2008. szeptember 12., péntek

My jiddishe mame

Az anya. A főnök. Szeretjük, csodáljuk és elismerjük. Olyan szeretnék lenni, mint Ő. Olyan, mint az én anyukám. Azt hiszem hivatalosan nem lehet még yiddishe mame, mert ott van az én drága nagymamám, akit ez a cím megilletne. Igaz ő meg inkább okos és intelligens, ami nem zárná ki a jiddishe mame létet, de mégis. Ezt lezárva viszont felmerül bennem a kérdés, hogy mi van a yiddishe papikkal? Az apukákkal. Ő róluk miért nem szól hasonlóan szívhez szóló dal, legenda. Pedig mind tudjuk, hogy a kislányoknak az egyetlen élő isten az apjuk. Nem volt ez másképp nálam sem. Aztán sajnos felnőttem, és gyanússá vált, hogy talán még sem olyan mindentudó az én drága apukám, mint gondoltam. Sőt néha (gyakran) kifejezetten hirtelen haragú és hisztis és morog és nem bírja egyszerűen azt mondani a főztömre, vagy bármi egyéb tettemre, hogy jó volt, finom volt, klassz vagy. Csak annyit, hogy nem is olyan rossz, megjárja.... Miért van ez így? Valószínűleg ugyanazért, amiért körbe kellett udvarolnom, hogy kölcsönadja nagykegyesen a családi autót (aminek persze ő a feltétlen ura, s parancsolója), ha nagy ritkán úgy éreztem szükségem van rá. De még egyszer visszatérve, miért olyan nehéz azt mondani, hogy valami jó???

És mi lett a félistennel? Mert ugye az már megváltozott. Ahogy felnövünk, ráeszmélünk, hogy a szüleink sem istenek, hanem pont olyan halandók, mint mindenki más. Talán mire megöregedünk azt is belátjuk, hogy mi  magunk sem vagyunk felsőbb rendű lények. Igen, egyre inkább úgy látom, hogy a saját magunkra irányuló omnipotenciánk (mindenek felett állóság) múlik el a legkésőbb, bár az okos fejlődés pszichológusok szerint, ez már valamikor 3 éves kor környékén megtörténik. Olyan ez az omnipotencia, mint amikor Darwin az emberek képébe vágta, hogy a majmoktól származunk, vagy amikor Freud bedobta, hogy nesze nektek nagyképű fellengzősség, titeket Ember csak az alantas, és tudattalan ösztöneitek irányítanak. 

Na de kis kitérő, vissza az apukámhoz. Szóval szegényt jól lehúztam a fentiekben, de még nem említettem, hogy a nehézkes, morgolódós, hisztizős dolgai ellenére, még mindig talpon van. Pedig az élet eléggé huzigálja a régen göndör, mára csak rövidre vágott fürtjeit. Betegségek, rokonok, munkák, elég rendesen kijutott neki. Nem könnyű mindig megérteni, miért így döntött, mért nem úgy, ahogy szerintem sokkal boldogságosabb lenne, de ez mégiscsak az ő választása. Tehát az én apukám, aki félistenné vált, amikor megszülettem, és letaszíttatott, amikor tudatra kezdtem derengeni, még mindig tapossa a mókuskereket.  És hiába tépázza az élet vihara, még mindig szeret engem, még mindig felhívhatom, hogy ugorjon már át hozzánk és legyen oly drága megetetni macska ő méltóságát, amíg mi jövünk-megyünk valamerre az ország egyéb szegletében. És ő még mindig büszke rám bármibe is kezdek. És habár néha igen nehezen tudjuk elviselni egymást (hiszen a morcogás természetesen kölcsönös) még mindig szeret. És én is szeretem. 

Itt be is kellene fejeznem ezt az írást, mert ez olyan szép lezárás volt, de hiába nem akarok parancsolni, kecsesen pörgő ujjacskáimnak. Mert azon is érdemes elgondolkodni, hányan vannak az életünkben, akik igazán szeretnek. Csak úgy, mindenféle hátsó szándék nélkül. Tudom, ez lerágott csont és elcsépelt duma,nem is  részletezem tovább, de ami tény, az tény. Visszakanyarodva pedig a fenti témához, még ha néha nehéz is együtt élni a morgós apukákkal, nem szabad eltávolítani őket, hiszen igazán ritka, hogy olyan emberre találunk, aki feltétel nélkül szeret minket. Úgyhogy inkább begyűjteni, mint eldobni. Zárszóként pedig, rá kell jönnöm, hogy bizony vannak ám jiddishe papik, sőt nekem egy igazi jiddishe APUKÁM van (csupa nagybetűvel).

 

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Jól érzékelted a szó jelentését, azt hiszem elsősorban gondoskodót jelent. Tökéletes mind tudjuk egy volt és egy van. Me tudd ki.