyúlszószos, mint nyúlhúsos, de némi sóval és parmezánnal földobható. Általában a nyúl mindenhol megtalálható, de azt nem ettem, mert a húst annyira töményen nem kívántam. Jellemző még a tekercselt, paradicsomos, zöldséges mártásban tálalt marhahús. És természetesen a friss halak, roston, filében, vagy egészben, de erről leginkább KedvesM tudna beszámolni, mivel én ilyesmikkel nem élek. Van aztán még az angol szájnak tetsző ételcsomag, ami 15 féle hamburgerből áll, erőssége, hogy igazi vastaghúsból sütik, nem holmi hazai fagyasztott vacakokhoz hasonlóan. A hamburger mellett ehetünk még, még óriási hot-dogok, piték, pieok, és BBQ csirkék, valamint az uncsi, mindennapugyanaztadunk kontinentális reggeliben a paradicsomos gyöngybab. Végül pedig az olasz konyha domináns, mindenféle pastával és pizzával. Nekem egy idő után a nem túl változatos a választék érzésem kerekedett, de a pasta iránti imádatom szerencsére legyőzte az unalmamat. Emellett rátaláltunk a legfinomabb Bugibai fagyizóra is, ahol a második este után már ismerősként köszöntek vissza.

Pozitívuma a helynek, hogy a buszállomásukról rengeteg sárga busz indult, így mi minden kirándulásunkat ezzel tudtuk megoldani, és még véletlenül sem fizettünk be egy szervezett utazásra sem. Na most a buszokra külön ki kell térnem, mert az aztán egy igazi különleges helyi specialitás. Ott kezdődik az egész, hogy baloldali a közlekedés, ami a mi szemünknek már eleve totál káosz, ez folytatódik azzal, hogy a buszok nagy része van már kb 50 éves is, végül pedig a sofőrök leginkább úgy vezetnek, mint az őrültek. Ezek után biztos nem véletlen, hogy minden buszon szentképek és mini oltárok vannak kialakítva. Érdekesség továbbá, hogy csak egy ajtó van a buszokon, ahol fel lehet szállni, itt kell a jegyet fizetni, és ez az ajtó az egész út alatt nyitva is marad, így ott álldogálni a közelében, nem túl kifizetődő az egészségre.

{folyt köv.}

Gratulálunk, és …. ?

Mielőtt még a házasság rögös útjára léptünk volna az én egyetlen drágámmal, mindenki a következőt kérdezte tőlünk, de főleg tőlem, mert tudják, hogy KedvesM harapósabb erre, : -És mikor lesz az esküvő? Amióta ez megtörtént, azt kérdezik : - Gratulálunk, és mikor jön a gyerek? A következő mi lesz, ha már megszületett? Talán: - Na és mikor jön a második? Ilyesmiket miért nem kérdeznek, mint pl. : – Bizony, gyereket vállalni igen drága dolog, nem vehetném én nektek a baba bútort? vagy – Na hogy bírjátok a bezártságot? Mi lenne, ha este átmennék, én vigyáznék a kicsire, ti pedig elmehettek kettesben valamerre.

Azt hiszem érthető, mire akarok kilyukadni. A kedves környezet, habár valahol mélyen biztos tudja, mert nyílván ők is megkapták ezeket a kérdéseket, nem tanul a saját érzéseiből. Rendre fölteszik azokat a kérdéseket, amelyek még meg nem történtének ezer-millió oka lehet. Azon is lehet, megsértődik a hipotetikus kérdező, ha a gyerekre irányuló kérdésre esetleg, a szerencsétlen „wanna be mother” a képébe vágja, hogy fizetheti a lombik bébi programját akarja, mert esetleg nem véletlen, ha még nem született meg a várva várt trónörökös. Abba még véletlenül sem gondol bele senki, hogy mi van, ha bármilyen egészségügyi akadály áll a várakozás mögött. Ez senkire sincs ráírva, mégis a szíve vérezhet annak a nőnek, akinek ilyesmit rendre el kell viselnie.

Természetes, hogy a barátok beszélgetnek egymással ezekről a témákról, de amikor boldog, boldogtalan ezt kérdezi, óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, miért mászik bele mindenki a magánéletünkbe, természetesen csupa jóindulatból. Miért nem azzal támogatják a jövőnket, hogy tiszteletben tartják a magánszféránkat.

Me beszéde

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hiszen KedvesM nem követte a családi hagyományokat, amikor megkérte a kezem, karácsony szent estéjén. Történt ugyanis pár évvel ezelőtt, hogy apósom kézen fogta jövendőbelijét, beültette a kocsiba és elvitte Egertől kb 50 km-re. Itt aztán feltette a nagy kérdést, hozzám jössz feleségül vagy sétálhatsz gyalog haza. A válasz szerencsére a várva várt igen volt, különben most mi sem állnánk itt. A továbbiakban igyekszem olyan rövidre fogni, mint az Oscar gálán megengedett idő, és a hasonlatnál maradva felsorolni mindazokat, akik hozzájárultak a boldogságunkhoz. Természetesen a felsorolás önkényes, ezért mielőtt bárkit kihagynék, mindenkinek köszönöm, aki eljött, hogy jelenlétével emeli az est fényét. Néhány embert pedig azért hagyok ki, mert őket a férjem már magasztalta. Amikor még szingli voltam, a legnagyobbaktól tanultam, Bridget Jones-tól főleg, aki óta tudjuk, hogyan kell az emberekről beszélni, amikor bemutatjuk őket. Először tehát szeretnék a hölgyek triumvirátusának köszönetet mondani, elsőként Skin-nek, aki a világ legjobb lánybúcsúja megszervezése mellett, mint gyönyörű koszorús lány és zenefelelős is jelen van. A következő B. Boop, akit bár nem mindenki tudta eddig, de éppen az nap, pontosabban az éjjel ismertem meg, mint a jövendőbelimet. Emellett a legjobb lánybúcsú szervező szárnysegédje is volt. Harmadikként pedig Osonkát sem hagyhatom ki a felsorolásból, aki már lassan 15 éve van mellettem, és aki mindig kapható arra, hogy az asztalon táncoljunk, ha a szükség úgy kívánja, de a türelme is határtalan, ha épp az aktuális hülyeségeimet kell végig hallgatnia. Jelzem ez fordítva is igaz. Van még néhány barátnő, aki az elmúlt évek alatt együtt izgult velem, és drukkolt kettőnkért, úgy mint Olasz és P. Végül még egy név a barátok közül, akire nagyon büszke vagyok. Mert amikor bárki megérdeklődte, hogy ő akkor ugye nem jön haza, Svédország mégiscsak messze van, én csípőből mondhattam, hogy az a legtermészetesebb, hogy itt lesz, úgyhogy Lenocska nagyon-nagyon örülök, hogy eljöttél.

A családnak, Klárinak, Csutinak, Settenkének, Anyunak és Apunak ennél lényegesen rövidebb idő alatt fogok köszönetet mondani, mivel elmondani nem is igazán lehet, maximum érezni. Inkább csak annyit, hogy én mindössze abban bízom, hogy a leendő gyerekeinknek is tudok majd annyit adni, mint amennyit én kaptam Tőletek.

Végül pedig a leges- legnagyobb köszönettel újdonsült anyósomnak és apósomnak tartozom, akik nélkül, nekem sem lenne egy ilyen drága férjem, mint KedvesM. Köszönöm.

KedvesM beszéde

Nem vagyok a szavak embere, főképp, ha mindezt ilyen sok ember előtt kell megtennem, így egészen röviden, köszönöm csak meg mindenkinek, hogy eljöttetek és velünk ünnepeltek ezen a számunkra oly fontos napon. Me-vel ellentétben én minden döntésemet hosszasan megfontolom, számba veszem a különböző lehetőségeket, és ezek ismeretében magabiztosan mondom ki a végső szót. Mindezek alapján elmondhatom, hogy a mai elhatározásomat is volt időm - uszkve 7 és fél év - jól átgondolni. Eleinte ugyan drága barátaim megkérdőjelezték, hogy biztos normális eszemnél vagyok-e, de végül is mindenben támogattak és segítettek, amiben csak tudtak. Busman barátom, aki a motorok és gyűrűk mágusa, és egyik legrégebbi barátom, GeGe, aki a jó hangulat letéteményese, SzuroMi, akinek a különleges borokat is köszönhetjük, és aki kedvesemet is igen komoly próbák elé állította, de ő bírta a sarat. További kihagyhatatlanok még Lormi, Lonya és Sinner, akik visszafogott, decens mivoltukkal állnak mellettem már sok-sok éve.

Természetesen, szüleimet is magasztalom, nélkülük ez a nap sem jött volna létre. Nem könnyű pár mondatban összefoglalni, mindazt amit tőlük kaptam, de ezt ők sem várják el, hiszen ebben is hasonlóak vagyunk, szavak nélkül is érzik.

Végezetül pedig, köszönöm, kicsi feleségem szüleinek, hogy ilyen szuper csajt neveltek, nélkülük én sem találtam volna új családot-

Egy kedves baráti házaspár esküvőjén történt, hogy miután a friss férj felállt szólásra, nem igazán tudta mit is mondhatna. Ezért igen bölcsen a következőket mondta: - … most pedig átadom a szót a feleségemnek. Most én is így teszek : Me..

Esküvő lépésről lépésre 2., ami kimaradt

Pár dolog még eszembe jutott, amit kifelejtettem a tegnapi beszámolómból, de érdekes, vagy hasznos lehet az utánam következő menyáknak.

- Amire igazán büszke vagyok, az a csokordobás. Na, nem ezt a gyönyörűséget dobtam el, hanem egy másikat. Szegény Skinnt már hónapok óta húztam, hogy márpedig a csokrot a dobásnál neki kell elkapnia, hiszen ő közöttünk a következő, akire mindannyiunk szerint a feleség szerep kellene, hogy következzen. Csak csöndben jegyzem meg, ezzel ő is egyetért. A lényeg tehát, hogy világ életemben lyukas kezű voltam, és ez igaz a mozdulat sor elejére is, vagyis nem éppen tökéletes a célzó képességem. Emellett talán épp KedvesM hívta fel rá a figyelmemet, hogy észnél legyek ám, mert én egy erkélyről dobtam a csokrot, aztán nehogy a túl nagy lendülettel együtt én is repüljek a virág után. Felajánlotta pl. hogy a lábamat dróttal rögzíthetjük, de nekem az a verzió sokkal szimpibb volt, hogy ő majd elbújik az igen méretes szoknyám alatt, és fogja a lábamat. Végül is egyedül vittem véghez a nagy attrakciót, ahol én inkább attól tartottam, nehogy a felső falhoz vágjam hozzá a csokrot, a magam mögé irány helyett. A vőfélyünk pedig azon izgult, lesz e elég eladó sorban lévő lehányka, aki majd oda áll kapkodni a levegőbe. Látható, hogy mindünknek meg volt a maga izgalma, de a végén mondhatom minden jól sikerült. Én ugyan a végletekig poénkodtam rajta, hogy kössünk damilt a csokorra és Skinn kezére, biztos, ami ziher alapon, de végül még erre sem volt szükség. Egyetlen szemvillanással felmértem kedves barátnőm helyzetét, és olyan simán dobtam a kacsói közé csuda lila kis csokrát, hogy öröm volt nézni. És az a győztes mosoly a szája körül, látni kell (a videó megörökítette). Azt a drágám mesélte, hogy Pók úr (Skinn kedves párja) vigyorogva tapsolt, majd ment gratulálni édes kedvesének. Remélem jövőre megyünk hozzájuk is lagziba!!!!

- A következő, szerintem fontos dolog, az ültetés. Azt hiszem, ezt nem lehet tökéletesen csinálni, mert biztos lesz olyan, aki a legnagyobb jó szándékunk ellenére sem fogja úgy érezni, jó helyre került, de a lényeg, hogy ültetés kell. Amit én kicsit eltoltam az asztalok elrendezése. Arra próbáltam figyelni, hogy a kis gyerekek közel legyenek egymáshoz, még ha külön asztalnál is ülnek, és elfelejtettem a többi szempontot figyelembe venni, ami talán fontosabb lett volna. Vagyis a családot távolabbra ültettem, mint kellett volna a barátok javára, ez pedig megkérdőjelezhető. Szerencsére sértődés nem volt belőle, másrészről pedig a fogások között már mindenki vándorolt (azt mégsem írhatom, hogy jött-ment), arra viszont sajnos (és remélem nem is lesz) nincs lehetőség, hogy újra próbáljam. Ami viszont remek ötlet volt, ezen az oldalon találtam: http://greenweddingshoes.blogspot.com/, a névkártyákat a bejáratnál megtalálhatta mindenki egy parafa táblára tűzve, ennek a segítségével talált oda mindenki a saját asztalához, elkerülve a kínos minden asztalnál körbe megyek tülekedést. Képet is fogok feltenni róla, amint lesz.

- A harmadik dolog, ami eszembe jutott a programok sokasága. A furcsa az volt, hogy szerintem nagyon klassz forgatókönyvet írtam, idő ráhagyásokkal, minden, ennek ellenére a vacsival elcsúszott az időbeosztás, és az volt az érzésem, hogy az étkezés után csak úgy rohanni kell a betervezett programokkal. Kezdve a beszédek elosztásával, a vetítéssel, majd a nyitó tánccal. Ezt követte még a torta, az átöltözés, menyecske tánc. A szuper szép és finom grillázs tortáról majdnem meg is feledkeztünk, az éjféli menü pedig totál fölösleges volt, mert egy csomó étel megmaradt még a vacsiról, plusz szerintem már kb senki sem volt éhes. Néha úgy éreztem, minden olyan sürgetős. Tegyük még hozzá, hogy lett volna még pár ötletem, amit bele tettünk volna a programba, nem tudom akkor mi lett volna... Ami bennem megfogalmazódott, hogy talán nem kell a hagyományokat annyira rugalmatlanul venni. Ha már nagyon szűk érzés a menya ruha, öltözzünk át menyecskébe. Ha elcsúszik az idő, sebaj, akinek fontos, úgyis megvárja.

- Végül pedig a legfontosabb, mindenki azt valósítsa meg, amit megálmodott. Ne érezzük rosszul magunkat, ha az anyós másképp gondolja (az enyém nem, ő nagyon jó fej volt, és nem szólt bele semmi ilyen részletbe) , ha a pap, a zenész, a fodrász másképp szokta meg, ez mindenkinek a saját esküvője. Aki nem akarja így megpróbálni, annak köszönjük meg az eddigi közreműködését (ha lehet) és engedjük útjára. Az számít, ami emléknek megmarad. Lehet, hogy most elfogadhatónak tűnik pár dolog, nem is olyan nagy áldozat akár, mégis, amikor visszagondolunk rá, iszonyatosan bosszantó és elkeserítő érzés lehet. Köszönöm mindenkinek, hogy velem ez nem fordult elő.

Esküvő lépésről lépésre

Lassan túlteszem magam az esküvőt követő nyári lustaságon, habár a meleg még csak most kezdett dübörögni, amit meglepően rosszul viselek, de lényeg a lényeg, következzék a nagynapról a beszámoló.

Hisztis menyákat megszégyenítő módon rendkívül jól aludtam, egészen reggel 8ig, amikor kedvesemmel együtt keltünk. Egy picit ugyan zavaró volt, a mikor hajnalban egy régi, ám de nem túl kedvelt ismerős felhívta telefonon jövendőbelimet, és kb. 5 percen keresztül részegen ordított nyolc másik társaságában, hogy nagyon sok boldogságot kívánjon, de ettől függetlenül igen kellemes éjszakánk volt. A délelőttünk azzal telt, hogy a kanapén fetrengtünk, a tv-ben néztük az ünnepélyes falbontás, ’89-es megemlékezést, és lazán pakolásztunk, mit is kéne magunkkal vinni, amire egy esküvő közepette feltétlenül szükség van. Délben kicsit elkezdtem izgulni, mivel Osonka még nem érkezett meg (mint kiderült, telefonos jóváhagyásra várt az induláshoz…. ki érti ezt ;), Skinn pedig már egy órája telefonált, hogy még mindig a fodrásznál ül a búra alatt, és tuti nem fog a megbeszélt időben ide érni hozzánk. Végül befutott B. Boop, aki nagy izgalmában majdnem egy egész bögre sós kávét is legurított, begurult Osonka, és mire lepakoltunk a kocsiba Skinn is betipegett, totális pánikban, hogy madárfészket varázsolt a fejére a fodrász laza, romantikus konty helyett. A közös út a villához nagyon klassz volt, hangosan énekeltünk a rádió kíséretében, és hülyeségeket beszéltünk, és főképp sokat nevettünk. Miután megérkeztünk első lépésként megkezdődött a pörgés, hogy minden, amit nem jól pakoltak fel az asztalokra, pl ültető/köszönő ajándék mécsesek azt helyre rakjam, és minden egyéb, miközben mindenki azt kérdezgette: Na izgulsz már?? Megnyugtatásként mondhatom, nem továbbra sem izgultam, sőt a nyugalom szobrát is mintázhatták volna rólam. Inkább zavart, hogy miután elfoglaltuk a lányos szobánkat, rám tört az éhség, az ebéd ugyanis kimaradt, viszont a sós süti még nem érkezett meg, de egy rövid telefonnal ezt is sikerült elintéznem, sőt még arra is volt gondom, hogy kerüljön ásványvíz a szobánkba. Megkezdődött tehát a készülődés, befutott elvetemült fodrászunk B.Boop, hivatalos sminkesünk is lelkiismeretesen végezte a munkáját és megérkezett közben egyetlen vőlegényem is, szülei és rengeteg anyukája által sütött süti kíséretében. Megérkezett a videós, dj, anyakönyvvezető és a fotósunk is, aki egyből bevetette magát a szobánkba, és megkezdte a fényképezést. Bár egy ismerősünk, akinél pár éve fotózott már esküvőit, azt mondta irányítgatni kell, hogy mit örökítsen meg, én semmi ilyet nem éreztem, nálunk egyből feltalálta magát. Talán nem meglepő módon én készülődtem a leglassabban, de azért rám került a smink, majd a ruha és a hajam is kihúzódott, miközben Osonka még varrta rajtam az egyik ruha pántot, ami nem állt tökéletesen… E körül jelent meg apukám, és a vőfély is, hogy már megint rám kell várni, és tessék szépen elindulni, úgyhogy ez is megtörtént, miután felkötöttem a csukló csokrokat kedvenc koszorúslányaimra, illetve a piciknek a hajkoszorút. Elindultunk tehát, de amíg a vőfély kikérte KedvesM-et a szüleitől, és szimbolikusan engem is anyuéktól, mert ugye apu ott volt mellettem a lugas takarásában, várnunk kellett. Végre elkezdődött a vonulás, először a drága anyukájával, U2-ra, majd felcsendült az én zeném is, az Over the rainbow. Először a kislányok indultak, majd a nagylányok, akik szuper jól nézek ki, ugyanolyan színű és anyagú ruhájukban, végül én is, apuka karján. Elég hamar kiderült, hogy nem húztam fel eléggé az abroncsot, és kicsit botorkáltam benne, szóltam is az egyik lánynak, hogy azonnal jöjjön és segítsen felhúzni, de ez nem volt túl sikeres, úgyhogy próbáltam mini lépésekkel ellensúlyozni a dolgot. Ezt még nehezítette az is, hogy a fűre kiterített szőnyegen igen macerás volt lefele haladni, de apukával ketten fogtuk a ruhámat, úgyhogy szuperül megoldottuk. Az időjárás mellett, ami szerencsére őrülten kegyes olt hozzánk, csak azon izgultam, hogy KedvesM-nek vajon fog e tetszeni a ruhám, de szerencsére ezzel is minden rendben volt. Tetszem Neki. Nagyon kedves, szép szertartásunk volt, és nagyon ügyesen írtam alá az új nevemet is. A szülő köszöntő zene Zorán: Apám hitte, amit direkt a jiddishe pape kedvéért választottam, és mame szerint jól tettem, szegény apukám állítólag azt sem tudta, merre nézzen meghatottságában. Átadtuk a virágokat, drága nagyanyám is kapott (amit aztán jól el is felejtett és itt száradt meg nálunk, amit kicsit fájlalok, hogy még csak nem is hívott, hogy elkérje L ), majd a szuper mozaik családfákat, ami az igazi szülő köszöntő ajándékunk volt, és én igazán büszke vagyok rájuk. Szerintem remekül sikerültek, és különlegesek, és ketten csináltuk KedvesM-mel. Ezután felvonultunk a villa teraszára, ahol mindenki gratulált nekünk, és megkezdődött a koktél partiskodás, közös fotózkodás és folytatódott a vigyorkodás. B.Boop szuper szervezkedését követően bevágódtunk egyik barátunk kocsijába és a fotóssal együtt át hajtottunk a Campona parkolójába, ahol nagyon tuti, pl. ugrálós, bevásárló kocsiban tologatós, izgalmas képeket készítettünk. Szerintem ezek is szuperek lettek, bár még nem láttam őket. Sajnos a fotósnak több időre van szüksége, mint a videósnak, aki már két nap után elkészült a felvétel vágással, azóta is szinte naponta nézek egy-egy részt a videóból. Miután visszaértünk a fotózásról bevonultunk –nagyon- hivatalosan a vacsihoz, és miután apuka, és apósom is elmondták a köszöntő beszédüket, végre az étek következett, aminek már igen-igen ideje volt, mert nagyon éhesek voltunk. Mondanom sem kell én az előétellel, amiből a favoritom a töltött tojás volt, és a levessel – részemről sajtkrém – olyan jól laktam, hogy mást már nem is igen tudtam enni, csak pihegtem durván szűkített csuda ruhámban. A főétel előtt KedvesM, majd én is megköszöntük minden kedvesünknek a részvételt, amit a későbbi bejegyzésekben fogok közzé tenni. Az utolsó beszéd, a vacsi után Osonkáé volt, aki extra esti mesét mondott nekünk, a gomba és a szeretet hasonlatáról, amit, ha átküld nekünk szívesen megosztanék itt is. A vacsi végeztével volt még pár kardinális pont, mint a nyitó tánc, torta szeletelés, az Osonka által összeállított vetítés és a menyecske tánc.

A furcsa nekem az volt, hogy úgy éreztem, ezek a programok túlságosan is összesűrűsödtek, pedig az előzetes forgatókönyvben olyan jól összeállítottam…. Valószínűleg a vacsi csúszott meg, és ez okozta a torlódást. Volt még éjféli töltött képoszta és grillázs torta is, amiből nem fogyott már túl sok, mert mindenki igen-igen tele volt, de anyósom észnál volt, és csomagolt, így nem veszett mindez kárba. Innentől folyamatos táncolás (amit én már az előétel után megkezdtem;), és a jövés-menés folytatódott egészen hajnali 4ig, amikor az utolsó csapat is feladta és haza távozott. Valahogy ezután mentünk fel mi is aludni. Kihangsúlyoznám aludni, mert KedvesM és én is egyből ki is dőltünk, úgyhogy nászéjszaka még véletlenül sem. A pótlása pedig magánügy. Összefoglalóan azt mondhatom, tökéletesen sikerült napunk volt. Az idő remek (előtte, utána, de még aznap más városrészekben is esett az eső), ami pedig nem volt tökéletes, azt én észre sem vettem. Köszönet még egyszer mindenkinek, aki mindehhez a csodálatos naphoz hozzájárult, örök élmény, sőt visszagondolni rá és újra nézni talán még nagyobb élmény, mint ott átélni!!!!