Klári

Klári, a kedvenc anyai nagymamám. Sosem hívtam nagymamának, igaz ez ugyanígy elmondható a kedvenc apairól is. Mindig mondogatta, hogy ne Klárizzuk (én és a kisöcsém), de mi persze sosem hallgattunk rá. Igazándiból azt hiszem, nem is szerette volna igazán, ha nagymamázzuk, csak mondta, mert ez a látszat, így szokták. De Ő nem volt igazándiból nagymamás. Ő a nagybetűs NŐ volt. Olyan - ezt sosem felejtem el - aki még egy nappal a halála előtt is lereszeltette velem a körmét. Talán lehet bennünk némi hasonlóság, mert én is gyakran reszelem a körmömet. Ez a tevékenység kikapcsol. Amikor egy hónapig külföldön voltam, M- nélkül, és már nem bírtam a "strapát", akkor Rómeót és Júliát (természetesen a musical változatot) a fülembe tapasztottam és elkezdtem rendbe tenni a körmeimet. Kezdve a kezemmel, befejezve a lábammal. Reszelés, polírozás, fedőlakk, színező. Az első zenés színházakba is Ő vitt el, és persze anyu. Azóta is imádom a musicaleket (az operát már kevésbé), de a színház szeretetét mindenképp átadták.
Eddig senkinek sem írtam le itt az igazi nevét, talán csak némely tündér kislányét, és a cicáét. Alapjáraton első a magánélet joga. Eszembe jutott viszont Szabó Magda gondolata (Für Elise vagy Régimódi történet (?)), miszerint most már nyugodtan megírhatja az életét, és a családi eposzt, hiszen akik szerepelnek benne, már nem élnek, nem szégyenkezhetnek miatta. Úgy gondolom, Klári sem haragudna ezért. Sőt titkon remélem kicsit még büszke is lenne, ha olvasná ezeket a sorokat. Furcsa érzés volt ráeszmélni, hogy Klári és Sz. M. egy évben születtek, csak utóbbi pár évvel tovább élt. Még hátborzongatóbb érzés volt, hogy Sz. M. épp aznap este, vagy talán eggyel később halt meg, mint ahogy el kezdtem olvasni a Für Elise-t. Nem mintha különösebben jeleket, és csodákat akarnék keresni a dolgok jelentése mögött, de mégis valamit súgott nekem. Adott egy érzést, amit csak tovább erősített bennem az, hogy a könyv hátoldalán lévő képen nagyon hasonlítanak egymásra. Az írónő és Klári.
Nem szoktam kijárni a temetőbe. Sokszor eszembe jut, hogy ki kéne menni, el is képzelem milyen lenne, miket mondanék neki. De amit ott el tudok mondani, azt itthon is elmondhatom.
Sokszor álmodtam is róla az elmúlt három évben. Mostanában már kevésbé. A közös ezekben az álmokban az volt, hogy mindig kiderült valamilyen úton-módon, hogy Klári igazándiból nem is halt meg, játszott velünk, vagy egyszerűen csak feltámadt, az élet maga nemes egyszerűségével.
Az irigység. Egy újabb momentum jutott az eszembe. Akkoriban műtötték egyik barátnőm nagymamáját. 90 éves volt (nem tudom, most mi van vele). A pacemakerét rakták rendbe. Felháborított, dühített, a tehetetlenség érzését mélyítette bennem, hogy ha egy 90 éves emberen ilyen műtétet tudnak végre hajtani, akkor miért nem tudtak segíteni az én 85 éves nagymamámon. Igaz, Klári akkor már feladta, vagy egyszerűen most már őszintén azt érezte, hogy ez így elég volt, kerek volt. Megélte, amit meg kellett, amire vágyott. Eljön az idő, amikor nincs már minek tovább húzni. Nekünk volt nehezebb elengedni őt, amúgy is.
85 év, ennyit vallott be, maximum. Néha még nekünk is igen utána kellett számolnunk valóban annyi éves e, ahányat mond. Hozzáteszem mindig is letagadhatott legalább 10-15 évet, mert olyan típus volt.
Régebben mindig fenyegetőzött, hogy majd fogunk még sírni utána, ha majd nem lesz. Ezt sose hittem el neki, nem volt egy könnyű természet. De aztán igaza lett, sírtunk utána eleget. Mostanában már nem sírunk. De gondolunk rá. A szobájában sokszor úgy érzem, még mindig ott van. Élete legszebb évei, és legrosszabb időszakai is oda kötik. Amióta ott élt, soha nem költözött máshová. Az "első" szoba Ő maga: békebeli stílbútorok, porcelánok a vitrinben, könyvek (módjával, de vannak :). Komód, két fotel, ezüst hamusok, gyertyatartók, és a kedvencem az impozáns kínai váza. Az a szoba elegáns. Érdekes, mostanában apu használja, rajtam kívül ő az egyetlen, aki ezt teszi. Igaz én sokkal ritkábban. Furcsa, hogy apu átvette a szoba fölötti hatalmat, pedig sosem viselhették egymást Klárival, most mégis az ő szobáját választotta...

Olvastam a napokban Szabó Lőrinc egy versét. Gyerekekről szól, egész pontosan egyetlen kislányról, Kiskláráról, a lányáról. Nyílván ezért is jutott nekem eszembe az én Klárim. A vers nem róla szól, mégis az utolsó pár sort külön neki ajánlom!

Színház a gyerekszobában

" Zöld lábán táncol a kék ibolya!",
perdült elém kislányom, Klárika,
s forgott, dalolt, mint egykor az anyám.
Látta az őszt, s: " Levelek hullanak",
mondta rímben "egyszárnyú madarak!"
"Mért egyszárnyúak?" - "Hát mert oly sután
forognak!" Csak néztem rá. Este, ha
aludni készült, s átjött Julia
néni, s az öreg Anna is beült,
az egész család mint színházba gyűlt
köréje, zsámolyokra, s a mesét
hallgattuk, amit rögtönzött, az egy-
ujjnyikat s a százmétereseket;
vagy én olvastam Gilgamesét,
Undinét, és Szun Vu-Kungot... Talán
ötéves volt... "S most vége!"... Taps után
-"Szervusztok!"- a takaróiba bújt
-"mint héjába az alma"- s elaludt.