Mitől leszel boldog emberke?

Mi a boldogság kulcsa? Sok pszichológus próbált már választ adni erre a kérdésre. Ez igazán egy olyan kérdés, ahol az életünk a tét, hát nem babra megy a játék. Félre söpörve a giccses mondásokat, arra jutottak az okos kutatók, hogy a megoldás egyik, hangsúlyozom egyik kulcsa, abban rejlik, milyen célokat tűzünk ki magunk elé az életben. E szerint a túl nagy elvárások, például egy tűzpiros sportkocsi, nem csak hogy túlságosan tárgyiasult vágyálom, de igen nehezen is hozzá- férhető (ami nem véletlen, hiszen épp azért tudja megőrizni különlegességét, mert csak kevesek számára hozzáférhető). A lényeg tehát, hogy azok az álmok, amelyek nehezen megvalósíthatóak, és abba a csoportba tartoznak, amiért akár egy életen keresztül is kell dolgozni (és ezt nem csak szó szerint értem), még ha el is érjük, nem hozza azt a magas szintű kielégülést, mint amit vártunk tőle. Ezzel szemben, ha képesek vagyunk a vágyainkat kisebb részletekre bontani, sőt akár a napi szintű eseményeknek örülni, sokkal több apró kielégülés érhet minket, ami a napi boldogság szintünket, és talán a hosszú távú boldogság igényünket is kielégíti.
Miért jutott mindez eszembe? Mert ma vidáman, és egy apró, kis boldogság jeggyel a zsebemben utaztam hazafelé a 7esen. Történt ugyanis, hogy a kollégáimmal egy konferencián vettünk részt. Maga a kongresszus is megérne egy külön misét. Az
evészavarokról szólt, de ez egy másik történet, regélésére máskor kerül majd sor (ez olyan Michael Endés, a Végtelen történetből). Arra viszont még nem volt példa, legalábbis az én pályafutásom alatt, hogy a mi kis csoportunk így, együtt ment volna el bármiféle szakmai, szervezett heppeningre. Mindez pedig kedvenc főnökömnek köszönhető. Eddig még nem igen volt kedvenc főnököm. Egy pár szót engedjetek meg, hogy a korábbiakról is beszámoljak. Az első főnököm elsőre szimpatikus volt. Na, nem azért, mert akár csak távolról is rá lehetet volna fogni, hogy kedves, szívélyes ember. Ez egy olyan első látására eldőlő dolog, megkedveltük egymást. Természetesen nem jelentette azt, hogy barátnők lettünk és innentől kezdve együtt jártunk ruhácskát vásárolni, a távolság tartás mindig megmaradt, de ez nem baj! Jó főnöknek mindazonáltal nem mondanám. Nem tudott igazán csapatot építeni, de velem többnyire normális volt. Egy valami miatt azonban nagyon mérges és haragos voltam irányában. Az pedig az addikció. És sajnos ezt látták mások is. Zavart, hogy az az ember, akit én szívembe fogadok, valakinek tartok, nem bírja megállni, hogy ne igyon. Szeret irányítani, hatalmaskodni, utasítgatni, Igazi hangulatember, mint sokszor én is. Vodannában azért volt emberségesség is.
A második főnököm, aki a jelenlegi is, ő nálunk a fő-fő néni. Nem ugyanaz, akiről az előbb áradozni kezdtem, őt kicsit több humorral áldotta meg a jóisten, mint a korábbi kedvest. Ami még érdekes, hogy mindketten velem közös származásúak, amit utóbbival eleve tudtunk egymásról, hiszen a bekerülésem útja adott volt. Elsővel, nevezzük Vodannának, kb. a második héten kiderítettük egymásról. Van- e ennek jelentősége? Valószínűleg igen, valamit megalapoz, talán épp csak egy lehetőséget. De az, hogy ez a lehetőség hova fejlődik, csak rajtunk múlik. Egy főnökben nem olyan könnyű egyből megtalálni a jót, de például az új vezetőnk megtalálása, igazán remek húzás volt. Persze előtte ezt csak félve merem kinyilatkoztatni, - már ha alkalom nyílik a nyilatkozásra, és közénk, egyszerű földi halandók közé ereszkedik, - mert félek, hogy a dicséret téves gondolatokra sarkallja, és esetleg felmerül benne, hogy megszabaduljon attól aki jó. Na nem mintha az a veszély fenyegetne, hogy az én véleményemet akarná kikérni.... Persze az előző közvetlen (tehát Főnéni alatt lévő) főnökömmel sem volt gond, említsük őt Erkel álnév alatt, de ennyiben ki is fújt. Korrektül viselkedett mindig, nem konspirált, nem kavart, nem szivatott. Konkrét elvárásai voltak, véletlenül sem teljesíthetetlenek. Nem érzem, hogy ennél a korrektségnél többet adott volna nekem, de tény, hogy igazi, régi vágású úriemberként viselkedett mindig. Erkel idén véglegesen nyugdíjba ment és visszavonult. Őt követte Mara Gréta. Vele egészen új dimenziók nyíltak meg. Kicsit kezdem úgy érezni túlzott a rajongásom, szinte nyálasba forduló, de meglehetőst elfogult vagyok, mivel először tapasztaltam meg, hogy a főnököm dicsér és bíztat. Nem gondolja, hogy a fiatalságomból adódóan nem vagyok elég talpra- esett a feladatok ellátásához. Megbízik bennem, támogat és bíztat. Meg még bíztat is egy kicsit. És ha ez nem lenne elég, akkor szokott még bíztatni is. Valószínűleg ha férfi lenne, szerelmes lennék belé. Szerencsére azonban nő, mert mi is lenne KedvesMmel, ha hírtelen szerelemre lobbannék a főnököm iránt. De azon kívül, hogy Mara Gréta bíztat, az egész kis csoportunkat is elkezdte valódi csoporttá kovácsolni. Össze- fog minket szakmailag és munkailag, perspektívát és lehetőségeket ajánl és talál nekünk. Mindezek mellett pedig szakember, jó, elismert, magabiztos és tapasztalt szakember. Letett jó pár dolgot az asztalra, és mégsem hordja fenn az orrát. Úgy tűnik, igyekszik mindenkiben a pozitív értékeket meglátni, megtalálni, és azt megerősíteni. Remélem bírni fog minket, és a melót, és még sokáig őt tudhatjuk magunk mellett. Így ma és tegnap a kollégákkal együtt kongresszusoztunk, és ahogy így együtt sétáltunk már elfelé, olyan érzésem volt, mintha azoknak a legendás munkacsoportoknak a tagja lehetnék, akikről annyi legenda szól szakmai berkekben. Mi persze még csak az elején vagyunk, de még bármivé kinőhetjük magunkat.