Irigység

A hétvégén elkezdtem felírni az ötleteimet, amikről szívesen írnék. Az egyik bejegyzésnél észrevettem, hogy két egymás utáni gondolat témája is az irigység. Ez szöget ütött a fejemben, miért is irigykedem. Nem könnyű dolog. Azt hiszem, azon szerencsések közé tartozom, akiknek nincsenek igazán súlyos egészségügyi problémái (vagy legalábbis nem tudok róla), nincsenek vérre menő anyagi gondjai és még a szeretet (szerelem+család+barátság) terén is gazdagnak érzem magam. Ennek ellenére soha nem vagyok elégedett, amivel nincs is probléma, hiszen e nélkül nem lenne, ami előre hajtana nap, mint nap. Még az egyetem alatt azt tanultam, hogy azok az emberek sokkal boldogabbak, akik sok kis célt képesek kitűzni maguk számára, mivel ezekért meg kell dolgozni, de nem lehetetlen elérni őket. A nagy dolgok elérése, mint például egy tűz piros sportkocsi, (amire én amúgy egyáltalán nem vágyom) nem boldogít annyira.
De a lényeg, hogy mindezen adottságaim ellenére irigykedem. És nem érem, hogy miért nem tud kielégíteni az, ami van, illetve annak ígérete, ami még jön.

I. Irigység
Az első dolog, amit a témával kapcsolatban felírtam magamnak – és ez eléggé jellemző is jelen életszakaszomra – az irigység és a vágy, vágyakozás a gyerekre. Készülünk nyaralni, kis csapattal. Jön velünk egy ismerős, aki éppen most várja az első babáját (meg egy másik, aki a másodikat..). Elképzeltem, hogy milyen lesz. Jaj elég meleg a Balaton? Elég tiszta, elég hideg? Nem fáj, nem csíp/rúg/harag, stb... Az előbb azt akartam írni "harap". Ebből lett a harag. Freudi elszólás. (Említett Úriember, ha ezt látná és olvasná, boldogan forogna sírjában, miközben jóleső mosoly bujkál szája szélén.) És amúgy ez egy helyes lány, normális, nincs vele semmi baj, mindössze annyi, hogy neki gyereke lesz, méghozzá kislánya (ezt örömködve jelentette be egy nekem írt e-mail-ben, azt hittem menten megpukkadok). És nem arról van szó, hogy nekem nem lesz, mert lesz, csak most még nincs rá keret, stb... De, .... és itt jön be az irigység. Nekik miért már most, nekem miért kell még várni??? És hiába a sok racionális magyarázat, és jól felfogott érv, indok, meg minden. Nekem ez nem megy. Hiába nyugszom meg, hogy majd ennek is eljön az ideje, de miért nem már most???? Miért velem jön szembe az utcán minden éppen terhes anyuka, és miért mondom mindnek magamban gonoszkodóan, hogy pukkadjon meg.... Pedig nem gondolom komolyan, nem kívánom ezt nekik komolyan, de miért szorul el közben a torkom, amikor erre gondolok????

II. Irigység
A második gondolatom a témával kapcsolatban, a Márai könyv olvasása közben jutott eszembe. Most fejeztem be Judit részét, ez tetszett a legjobban. Nem tudom, hogy ha más sorrendbe rendezi Márai a visszaemlékezéseket, akkor is ez lesz-e a véleményem. Lényeg, hogy az ő visszaemlékezése közben jutott eszembe, hogy az irodalmi hősök sorsa irigylésre méltó. Ők örök életűek. Amíg van valaki, aki elolvassa a történetüket, addig olyanok, legalábbis számomra, mint egy valamikor, az időben elveszve, élt, de valahol még most is élő emberek, teremtmények. Ők nem halnak meg, amíg akad valaki, aki felcsapja a könyvet, és végigizgulja velük együtt az eseményeket. Persze, nekik csak egyfajta életük van, mert csak az az egy dolog történt velük, amit az író nekik szánt. De mégis, megvan ennek a maga romantikája is. Lehet, hogy ezért olyan fontos az alkotás. A maradandóval talán megválthatjuk az örökéletet.