Blog? Napló? Napló? Blog?

Egész ifjonti korom óta naplót írtam. Mondjuk úgy 12 éves korom óta tuti biztosan. Mindig szép füzeteket szereztem be e célra, a titkaim mégsem kerülhettek holmi semmilyen füzet lapjaira. Természetesen sok szép matrica, sőt még egy öntapadós plüss kisegér is helyet kapott az egyik füzeten. Legalább 4-5-10 füzetet tele írtam. Nagy ritkán újra is olvasgattam őket. Kb. olyan érzés ez, mint amikor visszahallgatjuk a hangunkat felvételről. Szörnyű. De azért jó kedvű szörnyű.

Amióta együtt vagyok KedvesM-mel, egyre ritkábban írtam le a gondolataimat. Az jutott az eszembe, hogy minekutána az életem úgy tűnik normál mederbe terelődött, már nem volt szükségem arra, hogy leírjam a lelki háborgásaimat.

Miért is írunk naplót? Egyrészt én, úgy tűnik már kicsiny koromban is fontosnak tartottam megörökíteni magam az utókor, de legalábbis saját magam számára. És egyből itt is az első ambivalencia. Mert ugyebár a napló titkos, csakis saját magunknak szól. Meg kell azonban vallanom, hogy bennem bár ezt soha, semmilyen körülmények között nem vallanám be, ha most itt le nem írnám, hogy mindig titkos vágyként motoszkált bennem, hogy egyszer a nagyközönség is megismerje a nem publikus naplómat. Fujj, te csúnya maga mutogatás. *Ejnye-bejnye* Rövid párbeszédet hallhattatok kedves olvasók köztem és köztem. Na de a meghasadt személyiségű vita viccet félretéve, miért vágyunk titkon arra, hogy lássanak minket (szimbolikusan!) lemeztelenítve??? Pontosítok, mert ezt mindig a kis csoporttagjaim fejére is ráolvasom, hát legyek magamhoz is ily kemény, miért vágyom rá, hogy a titkaimat megismerjék? Mi ez az öncélú magammutogatás? Na jó, igazság szerint nem érzem úgy, hogy magamutogató lennék. Az írás öröméért vertem blog írásba a fejem és lelkem nyugváért kezdtem el naplót írni. Közben pedig csak remélni merem, hogy amiket írok, benned (igen benned, aki most épp körül nézel, hogy kihez is beszélnek; na ne forgasd a fejed, olvass tovább, mert pont rólad beszélek) is felvet néhány kérdést kedves Olvasó. Persze gondoljunk csak bele, ha kedvenc íróink nem lettek volna elég magamutogatók ahhoz, hogy egy kiadó körül ólálkodjanak az alkotásukkal, akkor ma sokkal szegényebbek lennénk szellemileg. Természetesen nem hasonlítom magam a nagyságokhoz, de pár pillanatra jó eljátszani az álomképpel. Úgy érzem, kicsit elkalandoztam a témától, pedig Osonka, kedvenc lektorom és barátnőm épp a múltkor dicsért meg, milyen szépen kezdtek letisztulni az irományaim. A magamutogatást ezúton talán le is zárhatom, konklúzióként kijelentve, hogy olyan ez, mint a motiváció és az érzelmek, előre hajtó, energetizáló folyamat, ami addig addig hajtja a viselkedésünket, míg el nem érjük a kívánt célt.

***Van egy olyan érzésem, hogy további stilisztikai feladatom a jövőben, hogy az igeidőket és személyeket egyeztessem. 

A naplóírás a pszichomókusok szerint is igen kedvező tevékenység. Rámutattak többek között arra, hogy a depresszióban, ha jól emlékszem épp a mániásban, szenvedők állapotának javulásában is sokat segíthet ez a szokás. Innen nézve talán nem meglepő, hogy mikor nyugodtabb szakaszomba léptem, kevésbé éreztem késztetést a naplózásra is. Egyetlen negatív hatását láttam eddig a már emlegetett tevékenységnek. Ez a Pillangó effektus című filmben esett meg. Itt az orvosok ezt a javasolják a kissé labilis idegzetű fiatalembernek, aki miközben visszaolvassa korábbi írásait, ugrálni kezd az időben, főképp a múltjában. Ennek az lesz a hatása, hogy mivel megváltoztatta a múltját, megváltozik a jelene is. A film ennél még egy kicsit bonyolultabb, de egész nézhető. 

Most, hogy egyre nagyobb vagyok, legalábbis a 10-12 éves kori állapotomhoz képest, és még véletlenül sem állítanám, hogy öregebb, ám de bölcsebb mindenképpen, el kezdtem blogot írni. Azt is biztos említettem, hogy már jó ideje gondolkoztam rajta, hogy bele fogjak ebbe a rendkívül felelősségteljes vállalkozásba. Azon filózom, vajon egyenértékű-e ez a naplóírással. Tény-tény, hogy az állandó nyugodt lelkület nem rám jellemző állapot, de ilyenkor mindig arra gondolok, legalább tudom, hogy érzek és nagyon-nagyon várom rá, hogy inkább lenne kicsit uncsibb az életem. Olyankor persze, már amikor uncsibb, arra vágyom, hogy történjen már valami, és láss csodát, általában történik is. Előbb vagy utóbb. 

A blogban mindenesetre nem a féltett titkaimról írok, de azt hiszem a vívódásaim ugyanúgy megjelennek benne, még ha nem is konkretizálom. Ez pedig azért jó, mert utat enged, nem kényszerít rá másokra egyetlen gondolható gondolatot. Miközben pedig azt írom, mások vajon hogy találnak magukra bennem, lehet éppen arról van szó, hogy én hol találom meg saját magamat írás közben. Hol van a saját hangom, és hol vagyok benne én. Ki vagyok én a sok-sok cicoma mögött. Milyen az igazi én?