Az univerzum kebelén

A szüléshez való közeledés néha idegőrlő, néha izgalmas várakozás. Viszont van benne valami, ami által egy leszek a többi emberrel. Különleges és átlagos is egyszerre. A teremteni tudás csodája, az élet adás lehetősége lenyűgöző. Nem vagyok vallásos, mégis, ha van olyan, ez valami isteni minőség. Isteni és univerzális. Az a gondolat, hogy mindezt én is átélhetem a kiválasztottság tudatával egyenértékű. Lehetőség, amit már annyian megkaptak, de csak akkor válik valóban érthetővé, ha átéljük. Továbbra sem vagyok hívő, de kaptam valamit. Valami olyat, ami által az összes emberrel - nővel egyenértékű leszek. Azzal a sok milliárd, csilliárd, billiárd nővel, aki gyermeket szült és nevelt már előttem. Csodálni való az a precizitás, ahogy a természet, evolúció - a kedvencem - megteremtette a testet, a terhesség folyamatát, azt a pontosságot, ahol mindennek meg van a helye és az ideje, ahhoz, hogy egy új kis élet biztonságosan fejlődhessen kilenc hónapon keresztül. Talán a normál neurotikus kisebbségi érzéseim leküzdését is segíti annak tudata, hogy én is olyan vagyok mint mások, és képes vagyok kihordani egy gyermeket, és remélem képes is vagyok / leszek egészségesen megszülni őt, és aztán egészségben felnevelni. Egészségben, egyensúlyban és egységben.
Kismama jógán egyszer azt mondta az oktatónk, hogy a terhesség után a szülés az orgazmus. Ezen akkor eléggé felvontam a szemöldököm, mondván nekem az eddigi ismereteim alapján, nem tűnik az orgazmus érzéséhez hasonlónak az a 0-24 órán át tartó folyamat, amíg megszületik végül a gyermek. A mai nappal viszont megszűnt már minden elhárításom, ami miatt azt mondtam Babszem Srácnak, hogy még nem kéne elindulnia, hacsak úgy nem érzi, hogy kívül tágasabb, belül pedig szorul a hurok. Túl vagyok a fodrászon, ez sarkalatos pont volt, csakúgy mint a kozmetikus, ahol nem csak a gyanta került főszerepbe, de a szemöldököm is hasonult a hajam vörösségéhez. Kibekkeltük a nem megfelelő névnapon való születés lehetőségét is. Most már tehát szabad a pálya. És bár még mindig azt gondolom, a Valentin napnál szebb dátum nincs is a naptárban a születésre, mégis egyre inkább várom, hogy megtörténik a folyamat végkifejlete, mondhatni a terhesség csúcspontján eljutok az orgazmusig. Ami valószínűleg nem is az a bizonyos 0-24 óra, hanem az érzés, amikor a szerelmünkből teremtődött pici lényt magunkhoz ölelhetjük.

Beszélgetések a testemmel

Eddig csak magammal, mondhatni a gondolataimmal beszélgettem. Vagy még egyszerűbben gondolkodtam. Remélem, nem érzi ezt senki tőlem túl nagyképű kijelentésnek. És főleg nem ijesztőnek, hiszen amíg nem hallatszik ki, addig senkit sem kell a Lipótra száműzni. Bizonyos irányzatok viszont azt szorgalmazzák, hogy legyünk sokkal-sokkal tudatosabbak testi téren is. Ez volt az egyik alap tétele az autogén tréningnek és jógán is mindig ezt szorgalmazzák, vagyis, figyeljük meg, milyen test érzetek keletkeznek bennünk egy-egy gyakorlat hatására. De ne csak ilyenkor, hanem más helyzetekben is, figyeljük meg, mit mond a testünk, reagáljunk rá, vélhetőleg nem ellenünk beszél. Következőként Raffai Jenő Kapcsolat analízis című könyvében (emlegettem már itt???)olvastam a következőket. A kismama első feladata a baba-mama kommunikáció kezdetén, hogy a méhével felvegye a kapcsolatot. Ezt eleinte elég kétkedve fogadtam - ahogy ők is. De a napokban meg kell valljam, nekem is eszembe jutott, hogy lenne némi megtárgyalnivalóm eme nemes és fontos szervemmel. Babkával már egy ideje próbálom megbeszélni, hogy mikor és hogyan is lenne a legjobb mindkettőnk számára a szülés és születés, de közben rájöttem, hogy mindehhez a méhemnek is lenne némi köze. Ergo elkezdtem vele is tárgyalni. (Mindenki azonnal tegye le a telefont, még nem kell hívni a helyi pszichiátriát!!! ;) Az egyik inger, ugye a baba, aki beindítja a születését - ha jól tudom - de a másik a méh, aki összehúzódik, elernyed, tágul és utat enged. Így hát megkértem segítsen majd minket, és zárós határidőn belül, nem holmi 10-12 órákon keresztül, segítsen engem is, és az ő kis védencét is abban, hogy a születés rendben folyjon. Na most itt kezdtem gondolkodni, méhem lehetséges érzésein. Hogyan is viszonyul ő az én kis tündéremhez??? Eleinte a baba betolakodónak számít az anya testében, ami megpróbálja kilökni a "hívatlan" betolakodót. Erről olvastam egy nagyon érdekes elméletet, miszerint a beágyazódás időszakában a – még alig - baba őssejteket küld az anya szervezetébe, ami még az apai és anyai örökítő anyagokat tartalmazza, így segíti azt, hogy a szervezet, mint mégiscsak ismerőst benntartsa, és ezért lehetséges egyáltalán szaporodás is. Ott tartunk tehát, hogy a méh megtartotta a kis hólyag, szeder, stb... csírát. Én úgy gondolom, a méhem szereti az én kis babámat, hiszen mindenféle ellenállás nélkül - gondolok itt se émelygés, se hányás, se vérzés és egyéb nyalánkságok - megtartotta őt. Nem volt féltékeny, hogy eddig csak mi voltunk ketten, édes duálunióban, mármint a méhem meg én. Na de mi van, ha jobban megszerette őt, és most nem akarja kiengedni. Úgyhogy főleg erről beszélgettem vele, éjszaka - nyugodtan kérdezzétek, miért nem alszom inkább, ahelyett, hogy ilyen hülyeségeken gondolkodnék. Elmondtam hát neki, hogy mennyire hálás vagyok érte, amiért ilyen óvón és védelmezőn tartotta a magzatot, de lassan ugyebár közeledik az idő, amikor majd el kell engednie. Megígértem azt is, hogy én is olyan nagyon fogok majd vigyázni Babkára, ahogy ő is tette, de még az utolsó felvonásnál szükségem lesz a segítségére, egy utolsó lökésre (vagy többre ;). Valami ehhez hasonló dialógus zajlott le közöttünk tehát, míg bele nem aludtam a nagy koncentrációba.
A nagy testtudatosság közepette viszont még egy dolog jutott az eszembe. Konkrétan ez a hipochondria volt. Erről már írtam korábban. Hogy jön össze a kettő? Utóbbi esetén túlzottá válik a saját testünk monitorozása. Felmerül tehát a kérdés, mint mindig, hol a határ a normális önmagunkra figyelés és a beteges önaggodalom között?? Egy ismerősöm annak idején, amikor droghasználókkal foglalkoztunk, azt mondta, onnan tudhatja valaki, hogy problémás használóvá vált, ha saját magának felteszi a kérdést: „Nem estem ez alkalommal túlzásba?”. Nekem ez a megállapítás nagyon frappáns, és azóta is sokszor eszembe jut, ahogy most is. Tehát mindig az az irányadó, hogy saját magunkban felmerül e a kérdés, ez még rendben van?

A falánkság bűne

Mielőtt bele vágnék, kitudja, a falánkságtól való tartózkodás hányadik parancsolatba tartozik? Én hevenyészett kutató munka után arra jutottam a tízedikbe, de szívesen venném a hozzászólásokat, alapvető műveltségem fejlesztése érdekében.
Tegnap este mindenesetre több szempontból is belestem ebbe a hibába. A fő téma továbbra is az étkezés körül forog, amit lassan kezdek megszokni a babavárásom alatt. Lehet össze is kéne számolnom már, hány posztban foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Legutoljára azt javasolta a védőnő, ne parázzak óriás bébi miatt, ne csökkentsem a vitamin bogyóimat, egyszerűen csak étkezzem egészségesebben, ami nem is nehéz, mindössze zöldség-gyümölcs... Bele is vágtunk, mert ugye a karácsonyi falánkság után KedveseM is boldogan csatlakozott a kezdeményezésemhez, ami egészen a múlt hét első három munkanapján remekül működött. Szerda este már teljes egyetértésben bíztattuk egymást, hogy mindketten éhesek vagyunk, de már napok óta. Innen persze a csúcsról lefelé indultunk, a brassói sült krumplival és a hamburgerek ínycsiklandó világa felé. Az "i"-re a pontot pedig a tegnap este tette fel. Napközben még könnyedén hepciáskodtam, hogy már a gyomrommal sincs gond, már amióta kicsit odafigyelek az elfogyasztott étel mennyiségére nem érzem, hogy már jönne is vissza, na este buktam. A közepesen egészséges, de nem óriási adag vacsival - tejszínes, gombás tészta - imádom - és a töb fogásos anyai ebéd után, amikor is csak az édességet kellett elvenni előlem - még nem lett volna nagy hiba, de utána a Kedves feltette a kérdést: Te nem rágcsálnál valamit? csak úgy a TV előtt? Deghogynem... Úgyhogy sajtos ropi és mama féle tiramisu került a menüettbe. Közben termékeny munka is folyt, családfát rajzoltam a következő nemzedékemnek, ehhez aztán kell is az energia... A falánkságot fokozta, hogy lefekvés után még olvastam, egy amúgy igazán izgalmas könyvet. Hidas-Raffai: Lelki köldökzsinór a címe. A baba-mama kapcsolat kiépítéséről szól, van benne sok érdekes pszichológia, sok izgalmas kutatási eredmény és elmélet. A tartalommal tehát no gond, vélhetőleg viszont nem véletlen az sem, hogy valahol máshol azt tanácsolták, este már ne olvass a terhességgel kapcsolatos irodalmat. Habár most már értem miért, valószínűleg továbbra sem fogok változtatni ezen a szokásomon, mert leginkább ilyenkor van rá érkezésem. Innentől kezdve azonban elég éberen zajlott az éjszakám. Villany és szemlecsukás után elkezdtem megtárgyalni Babkával a születés témáját, így mire elaludtam zsongott a fejem a könyvben olvasottaktól és saját monológ foszlányaimtól. Ez az álmomban leginkább úgy folytatódott, hogy közölte velem az orvos, van valami felszálló fertőzésem, ami miatt, lehet, hogy a baba koraszülött lesz. Na ez annyira megijesztett, hogy fel is ébredtem és arra is ráébredtem, hogy fáj a gyomrom. Miután visszafeküdtem kb ötször végigfuttattam az álmomat, és racionalizáltam, mindez, mármint a felülfertőzés mitől is lehet, és hogy miért is butaság ez az egész, és miért is nem kell mindettől tartanom. Majdan sikerült visszaaludnom, és gyanítom még álmomban is lejátszottam párszor az említett gondolat folyamot. Ezt követően leginkább felszínes, de hosszú alvás következett, sok forgolódással. Kilenc előtt viszont nem sikerült kikászálódnom az ágyból. Így azon is elgondolkoztam, miért is alszom mostanában annyit, ami egy 200 kilós medvének is büszkeségére válna. Tagnap is tízig aludtam és nem mondom, hogy nem tudtam volna még délután is durmolni egyet. Gyanítom, hogy a felszínes alvás és főképp az előre készülődés állhat a háttérben, mivel már csak úgy egy hónap és csökkenni fog a megtehető alvás mennyiségem. Remélem az előre raktározás tényleg működik, és most annyi pihenést szedek magamba, amennyi a következő kb. 18 évre pont elegendő lesz.
A nap büszkesége: tegnap este, babkával, közös munkával megszüntettük a csuklását. Tehát a könyvnek úgy érzem, pozitív hozama is van, mert annak hatása alatt kezdtem el megmutatni a picinek mit is kell csinálni ilyen helyzetben. Úgyhogy együtt tartottuk vissza a lélegzetünket, utána együtt lélegeztünk mélyeket, végül együtt kerestük meg a megfelelő testhelyzetet, míg meg nem szűnt a zavaró rekeszi légbuborék.

Megkésett összefoglaló

Habár újév éppen 6 nappal múlt el, azóta is töprengek az elmúlt év történésein, és az idei év várható eseményein. Valamiféle számvetésben gondolkoztam, fogadalomban viszont még véletlenül sem. Egy jó ideje nem teszek fogadalmakat, ha emlékezetem nem csal. Úgy érzem fölösleges, hiszen amit meg akarok valósítani, azt úgyis, amit meg nem gondolok igazán komolyan, arra minek verjem a mellem. Összességében a 2009-es év olyan szerencsés volt, és olyan jól telt, mint ahogy azt előző újév hajnalán előre vetítettem magamban. Volt persze gazdasági válság, ami néha a fejemre és a hangulatomra is ráült, de úgy érzem nem viselt meg jobban, mint, mikor havonta számot vetek a fizetésemmel és a muszáj kiadásokkal. Történt viszont számtalan jobbnál jobb dolog, ami egyértelműen sorsfordító, illetve sorsfolytató esemény életemben. Először is, egyre inkább megközelítettem a harmadik X-et, amiről az egyik legkedvesebb emlékem, hogy Skinn és Olasz barátnőm, párjaikkal és KedvesM-mel együtt meglepi vacsival kedveskedtek. A meglepetéseket pedig végtelenül szeretem.
A következő fontos esemény természetesen már az esküvővel kapcsolatosan, a világ legjobb lánybúcsúja, amin valaha is részt vettem, és külön öröm, hogy ez az én lánybúcsúm volt. Bár már akkor is leírtam, de annál nagyobb élmény, mint riksán bekerekezni a belvárosba, kevés adódik egy ember életében. Szuper hangulat, szuper társaságban.
A következő és valóban sorsfordító élmény nem is váratott magára sokat, mindössze 3 napot, amikor is kiderült, hogy Bene baba befészkelte magát a méhembe, ezzel óriási érzelmek, hormongörgetegek, félelmek és várakozások lavináját indítva el. Amikor a felismerés megtörtént, épp csak pár héttel lehetett fiatalabb, mint amennyi hozzávetőlegesen hátra van még abból az időből, hogy real time is egymás szemébe nézhessünk.
Az izgalom innen már szinten maradt, hiszen következett az év esküvője, vagyis a miénk, ami szerintem pontosan olyan jól sikerült, ahogy én azt szerettem volna. Korábban rendre hangoztattam, hogy nem szeretnék terhesen, vagy már úgy férjhez menni, hogy babám legyen, mert akkor nem tudok majd azzal a felszabadultsággal örömködni, enni, inni, mint még a nélkül. De őszintén mondhatom, az a boldogság, amit a felett éreztem, hogy a várva várt bébi eljött hozzánk, felülírta minden korábbi mantrámat, és egy picit sem zavart már, hogy nem ittam csacsira magam. Sőt így legalább mindenre emlékszem, és még így is hajnalig bírtam a murit. Ami maximum megnehezítette az eseményt, a nem tökéletesen kényelmes cipő kiválasztása, erre kellett volna csak jobban odafigyelnem.
Az esküvő után nem sokkal következett a nászutunk és azzal párhuzamosan az izgalom, hogy túl legyünk az ominózus 12 héten, ami ugye vízválasztónak számít a babácskáknál. A nászút nagyon jól sikerült, tocsogtunk a melegben és a tengerben, de legjobb élmény, maga az együtt töltött idő volt. A nyaralás mellett babka is kitartott, és töretlenül gyarapodott. Persze azt nem mondhatom, hogy a tizenkettedik hét átlépése óta már megnyugodtam és minden para csak a múlté. Mert mindig van mit találni, de sebaj, valószínűleg ez még legalább nyolcvan évig így is marad. KedvesM néha meg is jegyzi, hogy talán a legjobb lenne ugrani egyet az időben és onnan folytatni, hogy Benedek épp kirepül a családi házból, és a kutya is.... Természetesen még véletlenül sem akarnék ugrani az időben, és az én kis tüneményemet átugrani.
Tavaly a miénken kívül még két esküvőn is voltunk, az egyik drágám uncsitesójáé, akiknél szintén jött a hír, bekopogtatott nemrég a gólya.
Ezek voltak a pozitív események, ha valamit kihagytam majd eszembe jut. Persze a mérleg másik oldalára is átnézve, történt egy s más.
Április - május környékén szegény szívem majdnem megszakadt (lásd az akkori bejegyzést), de szerencsére azóta meggyógyult és őszintén remélem többször ilyen nem történik!!!
Ami még feltűnt, három barátnőmmel is volt konfliktusom és nem igazán értem, hogy, miért, és nem tudom, valóban én vagyok e a hibás...
Az első Lenocska, akivel azóta tisztáztuk a dolgokat. Ő egy nehéz, legyünk őszinték tragikus éven van keresztül. Amennyire akkor hagyta, és tudtam, próbáltam mellette állni, bár nem tudom ennek, menyire érezte szükségét. Mindenesetre a pokolhoz vezető út is jóindulattal van kikövezve, és az én jóindulatom sem mindig úgy sült el számára, ahogy szerettem volna. Valószínűleg én is mondtam olyan dolgokat jó szándékkal, amik félrecsúsztak és ő is mondott olyasmit, ami nekem nem volt rendben. Ezeket megbeszéltük, de a távolság, ami az országhatáron túl mutat, köztünk áll, és azt hiszem, nem tudjuk már úgy áthidalni, mint barátságunk kezdetén.
A következő konfliktus egy munkahelyi barátnővel történt, akivel a sztahanovista falakon kívül is többnyire tartottuk a kapcsolatot. Annyira többnyire, hogy ott voltak (mármint ő és jövendőbelije) az esküvőnkön is, mégis fura az egész. A furasága ott kezdődik számomra, hogy amióta ismerjük őket, írják az irandójukat, így ez egy állandó kifogás. Félévente 1-2-szer azért sikerült összehozni egy találkozót, ami mindig nagyon kedélyesen telt el, és a munkában is többször összefutottunk, ebédeltünk együtt, bár úgy érzem többnyire ezeket az összefutásokat én kezdeményeztem. A munkánk ugyan nem szervesen köt össze minket, de vannak átfedések, amikor azért összetalálkoztunk. Ezt többnyire sikerült is minden gond nélkül lezongorázni, de idén kétszer is volt ezen vita köztünk. Ez elsőn túl léptünk megbeszéltük, de a második, számomra elég értetlenül maradt. Úgy éreztem úgy kaptam tőle felelősségre vonást - miközben még véletlenül sincs köztünk hierarchia viszony -, hogy az adott helyzet nem is az én kompetenciám volt. Mire kijelentette, hogy velem nem lehet együttműködni, mire én úgy gondoltam, hogy semmi szükségem az ő letolására és letettem a telefont. Kétségtelenül meg van az a rossz - hozzáteszem családi halmozódással jellemezhető - szokásom, hogy ha nagyon felhúznak és elszakad a cérna inkább ráteszem a másikra a kagylót, ami persze nem szép dolog, de vállalom. Ezek után még imél váltás, miszerint szerinte bennem valami feszültség van az irányában, amit nem tud mi, és ezért ezen a ponton nem is jutottunk tovább. Másrészről viszont, mivel ez az ő érzése, és nem az enyém, nem igazán tudok vele mit kezdeni, és javasoltam gondoljuk végig, talán nem e valamiféle projekcióról van e szó... Ennyiben maradtunk, viszont azt tartom, hogy aki korábban együtt örült velem az esküvőmön, az ne köszönjön el a levél végén "üdv-vel" tőlem.
Végül a legambivalensebb érzéseket Osonkával történő "szakításunk" (???) okozta bennem. Már az esküvő előtt elkezdődött a dolog, amikor is nagyjából mindent megkritizált, amit kigondoltam, de legfőbb túlzásnak azt tartotta, hogy merészelem megvalósítani az elképzeléseimet, ahelyett, hogy mindenki más nyomásának engednék. Ezt követte az esküvő utáni sértődés, mivel ahhoz is tartottam magam, hogy azok legyenek a koszorús lányaim, akiket eredetileg is akartam, és ebbe az ő „koszorús” fia nem fért bele. Részben soha fel sem merült ilyesmi, részben egy épp síró és túlizgatott kicsifiú nem tudom ezt a menetet hogyan abszolválta volna. Egyértelműen önzőség, de az esküvőmön ezt nem akartam kipróbálni. Tudom, ez egy anyának felháborító, ha elutasításba ütközik, de erről szerintem korábban kellett volna beszélnünk és egyértelműen tisztázni a helyzetet, ahhoz meg valóban nem volt kedvem, hogy az én napomon kezdjek mindenféle magyarázkodásba. Na de még ezen is túljutottunk, de a babavárásom öröme végképp kiverte a biztosítékot. Azt már nem egyszer megkaptam tőle, hogy mit vagyok én úgy oda, meg vissza attól, hogy gyerekem lesz, és mit mondogatom, mekkora csodadolog ez, amikor a világ legtermészetesebb dolgáról van szó. De miért is lepi meg őt, hogy én ilyen különlegességnek tartom a velünk történteket, és valami olyasminek, amit csak én élek át ebben a gyönyörben? Talán pont azért, mert elmondása szerint, amikor ő várta a gyermekét, pont úgy gondolta, hogy még ráért volna, nem is tudta úgy élvezni a kicsit; a baba rúgásait, mint én aki majd minden mozdulatára felderül - kivéve, amikor befészkeli a pici hátsóját a bordám alá. Az kétségtelenül nem mindig gyere be. De emellett megkaptam azt is, hogy ő, mint jövőbelátó, az én pillanatnyi viselkedésemből tudja, hogy totál el fogom kényeztetni a gyereket, és én is a nevelésnek fogom alá rendelni magam, ahelyett, hogy majd jöjjek-menjek vele a nagyvilágban, ahogy bezzeg ő tette. Valamint, mint mindenki a környezetében, rosszul fogom nevelni a gyerekem, ami nálunk a környezeti tényezőknek tekinthető, míg az ő hisztis gyerekének a jellem hibáiért kizárólag a biológia tehető felelőssé (lásd öröklés-környezet vita). Nos, ez nekem kicsit sántít. Ezen kívül még azzal is gond volt, hogy én igyekszem az életem rózsaszín oldalát mutatni felé, ahelyett, hogy a kínjaimról és nyűgjeimről számolnék be, ahogy ő teszi. Ettől pedig én nem úgy viselkedem, ahogy egy harminc körüli megtört nőnek illene, bezzeg ő miattam érzi még szerencsétlenebbnek magát. Ebben a kijelentésben, amúgy értem a gondolat alapját, és az ő szemszögéből meg is értem, viszont sok más barátomnak beszámolok az én életemben lévő nehézségekről is. Vele vajon miért alakult másképp? Talán egyoldalú a leírásom, és kicsit heves is. Nem véletlen, zavar a helyzet, zavar, hogy nem értem, zavar, hogy karácsony óta nem beszéltünk, semmilyen kommunikációs csatornán sem. De úgy érzem, megbántva érzem magam. Úgy érzem kicsit igazságtalan is, főleg pont ezeknél az élethelyzeteknél így viselkedni, amikor nem ezt várnám egy olyan embertől, aki közel tizenöt éve a legjobb barátnőm.
Elég hosszan írtam ezekről a barátságokról. Zavar mindhárom konfliktus, hiszen korábban nem volt ez így jellemző, vagy talán kevésbé fontos emberekkel állt csak elő és barátot elveszíteni veszteség. A veszteség pedig fáj, hiányuk bennem él. Néha olyan jó lenne elmenni pszichológushoz, hogy jól átbeszélhessük ezeket a dolgokat, és megértsem, a mozgatórugóit a történéseknek. Hogy igazán tanulni tudjak belőle, és megértsem a saját szerepemet a helyzetben.
Ez volt a 2009-es összefoglaló. És a legizgalmasabb még csak most következik!!! Ismét úgy érzem, 2010 gyönyörű év lesz. BUÉK

Nem látszik rajtad a gazdasági válság...

Ezt a kedves kijelentést egy "kedves" ismerősünk tette szent karácsony második estjén, miután végig mért. Azt is megjegyezte, úgy terpeszkedek és mozgolódok, mint valami fensőbbsége teljes tudatában lévő nagysasszony. Ezt nem ilyen szépen és veretesen fejezte ki, de a lényeg ugyebár ... Utóbbi kijelentésével már nem is nagyon foglalkoztam, amúgy is megszoktam, hogy ő az a folyamatosan beszólogatós fajta, és többnyire engem sem kell félteni. Erre viszont nagy hirtelen én sem tudtam replikázni, viszont KedvesM csípőből olyat villantott vissza, hogy egész szívemet elöntötte a büszkeség!!! Hiába, nem hiába mentem férjhez. Na de azért a mozgás kultúrám mostanság valóban határozott változásokon ment keresztül. Ebben a nagysasszonyos, lassan és komótosan helyváltoztatós formában van némi igazság. Először is, jól meggondolom, mikor kezdek bele, mármint a mozgásba, merre teszem mindezt, és hogy biztos szükséges e a dolog. Másodszor, van amikor muszáj. Olyankor, például amikor egyszer csak jön egy has keményedés, amitől összenyomódik a hólyagom, akkor nincs mese, hanem indulás a kitérőre, de azonnal. De azért még ez sem olyan egyszerű, mert ilyenkor kizárólag begörnyedve lehetséges felállni, és a további cél megközelítés is, csak az istenség előtti hosszas hajlongás során lehetséges. Amúgy már az ülés sem a legkényelmesebb, mert kb. 5-10 percen belül kispocak változást igényel, különben a derekam bemondja az unalmast. Ilyenkor amúgy a legkényelmesebb a négykézlásbas pozíció, ezzel készülök a szülésre is… És ma még csak istenes volt a helyzet, mert tegnap kifárasztotta magát az én kis Tündérem. Biztos rajta volt a denszelhetnék, mert egész nap szinte meg sem állt. Mostanában nem is annyira rugdalózik, inkább dudorog. Ide-oda forgolódik, keresi a helyét. Szerintem növekszik, amihez talán szűkösnek találja a belső teret, ezért próbálja feszegetni a határokat. Ügyes, okos, aranyos. A legutóbbi bejegyzésemben, említettem, hogy már átlépte a két kilós határmezsgyét, majd utána számoltam, hogy ez a szülésig akár meg is duplázódhat. Hááát, egy kicsit tartok a dologtól, biztos nem csak ettől függ a szülés menete, de így elsőre egy négy kilós kis purdé.... nem éppen könnyed darabnak ígérkezik. Na persze, legyen egészséges, szép nagy meg minden, de.... Ezek után elgondolkoztam újra azon, amit a doki a vizsgálatokkal kapcsolatban mondott. Tette volt ugyanis ama kijelentését, hogy majd a 38. héten ugorjak be hozzá- már ez magában is egy szürreális kép, hogy Me csak úgy ugrándozik jelen állapotában - és akkor megvizsgálja a méhszájam, és a megnézéstől talán még a jósló fájások is elindulnak. Ezek azok a típusú fájások, amikor az egyszeri terhes leányka téves riasztást észlelvén beszaladgál a kórházba szülni akarván, de megnyugtatják, a végső felvonás még odébb van, ez csak az előkészítés. Anyósom már felvilágosított - ő szülésznő, nagy kincs az ilyen, tessék megbecsülni - nem tartom lehetetlennek, én is szaladgálok majd. Helyesbítek, KedvesM és Me kocsiba be, kórházi csomag kocsiba be, és száguldás a fiumein.... Aztán meg haza. Na de elvben ezek a jóslások pár órán keresztül tartanak, utána maguktól elmúlnak, vagy elalszunk, mert már azt is tudom, hogy ezek gyakran az ágymelegre indulnak. Mint ahogy a szülések nagy része is, inkább este-éjszaka indul be, feltehetően hasonló okból kifolyólag. Na de, térjünk vissza ehhez a bizonyos 38. heti abajgatáshoz. Amikor a helyszínen ezt előadta a doki, akiben amúgy száz százalékosan megbízom, még nem gondoltam végig, de utólag annál többször. És azt mondhatom, egyre kevésbé volt ez nekem szimpatikus. Mármint engem és a gyerekemet csak ne abajgasson senki, se kint, se bent. És ezt még egy már lebabázott barátnőmtől sem hallottam, ergo miért pont nekem??? Csak ne siettessék az én kis kincsemet. Majd fog ő jönni, amikor úgy érzi, itt az ideje. Az a jó, ha szépen, a maga tempójában érkezhet meg. Amúgyis, talán el akar utazni, vagy valami hasonló, hogy nem várunk??? Mert erre harapok. KedvesM sem tud siettetni, el is késünk mindenhonnan, de ez van. És pont. Szóval el is határoztam, utánajárok én ennek a kérdésnek. Sokkal okosabb nem lettem azóta, de a hozzáértők szerint, ez még nem biztos, hogy főben járó bűn. A tegnapi nap után már én sem vagyok benne biztos, hogy olyan nagy baj lenne ezzel az egész dologgal. Írtam ugyanis, hogy babika nő és nő (ez a feladata), és egésznap mocorog, ami nem fáj, de egy kicsit már sok volt. És ez éjszaka is folytatódott, némi hascsikarással megspékelve... ezek után felmerült bennem a gondolat, hogy mi lesz velem pár hét múlva, amikor még egy csomót fog nőni, én meg, ha már most így bírom a mozgolódást - a sajátomat és az övét, akkor mi lesz még később??? Addigra lehet meg leszek róla győződve, hogy abajgasson csak nyugodtan, mindegy már, csak vegyék ki a picurit. Na de most még nem siettetem, mert még mindig fejlődik, például a tüdeje, az agya - legyen csak okos nagyon -, és az éleslátása is, ahogy azt éles elmével Skinn barátnőm megjegyezte. Azóta ez is fontos szempont. Úgyhogy addig is, elpingvinkedem, amerre kell - mert a járásom leginkább erre, az amúgy roppant helyes madárra kezd hasonlítani - és ha közben bálnásodni is kezdek hozzá, na mond már. Növekszik az állatkert a kiscsaládban.

Klissé, de jogos

Kedd délelőtt zötyögünk a hetes buszon. Mi ketten és KedvesM. Szürke, latyakos, olvadós idő. A levegő már élhetőbb, de a lábfejem még mindig fagyoskodik. Ismét egy csodálatos találkozás vár ránk, a még odabenn peszterkedő Babszem Sráccal. Várom a pillanatot. A mai randit, de főleg, majd az igazit, amikor kibújik. És tudom, olyan pillanatok alatt be fog ez is következni. Annyi mindenre vártam már életemben. Jó nekem. Jó nekem? Jó nekem! Vártam, hogy gimibe kerüljek, mert oda már tényleg a nagyok járnak. Aztán bekerültem, és annyira nem is voltak nagyok. A négy év pedig elrepült. Utána vártam az egyetemet, de egy idő után főleg azt, hogy lediplomázzam és végre tanulás helyett dolgozhassam. A záróvizsga tényleg nagy élmény volt, de a diplomaosztó... Klassz-klassz, de akkor már nem éreztem az egészet olyan nehéznek. És láss csodát lett munkám, büszke is voltam rá, mert saját erőből értem el, protekció nélkül. Valami ehhez hasonlót éreztem, amikor mindenféle puska használata nélkül sikerült az egyetemi felvételim. Na de elég hamar rájöttem, hogy a munka annyira nem is nagy élvezet, mint gondoltam, úgyhogy újra tanulni kezdtem. Az a diploma is meglett, örültem neki, de nem tudtam elég büszke lenni, mert úgy éreztem nem kellett hozzá akkora erőkifejtés, mint azt elvárhatónak tartanám.

De vártam már fontosabb dolgokat is. Leginkább az esküvőnket KedvesM-el. Fél évig készültünk, ruhákat kerestünk, meghívókon törtük a fejünket, a tökéletes tortát kóstolgattuk. És aztán az a nap is elérkezett. Gyönyörű nap volt, éppen úgy tökéletes, ahogy volt. De ma már csak emlék, a fejünkben, a fotókon, a videókon és az ott lévők fejében is. De közben már valami máson is izgultunk. Főleg én. Hogy teljen már le az a keserves három hónap, amikor mindenkivel megoszthatjuk a Babkát övező örömünket. A nászúton is, feküdtünk az ágyon, és én csak mondtam, mondtam, hogy vajon, mi lesz a kis csodával, hogy ugye minden rendben lesz, és ugye ha már jött, amint hívtuk, akkor marad is, ugye? És KedvesM a szokott realitás érzékével, két lábbal a földön, megnyugtatott századszor is - pedig szerintem már nagyon elege volt belőlem - hát persze, hogy minden rendben lesz, hiszen ilyen génekkel.... És persze igaza lett. Utána vártam, hogy növekedjen a pocakom, hogy mindenki lássa, és irigykedjen, ahogy én is irigykedtem, minden alkalommal, amikor egy terhes nő jött szembe velem az utcán. Ez is megtörtént. Olyannyira, hogy már egy 2040 grammos pasaska forgolódik odabenn. Befészkelte a fenekét és a lábát a bordáim alá, miközben egy hónap alatt 800 grammot gyarapodott. Egyre többet gondolok a szülésre. Nehéz elképzelni. Még mindig él bennem a különlegesség érzése, hogy én egy kicsit mégiscsak más vagyok, mint mások, velem a dolgok is másképp történnek. Egy kicsit így is van, minden egy kicsit más az én szemszögemből. Egy kicsit minden ugyanolyan, mint másoknál is. Várom a pillanatot, hogy megszülessen babka. Egy pillanat lesz. Vajon ez is olyan gyorsan eltelik majd, mint az esküvőnk napja? Mennyi időre lenne jó megállítani a pillanatot? Talán ezt nem unnám meg soha...

A fiam barátnője

Politikailag persze sokkal korrektebb lenne, ha úgy fogalmazok: a születendő fiam (feltételezhetően) születendő barátnője. Tudom kicsit még korai, de mégis, egy ideje motoszkál a fejemben, vajon milyen lesz a fiam leendő barátnője. Na, nem a futó kapcsolatokra gondolok, a komolyabbakra. Legfőbb kérdésem, hogy fogom e kedvelni a lányt? Lehet e elég jó majd valaki az én tökéletes fiacskámnak? Vagy talán nem is így kell majd gondolkoznom, mert addigra ő felnőtt, önálló férfi lesz ... Na de szeretni tudom e majd a lányt, aki elveszi az én kicsi fiamat tőlem??? Következő gondolati hiba, sosem fogja elvenni, hiszen más lesz a kapcsolat közöttünk, és más lesz köztük. Tehát miért lehet kedvelni / vagy (szigorúan!!!) csöndben utálni a lányt? Mi alapján is választ majd a (felnőtt) gyermek? Vagy olyan lányt keres, mint amilyen én vagyok, hiszen az első szerelem alapvetően meghatározó. Vagy pedig pont az ellentétemet keresi majd, mert az anyját, még ha csak szimbolikusan is, de nem túl egészséges nőül kérni. Vagy még mindig az ellentétemet, mert mindegy milyen legyen az a lány, csak anyámra ne emlékeztessen.... Nos reméljük ezt az opciót el is vethetem már így előre. Az első helyzetben mindenesetre azért utálhatom majd a hölgyeményt, mert két dudás egy csárdában nem fér meg. A másik eseten pedig pont azért, mert annyira különbözik majd tőlem, nem értem, majd mit eszik rajta ez a kis pernahajder. Közben azért bízom benne, hogy olyan kedves tudok majd lenni a lánnyal, mint mondjuk Mame, Settenke kedvesével. De legalábbis elfogadom majd, mert nekem is az lesz a fontos, hogy találjon maga mellé valakit, akit szerethet, és aki viszont szeretheti. És remélem, hogy baráti lesz a kapcsolatunk, és majd mesélhetek neki tippeket a terhessége alatt, mert mi más lenne a következő gondolatom, a még meg sem született picurkámmal kapcsolatban, mint az ő még meg nem született picurkája...

Te jó ég, mi jöhet még ezután???????