A sötét lovagot néztük meg szombat esti programként a moziban. Már igen régóta készültünk erre a lépésre. Kétségtelenül érdemes volt végig ülni a két és fél órás filmet, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy az egész mozi kibírta, köztük én is (!) könnyítés nélkül. Igen ez az a film, amelyben Joker túlszárnyalja elődjét, gonoszságban, őrültségben, alakításban egyaránt. Jack Nicolson a jelenlegihez képest elegáns úriembernek mondható. Ki merem jelenteni, hogy Heath Ledger óriásit alakított. Sőt az a gondolat is befészkelte magát a fejembe, hogy ilyen alakítást kétszer nyújtani szinte lehetetlen, nem véletlen, hogy a csúcson ment el. Christian Bale az eddigi legklasszabb Batman, de ez egyrészről a rendező érdeme (legalábbis KedvesM szerint), másrészről a korábbi szerényebb színvonalú Batman-eké. Hát hiába, a hasonlítás és a mérce nagyúr. Amúgy pedig azt gondolom Batman-t eljátszani nem kell nagy tehetség, Joker viszont igazi karakter, örömteli kihívás egy színésznek. Olyannyira „örömteli” lehetett, hogy H.L. bele is halt. Igaz előtte még leforgatott egy filmet, de mintha Joker szerepében a megőrülés, az ő őrült halálát is előrevetítette volna. Itt következik gondolatmenetem és az elmúlt napok történésének összefonódása. Mi késztett arra bizonyos embereket, hogy őrülten, fejetlenül, gyorsan élve, sokat tapasztalva, sokat szenvedve, fiatalon búcsút mondjanak az életnek. H.L. érthetetlen halála ugyanolyan döbbenetes volt, mint Albert Györgyié tegnap, Elvisé, Jim Morrisoné, Jimi Hendrixé, Janis Jopliné a nem is olyan rég múltban, vagy említsük akár Petőfi Sándort úgy 160 évvel ezelőttről. Ők mit tudtak? Miért érezték úgy, hogy a csúcson kell elmenniük. Milyenek lettek volna, ha megöregszenek? A szervezetük nyílván nem élte volna túl azt a fajta gyűrődést, aminek ki lettek téve hosszú távon, és valóban ez is lett a végzetük. De a testük mellett a lelkük sem bírta a gyűrődést. Minek voltak ők az elszenvedői, ami arra indíthatta őket, hogy a drogokkal, gyógyszerekkel, tiltottakkal és legálisokkal mérgezzék magukat? Miért volt szükség arra, hogy ne lássanak, és ne halljanak? Mit próbált kiordítani a lelkük, ami elől be kellett fogni a fülüket, hogy ne hallják? A. Gy-ről az jutott az eszembe, eljött az a pillanat, amikor a lelke nem bírta tovább, és a teste beadta előtte a derekát, nem harcolt tovább az önpusztítás ellen, hanem átadta magát neki. A halálnak. A megnyugvásnak. Kifejezetten visszatetsző módon viselkedett ez a nő. Nem tudom tényleg annyira jó riporter volt-e, mint szokták mondani, de az biztos, megmutatta, hogy korunk betegsége a depresszió hova vezethet. Lehet, hogy ez kell az embereknek, ez talán észhez térít minket, hogy vegyük komolyan a psziché betegségeit is. Őrületesen nehéz elhinni azt, hogy valaki, akin kívülről nem látszik, hogy beteg, meg van minden testrésze, nem nő daganat a testében, nem esküszik háborút ellene egyetlen sejtje sem, sőt még agyi antennáiban sem mutatható ki semmilyen kóros elváltozás mégis beteg lehet. Őrületesen nehéz felfogni azt, hogy nem direkt csinálja. Vagy nem tudja tudatosan, hogy direkt csinálja. Addig nem könnyű megérteni, mit él át valaki, aki depressziós, míg azt az ember önmaga át nem éli. Szerencsére nem tudom én sem, milyen lehet az, amikor felkelni is fáj, abba belegondolni pedig, hogy másoknak is megmutassa magát kilépve a lakás ajtaján, egyenesen borzalmas. Szerencsére nem tudom milyen az, amikor hangok irányítják valakinek az életét, és milyen az, amikor az életben maradás egyetlen lehetősége a katatón vegetálás. Nem tudom, és soha nem is szeretném megismerni az érzést, és nem kívánnék ilyet másoknak sem. Túlságosan is ijesztő ez ahhoz, hogy akár az ellenségemet megkínáljam vele.
Visszatérve a Batman-hez, ami még jellemző rá, és aminek az utolsó két rész a sikerét köszönheti a sötétség. KedvesM egyik kedvenc sorozata a Battlestar Galactica. Nem kellett túl sokáig gondolkoznom mi vonzza őt ebben annyira, és mi az ami engem határozottan távol tart tőle. Ez a sorozat is "sötét". Talán túl is léphetünk a "sötét" fogalom azon jelentésén, ami a hülyeségre, az agyi ürességre utal. Helyette egy új tartalommal bővül a fogalom. A reménytelenség érzésével. Miért szeretjük nézni a kilátástalanságot? A megmenthetetlenség érzése szomorúsággal tölti el a szívünket, az enyémet legalábbis. De amint kilépek a moziból, vagy felállok a tévé elől, nagy kő esik le a szívemről. Annak a tudata, hogy amit érzetem elmúlt, csak fikció volt, megnyugtató. A mi világunk, a valóság szerencsére nem ilyen. Legalábbis remélem, hogy nem ilyen, mert még, ha tévedek is és a világ valóban olyan sötét, mint ahogy egyre több film azt lefesti, mindennap ezzel élni... Akkor én is nyugodt szívvel átléphetnék a gyorsan élők, fiatalon távozók közé. De addig is gondolkozom rajta, milyen lelki tényezők, mozgató rugók játszanak szerepet abban, hogy a sötétséget szeretjük. Miféle kielégülés játszódhat le bennünk, amikor inkább azt nézzük, hogyan szenvednek a fikciók szereplői. Vajon hazugság, hogy amikor kikapcsoljuk a vetítőt, nagyot sóhajtunk, és elhisszük, hogy mindez csak kitaláció volt? Lehet, de úgy érzem, ez a túlélés kulcsa. Ha nárcisztikus személyiség lennék, de minimum megalomán, talán nem hibáznék nagyot azzal a feltételezéssel, hogy mi képezzük az evolúció fejlődését, míg rövid életű kedveseink egy lejárt kor termékei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése