NNemrég értem haza a Magyar Színházból, ahol Szabó Magda: Az ajtó című regényét mutatták be. A darab már elég régóta megy, tavaly egyszer, amikor fellángolt a Szabó Magda iránti szerelmem, utánanéztem, mert hallottam a darabról, de aztán valahogy leült a dolog. Most anyu drága titkárnőjének köszönhetem a szerencsém, hogy megnézhettem a darabot. Ugyanis ő szólt anyunak, hogy ha Szabó Magda, akkor ME. Persze nem véletlen, hogy az eszébe jutottam, hiszen odabenn, mármint anyuéknál a munkahelyén állítólag kötelező olvasmánnyá nőtte ki magát a blogom, ami igencsak melengeti a szívemet.
A darabra visszatérve, gyönyörű volt. Csudáltos, parádés, és igazán remek. Annak ellenére, hogy a száraz levegőn, mármint-ami a színházi atmoszférát illeti - a kontaklencsém sivatagban érezte magát, én meg ettől magamat valami igen porzékony entitásnak, nem emiatt éreztem úgy magam a darab végén, hogy menten elbőgöm magam. A történet egészen rövidre vágva egy barátságot mesél el. Kicsit hosszabbra nyújtva egy írónő, akiben nem lehet nem fölfedezni Szabó Magdát, és egy egyedül élő, magának való takarítónő összecsiszolódását, az egymásra utaltság és a kíváncsiság körjátékában. A darab során fokozatosan bontakozik ki a kapcsolat a főszereplők között. A kötelező hárítások, elhallgatások ellenére is kisejlik, hogy itt többről van szó, mint a munkaadó és a munkás kötelező udvariaskodásáról. Szépen lassan beengedik egymást az emlékeikbe, a történeteikbe, megosztják egymással féltett titkaikat. Fontosak ezek a titkok. Az öreg takarítóasszonyt az utcában bolondnak, gonosznak, politikai árulónak tartják az el nem mondott titkai miatt. Mégis mikor találkozik valakivel, akiben érzi a megértést, kiadja magát. Egész életében ettől félt, hogy megszeret valakit, és ezáltal kiszolgáltatottá válik, hiszen fiatal korában többször is megégette magát. Végül pedig beengedi az írónőt a fő szentélyébe, ahol korábban rajta kívül senki sem járt, az otthonába. Az otthonával párhuzamos szimbólum a történetben a családi kripta, amire az öregasszony vágyik. Ebben a kriptában szeretne nyugodni, a többi fontos családtagjával. Erre a kriptára gyűjtögeti a pénzét, mert bár a túlvilágban nem hisz, de a halottnak való tiszteletadásban mindenek felett. A tiszteletadás több ponton is fontos eleme a mondanivalóknak. Büszke asszonyról van szó, aki miután nem tudja ellátni magát, nem akarja beengedni a világot az otthonába, az életébe, mert nem akarja, hogy magatehetetlennek lássák. Az írónőt mégis, még ebben a nehéz pillanatban is közelebb engedi magához, aki végső soron visszaél ezzel a bizalommal. Több kérdés is felmerül bennem. Visszaélés e valakinek a bizalmával, ha a cél az élet mentése. Igaz Szeredás Emerenc (az öregasszony), micsoda név!!!!, korábban kijelenti, hogy aki menni akar, az menjen, így még segíti is egy lány öngyilkosságának kieszelését. Ha már megpróbáltam megmenteni őt a magam módján, akkor fel kell e adnom az életemet, és mellette maradni, vagy közben élhetem- e a saját életemet? Erről pedig bekúszik emlékeimbe a Kis Herceg legendássá vált mondata a Rókától, aki szerint felelőssé válsz azért, akit megszelídítettél. Néha nem árt megállni kicsit, és végiggondolni, kit is szelídítettem meg én, ki az, akiért én vagyok a felelős. És mit jelent az neki, ha nem vigyázok rá igazán, ahogy a kapcsolatunkban arra feltettem magamat.
Ha nem sírtam volna el magam a darab végén, még egy megható adalék: Csernus Mariann, Emerenc megformálója most töltötte be a 80. életévét, és sok kedves szót és egy nagy csokor virágot kapott kollégáitól, valamint kollégája Huszár László, aki a 70-et kezdte taposni. Ezen a ponton igen közel álltam a mécses töréshez. Egy ideje már örömmel tapasztalom, hogy a meghatódottság nem ment ki a divatból, legalábbis részemről. És ez JÓ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése