Anekdota

Szeretem az anekdotákat. Rövid, tömör, frappáns és humoros. Anekdotát csak fontos, nagy emberekről szoktak írni. Olyanokról, akikről érdemes írni. Vagyunk így egy páran….

Ez a történet az én kedvenc apukámról fog szólni, ismerhetitek J. Pape fedőnév alatt.

Az én apukám, a legbátrabb apuka, aki csak élt valaha is kerek e világon.

Kivéve talán akkor, amikor fogorvoshoz, bőrorvoshoz, láborvoshoz, kézorvoshoz, vagy egyáltalán orvoshoz kell mennie. Hát igen, mindünknek megvannak az apró kis gyarlóságaink, az én apukámnak a doktoricitisz utálatisz. Kit/mit szoktunk utálni? Főképp félelmünk megtestesítőit. Természetesen a világért sem merném állítani, hogy az én apukám fél az orvosoktól, talán a kanapé mögé bújva, halkan mernék csak valami hasonlót suttogni, na de melyikünknek nem dobogott hevesebben a szíve, amikor egy-egy orvos színe elé kellett állnia, hogy meghallgassa az ítéletet. Nem is fokozom tovább, lett légyen ugyanis, hogy az én drága apukám nem húzhatta tovább a dolgot, utálat ide, félelem oda a térde keményebben küzdött, így orvost kellett keresni hozzá. Már nem apukámhoz, mindösszesen ahhoz a fránya térdhez, és akkor most nem kezdek bele holmi pszichológiai és filozófiai elmélkedésekbe arról, hogy vajon az állam, akarom mondani térdem én vagyok-e? Csodák csodájára talált is egy kedves (?), korrekt gyógyítót, aki elfogadható feltételeket ajánlott neki térd műtétet illetően. Mert nincs azért olyan könnyű helyzetben az az orvos, aki az én apukámhoz akar nyúlni, annak bizony fel kell kötni a gatyamadzagot.  Apuka ugyanis, talán már említettem, nem kedveli ezt a népséget túlságosan, így a bizalmi helyzetet sem könnyű elérni nála. Történetünk fő vágója azonban még ezt is elérte, annak ellenére, hogy az első találkozás alkalmával, egy kerek órával később jelent meg, mint mondva vagyon. És az én apukám mégis megvárta, és ez óriási kegynek számít ám, mert holmi földi halandó dokikat úgy ott hagy hoppon, hogy csak porzik. Az igaz jó pontot azonban akkor szerezte a mi csoda dokink, amikor kijelentette, hogy ő márpedig, nem végez altatásban ilyen műtétet, kizárólag epidurt alkalmaz. Ez ugyebár azt jelenti, hogy tisztelt delikvensünk éber (nem véletlenül húztam alá ;) állapotban, fájdalom csillapítva éli végig a beavatkozást. Ez a kijelentése mindenesetre szíven találta az én apukámat, mondhatnánk azt is, hogy „This is a beginning of a beautiful friendship”, amennyiben az örök klasszis Casablankát vón kedvünk idézni. Történetesen ugyanis, ha van valami, amit apuka még a dokiknál is jobban utál, az az altatás. Mindezen feltételek megléte folytán, hogy ne szaporítsam túl soká az ízes magyar szót, aput ma reggel sikeresen meg térdműtötték. Az ápolók kedvesek voltak, és figyelmesek, na jó egy kis ismeretség is akadt, de mi ez a paraszolvenciához képest ugyebár.

A doki pedig mindössze annyit kérdezett aputól a műtét után, hogy tudja e a kedves beteg, hogy bizony igen hangosan horkolt a műtét asztalon. És akkor az én drága apukám ártatlan, bari nagy barna szemekkel ránézett, hogy ő horkolni? Na de kérem, micsoda feltételezés ez???

Így esett, hogy kedves felmenőm már lábadozik, értsd szó szerint. Holnap reggel pedig én is nyomok gyógy puszit szakálas szőrös pofázmányára.

Befejezésképp pedig, nem adhatok mást, csak mi lényegem (idézet: Az ember tragédiája), így ezzel a kis történettel kívánok jobbulást drága papa.